Dementor

Amikor a diákjaimmal az alkalmazott pszichológia különböző fajtáit vettük, terítékre került a reklámpszichológia is. A könyv, ami rendelkezésünkre áll, annyira már nem up-to-date, konkrétan 1983-ban írták, és valami olyasmit ír a reklámpszichológiához, hogy "igaz, hogy a marxista gazdaság sokkal jobb, de a szabad piac egyes megoldásai élénkebb kereskedelemmel járnak, s így a reklámok elemzése...blablabla...". Azon az órán gondolkodtam el rajta, hogy szerzek új könyvet, azóta már le is töltöttem egyet, de még nem olvastam végig. Mindegy, ott helyben kellett megoldani, hogy véletlenül ne képezzek ki egy újabb munkásőr-generációt, úgyhogy rögtönöztem egy másik definíciót. "A reklámpszichológia kihasználja az emberi lélek működésével kapcsolatos ismereteit, hogy haszonszerzés céljából manipulálja a befogadót". Amikor a diákjaim szemrebbenés nélkül írni kezdtek, hálát adtam az égieknek, hogy nem iróniából kell őket osztályoznom, aztán összeállítottam egy kicsit korrektebb leírást. Azért nem véletlen, hogy rögtön ez a definíció jutott eszembe az alkalmazott pszichológia ezen ágáról. Össze is szedek pár dolgot, hogy miért.

Dementor

Dementor egyenruhában.

Nem vagyok Harry Potter-rajongó, de ez a figura azért megmaradt a filmből. A wikipedia az alábbi definíciót  adja a dementorokra: "...a legvisszataszítóbb lények közé tartoznak, akiket valaha a hátán hordott a föld. (...) Ha túl közel mész egy dementorhoz, kiszippant belőled minden kellemes érzést, minden boldog emléket. A dementor, ha megteheti, addig élősködik rajtad, amíg olyanná nem válsz, mint ő maga: lelketlenné és gonosszá.” Szerintem mind ismerünk olyan polgártársakat, akiktől még ezek a lények is elleshetnének néhány fortélyt. Jellemzően utáljuk őket. Néha elővesszük az empátiánkat, és megpróbáljuk megérteni, hogy milyen sérült, magányos, elkeseredett emberek is ők. Olykor még segíteni is próbálunk nekik. Az viszont ritka felismerés - legalábbis számomra - hogy némelyikük született marketinges a maga módján.

Ez az eszmefuttatás akkor jutott eszembe, amikor a barátnőm elhatározta, hogy igénybe vesz valami akciós kozmetikai hepajt. Be is fizetett, meg is jelent a megfelelő helyen, ahol kisebb káosz fogadta, mivel épp összeomlott az informatikai rendszer. Senki sem tudta, hogy akkor ő most ki, hol a helye, ő meg csak várt, és várt és várt... Aztán megjelent a Főnök, aki megkérdezte, hogy mi a probléma. Ugye az ember arra számítana ilyenkor, hogy azt fogja hallani, hogy "elnézést, kis türelmet, mindjárt megoldjuk", de a Főnök úgy érezte, hogy legjobb védekezés a támadás, és nekiment a vendégnek, hogy nekik több ezer elégedett ügyfelük van, akik mind nagyon kedvesek, nem ilyen bunkók. Ezidáig a barátnőm semmi okot nem adott rá, hogy bunkónak nézzék, most már ő is megjegyezte, hogy talán nem annak kéne üvöltöznie, akinek az üzlete nem képes az elvárható színvonalon megoldani a szolgáltatást. De nem veszekedni jött, szépülni. Na, azt meg is kapta a Főnöktől! A Főnök elmondta, hogy hihetetlen ronda a bőre (ezt nem tudom, honnan szedte), nem is érti, hogy nézhet ki így valaki, bezzeg az övé, tessék, ő már ötven is elmúlt, és mennyit letagadhatna! Na, majd ő megmutatja!

