2016. február 26., péntek

Akarsz-e játszani?

Egyszer említettem, a költészet napja alkalmából, hogy egyes témák mennyire egyértelműen behoznak olyan verseket, amelyekről azt hittem, már rég elfeledtem őket. Valami hasonló asszociáció zajlott le bennem, amikor egy párkapcsolat részleteibe nyertem betekintést. Azt a kérdést kaptam, hogy mi volt itt a baj? Hát, voltak ám észrevételeim, de mégis arra gondoltam, ebbe a helyzetbe jobban illik, ha inkább arról beszélgetünk, hogy még milyen lehet egy kapcsolat. Próbáltam olyan szavakat találni, amelyeket a hétköznapi ember használ, amikor szerelmes, házasodik, kötődik valakihez, a szakszavakkal nem ment volna át az üzenet. Így jutott eszembe Kosztolányi címben említett verse. Na, gondoltam, ez használható, kéne valamit írni erről Valentin-napra, de dolgom volt, úgyhogy most örülök, ha még a hónap stimmel... :D



Mire gondolt a költő

Akarsz-e játszani


"A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?"

Kosztolányi Dezső

Mire gondolt a pszichológus

Annak idején jól ment a verselemzés, de nem irodalmi estet rendeztem, amikor megemlítettem, hogy érdemes volna ezt a művet elolvasni. Pusztán kommunikációs eszköznek szántam, abban a reményben, hogy a fogadó fél is úgy érti majd, mint én, így elemzések nélkül is felismeri a vakfoltját.
Ami miatt eszembe jutott ez a vers, az, hogy egyszerűen egészséges. Van benne valamilyen természetesség, őszinteség. A lírai én Szabad Gyermeki én-állapotból ír, ebbe hívja be a társát,
úgymond játszótársnak. Partneri viszonyra törekszik, kiegészítő Gyermek-Gyermek tranzakcióra (Berne "Szeretőknek" nevezi az ilyen jellegű párkapcsolati kötődéseket). Visszautalván a karácsony körül elmesélt télapó-kampányomra (Fixxxer c. bejegyzés), a vers arról szól, hogy szeretnénk sztrókokat cserélni, jó sokat.
Az ismétlés kedvéért: a sztrók a tranzakcióanalízis fogalma, és a társas érintkezés egységét jelenti. Van belőle pozitív és negatív, feltételhez kötött és feltétel nélküli, mindegy, csak sok legyen belőle, mert az ember ki van éhezve a sztrókokra. Gyakorlatilag a sztrókszerzés ugyanúgy az életünk fő szervező elve, mint a drogosnak a kábítószer (amivel gondolom pont a sztrókot helyettesíti). Így képbe is kerülnek az időstrukturálás különböző szintjei, amelyek két dimenzió mentén különülnek el egymástól: a sztrókok mennyisége és a sérülés lehetősége szerint.
Így a következő szinteket különítjük el (nem találtam hozzá ábrát a neten, pedig láttam egy jót egyszer):

  1. Visszahúzódás
  2. Rítus
  3. Időtöltés
  4. Aktivitás
  5. Játszma
  6. Intimitás

Ahogy a Fixxxerben leírtam, a rítust azért szeretjük, mert kiszámítható, így a sérülés kockázata sem túl magas. Ez vonatkozik begyűjthető sztrókok számára is, hisz egy ezerszer gyakorolt forgatókönyvben nem sok személyesség van.
Kosztolányi versét azért említettem követendő példának, mert benne van valami, ami nagyon kell nekünk a boldogsághoz: bátorság. Nagy kockázatot vállal a nagy sikerért. Megmutatja a legőszintébb, legnaivabb énjét, amivel a legkönnyebb visszaélni, és a legsérülékenyebb. Nekem legalábbis ez az intimitás merészkedik elő a versből. Még azt is sugallja (oké, ez már az én asszociációm, a szövegben nincs benne), hogy amíg meg nem mutatod valakinek ezt az éned, addig annak az embernek nincs is lehetősége téged teljesen szeretni.
Egyszer írtam az élet nagy kihagyott lehetőségeiről, amelyeket csak mi ismerünk, de ez is pont elég a bűntudathoz (A kalapács lesújtott c. bejegyzés). Azt hiszem, azok, akik egész életükben nem tudtak sebezhetőnek mutatkozni valaki előtt, valami hasonló beteljesületlenséget, kudarcélményt, bűntudatot érezhetnek. Íme, ebben a versben a minta, hogy milyen, amikor nem így végződik a történet.

