Te nekem ne mondd meg!

Aláírások szezonja van. Az elmúlt időszakban több olyan fontos társadalmi ügy volt, ami követelte, hogy síkra szálljunk érte. Személy szerint elég bizalmatlan vagyok a petíciókkal kapcsolatban, az pár éve már gyakorlatilag sose adom a nevem semmihez. Ám mégsem a saját paranoid világképem az, amiről írni szeretnék, inkább részletezném azt az esetet, amikor az aláírásgyűjtés nem az állampolgári, hanem a szakmai életszerepemen keresztül közelített: egy-két hete tele volt a média azzal, hogy "Bagdy Emőkének nekimentek a pszichológusok".

Aki korpa közé keveredik

"Jobban jársz, Liciniusom, ha nem törsz

folyton a nyílt tengerek ostromába

s gyors szelektől tartva nem óvakodsz a

parti hegyekhez.

(...)

Égverő fenyvek sudarát sürűbben

rázza förgeteg, recsegő robajjal

dől a nagy torony s a hegyek legormát

sújtja a villám."

Horatius: Licinius Murenához

Minden szakmának vannak olyan híressé vált tagjai, akik gyakori szereplésük miatt már inkább médiasztár szerepben, mint szakember szerepben működnek.

Ennek előnye, hogy így szélesebb körben eljut az emberekhez az üzenet, amivel a szakma próbál pozitív hatást gyakorolni az emberekre, ám emellett hátránya, hogy a média sajátos torzító folyamatain keresztül jut el. Nem vagyok szakavatott a témában, így pontosan nem tudom megnevezni ezeket a folyamatokat, de szerintem azzal senki nem vitatkozna, hogy a piac-alapú működéssel együtt jár az a probléma, hogy csak szenzációként lehet eladni a híreket. Mindennek kell valamilyen csattanós cím, valami érzelmeket felkorbácsoló tartalom, valami pletyka-féle, amivel a legtöbb embert be lehet vonzani. Talán nem lenne probléma az ilyen incentívumok használata, ha nem hántanák le a kevésbé izgalmas, de annál értékesebb, lényegesebb témákat, attól félve, hogy az unalmas lesz, és elriasztja a fogyasztót.

Egy szó mint száz: ha egy pszichológus úgy dönt, hogy megpróbálja az emberek szolgálatába bocsátani a tudását azzal, hogy véleményt, információt ad át a médián keresztül, alaposan fel kell hígítsa a mondanivalóját incentívumokkal, és csökkentenie kell a "szárazanyagtartalmat", hogy még beleférjen a piaci tapasztalatok alapján adekvát keretbe (most áttértem a fröccskészítésre...?).

Az átlag olvasónak se előképzettsége, se kapacitása, se motivációja egy összetettebb okfejtésekkel foglalkozni. Nekem sincs, amikor a politikáról meg a szociológiáról tájékozódom, pedig ezeket időnként még bele is szövöm a bejegyzéseimbe.

Úgy tűnik nekem, hogy ez a hígítás fokozottan igaz a netes tartalmakra. Gondolom, ebben a közegben a kattintásokból élnek, és nincs meg az védőháló, hogy más tartalmak miatt majd úgyis megveszik az újságot. Ugyanazt a hírt sokan megírják, és a net dinamikájának megfelelően egy hír hamar elévülhet. Épp ezért az nyer, aki minél vonzóbb módon tudja hígítani a tényeket.

Én legalábbis csak ezzel a folyamattal tudom magamnak megmagyarázni, hogy mitől lett egy szép napon tele az üzenőfalam olyan címekkel, hogy "Bagdy Emőkének nekimentek a pszichológusok", meg hogy "szakadás a szakmában", "támadás", stb...

Ha valakit elkerültek ezek a cikkek, akkor megpróbálkozom egy rövid összefoglalóval. A mi szakmánknak Bagdy Emőke az egyik médiasztárja, elég nagy név a szakmában és az újságokban egyaránt. Ő ilyen kompetens ember, el lehet adni guruként is, és a közönség szereti a gurukat, akik egyszerűen elmagyarázzák, hogy kell jól élni. Bagdy el is vállalta ezt a szerepet, és válaszolt minden kérdésre, amit feltettek neki. Nyilván olyan kérdéseket szoktak feltenni, amikhez a fogyasztó kapcsolódni tud. Ami mostanában meghatározza a társadalmi diskurzust, az a karácsony (illetve most már nem) Jézusnak vagy az áruháznak köszönhetően, a család, a női szerepek Kövér Lászlónak és Ákosnak köszönhetően, meg a migráció a történelemnek köszönhetően. Ebbe a méhkasba sikerült belemenetelnie Bagdynak. Két vele készült interjú szokott felmerülni, az egyiket a Heti válasz közölte le, a másikat a Demokrata, mindkettőben vannak olyan kijelentései vagy sugallatai, amit a szakma nem oszt száz százalékban, sőt, némelyiket erős túlzásnak tart.

Ezt meg is írták neki egy nyílt levélben. Remélem a jövőben mindenki így megy majd neki a másiknak...

Persze innentől már elszabadultak a dolgok.

Innen, a szakmán belülről elméleti, etikai kérdésekről vitatkoznának, körbejárva olyan kérdéseket, hogy valóban használ-e a szakma megítélésének - s így segítői potenciáljának - ha A pszichológus A pszichológiáról beszél. Mint minden tudománynak, ennek is vannak különböző irányzatai, tévedései és konfliktusai. A lélektan ráadásul olyan dolog vizsgálata mellett kötelezte magát, aminek a létezését mindenki elfogadja, de az anyagi világban, a konkrétumok között igen nehéz bármibe kapaszkodni a nagy felfedezőúton.

Ezzel a vitával alapvető bajok vannak: a közönség szereti a gurukat, akik egyszerű, magabiztos válaszokat adnak. Ha azt nyilatkozza valaki, hogy a gender-elmélet szerint új mintákat kell kidolgozni az adaptív élethez, a jungiánus szerint viszont épp az évezredes mintákban kell megtalálnunk a megoldásokat, akkor nem intelligens, gondolkodó ember benyomását kelti, hanem bizonytalanét. Azaz hiába szeretne segíteni abban, hogy az emberek adaptív életmódot formáljanak, nem tud, mert a két állítás kioltotta egymást.

A másik, szerintem gusztustalanabb probléma, hogy a közönségnek csak egy része kíváncsi egy ilyen unalmas tudományos vitára, a többségnek, ami egyébként a reklámokra is kattintani fog ezeken az oldalakon, indulat kell (amúgy a diákjaim nagy része nem is érti a különbséget a vita és a veszekedés között). Nekik ez olyan mint az Epic Rap Battles of History újabb epizódja: az érdekli őket, ki tud keményebben beszólni a másiknak. A média pedig jó szolgáltatóként lehozza a kért árut...

Az általam kreált sztereotípiák szerint ugyanazt jelenti a "Bagdynak nekimentek a pszichológusok" cím, mint Einstein és Hawking rapcsatája. Van két tudós, valamiben nem értenek egymást, aztán beindul az oltogatás, nézhetjük a műsort...

Szóval, így lesz egy szakmai vitából rapcsata: az egyik fél elkezdi használni ennek a terminus technikusait, így akár bele akarsz menni ebbe a cirkuszba, akár nem, már benne vagy, hiszen a nyilvánosság vesztesnek ítéli azt, aki nem jelenik meg a párbajon.

Határvédelem

"Akármit lopok a gyárból, mindig csak gépfegyvert tudok összerakni belőle."

Vicc a szovjet üzemekről

Hogy keveredett bele a pszichológia ebbe a cirkuszba? Úgy, hogy már eleve van pár a társadalomban. Feljebb említettem a kontextust: karácsony, család, női szerepek, migráció.

Egy korábbi bejegyzésemben összeszedtem a migrációval, pontosabban annak hatásával kapcsolatos gondolataimat. Tömören összefoglalva, felfedezni véltem a jó öreg drámaháromszöget (üldöző, megmentő, áldozat) a migránsok, az őket támogató és az őket nem támogató felek között. A drámaháromszög egy olyan struktúra, ami lehetővé teszi, hogy kimutassuk a fogunk fehérjét, elnyerjük a közönség rokonszenvét, kitöltsük az időnket egy izgalmas játszmával - a megoldást, hát, azt ritkábban teszi lehetővé.

Talán csak arról van szó, hogy már ott is észreveszem ezeket a TA-s fogalmakat, ahol nincsenek is ott, de úgy tűnik, hogy a médiában - épp a dráma, indulat iránti igény miatt - a legtöbb fontos ügyet e háromszög szerint kezelik. Minden fél próbálja meggyőzni a közönséget, de mivel a közönség dilettáns, marad az érzelmi azonosulás eszközül.

"Éket vernek közénk" (nem vagyok
X-men fan, de ez a film jól sikerült)

Tehát, a fentebb felsorolt témák ugyanolyan megosztóak, mint a migráns-válság, ugyanúgy rángatják be az embereket ebbe a vita-örvénybe, és ugyanúgy segítenek eladni a cikkeket. Miben hasonlít a migráns-válság és a gender-elmélet (leginkább ez a Bagdy vs tiltakozó pszichológusok ütközőpontja)? Az olvasó fenyegetést lát bennük: elveszítheti a megszokott életmódját, megváltozik a környezet, amiben él, újra kell írnia a sémáit, megint meg kell változtatnia az értékrendjét, céljait, attitűdjeit (arról, hogy ezt nem mindenki szereti, egy éve írtam). Nem tartom megnyugtatónak azt a szólamot, hogy a liberalizmus úgyis csak addig terjeszkedik, ameddig mások nem sérülnek tőle. Ehhez világosan meghúzott határok kellenének egyrészt, másrészt a rendszer-szemléletből kiindulva, ha egy rendszer eleme megváltozik, akkor a többi elemnek is változnia kell, hogy a rendszer ne omoljon össze. Ennek következtében két antagonisztikus ellentét nem férhet meg egymással egy rendszerben.

Félreértés elkerülése végett: nem azt állítom, hogy valóban antagonisztikus ellentétekről van szó. Hogy így van-e, azt egy szakmai vita keretein belül ki lehet deríteni(ezzel kapcsolatban van egy interjú a levelet megfogalmazókkal).

Egy rapcsata keretein belül már nehezebb. Az pont attól működik, hogy egy epikus összecsapás után van egy győztese és egy vesztese - megsemmisül a kettejük közötti határ, és az egyik behódol a másiknak. Mivel a médiában ilyen csaták zajlanak, most már arról kell vitatkozni, hogy van helyes, és van hamis értékrend, életmód. Ott már akármit mondasz, adagolod a lőszert a határvédőknek, meinkampfereknek, hiszen nekik szól, az ő pénzükből él a híradó.

Ők valójában nem azon veszekednek már, hogy milyen a női individuációs processzus, és hogy a gender-elmélet egy jól implementálható ötlet-e, vagy a tudomány vadhajtása, hiszen ez unalmas. Ők egy epikus csatát akarnak, herderi jóslattal, hanyatló nyugattal, középkori csökevényekkel, szabadságharccal és Athleta Christivel. Bevallom, én is ilyen filmre ülnék be, és nagyobb élvezettel olvasok Star Wars könyveket, mint szakcikkeket. Összemosni az epikus összecsapást a társadalmi konfliktusokkal valahogy felemelő, valahogy legyőzi a jelentéktelenség érzését, és segít rendkívülinek érezni a kort, amiben vagyunk, ellentmondván a tézisnek, hogy a történelem már véget ért. Hajt minket a vágy, hogy azonosuljunk ezekkel a jungi archetípusokkal (a nyílt levél írói nem tévednek, nem csak az Anya van).

Némi aggodalmat mégis jelent számomra, hogy ebben az archetipikus összecsapásban nem a Felnőtt én-állapotunk aktiválódik, és ennek hatására nem vesszük észre, mikor rombolunk értékeket.

Matrózlakoma

"Valakinek holnap meg kell váltani ezt a világot

Mondd, te kit választanál?

(...)

Valakinek holnap meg kell válni az életétől

Ó, mondd, te kit választanál?"

Szörényi & Bródy: István a király - Te kit választanál?

Alighanem Felnőttből származik az a megállapítás, hogy az értékrendi folyamatoknak hatásuk van a társadalmi fejlődésre. Ténykérdés, hogy a gyermekvállalási hajlandóság összefüggésben áll az identitás releváns részeivel. Ugyanígy, a házasság, válás vagy kivándorlás sem függetlenek az identitástól.

Azok az állítások azonban, hogy egyes identitások torzak, bizarrak, életképtelenek, elavultak vagy egyenesen veszélyesek; a Szülőiből származnak. Nem állítok olyat, hogy ettől nem lehet igazságtartalmuk, de azt állítom, hogy jelentősen csökkentik a nyertes-nyertes kimenetel esélyét, így veszélyeztetik a társadalmi szerződést, a rendszer elemei közötti összeköttetést. Az alapjuk az a pozíció, hogy én oké vagyok, te viszont nem vagy oké. Ez a pozíció az üldözőre és a megmentőre jellemző a drámaháromszögben - igen, azt sugallom, hogy emiatt nem a megoldás felé terelik az embert. Ezekben a szerepekben ugyanis az ember jogot formál arra, hogy megmondja a másiknak, hogyan éljen, és ki is kényszerítse belőle, ha kell. A baj ott kezdődik, ha a másik ellenerőt kezd el képezni, és az ügy elkezd eszkalálódni, mint ahogy ezt meg is figyelhetjük jelen vitában.

"Együk meg Eric Robertset"

Ám ha ez ennyire egyszerű, akkor miért forog ekkora lendülettel ez a kerék? Mi az üzemanyag, ami működteti ezt a gépezetet? Miért lehet eladni bármilyen hírt azzal a sugallattal, hogy "figyelj, itt arról van szó, hogy valójában az identitásod fenyegetik"?

Az az elméletem, hogy azokban a társadalmakban, amelyek mégsem érzik magukat annyira jólétinek, fennáll az hiedelem/felismerés (nem tudom, mennyire kapcsolódnak a valósággal), hogy nem lehet mindenkinek ugyanannyira jó. Lesznek emberek, akiknek rosszabbul kell járniuk azért, hogy a többiek jól járhassanak. Ez jelenthet bármit, puszta adónemektől kezdve az életmód kiteljesítési lehetőségén át a konkrét létjogosultságig.

De hogyan választjuk ki azokat a személyeket, akiknek rosszul kell járniuk? Erről két elméletem van.

Az egyik, hogy megjutalmazzuk őket az önfeláldozásért. Anno egy '56-os bejegyzésben elmélkedtem azon, hogy mivel lehetett meggyőzni a nagyapámékat arról, hogy tök jó ötlet elmenni a Don-kanyarhoz harcolni. Valószínűleg felajánlották neki - mint Akhilleusznak - a Hős archetípusát, az individuációs processzus egy nagy fejezetét. Nem ugyanez történik-e akkor, amikor hangsúlyozzuk azt, hogy milyen nagy és nemes dolog feláldozni a karriert, eddigi életmódot azért, hogy valaki azonosulhasson az Anya archetípusával? Vagy nem ugyanez a hősiesség az, amikor a Haza nevében meggyőzzük a fiatalokat arról, hogy bár nem tudunk jó perspektívákat kínálni nekik, azért mégse éljenek az amúgy általunk kiharcolt jogukkal, és maradjanak itthon, fizessék a nyugdíjunkat?

A másik lehetőség, hogy nem alkalmazunk ilyen incentívumokat, hanem szimplán kijelöljük azokat, akiknek meg kell szívnia, és kreálunk valamilyen eszmét, amelynek nevében rájuk kényszeríthetjük az akaratunkat. Ezt segíti az én oké vagyok te meg nem pozíció, azaz a megbélyegzés, lenézés, kirekesztés.

Az a hipotézisem, hogy ez a gondolkodásmód eléggé jelen van a magyar társadalomban, és pont az tartja fent ezt a rapcsata-szintű vitakultúrát, hogy ott lehet elfogadtatni, hogy miért nem nekem kell megszívni, hanem neked, vagy egy harmadiknak, aki ellen összefoghatunk, sőt, össze is kell fognunk, mert ez közös érdek, és a nemzetközi helyzet egyre fokozódik...

Dementor

"Hát milyen lehet a koponyája belülről egy ilyen muksónak? Most aztán képzeljék el, hogy ha kimegy az utcára, és lát egy csomó embert, asszonyt, férfit, gyereket, szerelmeseket meg öregeket meg mindeffélét, s akkor azt gondolja: no, ezek is azt a kenyeret eszik, amit én osztottam el nekik! S akkor aztán már nem is embereket lát, hanem fejadagokat! Azt mondja: ott megy két fejadag, amott megy egy fejadag, ott megy egy öreg fejadag, amelyik jövőre, úgy tetszik, már nem lesz fejadag, mert köhög a szerencsétlen cefetül, s alig bír már járni. Ha meg gyereket lát, akkor azt mondja: ezek meg jövőre lesznek nagy fejadagok!"

Sántha Ferenc: Az Ötödik pecsét

 

Szóval, eddig ott tartunk, hogy a közbeszédet megkavarta néhány nyilatkozat a családról, női szerepekről, migrációról. Indult a dolog Kövér Lászlótól, aki világos álláspontot fogalmazott meg, hogy mi az oké és mi a nem oké, majd folytatódott Kovács Ákossal, aki csatlakozott ehhez a maga szintjén.

Januárban pedig kijött ez a nyílt levél, felhívandó a figyelmet arra, hogy egy pszichológusnak, még ha médiasztár is, nem kellene ehhez a folyamathoz csatlakozni, szakmai életszerepből legalábbis.

Abban ugyanis biztos vagyok, hogy erről van szó valójában. Van egy másik médiasztárunk, Csernus doki, akiről még sosem hallottam semmilyen pozitív szakmai vélekedést. Mégsem címeztek neki levelet. Bagdynak is megvolt tudtommal a saját népszerűsítő mozgalma a - mondjuk úgy - erősen interdiszciplináris, ezotéria felé kacsintgató transzperszonális pszichológiával kapcsolatban, de akkor sem írt senki levelet - pedig mennyit küzdünk azért, hogy végre egyértelmű határokat húzzunk meg! (úgy tudom, hogy Jung is érdeklődött az ezotéria iránt, de őt mégis mainstreamnek tartjuk)

Ezek az ügyek ugyanis nem csatlakoznak a nagy társadalmi rapcsatához.

Azt hiszem, nem tehetem meg, hogy ne csatlakozzam magam is valahogy ehhez a csatához, hiszen az eredménye az én életemet és szakmámat is befolyásolja. Azért igyekszem elegánsan csinálni.

Mi a bajom a gender-elméletet és az önmegvalósító nőket célzó jobb egyenessel?

Emlékeztet egy sztorira, amit még rég írtam le, Dementor címmel. Arról szólt, hogy a barátnőm elment valami kozmetikai bemutatóra, ahol a kozmetikus azzal kezdte a mondandóját, hogy hát szörnyű, hogy hogy néz ki, milyen a bőre, meg minden, de szerencsére itt ez a kezelés, az majd visszaadja az önbizalmát. A barátnőm éppenséggel nem ült fel ennek a stratégiának, de valószínűleg sok nő igen. Eredetileg nincs különösebb bajuk az önbizalmukkal, a tekintélyt képviselő szakember rombolja le azt. Öv alá üt, a hiányszükségletekre. A hiányszükségletek ismérve, hogy nem leszel boldog, míg azok ki nem elégülnek, legalábbis Maslow szerint. Így szinte garantált, hogy meg fogod venni a terméket, ha elhiszed a kozmetikusnak, hogy csak azzal elégítheted ki a boldogságodhoz elengedhetetlen szükségleteket.

Ilyen Kövér, Kovács és Bagdy hatása is: véleményvezérként formálják a társadalom értékrendjét, így azt is meg tudják határozni, hogy ki az oké és ki a nem oké. Az ember társas lény, az ezzel kapcsolatos szükségletek ugyanúgy a hiányszükségletek közé tartoznak. Az önmegvalósítás szükséglete nem, az növekedési szükséglet, azaz a maslow-i elmélet szerint várhatóan feláldozásra kerül majd, amennyiben sikerül megoldani, hogy a hiányszükségletek frusztrálódjanak.

Abból gondolom, hogy valami aljasság, "együk meg Eric Robertset" motívum van ebben, hogy a férfi-szerepekről szinte semmit nem hallani ezektől a forrásoktól, pedig a hivatkozott biológiai könyvek valószínűleg említik, hogy a fogantatáshoz férfiak is kellenek (bár van olyan tantárgy, ami felhoz ellenpéldát), és aligha általános tapasztalat, hogy minden srác gyereket akar, de a karrierista barátnője nem áll kötélnek. Nekem túl kényelmesnek tűnik az a narratíva, hogy a társadalmi problémákért egy olyan réteg a felelős, ami nem is olyan rég nyerte el a jogot, hogy neki is lehessenek olyan életszerepei, mint a dolgozói és az állampolgári.

Nos, köztudott, hogy aki öv alá üt, annak nincs helye a pályán egy tisztességes versenyben.

De mi van, ha ez nem egy tisztességes verseny, hanem egy háború, egy kőkemény evolúciós verseny? Mert az igaz, hogy súlyos demográfiai problémák vannak, munkaerőhiány van, agyelszívás van, értékrendi válság van, terrorfenyegetettség van... Minden háborúban van végrehajtói állomány, és vannak tisztek is. A polgárok a bakák, a véleményvezérek a tisztek.

Egy tábornok akkor végzi jól a dolgát, hogy nem gondol a katonák szenvedésére, amikor harcba küldi őket. Képes vállalni a felelősséget a feláldozott életekért, és cipelni annak a súlyát, hogy hetedíziglen meggyűlölik, ha az áldozat pocsékba ment. Szent István sem volt valami korrekt Vazullal vagy Koppánnyal, de vajon ha szabályosan játszik, megmaradhatott volna az állam, amit alapított?

Mi van, ha a véleményvezérek pontosan tudják, hogy ők az öv alá ütnek, hogy amit csinálnak, az nem passzol a jóléti társadalom, liberális demokrácia eszményeihez? Mi van, ha felismerték, hogy egy történelmi dobásunk maradt, és azt nem lehet megtenni korrekt eszközökkel? Mi van, ha pontosan látják, hogy a helyzetben nincs meg a Felnőtt-Felnőtt párbeszéd lehetősége, épp a rapcsatás működésmód miatt, így le kell nyomni az ellenfelet, mint a bélyeget? Mi van, ha ők nagyon is képesek a kompromisszumok megkötésére, csak épp nem keresztmetszeti, hanem hosszmetszeti szempontból, mondván, hogy tényleg rossz, ha valaki azért születik meg, mert az anyja szégyellt nem szülni, de legalább megszületett?

Dilemma

Őszintén szólva nem érzem felkészültnek magam ahhoz, hogy eldöntsem, a társadalmi folyamatok egy jól szabályozott küzdősport, vagy egy mocskos, a győztesek narratívája szerint értelmezett háborúra hasonlítanak inkább. Mindkettőt szívesen tanulmányozom, vitatom, mint ahogy a Fukuyama vs Huntington elméleteket is szívesen nézegetem, de állást foglalni nem tudok.

Azt hiszem, mások sincsenek felkészülve erre, így az érzelmekre, ösztönökre hagyatkozunk. Nekem olyan temperamentumom van, hogy nem nyúlok be olyan dologba, amit nem látok át, mert aggódom a be nem látható következmények miatt. Vannak ezek a listák, amiket alá lehetne írni mostanában - én némelyikkel egyetértek, de mégsem írom alá, mert nem bízom benne, hogy az aláírásomat arra fogják majd használni, amire adtam. Nem tekintik-e véletlenül politikai állásfoglalásnak?

Ebbe belegondolva, én is beléptem ebbe a rapcsatás, háborús világképbe, hiszen a visszahúzódásom pont azt jelenti, hogy nem hiszek abban, hogy a többiek be fogják tartani a szabályokat, és határt húznak egy szakmai és egy politikai állásfoglalás között.

Mások szintúgy ezt az epikus háborús narratívát választják, talán mert amúgy is háborúzni akarnak, talán nem hisznek abban, hogy a határok meg is védenek, vagy nem hisznek a nyertes-nyertes kimenetelben, vagy talán reménykednek abban, hogy így egy aláírás is lehet hőstett, nem tudom. Ők se nagyon bízhatnak a határokban, hiszen nem véletlenül nevezhetik káosz-elméletnek azt, hogy egy pillangó szárnycsapása hatalmas folyamatok eredője lehet. Mennyire lehet stabil akkor a pillangó környezete?

Egy konklúziót viszont sikerült szintetizálnom magamnak az elmélkedés végére. Még ha ez a háborús narratíva tényleg jobban is írja le a valóságot, mint a versenyzős, ebben a háborúban a pszichológusoknak nem a tábornokok, hanem a szanitécek között van a helye. Nem fanatizálhatják a sereget, még akkor sem, ha az kell az áttöréshez - mi egyénekkel dolgozunk, nem fejadagokkal.