A barátnőmnek aznap rossz napja volt. Megkérdeztem, hogy miért megy el megint, hiszen az előre befizetett pénz talán nem ér annyit, hogy újból el kelljen viselnie ezt az embert és a modorát. A beszélgetés hosszabb volt, de sommásan a Good Will Huntingból ismert "hogy ott rohadjon meg, azért" érv volt a válasz. Nehogy már a Főnök nyerje meg a játszmát, hogy belerúg, ő meg vinnyogva elfut, mint egy kiskutya. Ő fizetett, tessék megadni, ami jár, akár tetszik a képe, akár nem. Az én kedvesem egy igazi harcos. Talán ezért is bír ki.

De azért rossz napja volt. Egy dementor se végzett volna ilyen alapos munkát vele. Elgondolkoztam rajta, hogy mi van, ha a Főnök igazat mondott, és tényleg több ezer elégedett kuncsaft van már mögötte. Az volna a logikus, hogy ilyen embert szó nélkül ott hagynak. De a barátnőm is ott maradt. Valamiért mindenki ott maradt.

Első fázis: keresletet teremteni

Kedvenc bűnözőzsenink,
Mr. James Moriarty

Szoktak a filmekben ilyen bűnözőzsenik lenni, akik megoldják, hogy igény legyen a szolgáltatásaikra. Például felrobbantják a készleteket, és monopolhelyzetük lesz, vagy - és a témánkhoz ez jobban passzol - rászabadítanak az emberekre valami járványt, aztán előállnak a vakcinával. Valószínűleg a Főnök is valami ilyesmit csinált. Megalázza a vendégeiket, akik ha maradnak, akkor már tényleg valami nyomós indokot kell találjanak, amivel megmagyarázzák maguknak a saját viselkedésüket. A kognitív disszonancia redukció esete, kedves Watson. Esetleg a szidalmak közepette csepegtet egy kis figyelmet is, ami lényegében kozmetikusi munkakör szerves része, és a végén afféle Stockholm-szindróma alakul ki? Vagy az áldozat azonosul az agresszorral, Freud papa elvei szerint?

Nekem az a magyarázat tetszik, hogy a Főnök, szerepe szerint dementor ráerősít már alapból meglévő szorongásokra. Logikus, hogy aki kozmetikushoz megy, az úgy véli, van még mit fejleszteni a külsején. Nem vagy tökéletes? Még nem is tudod, mennyire... A dementor ridegen szembesít a valósággal: elhanyagoltad magad. 

forrás: deviantart.com

Csúnya vagy. Kövér. Ebből arra következtetek, hogy igénytelen is. Hanyag. Lusta. Vagy csak ostoba, és azt se tudod, hogy ápold magad. Kinek kell egy ilyen ember? Ne áltasd magad, szivi! Azonnali segítség kell, ha bármire jutni akarsz. Vagy azt hiszed, a férfiak az eszed miatt szeretnek? Tessék, itt ez a kezelés. Előre szólok, nem lesz olcsó, de ez az utolsó esélyed. Nézd meg, én már elmúltam ötven, és milyen jól nézek ki! Hol vagy te hozzám képest? 

Rájössz, hogy olyan szeretnél lenni, mint ő. Ő nem fél, határozott. És jól is néz ki. Nyilván ért is a szakmájához, tehát ha ő azt mondja, akkor tényleg gáz van. Talán egy kicsit nyers, de legalább őszinte. A környezeted nem mer konfliktust vállalni, csak nyugtatgatnak, pedig ők is látják, hogy nézel ki. Azért áltatnak egy kicsit, így legalább lesz valaki, akihez képest jól néznek ki. A barátodnak persze hogy tetszel, ha nem tetszenél, azzal bevallaná, hogy mekkora egy lúzer, hogy csak te jutottál neki. Anyádnak meg mindig te leszel a kis hercegnője.

