Helytartó

Ezt a bejegyzést egy minap olvasott történelmi forrás ihlette, amiben igen lesújtóan fogalmaztak Magyarországról. A hangvétele nagyon emlékeztetett azokra az önvádakra, amelyekkel az emberek kínozzák magukat, akár az általam olvasott könyvekben, akár az általam vezetett konzultációs folyamatokban.

Vajon védhető olykor ennek a belső kritikusnak az álláspontja?

Baj lenne, hogy az embernek van önkritikája? Vagy ennél többről van szó?

Hol és miért tanulunk meg így gondolkodni magunkról? 

Milyen kapcsolat lehet az, amiből ez a narratíva származik?

És mit lehet kezdeni vele, ha esetleg mégsem akarunk együtt élni vele?

Recipe ferrum

Lehet hogy tényleg elcseszted az életed?

Nem várt fordulat lenne ez a konklúzió, amikor az ember pszichológussal beszélget. Pontosabban, pont az lenne a nem várt fordulat, hogy a jól ismert mese ma másképp végződik, és nincs nem várt fordulat.

Talán tényleg úgy járnak néhányan pszichológushoz, mint a szultán Seherezádéhoz: addig értékelik, amíg tud egy mesét mondani, hogy minden rendben.

Hiszen gyakori ez a forgatókönyv: a kliens jön azzal, hogy rossz ő is, rossz az élete is, az emberek is, a világ is, nincs remény, jaj, nincs remény... Aztán jön a pszichológus egy nem várt fordulattal, segít valahogy átkeretezni a dolgokat, és az új perspektívából szemlélve már nem is annyira borzasztó az egész.

Van, aki nem is feltétlen azért jár terápiába, mert változtatni szeretne a problémáin, egyszerűen csak szereti, hogy a pszichológus tudja őt és az életét jónak látni.

Olyan is van azonban, aki nem kér ebből: csak a mesében van, hogy a végén mindig minden jóra fordul! A valóságban minden hibának megvan a következménye, akármennyire fáj ezzel szembenézni.

Nem megnyugodni akar, az ő arcát ne cirógassa Seherezádé! A "nem várt fordulat" hiteltelen. Szembesítésre jött; neki kemény szeretetre van szüksége, olyan segítőre, aki nem kerüli jószívűségből a konfrontációs helyzeteket. Hibázott; gyarló volt, gyenge, gyáva, ostoba és lusta. Ha elcseszte az életét, hát ő megfizeti az adósságot!

Érdekes a két igény mögötti motiváció.

Még a záróvizsgára készülve olvastam egy családterápiás cikket, ami "özönvíz előtti módon" apai és anyai szerepekben gondolkodik.

Amennyiben helyesen értettem és jegyeztem meg a leírtakat, az anya afféle centripetális erőt képvisel a családban, tehát ő az, aki a szeretetével és gondoskodásával óvja és bent tartja a gyereket a rendszerben.

Ezzel szemben az apai ágens a centrifugális erőt hozza be a rendszerbe: az elvárásaival, szigorával és kockázattűrőbb szemléletével kifelé tereli a családi rendszerből a gyereket, hogy bizonyítsa a világban, hogy mit ér a saját sarkára állva.

Meglehet, hogy az első kliens valami centripetális erőt hiányol az életéből, a gyerekkorából, és ezt szeretné pótoltatni. Mint ahogy a második kliens igényei is értelmezhetők úgy, hogy tudat alatt igényelne már egy kis centrifugális erőt, ami kirugdossa őt a fészekből.

Írtam is erről régen egy bejegyzést, lejjebb megtalálod, ha érdekel.

Ám a segítő beszélgetés forgatókönyvével, s így a nem várt fordulattal kapcsolatban mégsem ugyanazt a mozit nézzük.

Az lehet, hogy az első kliens vigasznak éli meg az átkeretezést, de az üzenet nem feltétlen Gondoskodó Szülői énállapotból jön: meglehet, hogy a pszichológus inkább a Felnőttjét használja, és az átkeretezés igazából arra mutat rá, hol csalják el a választást a kliens gondolkodási hibái.

