Ahonnan nincs kiút

Mi kell egy komoly változáshoz? Mi kell ahhoz, hogy másképp csinálj valamit, annak ellenére, hogy minden porcikád irtózik tőle? Mi bír rá, hogy legyőzd magad? Milyen folyamat visz el ehhez a döntésre? Vagy nem is folyamatként lehet ezt jól megragadni, hanem töréspontként?

Ezeken a kérdéseken elmélkedtem, több - sajátos - ihletettségből...

Változás

Bemegy az állatorvos az orvoshoz, mert nem érzi jól magát.

- Mondja, mi a panasza? - kérdi az orvos.

- Hja, kérem! - fortyan fel az állatorvos. - Így könnyű!

Az egyszerűség kedvéért, nézzünk meg egy népszerű elméletet a változás folyamatáról:

Ebből a modellből - amit egy Prochaska nevű embernek köszönhetünk - megtudhatjuk, hogy a változást megelőzi egy töprengő folyamat, ahol az ellenérvek túlsúlyban vannak a változás melletti érvekkel szemben. Ám a töprengés hatására a változás már egész jó ötletnek tűnik, így létrejön az elhatározás. Oké, most már tudjuk, hogy valamit másképp akarunk, de hogy fog ez kinézni gyakorlatban? Elkezdünk felkészülni, utánaolvasni, begyűjteni a szükséges eszközöket, stb., majd ha már úgy érezzük, hogy készen állunk, akkor jön a cselekvés. Most, hogy hídfőállást alakítottunk ki az új életünkben, jó lenne megtartani a pozíciót, kitartani a belső és külső ellenállással szemben, egymás után cáfolva a még azért felmerülő ellenérveket. Ha elég ideig maradunk ebben a stádiumban, az új szokás megszilárdul, és elértük a végállapotot: sikerült megváltozni!

Pszichológusként eddig egész könnyű dolgom volt, mivel döntő többségében olyan emberekkel dolgoztam, akik már legalább az elhatározás szakaszánál tartottak. Végülis logikus, nem? Elmenni egy idegen emberhez és betekintést adni neki a lelkivilágodba elég nagy lépés, főleg, ha még fizetned is kell érte! Nyilván akkor teszel meg egy ilyen lépést, ha valamiféle elhatározás már megszilárdult benned.

Azt mondom, könnyű dolgom van: mire valaki eljön hozzám, addigra az ellenállás egy jó része már visszaszorult benne. Az eddigi megfigyeléseim alapján még így is van esélyem rá, hogy amit nyertem a réven, azt elvesztem a vámon: a fenntartás szakaszából könnyű visszaesni. Addig ugyanis mindkettőnk számára izgalmas a konzultáció, amíg kialakítunk egy helyzetértékelő diagnózist, cselekvési tervet készítünk, majd cselekvésképpen jöhetnek a drámai önkonfrontációk, valóság-ellenőrzések, értelmezések, stb. Nem mondanám, hogy a cselekvés szakasza a konzultáció legkellemesebb része, de az biztos, hogy mindketten érezzük, hogy történik valami, valami fontos.

De ahogy egy barátom szokta volt mondani, "a jégkorszak nem volt krízis: a lehűlés volt az, utána már csak nagyon hideg volt". 

A fenntartás szakaszával az a baj, hogy nem izgalmas, nem drámai, mivel nem nagyon történik olyan, ami eddig ne történt volna. Már korábban kitaláltuk, hogy mit kéne másképp csinálni, sőt, meg is tettük. Ez a szakasz csak arról szól, hogy "oké, akkor mostantól így intézzük ezt". Mivel ez kevesebb erőfeszítést igényel, az ember hajlamos azt gondolni, hogy már egyáltalán nincs szükség erőfeszítésre, és egyáltalán nincs szüksége segítségre sem, így lezárjuk a konzultációt. 

Természetesen ez a pont előbb-utóbb amúgy is eljött volna, viszont a fenntartás szakaszában - szűkkörű megfigyeléseim szerint - könnyebb félreismerni, hol tartunk pontosan, így nem a kívánt végállapot, hanem a visszaesés lesz a következő szakasz.

Krízis

"Állítsuk (katonáinkat) olyan helyekre, ahonnan nincs kiút, s akkor meghalnak inkább, de nem menekülnek."

Szun Ce

Szóval, egy pszichológiai konzultációban az elején tele vagyunk erőforrással, a végén pedig nem árt alaposan odafigyelni és hajrázni. A fent idézett - egyébként gazdaságból doktorált - barátom azt hiszem ezt nevezte fejsúlyos gazdaságnak.

Na de mi van azzal a helyzettel, ahol a folyamat elején se számolhatunk túl sok lelkesedéssel?

Ennek a bejegyzésnek az az eredettörténete, hogy szokásom szerint inkább gyalog mentem haza, és Sabatont hallgatva filozofáltam az élet dolgairól. Legutóbb a nagy kihagyott lehetőségekről írtam egy ilyen séta kapcsán (A kalapács lesújtott) - úgy látszik, ez a zene ezt hozza ki belőlem, mert most is ez a helyzet. Bár ezúttal múzsám volt néhány hajléktalan is, akiket látva elmélkedni kezdtem, hogy hogyan is állhatnak ők a változással? Vajon ők melyik szakaszban vannak? Melyikből estek vissza? Hozzákezdtek egyáltalán?

Ha tippelnem kéne, ezek az emberek sem születtek hajléktalannak, tehát az első változás, amiről beszélünk, nem önkéntes, hanem az élet dobta meg őket vele.

Emiatt úgy gondolom, hogy az ő változásukra nem a fenti transzteoretikus modell a legjobb értelmezési keret, hanem valami érzelmileg felfűtöttebb, például az eredetileg gyászfolyamatokra kitalált Kübler-Ross-féle szakaszolás.

Aki néz Doktor House-t, valószínűleg ezerszer hallotta már a főszereplő okfejtését: jön a sokk, aztán tagadod, aztán dühös leszel, majd összetörsz, végül valahogy elfogadod a helyzetet, és integrálod az életedbe. Ennek folyamán pedig megerősödsz lelkileg.

Könnyen meg tudnánk abban egyezni, hogy az általam látott hajléktalanok nem a felfelé szálló ágban vannak. De ha épp a depresszió szakaszában vannak, akkor ez jön, nem?

Azt hiszem, ez nem törvényszerű. A sebtében átnyálazott szakirodalom alapján a krízis végződhet jól és rosszul is. Tömör összefoglalással, itt van négy lehetséges kimenet, pozitívtól negatív irányba:

• Növekedés: bölcsebb, érettebb leszel
• Kompromisszum: túléled a krízist, de nem változol semmilyen irányba
• Nem hatékony megoldások: próbálkozol mindenfélével, ami miatt pszichológushoz küldenek
• Összeomlás: megőrülsz és/vagy meghalsz

A fent látható folyamat azoknak a történetei alapján készült, akik sikeresen feldolgozták a változást - a rajzon tehát jól végződő történetek láthatók, nem pedig jóslatok, hogy melyik szakaszba fogunk belépni biztosan. Ahogy az első két reakciónál látható, az ember először ellenállni akar, harcolni, de nem az előző állapot ellen - az volt eddig a normális élet, az "otthon-érzés" számára, miért akarná hátrahagyni?

Ez az ellenállás fullad ki a depresszió szakaszára. Ha az ember kap segítséget, tud mobilizálni valamilyen erőforrást, akkor lép tovább a mélypontról. Amennyiben ez elmarad, rossz vége lesz a történetnek, lásd a fenti négy lehetőségből a negatívabbakat.

Ezen a ponton válik lényegessé, hogy Sabatont hallgattam éppen, mivel a fenti Szun Ce-idézettel ők egészítették ki az egyik számukat. A kérdés, ami felmerült bennem a séta folyamán: lehetséges-e a depresszív szakasz nélkül is eljutni a növekedéshez? Vagy a fejlődéshez a depresszión keresztül vezet az út? Hogy Szun Ce szavai mentén gondolkodjunk: ahhoz, hogy bölcsebb, önállóbb, bátrabb, hatékonyabb, integráltabb legyél, először el kell jutnod egy ilyen személyes Alamóig, ahol ráébredsz, hogy ebből az élethelyzetből már úgysincs kiút, úgyhogy akkor már harcolhatsz is az utolsókig?

Ez mondjuk megmagyarázná az eriksoni pszicho-szociális fejlődéselméletet (szoktam róla írogatni, az egyik összefoglaló az Eshtar 3-ban van): eszerint van 8 normatív krízis az ember életében, amit nem lehet kikerülni. Amikor a "normatív" szót hallom, elsőre az jut eszembe, hogy nincs benne semmi különleges, de a krízis akkor is krízis, ha előre lehet látni, ugyanaz a folyamat zajlik le, mint ami fent olvasható. Az élet időnként körbezár és lerohan minket, hátha kiverekedjük magunkat, és fejlődünk közben. Végülis igaza van - ha ez nem lenne, mi motiválna minket abban, hogy felnőjünk, meg ilyenek?

Dátum

Nem véletlen, hogy ezt a gondolatsort pont egy forradalom évfordulóján osztom meg. Azt hiszem, ami mikro-szinten, az emberen belül megtörténhet, az makro-szinten is le tud zajlani. Érdekes kérdés, hogy a pesti srácok a négyből melyik kríziskimenetel felé indították az országot, és az is, hogy a változás mely szakaszában törtek be az oroszok? Volt-e egyáltalán esélye annak, hogy lezajlik a teljes folyamat? Vajon le van zárva, vagy mi ugyanannak a folyamatnak egy másik szakaszában vagyunk?

Jó lenne erről beszélni társadalomtudósokkal. Én azt hiszem maradok az egyén szintjén.

Pár éve azon elmélkedtem, mi hajtja ki az embert a frontra (Itt fekszünk vándor)? Akkor felmerült a nevelés hatása, és felmerült a belülről fakadó szándék, amit a jungi individuációs processzuson keresztül vezettem le.

Nicsak, csak nem Lenin?
Az életnek van humora!

Egy pont a nevelésnek: ha a depresszív szakaszban vagy, és úgy érzed, hogy a helyzet tarthatatlan, akkor a kultúrához nyúlsz, hogy keress valamit, amit megtehetsz, hogy kimássz a mélypontból. Ha a kultúra azt mondja, hogy a fegyveres ellenállás például pont egy ilyen dolog, akkor ezt fogod tenni, hogy kikeveredj a krízisből. Hogy az '56-os világban mennyi esélye volt egy fiatalembernek krízisre, arról csak tippjeim vannak, de azt hiszem, tudom mire kell tenni a pénzem... Az már csak a hab a tortán, hogy pont egy olyan eszmét próbálták 0-24-ben lenyomni a torkukon, ami az elnyomással szembeni felkelésre buzdított...

Egy pont a belülről fakadó válasznak: ez így oké, de amikor tényleg oda kell menni meghalni, akkor a kultúra nem biztos, hogy az elemi halálfélelemre is tud választ adni. Ad egy keretet az önértékelésnek: tényleg beléd lehet égetni, hogy ha nem harcolsz a hazádért, szégyellned kell magad, ha meg harcolsz, akkor az feljogosít a büszkeségre. De nem hinném, hogy meg tudja szelídíteni azt az ősi énedet, ami egyáltalán nem akar önértékelési okok miatt meghalni.

Mi van, ha valami a létezésünk fenyegeti?

Nemrégiben voltam egy előadáson, ami a sématerápiáról szólt. Az elmélet szerint a megsemmisüléssel fenyegető helyzetre ugyanazt a három választ tudjuk adni, amit egy állat:

• Harcolunk
• Menekülünk
• Lemerevedünk

A felnőttkorban tapasztalható túlzó, torz vélekedések a világgal, magunkkal, jövővel kapcsolatban olyan gyermekkori konfliktusokból származnak, ahol - jobb híján - e három reakció egyikével próbáltunk megküzdeni a helyzettel. Csak felnőttkorban ezeket már úgy hívjuk, hogy

• túlkompenzálás
• elkerülés
• beletörődés.

Na mármost, visszakanyarodva a krízis-témához, a krízisnek definíciós jellemzője, hogy az érzelmi nyomás túlmutat az egyén megküzdési kapacitásán, és az addig bevált stratégiái nem segítenek. Épp ezért kell fejlődnie.

Azonban hogy lesz abból fejlődés, ha tehetetlennek érezve magát a fenti három reakció egyikét adja?

Úgy nézem, hogy ezek igazából megfeleltethetőek a krízis negatív kimeneteleinek. Ebből kiindulva, ezek az ősi érzelmi reakciók legfeljebb túlélésben a barátaink: a fejlődéshez mégiscsak a humán-specifikus részekhez kell nyúlnunk. Ergo tanulás útján fejlesztenünk kell valahogy magunkat. Én-hatékonyságnak nevezzük azt a tényezőt, ami meghatározza, hogy egy kicsit még a depresszív szakaszban is hiszünk magunkban, hogy képesek leszünk kimászni ebből: azt hiszem, ez a válasz arra, hogy lesz fejlődés a krízis végén.

Bevallom, ezt az utolsó darabot már nem séta közben helyeztem a kirakósba, hanem itthon, amikor azon gondolkoztam, hogyan lehetne lezárni a gondolatmenetet.

Ez az én-hatékonyság egy összetett téma, szerencsére a netről levadászható az összefoglaló rajza.

Ha a bal oldalt nézzük, látható, hogy milyen dolgok segíthetnek vagy hátráltathatnak abban, hogy higgyünk a saját képességeinkben, amikor az élet megkínál minket egy Alamóval, '56-al, végtagvesztéssel, halálesettel, munkanélküliséggel...