Suicide song

Van az öngyilkosság megelőzősének is egy hónapja. Az előző volt az. Ahogy a híreket olvasom, világnapok nélkül is aktuális most ez a téma: szinte minden héten olvasni arról, hogy valaki végzett magával. A munkában is egyre gyakrabban környékez meg ez a téma.

Gyakran tépelődnek azon az emberek, hogy voltak-e előjelek, amiket észre kellett volna venniük? Sok cikk készült, ami próbál ebben útmutatást adni.

Őszintén szólva azok, amelyikeket elolvastam, számomra csak a felszínt kapargatták. Na nem mintha tudnék többet vagy jobbat mondani a témában.

Annyit talán hozzá tudok tenni a netes olvasmányokhoz, amit egy krízisambulancia főorvosa mondott nekünk egyszer. Esetleg érdekesek lehetnek azok a gondolatok is, amelyeket később hozzácsaptam a meglátásaihoz.

Critical damage

Szerintem olyan sokat nem szoktam írni krízisekről, talán az Ahonnan nincs kiút c. bejegyzés foglalkozott csak a témával, de az is inkább fejlődésközpontú. Pedig hát, aki valaha átélt krízist, annak valószínűleg nem az lesz az első eszébe jutó emlék, hogy milyen jó, hogy így megerősödhetett általa. 

Nem egy vicces lelki állapot ez, még azzal a ténnyel együtt sem, hogy a személyiségfejlődés velejárója néhány krízis is.
Talán itt az ideje egy definíciónak:

Valamilyen váratlan, veszélyes külső tényező hatására kialakuló bizonytalan, instabil sürgősségi állapot, mely fenyegetettséget jelent az egyén számára.

Tehát nem vagy rá felkészülve, nincs meg hozzá a kapacitásod, nem tudod tartani magad, sérülékeny vagy, és a tudatod nagy részét leköti ez az érzelmi válság.

Ez egy olyan része a lélektannak, ami külön módszertant és szakirányt alakított ki, annyira másképp kell dolgozni valakivel, ha ebben az állapotban van. Már csak azért is, mert krízisben az ember könnyebben lát fantáziát olyan végletes megoldásokban, amiket más körülmények között nem tartana túl jó ötletnek.

Hát ezért kell egy kórházba krízisambulancia.

A legtöbb esetben egy intenzív szenvedős szakasz során lábon kihordjuk a kríziseinket, de van az úgy, hogy a dolgok kicsit mélyebbre vágnak, és olyankor jobb specialisták segítségét kérni. Azt hiszem a legtöbb tanácsadónak megvan a számuk, ki tudja, mikor fog kelleni?

Egyszer el is mentünk hozzájuk barátkozni, hogy ne csak a kontakt legyen meg.

Ahogy beszélgettünk, rátérve a szuicid krízisre, azt mondta a főorvos: "szép, romantikus dolog ez a római öngyilkosság toposz, de én még sose találkoztam vele. Én úgy látom, hogy minden öngyilkosságban van egy kis pszichotikus állapot."

Ez azért volt kellemetlen megjegyzés, mert krízist azért már láttunk. Rendes pszichotikus állapotot én talán csak egyet láttam még, és akkor se lett volna ott semmi keresni valóm. Így azért elkezdett motoszkálni bennem a kérdés: mekkora valószínűséggel fogom észrevenni egy öngyilkosság előjeleit?

Suicide song

Szerencsére még senki nem tesztelte az előrejelző készségeimet. Legalábbis nem tudok róla (amúgy, egyik legnagyobb parám, hogy a ghostingoló kliensek nem azért nem jönnek többet, mert nem tudják hogy mondják meg, hogy zárni akarnak). 

Ám aki eljut pszichológushoz, gyakran nem is a szakember előrejelző készségeit teszi először próbára, hanem a környezetéét. Vajon mit tud az átlag ember az öngyilkosságról, az ahhoz vezető lelki állapotról?

Ehhez a kérdéskörhöz valószínűleg több választ is tudunk kötni. A kultúra elég sok öngyilkossághoz, depresszióhoz, krízishez kapcsolódó történetet, érzést, gondolatot rögzít, ami alapján valami kapcsolatot ki tudunk alakítani a témával. 

Nekem elsőre azok a számok jutottak eszembe, amiket "öngyilkos dalnak" szoktak emlegetni. Ilyen például a pár évvel ezelőtt bemutatott A Tout le Monde, de nem muszáj a metálban keresgélni, ugyanezt a címkét kapta meg a Szomorú vasárnap is. Ezekre a dalokra jellemző a sötét hangulat, a halál és/vagy veszteség, kilátástalanság témája. Többnyire van bennük búcsúzás is. Ez a dal utóéletében is megjelenik, mivel közel sem példa nélküli, hogy egy életének önkezével véget vető ember utolsó tracklistje az ilyen számok végtelenített változata.

No de akkor ezek a dalok gyakorlatilag promotálják az öngyilkosságot? Lehet egyáltalán valakit indirekt eszközökkel öngyilkosságra rávenni (a téma megjelenik Az ifjú Ahmed szenvedései c. bejegyzéseiben is)?