Nem mondanám, hogy az összes terápiás iskolát ez a megközelítés jellemzi, de ez az én kedvenceimnél valójában ez a forgatókönyv: ha arra a konklúzióra jutunk, hogy végleg elcseszted az életed, és egy vesztes vagy, akkor nagy valószínűséggel menet közben valahol letértünk arról a vágányról, amit igaznak szokás nevezni.

De hogyan tud erről meggyőzni egy pszichológus?

Mi van, ha te meggyőzőbb vagy? 

Végülis te ismered az összes tényt, tudod mit tettél és mit mulasztottál, azt is tudod, hogy mi járt a fejedben közben.

Részletes listát tudsz adni a hibáidról, a már viselendő és a várható következményeikről.

Amikor egy kliensem így beszél - feltéve, hogy ő is látja értelmét az énállapotoknak és/vagy sémamódoknak - megkérdem, hogy szerinte ki állította össze ezt a listát?

Hát a Felnőtt énje. Hiszen ez mind tény, láthatom, feketén-fehéren ott áll, mi történt.

Hiába jönnék a vigasztaló megoldásaimmal, hiszen állítólag azok a valóságvizsgálaton alapulnak, nem az átcímkézésen, a valóság meg adott, vitatkozni vele fölösleges.

Olykor tényleg meggyőző a vádirat.

Ám még ezeknél az eseteknél sem evidens, hogy Felnőttből nézi a helyzetet.

Ahogy egy vezetőket felkészítő coach vissza szokott kérdezni a piaci pletykákra:

"Ki mondta ezt neked? És ő mit akar?"

Egyelőre hagyjuk meg a hipotézist, hogy a Felnőtt mondja, hogy elcseszted az életed.

De mit akar?

Auswertung

Ez a bejegyzés akkor jutott eszembe, amikor találkoztam Edmund Veesenmayer Magyarországról szóló elemzésével, ami a Margaréta-tervet, azaz az ország III. Birodalom általi megszállását hivatott előkészíteni.

Mostanában egy Magyar önismeret c. projektben vállaltam szerepet, szóval gondolom emiatt dobál fel a Facebook ilyen múltidéző tartalmakat, mint amilyen Nyáry Krisztián bejegyzése is volt.

A levélben egy egészen lesújtó véleményt olvashatunk a magyarokról. Az eredeti bejegyzés talán a közelgő választások apropójából született - engem leginkább az kötött le, hogy Veesenmayer sorai valahogy igaznak érződnek. Az volt a benyomásom, hogy valósabb képe van nemzetünkről, mint saját magunknak: nem a Nobel-díjasok lakosságra vetített aránya, az űrkutató nemzet, a 6:3 mutatja meg, kik vagyunk igazából.

Részletek a jelentésből:

"(A magyar politikusok) bőségesen nyújtanak a magyar közönségnek szónoklatokat, és sokszorosan összehangolt változatokban hangzanak el a „magyar küldetésről” és a „nemzeti ellenállásról” szóló jelszavak. Senki sem tudja meghatározni, mit jelent az első, mert „magyar küldetés” nem volt és nincs most sem. Amit viszont „nemzeti ellenállásnak” neveznek, valójában passzív ellenállás mindenkivel, nem utolsósorban önmagukkal szemben.

Ennek bizonyítékául arra emlékeztetek, hogy a trianoni szerződésben megcsonkított Magyarország 20 éven keresztül félárbocra bocsátotta zászlóját, és alázatosan várta területének növekedését, anélkül, hogy gyakorlatilag bármit is tett volna annak érdekében. Mikor aztán eljött az alkalom, több mint enyhe nyomásra volt szükség, hogy Magyarországot szerencséjéhez segítsük. Három ízben növekedett területe jelentős mértékben a birodalom révén, három ízben növekedett saját közreműködése és harca nélkül, és így hatalmi és területi gyarapodását saját alkalmatlanságával a Danaidák ajándékává változtatta.