S ha már a nagy erényekről beszélünk (írtam róluk pár éve itt), behoznék még egyet, ami szerintem a sorok között rejlik. Újabb végigolvasás után ugyanis már nem vagyok meggyőződve arról, hogy ennek a versnek a forrása a Szabad Gyermeki én-állapot. Lehet, hogy inkább Felnőtt írta ezt a művet, aki felismerte a saját korlátait és tudatlanságát, felismerte, hogy az élet mekkora egy színjáték, és nem tett mást, mint kihangosította azt a Gyermeki hangot a fejében, aki próbál megfelelni a forgatókönyveknek, és próbálja eljátszani, hogy ő is olyan kompetens, mint azok, akiktől elleste az élet nagy manővereit és rítusait.
Egy szóval, ezeket a sorokat talán nem egy szerelmes, gyermekké tett (tudom, ez nem Kosztolányi) férfi írta, hanem egy nagyon bölcs ember. 
Ez a gyermeki világkép, amin keresztül bemutatja az élet dolgait, talán egy üzenet. Igazából még mindig a szüleinket másolva élünk, akármilyen messze vannak már a gyermeki évek. Az ő értékrendjüket követjük, az általuk közvetített szokásokat ismételjünk a saját családunkban, az ő játszmáikat játsszuk, csak más szerepleosztásban, és azt a sorskönyvet éljük, amit ők alakítottak ki.
Gyerekkorunkban azért utánoztuk őket, mert jó játék volt, most meg azért, mert igazából nem lettünk sokkal magabiztosabbak gyerekkorunk óta, csak ezt most már illene leplezni, mert kínos. Még mindig nem értjük a világ működését, még mindig ki vagyunk szolgáltatva neki, még mindig vannak kérdések, amelyekre nem tudunk válaszolni, és még mindig arra gondolunk egy csomószor, hogy mit tenne a helyünkben egy példaképünk.
A vers talán arról is szól, hogy ez a külvilág elől rejtegetett bizonytalanság megosztható. Talán ez a megoldás, úgy válik tényleg játékká a bizonytalanság, hogy valakivel lehet közösen színlelni, hogy tudjuk, mit csinálunk. 

Mintha lenne ebben a versben némi ego-regresszió (írtam erről, amikor azon elmélkedtem, honnan lesz nekem lelkierőm, és a rock zene adta meg a választ). Megmutatja a bátor, őszinte és bölcs életszemléletet, abba az életkorba helyezve a narratívát, amikor ezek a fogalmak még tényleg tiszták, jelentőségteljesek, és képesek erőt adni.
Hát, emiatt ajánlom.

Viktimológia

Van egy utolsó kérdés, ami miatt példa lehet ez a vers, ám nem követendő, hanem intő.
Kivel és mit akarunk játszani?
Kosztolányi leírja, hogy ő mit látott, mi volt fontos neki, mit akar utánozni, mit tekint az élet velejárójának.
Nem mindenki ugyanezeket írná a versbe - mert nem mindenki ugyanazt hozza otthonról. A vers arról is szól, hogy keresek valakit, akivel beteljesíthetem a sorskönyvemet. A sorskönyv pedig lehet vesztes is.
Az előbb említett "a rockból merítek erőt" bejegyzésben anno fejtegettem, hogy talán azért terhelem túl magam, mert a sorskönyvem erre predesztinál. Van egy ilyen sztori Berne Sorskönyv című művében, ami arról szól, hogy a pasi azt látja az apjától, hogy állandóan hajtja magát, és csak a szívroham tudja kirángatni belőle. Neki az volt az engedély, hogy a "halál majd felszabadít", így szinte már várta a betegséget, hogy pihenhessen. Olyan életstílust keresett magának, ahol ennek az engedélynek volt értelme.
Ha valaki azt tanulja otthon, hogy a nőkben nem lehet megbízni, és ezt el is hiszi, akkor valahogy mindig úgy alakítja majd a dolgokat, hogy átverje egy nő, és a hiedelem igazolt legyen. Pontosabban, olyan nőt keres majd magának játszópajtásul, ahol a játék csalódással végződik. A megbízható nőben nem is lát majd fantáziát.

Ebben az értelemben a vers nem csak pozitív lehetséges kép a párkapcsolatnak, amiről meséltek nekem, hanem egy valódi kép: ők is játszottak együtt, valami boldogtalan, megbetegítő játékot. Azért reménykedem, hogy megtetszett Kosztolányi szárnyalása, és a következő kapcsolatban inkább valahogy úgy játszanak majd, mint ő.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése