Lucifer

Annak ellenére, hogy a klientúrám fiatal felnőttekből áll, az egyik legérdekesebb téma számomra egy hospice előadáson merült fel a hónapban. Sokat hallottunk arról, hogyan működik a lélektan, amikor a haldoklókon próbálunk segíteni. 

Emellett, ahogy Yalomnál olvasható, halál és elmúlás miatti szorongás az egész életet, így a fiatalkort is átitató tematika. Vajon lehet-e az életátmenetekkel foglalkozó folyamatokban meríteni az utolsó nagy átmenetre szakosodott szemléletből?

Erről elmélkedtetem ebben a bejegyzésben.

Szóval, hogy kerültem be egyáltalán egy ilyen előadásra? A novemberi "élezd meg a fűrészt" akcióm abban manifesztálódott, hogy elmentem a PSZITA VI. Ritoók Magda emlékkonferenciára, ahol számos érdekes előadásból válogathattunk. Én most egy kicsit tágabb körben kerestem újdonságokat, nem volt olyan fontos, hogy rögtön át tudjam ültetni a munkámba a hallottakat.

Nyilván, egy egyórás előadástól aligha váltunk hospice-szakértővé. Szerencsére az előadó reálisabb célt is tűzött ki: inkább arról beszélt, hogy miben más az ő munkája a miénkhez képest.

Segédletként megragadnám az előző bejegyzés hadművelet-tervezős megközelítését, hátha így jobban ki tudom emelni a lényeget.

A terep, amin mozogni kell, az a tény, hogy valaki haldoklik. Rossz fizikai és mentális állapotban van, sokat szenved, tele van félelemmel, és zéró kilátás van arra, hogy ebből ki tud gyógyulni. Ezzel szembe kell néznie neki és a szeretteinek is.

A küldetés, hogy ilyen terepviszonyok mellett se mondjunk le az emberi méltóságról. Ő még él, de egy amolyan l'art pour l'art módon: nem azért bánunk vele rendesen, mert különben beperel, mert ő már nem fog senkit beperelni. Nem azért beszélgetünk vele, hogy erőforrásokat mozgósítsunk a változásért, mert már nincs hova változni. 

Az életnek egy sokkal filozófiaibb, az itt-és-mosthoz kötődő formája ez.

A küldetés lényege, hogy enyhítsük a haldokló szenvedését, és hasonló fájdalomcsillapítás mellett segítsük az átmenetet a hozzátartozók számára.

Ennek pedig van egy nagyon fontos, egyben nagyon drámai limitációja: az enyhítés nem jelentheti azt, hogy hamis reményt adunk az embernek. A remény ugyanis hátráltatja a felkészülést a veszteségre, a hirtelen halál pedig általában kegyetlenebb veszteség-élményt jelent, mint az, amivel már elkezdtük a béketárgyalásokat. 

A sikerhez vezető taktika pedig a szokott pszichológiai konzultációhoz képest jóval direktívebb tanácsadói stílus. Egyrészt az ember utolsó napjai krízis-szerű állapotban telnek, a hozzátartozók számára is. Amikor a krízisről meséltem korábban (Suicide song c. bejegyzés), talán említettem, hogy jellemző rá egy beszűkült érzelmi- és tudatállapot, amikor az egyén nem feltétlen tudja átgondolni a helyzetét. Ebben az állapotban az segít, ha világosan megmondják, olykor lépésről lépésre, hogy mit kell csinálni. Haldoklók esetében ez azért is fontos, mert a legtöbb embernek nincs ezzel a témával tapasztalata, nem tudja, hogyan közelítsen hozzá, viszont nagyon kevés idő van elrendezni a dolgokat. A mulasztást pedig ezúttal nem követi pótleadási lehetőség.

Face the thing that should not be

Alapvetően, ha tanácsadási keretről van szó, paradox módon legjobban pont a "tanácsadást" szoktuk kerülni. Anno a konfrontatív stílusról írt bejegyzésben (A konfrontáció szabályai) fejtettem ki, hogy akkor is elég szofisztikált keretei vannak az igazsággal való szembesítésnek, ha amúgy kb. 100%, hogy igazad van. Az emberek ugyanis nem szeretik, ha belepofáznak a dolgukba, úgyhogy ha azt akarod, hogy meghallják az üzenetet, óvatosnak kell lenni.

Erre érdekes példa lehet, amikor egy harmadkézből megismert történetet egy volt tanáromhoz irányítottam. Vele sokat beszélgettünk arról, hogy mennyien keresik őt fel beragadt élettel, beragadt kapcsolattal, ruminációval és stagnálással.

Gondoltam, ha ez a sztori erről szól, akkor a tanáromnak rutinmunka lesz ez.

Lehet, hogy amúgy tényleg az volt, de a kliens nem csinálta végig a folyamatot, mivel túl kioktatónak érezte a pszichológust.

Nem mondanám, hogy teljesen meg voltam lepve: a tanárom egyszer kifejtette, hogy az ilyen eseteknél belemenősebb szokott lenni, mert mire finoman, rogersi módon kibélelve kivezeti a szorongások labirintusából az embert, már elfogyott az idő a cselekvésre.