Miért mindez? Figyelembe véve, hogy a korszerű politika egyben alkalmazott természettudomány is, az élettant is segítségül kell hívni, hogy a válasznál az ország mai helyzetének kulcsát történelmi fejlődésében megtaláljuk. 1526 óta Magyarország sohasem volt önálló állam, még kevésbé önmagában zárt népi elem. (…) többé-kevésbé valamiféle függőségi helyzetben volt 1918-ig. Sohasem volt kellő népi ereje és forradalmi lendülete, hogy önálló állammá váljon. (…) Lázadtak és szabotáltak minden felsőbb hatalom ellen, mely az ország sorsát meghatározta. De ez mindenkor passzív rezisztenciában nyilvánult meg, kockázatmentes ellenállásban, amit felfuvalkodott szólamokkal lepleztek, (…) 

Csak Ferenc József halála után lettek valamivel bátrabbak, de mielőtt Magyarország önállósításának útjára léptek volna, óvatosan kivárták, míg a birodalom összeomlása 1918-ban világosan láthatóvá vált, majd magukhoz ragadták azt, ami még megmaradt. Azóta létezik az úgynevezett magyar nemzet, és időközben bebizonyította, hogy nemzeti életre alkalmatlan, és az marad a jövőben is. Vezető rétegének folyamatosan negatív kiválasztása következtében törvényszerűen ahhoz a ponthoz kellett elérkeznie, ahol ma áll. 

(...)

Ha az ellenfélen félelem és gyávaság vesz erőt, elegendő a világos szó, a kemény követelés, amit alátámaszt a német hadosztályok és harci repülőrajok említése. Véleményem szerint ez elegendő az ellenfél elbuktatására, mert határai mentén Magyarországnak nincs egyetlen barátja sem, annál inkább elkeseredett ellenfele."

Veesenmayer s. k.

Szinte már hálás voltam Veesenmayernek, hogy legalább ő nem próbálja cirkusszal és kenyérrel kábítani borúlátó nemzeti öntudatomat.

Valami ilyesmit érezhet az a kliens is, aki a pozitív átkeretezést az Ezeregy éj meséi közé sorolja. Legalább annyi maradjon meg a méltóságából, hogy nem hazudik magának! A Gyermekinek lehet, hogy jól esne, de most a Felnőtt beszél.

Tényleg a Felnőtt beszél?

Tegyük fel, hogy tényleg tűpontosan látja a dolgokat. Tegyük fel, hogy Veesenmayer jól látta, hogy még egy puskát se kell elsütni, hogy Magyarország megadja magát. Tegyük fel, hogy az az én sem téved, aki tényeken keresztül vezeti le, hogy elcseszted az életed.

Ezen a ponton válik kulcsfontosságú a kérdés: mit akar?

Veesenmayer Magyarország megszállását akarta előkészíteni. Azért kereste a gyenge pontokat, hogy kihasználhassa őket az ellenféllel szemben.

Te minek keresed a gyenge pontjaidat?

Ha azért, hogy ne áltasd magad, hanem világosan megnevezd és kijavítsd őket, oké, az lehet valami kemény szeretet, talán Felnőtt mód is (mondjuk elvileg abban van empátia is).

Ám ha az a megvetés van benned, ami Veesenmayer soraiból süt, az nem lehet Felnőtt mód. Felnőttben nincs olyan törekvés, ami megtörje a saját ellenállóképességét, önbizalmát, hitét a fejlődési potenciáljában. Mint ahogy egy ország sem akarhatja magát megszállni.

De hát akkor mi ez a Veesenmayer a fejedben, és hogy került oda?

Helytartó

A "mi ez a belső Veesenmayer" kérdést gyorsan lezárhatjuk: ez egy Büntető Szülői mód, másik könyvekben Negatív Kontrolláló Szülői mód.

