Nequaquam vacui

"...ha egy vízzel megtöltött edénynek becsukjuk a tetejét, hiába ütünk lyukat az alján, nem jön ki belőle a víz. Ha viszont felül is csinálunk egy lyukat, akkor a víz szépen kifolyik vagy kicsöpög.

– Hát persze – mondtam. – Utóbbi esetben fentről beáramlik a levegő, és lenyomja a vizet.

– Jellemző szcientista magyarázat, összekeveri az okot az okozattal és viszont. Ne azon tanakodjék, miért folyik ki a víz a második esetben. Azon tanakodjék inkább,hogy miért nem hajlandó kifolyni az elsőben.

– Na, miért nem? – kérdezte kíváncsian Garamond.

– Mert ha kifolyna, akkor az edényben űr maradna, és a természet iszonyodik az űrtől. 

Nequaquam vacui, mondták a rózsakeresztesek, de a modern tudomány már elfelejtette ezt az elvet.

" 

 

Umberto Eco:  A  Foucault-inga

 

Talán nem sikerült még a végére érnem a most közölt gondolatoknak, de nem baj, legalább arról írok, ami most foglalkoztat, nem csak arról, ami korábban. A szélsőséges passzivitás, passzív ellenállás hátterén elmélkedem az utóbbi napokban. Azt mondják, hogy egy pszichológus az ellenállással dolgozik (úgy látszik ez végigkíséri az életem: amikor műszaki informatikus akartam lenni, akkor is azzal dolgoztam, csak más értelemben). Hát, dolgozom is, változó sikerességgel, de konkrétan ez a fajta, a passzív ellenállás valahogy olyan fura. 

Gyakran látok ilyen arcot, de ez konkrétan
egy hipnoterápiás oldalról van.

A gyakoribb, ha egy diák az ellenállás aktív formáját választja (pl. beszólogat, próbálja magát bármi mással elfoglalni, közli, hogy márpedig ő ebben nem vesz részt, stb.), mert nem akar itt lenni, őt csak küldték, olyan emberek, akik nyilván rosszul ítélték meg őt. A kérdéses problémák meg igazából a felnőttek, és nem az ő problémái, ugyebár. Nem fog csak úgy magától együttműködni, mert akkor ugye ők, pontosabban ez esetben én nyerek. De ezek a diákok csinálnak valamit, így vagy úgy, de kommunikálnak, ezért van valami esélyem megtalálni a közös pontokat, és bevonni őket valamilyen építő célzatú folyamatba. Elég gyakran szélmalomharc ez a folyamat, de még a szélmalomharcban is történik valami, amit meg lehet fogni, vissza lehet rá utalni, fel lehet használni érvként egy beszélgetésben vagy szabályban...

A passzív ellenállás valahogy nehezebb, mert nem tudok mibe kapaszkodni, ha kommunikálni szeretnék. Az a megfigyelésem, hogy leginkább a szorongóknál tapasztalható, de ez nem kizárólagos. Szánalmas beszélgetési kísérleteim során gyakrabban hangzik el a "semmi" kifejezés, mint egy egzisztencialista műben, illetve kapcsolódnak még a rokon "nem tudom", "sehogy" megoldások is. Mindezt szemkontaktus nélkül, zárt testtartással, ha lehet, a táska barikádja mögül. És ülünk, egy vagy két órán keresztül, nézzük egymást, én időnként próbálkozom valamivel, aztán lepattanok, de nem baj, biztos van egy rés valahol ezen a pajzson, és próbálkozom tovább... Alighanem ez rossz logika, mert a "pajzs" hasonlat aktív védekezésre utal, ami szándékos. Azt hiszem, amit én tapasztalok, az nem direkt van.

Az ilyen alkalmakkor van időm eltöprengeni, hogy hol tanulhattam már erről. Azt mondják, hogy sokféle hallgatás van, és ezek közül némelyik produktív. Vajon erről van szó? Látniuk kell, hogy én hogyan küzdök meg a tehetetlenséggel? Merthogy ők tehetetlennek érzik magukat? Lehet. Eszembe jut a Seligman-féle tanult tehetetlenség elmélet, amely szerint ha valaki tartósan nem tud megoldást találni valamilyen kellemetlen helyzetre, akkor arra kondicionálódik, hogy a problémák megoldhatatlanok, és minden próbálkozás hasztalan. Jó lenne, ha ez állna a háttérben, mert Seligman tanult optimizmusról is írt, tehát akkor már csak ki kell találni valamit, amivel ők optimizmust is tanulhatnak az iskolában a tantárgyak mellett.

A szigorlati anyag felidézése mellett azonban van egy másik módszer is: a megkérdezés. Jelen helyzetben ez ritkán vezet eredményre, de az elmúlt napokban egy bátrabb lány elmondta, hogy lényegében arra jó a passzivitás, hogy így senkinek nem lesz igaza, nem mozdul el semmi, és az egész előbb-utóbb abbamarad. Igaz, hogy újrakezdődik majd, de az más... Vele talán megtaláltuk a közös pontot (a fenti idézetből kölcsönzött hasonlattal, nála sikerült az edény tetején is lyukat fúrni). Jó lenne. Mert ha továbbgondolja azt, amit mondott, rájön, hogy ez nem éppen a boldog élet titka...