Hogy egy átlag példát mondjunk, van egy biológiailag optimális életszakasz arra, hogy valaki férjhez menjen és gyereket szüljön, és ahogy távolodik ettől a kortól, mondjuk szorongások miatt, egyre több nehézség kerül ebbe a projektbe. Ezeket a nehézségeket akarja megspórolni a tanárom a klienseinek azzal, hogy elspoilerezi a "majd teszek lépéseket, ha úgy érzem, hogy készen állok" stratégia következményeit. 

Ebben a történetben a műtét sikeres volt, de a beteg nem gyógyult meg. Nem követtem a folytatást, de tudtommal a problémája nem javult meg attól, hogy a pszichológus szembesítette a realitásokkal.

Akkor most mire volt ez jó? Jó volt egyáltalán; bármilyen szempontból?

Első ránézésre az előbb elregélt konzultációs folyamat sikertelen volt, mert a kliens nem érte el a célját.

Második nekifutásnál azonban egy kicsit fantáziálgathatunk magáról a szituációról - vajon mi volt itt a cél? 

Volt nekem korábban egy elmélkedésem arról, hogy a problémáinkkal kapcsolatos hárítás már önmagában a célkitűzésben meg tud jelenni (Könnyek az esőben c. bejegyzés). Ugyanez a gondolat ment tovább a tavalyi "mit kezdjek az életemmel" bejegyzésben (Verziószám), ahol felmerült, hogy alkalmanként a kliens csak kis dolgokban, hétköznapi szokások, helyzetek szintjén akar változtatni, miközben az elakadás jóval összetettebb, a személyiségfejlődés mélyebb rétegeiben keresendő.

Az első bejegyzés igazából nem is a hárításra fókuszált, hanem a pszichológia humanisztikus oldalára; azaz milyen jó is, amikor a szakember a sok probléma mögött meglátja és visszatükrözi az embert.

De mi van, ha ez az ember nem őszinte, még magával sem?

Mi van, ha szimpla párkapcsolati elakadásnak állítja be a valójában épp veszni látszó intimitás-krízist?

Igen, a pszichológiai konzultáció egy szolgáltatás, és igen, aki igénybe veszi, az ügyfél, tehát igen, neki lehetnek elvárásai. De azért ez mégsem a McDonald's. 

Vajon tényleg akkor jó egy pszichológiai konzultáció, ha a szakember asszisztál ahhoz a maladaptív megküzdéshez, hogy becsapod magad, csak hogy enyhüljön a szorongás? (fun fact: egy órán elmagyarázták, hogy mikor és miért igen, de most maradjunk a retorikai kérdésnél egy kicsit!)

To live is to die

"You have been dying since the day you were born

You know it's all been planned

The quartet of deliverance rides"

Metallica: The four horsemen

A hospice-ban ugye kerek-perec megmondják, hogy már fölösleges tartós tejet venned, és akármilyen igazságtalannak érzed, itt az idő, hogy elrendezd a dolgaidat. A halállal szemben nem fellebbezhetsz, nem vitatkozhatsz.

De az élettel szemben igen?

Az életnek nincsenek olyan törvényszerűségei, mint a halálnak?

Dehogy nincsenek.

Nem ugyanannyira könnyű párt és munkát találni, nem ugyanannyiért lehet biztosítást kötni, és nem ugyanannyira könnyű regenerálódni a másnaposságból az élet különböző pontjain.

Tavaly egy optimistább bejegyzéssel zártam az évet (Az élet nevű game), amiben az volt az egyik gondolat, hogy "amíg van levegő a tüdődben, tudod az üzenetet". Ez jól hangzik, de az az analógia előzi meg, hogy ha nem tudsz jól játszani egy játékkal, tévesen ítélhetsz meg egy helyzetet vesztesnek, ergo nem szabad feladni a próbálkozást, hogy rájöjj a megoldásra. Egy kis kiegészítés ehhez: ha nem tudsz játszani a játékkal, akkor nem biztos, hogy egyhamar rájössz a megoldásra. 

Szokás mondani, hogy "addig üsd a vasat, amíg meleg". Tényleg terápiás agresszió, ha a pszichológus felhívja a figyelmet a természet törvényeire, hogy a vas márpedig szépen magától lehűl, és egy bizonyos ponton már hiába fogod ütni, nem tudod formálni?

No de ha még közmondásunk is van erre a témára, akkor miért nem kezdenek el kovácsolni az emberek, amikor még könnyebben érnének el eredményeket vele?

Van egy olyan hipotézisem, hogy azért, mert nehéz elfogadni, hogy a vas nem lesz mindig meleg, magától lehűl, és még rezsicsökkentés mellett is egyre drágább lesz újra hevíteni.

Magyarul öregszel és meg fogsz halni, és ez ellen semmit sem tehetsz.

Igazából ez a hipotézis csak szűkebb értelemben a sajátom, lényegében ez Yalom Egzisztenciális pszichoterápia c. könyvéből származik. Azon az oldalon, ahol felvezeti az elképzeléseit, több idézetet is összegyűjt neurotikus páciensekkel dolgozó szakemberektől. Ilyeneket írtak, hogy a neurotikusok "inkább lemondanak a hitelről (élet), hogy elkerüljék a törlesztést (halál)", "a nemlét elkerülése a lét kerülése által", illetve hogy a teljes megsemmisülés elől az élet teljességétől való meneküléssel próbál megszökni az ember. 

A könyvben olvasható halálszorongás az emberi élettel együttjáró egzisztenciális alapszorongások egyike; ergo mindenkinek, akinek van emberi élete, annak van halálszorongása is.

Az analitikus megközelítés szerint a szorongást valamilyen hárítómechanizmussal próbálja kezelni az ego, e mechanizmusok között pedig vannak egészen szofisztikáltak és egészen robosztusak is.

A fenti idézetek arra világítanak rá, hogy az ép elméért folytatott buzgó munka során az ego alkalmanként kiönti a fürdővízzel együtt a gyereket is. (hozzátéve, úgy emlékszem, Yalom mintha már annyira nem ragaszkodna a neurózis kifejezéshez) 

Az én megfejtésem tehát az, hogy az ember azért halogatja a sorsfordító, fontos döntéseket, mert az élet mozdulásai felkavarják a halálszorongását is, azt meg csak ilyen hárítómechanizmusokkal tudja féken tartani.

Végülis az élet vasát ütni tényleg nem stresszmentes dolog. Ahogy kalapálsz, érzed, hogy egyre nehezebben formálható, egyre jobban hűl, te meg még igazából nem is tudod mit akarsz kialakítani pontosan, de ha tudnád is, még kovácsinasnak is alig tanultál be, azt se tudod, mit csinálsz éppen.

No pressure.

Ezen a ponton kötnék vissza a hospice-hoz. Az is a halálszorongással dolgozik, csak a maga nyers valóságában, nem távcsövön keresztül szemlélgetve. 

A hospice-ban a direktív, konkrét tanácsokat adó pszichológus adekvátan reagál a helyzetre.

Vajon az a tanácstalanság, amit egy életátmenetnél él át valakit, nem hasonlít-e inkább ahhoz a tanácstalansághoz, amikor küszöbön áll a halál? Vajon nem esne-e jobban inkább egy stabil, kompetensebb személy mentoráló tanácsa ilyenkor, mint a szokásos "te mit gondolsz...; szerinted mi lehet ez...; esetleg úgy érzed hogy...; ahogy hallgatlak, érdekes, hogy..." katalizáló/támogató manőverei?

Ezek retorikai kérdések.

Ami szerintem nem retorikai kérdés, hogy annyit át lehetne venni a hospice-ból, hogy nem tekintjük támogató attitűdnek azt, ha hamis reményt szórunk a sebre. 

Igen, tényleg tudod az üzenetet, amíg van a tüdődben levegő. De azért a legtöbb kikötőben van valamiféle menetrend, és ahogy a szólás tartja, van, hogy "ez a hajó már elment", és a legautentikusabb dolog, amit tehetsz az ügyben, hogy megtanulsz ezzel együttélni.

A retorikai kérdések megválaszolása

Miért nem ugrok most neki mégsem a hospice könyveknek?

Mert bár a halálszorongás mindkét esetben lehet téma, az életátmenetek és a haldoklás mégis más terep, más küldetés, más taktika kellene legyen.

Az életátmenetnél nem csak pár napod marad, hogy elrendezd a dolgaidat, hanem több évtized. Talán még nincsenek is "dolgaid". 

Önmagunk átverése nem csak abban nyilvánulhat meg, hogy letagadjuk a probléma mélységét, hanem abban is, hogy letagadjuk, hogy a megoldásban mi vagyunk a főszereplők. Az én-erők olyanok, mint az izmok: akkor fejlődnek, ha van terhelés, olykor kimerítő és fájdalmas is. Tehát jobban esik a stabil és kompetens mentor, ám valójában csak igényünk, nem érdekünk, hogy valaki megmondja, mit kell csinálni.

Na jó, de hát azért az mégiscsak jót tesz, ha konfrontálnak minket azzal, hogy épp eltékozoljuk megoldásra használható időt, nem?

Van, hogy igen. Emellett, a szakma egyik alapszabálya, hogy nem teheted tönkre a kliens megküzdő mechanizmusait. Mivel mindenkiben van szorongás, mindenkinek van esélye rá, hogy ledobdja az ékszíjat, ha ezek a szorongások elszabadulnak. Lehet, hogy a struccpolitika egy maladaptív megküzdési mechanizmus, de - ahogy mi mondjuk - kompenzált állapotban tartja az embert. Addig ezt nem szabad elvenni tőle, amíg nem tudunk neki jobbat adni.

A hospice-ban idői nyomás alatt van az egész folyamat, nincs idő ezeket kifejleszteni.

Minden más folyamatban én javasolnám, hogy az időt inkább befektetésnek, mint veszteségnek tekintsük!