Amikor Szülőiről beszélünk, akkor belsővé tett szülői üzenetekről, gondolkodásmódról van szó. Általában itt tényleg konkrétan a szülőkről van szó, de igazából bárki fel tudja tölteni tartalommal a Szülőit, akinek nevelői szerepe van, például a tanárok, özv. Nagymayerné Aranka a szomszédból, edzők, stb. 

A belső hanggá válás annak logikája mentén történik, hogy gyerekként próbáljuk megtanulni, hogy kell működnünk ahhoz, hogy okénak tartsanak minket az emberek, illetve legalább olyan hatékonyan alkalmazkodjunk a környezeti kihívásokhoz, mint azok, akik nyilvánvalóan sikeresek ebben, hiszen megéltek egy mienknél jóval magasabb életkort. Ezt eleinte az utánzáson keresztül oldjuk meg, de később képesek leszünk azonosulni is a mintával, azaz lemodellezni a viselkedése mögötti attitűdöket, és a modell alapján megalkotni a megfelelő válaszokat.

Például ha el tudod képzelni, hogy a tíz évvel ezelőtt nagyapád mit gondolna az AI úttöréséről, az azt jelenti, hogy van róla egy ilyen mentális modelled. Ha csak utánozni tudnád az attitűdjeit, akkor nem tudnád megmondani, mit gondol a mesterséges intelligenciáról, révén életében ő azzal sosem találkozott, tehát nem is nyilatkozhatott róla.

Felmerül itt azonban egy kérdés: mi az Istennek konstruálnál meg a fejedben egy ilyen Veesenmayer-modellt, amikor az elvileg épp hogy evolúciósan maladaptív? Amikor csak fájdalmat és bánatot kapsz tőle, útmutatást sosem? Amikor csak azt tudod meg tőle, hogy mennyi hibád van, mennyire reménytelen eset vagy, de azt nem, hogy tudnál ezen javítani?

Paradox módon ez is a túlélésed szolgálja. A pszichoanalitikusok erre mondják, hogy "azonosulás az agresszorral". A teória szerint akkor csinál ilyet az ember, amikor fél valakitől, és úgy próbálja feloldani ezt az érzést, hogy átveszi a bántalmazó látásmódját, viselkedését, szófordulatait, stb. Alighanem ugyanezt jelentheti a sématerápiában a 4. megküzdési reakció, a behódolás (a 4F közül ez a fawn, a fight, flight és freeze eredeti hármasa utána). 

Az "agresszor" kifejezés talán túlontúl szűkíti is az értelmezési tartományt: nem a konkrét bántás a lényeg, hanem a dominancia. Az agresszor legyőzheti fizikai, anyagi, erkölcsi, szakmai és még sokféle fölényből a behódoltatott felet, így ráerőltetheti az akaratát.

Igazából az agresszornak nem muszáj annyira agresszívnak és dominánsak sem lennie, mivel a fölény végtére is a behódoló fejében születik meg. Lehet, hogy emberünk szimplán kompetens, jobban tudja, hogy működnek a dolgok, és nem butítja le az érveit csak azért, hogy a másik fél is kompetensnek érezhesse magát. Ez is vezethet legyőzöttség-érzethez.

De a házi Veesenmayer azért jó eséllyel fenyegetőbb élmények hatására alakul ki.

Valószínűleg volt a környéken egy szülő vagy szülő-figura, aki igen tehetségesen szúrta ki a hibákat, akár a tieidet, akár másokét.

Ez idáig lehet Felnőttből is: a hiba az hiba, nem kötelező szégyent vagy megvetést érezni miatta.
De azért általában szoktunk.

Így ahogy hallgattad a tűpontos hibajegyzéket, kialakult az a konklúziód, hogy a kritikát gyakorló személy (az agresszor) az oké/nem oké mátrixon az "én OK vagyok, de te nem vagy OK", azaz +- pozíciót vette fel, míg akire a kritika vonatkozik (például te magad), nyilván az "én nem vagyok OK, de te OK vagy", azaz -+ pozícióba került. Az előbbit szokás narcisztikus/paranoid pozíciónak is emlegetni, az utóbbit depresszívként; más cikkben Üldözőként és Áldozatként.

