Miért nem esznek kalácsot?

A mostanában írt "test lázadása" logikájú bejegyzések után jogos kérdés lehet: miért kell megvárni, amíg az ember elkezd tüneteket képezni? Miért nem lehet elébe menni a dolgoknak, és akkor belekezdeni valamilyen pszichológiai folyamatba, amikor úgymond "nem érzi jól magát", de még nem abban az értelemben, amit mifelénk "szenvedésnyomásnak" mondanak?

Oly magától értetődő kérdés ez, hogy már-már naívnak tűnik. Sőt, ostobának. Sőt - számonkérőnek!

Ebben a bejegyzésben tehát arról lesz szó, hogy a problémáinkkal való megküzdés, azok helyes felismerése bizony nem kevés előkészületet igényel - és ezek hiányában igen tudunk haragudni azokra, akik ezt nem veszik észre.

One way out

Egy paradox levezetést szeretnék megosztani veletek: egy beszélgetés során amellett érveltem, hogy a pánikroham nem a lelki betegség jele volt, hanem az egészséges működésé. Mármint bizonyos szemszögből nézve.

A "read more" tag után megpróbálom kontextusba helyezni a gondolatot, de még mielőtt pánikba esnétek, ha nem volt még pánikrohamotok: nem az a lényeg, hogy milyen jó dolog is ez (nem az), hanem hogy még kártékonyabb az út, amit követve el lehet jutni hozzá.

The bleeding

Ez a bejegyzés egy rövid levezetés a szakítás érthető módon gazdag irodalmából. Azon morfondíroztam, hogy mennyire oké, ha az ember kifordul magából az elveszett szerelem miatt, vagy még évekkel később is nyomorgatja magát egy olyan szakítás miatt, amiről egyébként úgy gondolja, hogy szükséges lépés volt?

És mivel ezen sokan mások is gondolkodnak, most lehetőségem van némi kollaboráció eredményét megosztani veletek.

If it bleeds we can kill it

Ebben a bejegyzésben a pszichoedukáció hasznosságáról értekezünk. Felmerült bennem, hogy a pszichológiai művelődés csak elveszi a műsoridőt az érzelmi folyamatoktól, akár még akadályozza is azok fejlődését. Most azonban úgy látom, hogy éppen megfoghatóbbá, kezelhetőbb, így reménytelibbé is teheti az elakadásokat.

Ami segített eljutni erre a konklúzióra, az a sématerápiás szupervíziós csoport és a Ragadozó című film.

2024 záróköve

Az előző, 2024-es évre visszatekintést visszatekintést ezúttal úgy képzeltem el, hogy amellett, hogy értékelem az év elején tett célok teljesülését, megosztok kicsit a cikkek és témaválasztások hátteréből, egy kicsit rendszerezem is azokat. Ezúttal nem egy rejtett mintát keresek, hanem próbálom megmutatni a gondolkodásmódot, amely mentén a XII. évadban kísérleteztem valamilyen tudatos szerkesztői munkával.

Buhera mátrix

Az ember néha egészen sajátos módon próbálja visszanyerni a kontrollt az élete felett. Ebben a bejegyzésben a halogatásról, pontosabban a "bosszúból történő alváshalogatás" című jelenségről értekezünk, ami egyes értelmezések szerint azt jelenti, hogy az ember úgymond visszalopja azt az én-időt a kötelességektől, amit azok elvettek tőle a nappali órákban.

Mivel egyetemista és fiatal felnőtt berkekben gyakori jelenség, bőven akadt lehetőségem beszélgetni erről az életvezetési sajátosságról, és közösen elmélkedni annak hátteréről. Legutóbb, amikor erről bővebben elmélkedtünk egy kliensemmel, egészen világnézeti kérdésekig jutottunk el.

Hűség

Van egy-két elköteleződés az életünkben, ami halálunkig is meghatározhat minket. Vajon mi formálja ezeket? Pillanatnyi döntések, amikkel aztán együtt sodródunk? Esetleg a sorsunkkal alakítunk ki valamilyen trauma-kötődést?

Én inkább az önazonosság megkerülhetetlen szerepére alapoztam ezt a levezetést.

Kezdetben inkább párkapcsolati döntésekre fókuszáltam, révén inkább ezzel a témával szoktam dolgozni, de a végére kicsit csavartam egyet a dolgon az aradi vértanúk példájával.