Erről van némi vita, időnként jogi eszközökkel is próbálják korlátozni ezeknek a zenéknek a terjesztését azok, akik szerint a tojás volt előbb.

Mások, akik szerint meg a tyúk volt előbb, éppen vigaszt, talán utolsó védvonalat látnak ezekben a dalokban, amelyek talán a prevenció eszközévé válhatnak (ebben a cikkben boncolgatják a témát).

Utóbbihoz illusztrációnak itt van Metallica suicide songja, a Fade to black:

"It's a suicide song, and we got a lot of flak for it, as if kids were killing themselves because of the song. But we also got hundreds of letters from kids telling us how they related to the song and that it made them feel better."

A banda frontemberétől idézett sorok az ilyen dalok megosztó mivoltára utalnak: úgy tűnik, páran tényleg azt hallják ki belőlük, hogy végezni magukkal egy reális opció. Sokan azonban azt hallják ki belőlük, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel, mindenkinek vannak mélypontjai, és nem kell velük számüzetésbe vonulni.

Frayed ends of sanity

Ezeket a suicide song témájú cikkeket olvasva jutott eszembe a főorvos megjegyzése. Ő azt mondja, hogy mindig van egy kis pszichózis.

Lehet pszichotikus állapotban zenét hallgatni. De vajon ezek a számok pszichotikus állapotban íródtak?

Még a korai személyiségpszichológiai tanulmányaink során megtanítottak nekünk két különböző súlyosságú állapotot: a neurózist és a pszichózist. A neurózis afféle egyensúlyvesztést jelent, amikor az ember túlzó érzelmek által befolyásolt; sérülékenyebb. Szenved, szorong, levert, utálja magát, esetleg elgondolkozik rajta, hogy nincs remény a számára, és nem biztos hogy érdemes megvárni, amíg a Kaszás kezdeményezi a kilépőt. 

Neurózisok miatt érdemes már terápiába menni, de egyáltalán nem csak a terapeuták találkoznak neurotikus tünetekkel. Hanem mindenki. Csak hogy egy egyszerű példát említsek, az akasztófa-humorú mémek nagy része történetesen az Y generáció neurózisait dolgozza fel (pl. a szorongás, hogy sose fizetik vissza az egyetemi költségeket, vagy hogy nem lesz lakásuk fausti alku nélkül). Neurotikus élményei lényegében mindenkinek vannak. 

Alighanem ezért is szeretjük hallgatni a suicide songokat: a bennünk lévő öngyilkost nem szólítja meg, de a bennünk lévő neurotikus jól kapcsolódik hozzájuk.

A pszichózis lényegi vonása, hogy a valósággal való kapcsolat oldódik. Ennek a tankönyvi példája a halucináció, meg hogy a hangok mondják a fejünkben, hogy az Alza.huuuuuuuu, de ide tartozik az is, amikor irreális súlyt adunk dolgoknak. Például ha a gyorséttermes lány türelmetlen veled, az nem azt jelenti, hogy nincs már helyed a világon - de pszichotikus állapotban ez valahogy nagyonis valid következtetésnek tűnik. Ugyanígy, ha meghalsz, akkor valószínűleg nem fogsz szemrehányásokat tenni majd a temetésen a gyászoló rokonaidnak, hogy "jobban kellett volna figyelni" - de pszichotikus állapotban ez az apró logikai bukfenc nem tűnik fel. Szakmailag nem abba az irányba kanyarodtam, hogy sokat tudjak mesélni a pszichózisról, ha érdekel a téma, olvasd el mondjuk ezt a cikket.

A főorvosból kiindulva az a megfejtésem, hogy az előjelekről ezért lehet csak ilyen elnagyolt, egyesek szerint túlzott óvatosságra intő dolgokat olvasni. Azok a tünetek, amiket mondjuk családtagként értelmezni tudunk, igazából neurotikus tünetek. Ezek vezethetnek messzire, de legtöbbször szimplán kijön belőlük az ember, ezért egy idő után már nem tulajdonítunk nekik akkora jelentőséget. Ki tudja, mikor dönti el valaki, hogy tényleg végez magával? Talán csak 10 másodperccel a tett előtt. Hogyan lehetne erre felkészülni?

Hogy valami pozitívra próbáljam kihozni a meccset, felidézném a régi munkahelyemet, ahol voltak lelkileg leterhelt fiatalok. A Bombaszakértő c. bejegyzésben írtam olyan extrém esetekről, amelyek valószínűleg már alulról karcolták a pszichotikus állapotot. Illetve, némelyik valószínűleg inkább felülről karcolta, csak azokra ott nem tértem ki. Lényeg a lényeg, a főorvoson kívül van ám itt egy másik szakértő is: a rajztanár. Ő azt állította, hogy az iskolában látott rohamok előtt olyan három nappal korábban már lehetett érezni a rajzokon, hogy valami nincs a helyén. Így utólag, elég nagy kihagyott lehetőség volt ebbe nem jobban belemenni, de most már talán mindegy.

Mindenesetre, ha valaki melletted meghallgatja egymás után a Fade to blacket és a Szomorú vasárnapot, még ne hívd a mentőket. Ha utána a kifejezésmódja szétesik és tele lesz bizarrériákkal, akkor azért érdemes növelni a riasztási szintet...