Ez a kép a "miniscriptet" ábrázolja, mely elmélet szerint az ember az OK-mátrix mindegyik pozícióját meg tudja járni egy olyan helyzeten belül, amelyben kibillen az önértékelése

Végtére is ha az ember csak a bántalmazó és az áldozat pozíció közül választhat, akkor őszintén szólva a bántalmazóé a kényelmesebb. Ezt lehet úgyis csinálni, hogy keresel valaki mást, akivel szemben fölénybe lehet kerülni, de úgy is, hogy magadévá teszed a kritikus gondolkodásmódját.

Mert hát ha te is tudsz ilyen szép hibajegyzéket kiállítani magadról, akkor valamit mégis tanultál a kritikustól, ergo nem vagy annyira reménytelen eset. Talán még attól sem kell majd egyszer szoronganod, hogy rajtad köszörüli a nyelvét, hiszen te is úgy látod a dolgokat, mint ő - és hát holló a hollónak nem vájja ki a szemét, ugyebár.

Bár segítséget nem kapsz ahhoz, hogy javíts a helyzeten, erőt mégis nyersz ebből az azonosulásból.

Akárhányszor szembe kerülsz az életben olyan dolgokkal, amikor valamit tényleg elcsesztél, vagy amikor ötleted sincs, mit lehetne csinálni, ez a beépült Szülői hang ott lesz, hogy a fejedre olvasson mindent. És ő kompetens, határozott, átlátja a helyzetet, és valami stratégiája is lehet, ha ennyire magabiztosan tudja mondani, hogy mit kellett volna csinálni, vagy mit csinálna a helyedben ő (aki ugye egy virtuális személy, tehát nem vonatkoznak rá az élet olyan szabályai, hogy kimerül, fél, dühös, elkeseredett, stb.).

Ahogy a narratív pozíciód az övé lesz, úgy látsz, gondolkozol, ahogy ő, azt az erőt érzed, ami belőle is árad.
Csak kár hogy egyedül önmagad ellen tudod bevetni.

Vae victis

Az eddigiek alapján a házi Veesenmayerrel az a probléma, hogy folyamatosan olyan tényeket keres, amelyekkel megerősítheti a depresszív énképedet. 

Ő valójában ennél többet tud: nem csak felkutatni tud ilyen tényeket, hanem létrehozni is.

Az önértékelésed egy meta-kognitív folyamat, azaz lényegében a gondolatokról gondolkozol. Elég jók-e a döntési folyamataid? Megfelelő mennyiségű és minőségű információ gyűjtöttél? Ismered eléggé magad és a feladatot? Mit jelent az, ha igen, mit jelent az, ha nem? Ügyes, felkészült, jó diák vagy? Vagy a bukott tanuló, aki csetlik-botlik, sumákol, puskázik, és épp hogy csak benn marad az élet osztályában egy kegyelem-kettessel?

Ezek a kiértékelési folyamatok azt a célt szolgálják, hogy előkészítsék a következő döntést, illetve az azt követő cselekvési folyamatot. 

Az, ahogy gondolkozol az eddigi utadról, meghatározza az út folytatását - ezért szoktunk karrier-konzultáción olyan sokat beszélni az eddigi pályádról, nem csak azért, hogy megismerjük a már kimunkált készségeidet.

A saját történetedben három módon vagy benne: te vagy szereplő, akit jellemezni lehet; az ágens, aki a történet cselekvője; és a narrátor, aki összerakja a történetet, kiemeli a lényeget, jelentést ad neki.

Na most képzeld el, ha egy ilyen belső Veesenmayer megkapja az irányítást ezek fölött a meta-kognitív folyamatok fölött!

Ha ő meséli el a történetedet, akkor azokat a tényeket emeli ki, amelyek alátámasztják az állítást, hogy "elcseszted az életedet". Azokat a tulajdonságaidat hangsúlyozza, amelyek rossz színben tüntetnek fel. És mindig részletesen kielemzi majd, hogy a célkitűzéseid miért voltak eleve kudarcra ítélve.

Egy volt kliensem sokat kosárlabdázott egy időben, így megtudhattam tőle, hogy sportban shittalkingnak nevezik ezt a megoldást: az ellenfél játékosa folyamatosan beszólogat, alázgat játék közben, hogy felidegesítsen, elbizonytalanítson. Mint amikor a Star Warsban végigpofáznak egy párbajt.

Ez a taktika pedig beválik: minél frusztráltabb vagy, minél jobban szorongsz, minélt több kapacitásod emészti fel az érzelmi önszabályzás, annál nagyobb az esélye annak, hogy tényleg hibázni fogsz.

És biztos lehetsz abban, hogy ezzel a hibával újra találkozol majd, amikor a Büntető Szülőid tényekkel kívánja alátámasztani, hogy "elcseszted az életed".

Így sikerül az agresszor Margaréta-terve. Ha uralmat szerez az önértékelésed fölött, az aztán valódi domináns viszony!

Liberation

Mihez lehet kezdeni egy ilyen belső Veesenmayerrel?

Az első kérdés, hogy miért jó neked mégis, hogy ő ott van? Milyen adaptív funkciót lát el?

Ő aztán tényleg kívül tudja tartani a toxikus pozitivitást, a meséken alapuló, már-már nárcisztikusan hamis énképet. Nem köntörfalaz, rámutat a hibákra, és nem bagatellizálja őket, hogy ezek csak kis hibácskák, amik egyedibbé teszik a karakteredet, meg hogy hát te is ember vagy, meg mindenkivel előfordul...

Lehetőséget ad arra, hogy gyakorold a felnőttség egyik legfontosabb erényét: a felelősség vállalást.

És emiatt annyira könnyű összekeverni a Felnőtt éneddel, hiszen első ránézésre egy pozitív irányba terel.

A csalás ott van, hogy ez a felelősségvállalás igazából csak a felelősségre vonás utánzása. Nem azt a kérdést teszi fel, hogy "akkor te most mit akartál valójában?", nem célja, hogy a tetteidet és az énképedet valahogy egy síkra tereld. Ez lenne a kemény szeretetnek a célja.

De ebben a forgatókönyvben nem ez a következő lépés, hanem a büntetés és megalázkodás. Ne azon elmélkedj, hogy te hogyan legyél OK, hanem azon, hogy sosem leszel olyan OK, mint ő, aki megítél téged.

Ha észreveszed ezt a csúsztatást a belső beszédben, akkor van lehetőséged átkeretezni a helyzetet.

A konkrét tényeket nem feltétlen lehet átkeretezni, ez néha tényleg probléma a pozitív gondolkodással.

Az például tény-kérdés, hogy a III. Birodalom minden körülmények között legyőzte volna Magyarországot. Nagyobb gazdaság, nagyobb hadsereg, több nyersanyag, stb.

Az viszont már nem igaz, hogy ők a felsőbbrendű faj, amit különleges sorsra szántak, így eleve erkölcsi fölényben vannak bárkivel szemben, akinek az országára fenik a fogukat. Attól még, hogy meg tudják tenni, nincs rendben, hogy meg is teszik.

Ennek logikája mentén az sem igaz, hogy a hibáid miatt joga van valakinek depresszióba száműzni téged. Nem kell elfogadnod azt a narratívát, amivel meg akarnak törni.

Valójában sosem lehet téged véglegesen legyőzni. Amíg levegő van a tüdődben, ott van benned a potenciál, hogy helyrehozd a dolgokat.

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• Ha többet olvasnál a családi centrifugális és centripetális erőkről szóló elmélkedésről, az Egyensúly című bejegyzést ajánlom.
• Elég szorosan kapcsolódik ehhez a tematikához a Záróalakulat című bejegyzés. Ebben a Szülői hang nem elemző, leértékelő módon kritikus, hanem inkább büntető jellegű, úgymond motiválni kíván. Abban is hasonlít a két cikk egymásra, hogy indulhatnának a "II. világháború seggfejei, mint pszichológiai cikkek múzsái" versenyen.
• Van még egy tesó ehhez az íráshoz, mégpedig a One way out. Az akkoriban futó Star Wars - Andor sorozaton kívül a túlterheltség és a tünetképzés voltak az ihletet adó esetek. Arról szól, hogy a Követelő Szülői mód könyörtelen mércékkel mér, egy Börtönőrnek nevezett megküzdő mód nem hagy minket pihenni, egészen míg a test fel nem lázad.
• A Szülői én-állapot felöltéséről talán Az agresszív kismalac gyereket nevel című írásom adja a legteljesebb képet. Ez nem sématerápiás megközelítés, mivel a sorskönyvi mátrixot vettem alapul, de a lényeg szerencsére független az elméleti kerettől.
• Ha kicsit sémásabb megközelítések érdekelnek, ezeket ajánlom: 
• Útinapló5 - Várak és sémamódok: ebben a nyaralós cikkben az erdélyi várak metaforáján keresztül foglaltam össze - eddig a legrészletesebben - a megküzdő módokról írt elméleteket. A megküzdő módok a fent olvasott 4F-ből alakulnak ki. Szóval lehet, hogy te is kaptál olyan ingereket, amelyek hatására akár egy belső Veesenmayered is kialakulhatott volna, mégsem így lett. Ez nem feltétlen azt jelenti, hogy akkor nem is volt olyan bántó a szülői kritika, lehet, hogy te csak egy "másik F-fel" reagáltál rá.
• Dark side of the Moon: ez is a sémamódokról szól, de a hivatkozott elmélet visszamegy a kályháig, és a kötődési- és autonómia szükségletekre épít. Ezek jól passzolnak a centrifugális és centripetális erőhöz is, meg a szerintem a halálszorongás kezeléséhez is, de azt ebből a bejegyzésből végül kivágtam. Viszont ha érdekelnek az ilyen kettősségek az ember szükségleteiben, akkor ez szerintem tetszeni fog.
• Ebben a bejegyzésben terjedelmi korlátok miatt már nem mentem bele abba a kérdésbe mélyebben, hogy mi a pszichológus szerepe, de egy-két misét megérhet a dolog.
• Talán egy kicsit Seherezádé-mese lehet az a megközelítés, hogy alapvetően mindenkiben meg lehet találni valamit, amiért érdemes küzdeni. Én jobb szeretem azt gondolni, hogy ha Veesenmayer alakíthat narratívát, akkor nem árt egy ellennarratíva, ami az ember maradék jól működő része köré szerveződik. Bár lehet, hogy nem is érdemes belemenni egy vitába a belső kritikussal. Ezt döntsd el te, miközben a Könnyek az esőbent és a Mentőexpedíciót olvasod, vagy a dolgok jobbra fordulásában reménykedő Az Élet nevű game című művet.
• Kissé kevésbé naiv, a kemény szeretetre jobban építő bejegyzés a Lucifer. Ebben az a kérdés, hogy valóban érdekében áll-e a kliensnek, hogy elfogadók és megértők legyünk, vagy néha jobb lenne noszogatni? Ez azért releváns kérdés, mert szülő-figura igazából a pszichológus is lehet, tehát tudtán kívül épp modellt állhat egy belső Veesenmayerhez egy-két konfrontatívabb technikát alkalmazva.
• Kicsit szomorkás a hangulatom máma: ha már a terápiás mikro-agresszióknál tartunk, itt is van egy lökdösődős hangvételre adott reakció. Ám ellentétben a mostani írásban levezetett megközelítéssel, itt az OK-mátrixon visszafelé indulunk. Na jó, talán egy kicsit ez is lehet Seherezádé néha. 
• A Ring határozza meg a tudatot: ez kakukktojás, mert igazából három részre van osztva a gondolatmenet, és nem annyira pszichológus megközelítésből származik, hanem egy olyan vívóoktatóéból, aki szeretne abban is segíteni, hogy a belső harcaidban helyt állj - akár egy belső kritikussal szemben is.