A legtöbb emberben van valamilyen szorongás önmagával kapcsolatban. Szorongás, hogy nem vagy olyan nagyszerű, nincsenek olyan remek lehetőségeid, bármikor a perifériára kerülhetsz, stb., kinek melyik a kedvence. A dementor erre a szorongásra alapoz. Elbizonytalanít, aláássa az önbizalmad az agressziójával, hiszen nem sikerült valami jól az első találkozás, nem is tudtad megoldani azt a helyzetet. Ebben a negatív hangulatban, amikor azt érzed, hogy egy kicsit mégiscsak vesztes-dolog itt maradni, kiderül, hogy egyéb problémák is vannak veled. Ezeket szépen összemosod, és a végén ott tartasz, hogy az összes problémád abból indult ki, ami miatt ide jöttél. És ő ezt a problémát meg tudja oldani. Naná, hogy kapsz a lehetőségen! A végén meg persze, hogy elégedett vagy. Azon kívül, hogy a zöld 35-ös árnyalata helyett már a 36-os ékesíti a szemed, a dementor kegyesen feloldoz a szorongásaid alól, amikor elmosolyodik, hátba vereget, és azt mondja: "na látja, tud maga szép is lenni!"

Azon elmélkedtem, hogy hol láttam már ilyet, miért jut erről eszembe a reklám-pszichológia. Aztán újra láttam a tévében egy potencianövelő szer reklámját, amiben a pasas fekszik a felesége mellett, és lázálom gyötri. Álmában a felesége alázza, valami olyasmit mond, hogy "micsoda dolog ez, kapitány, a fél árboc nem árboc!" A pasas rémülten felriad, majd megnyugszik. Az éjjeli szekrényen ott a csodaszer, amitől biztosan feláll majd neki.

forrás: deviantart.com

Saját és klienseim korából kifolyóan annyira még nem műveltem ki magam az impotencia témájából, de úgy hallottam, hogy ez probléma az esetek nagyon nagy százalékában lelki, és nem szervi eredetű. Elképzelem hát a férfit, aki ül a tévé előtt, tele van szorongással, ami már kezd szomatikusan kijönni nála (az impotencia formájában), és akkor a tévé azt sugallja neki, hogy a félárboc nem árboc. Micsoda dolog ez, kapitány? Hát te így nem vagy igazi kapitány. Nem vagy igazi férfi. Nem vagy teljesítőképes. Nem tudod kielégíteni a feleséged. Gyenge vagy. Férfinak gyenge, érted? Mindennek, amit ez a szó jelent. Fogadjunk, hogy nálatok az asszony hordja a nadrágot. Máshol sem állsz ki magadért, mi? Vagy igen? Kompenzálunk, kompenzálunk? Üvöltöztél az alkalmazottal? Szerinted komolyan venne, ha tudná, hogy fél árbocon lóg a zászló?

Igen, ez biztos jót tesz a pasas önbecsülésének. Még szerencse, hogy itt ez a remek szer, ami egy csapásra megoldja a problémákat!

Már nem emlékszem, hogy végül mit diktáltam le a reklám-pszichológiával kapcsolatban a diákjaimnak, de valami olyasmi benne lenne, hogy "arra használja a lelki folyamatok ismeretét, hogy megelőzze a reklámok által okozott lelki károkat". Ha működik, akkor Könyves Kálmánnak lesz igaza, és lúdvércek (ami nyilván a dementor ómagyar neve) tényleg nem lesznek. ...ezt azért nem diktálom le, kínos lenne érettségin kimagyarázni...

A gyász aratója

"Drink up

Shoot in

Let the beatings begin

Distributor of pain

Your loss becomes my gain"

Metallica: Harvester of sorrow (...and Justice for all, 1988)

Egy másik dementor a díler. Ő nem teremt piacot, mert a piac már megvan. Ez a piac a nyomor, ő pedig mások nyomorából él. Nyilván nem a kiscsávóról van szó, aki elad két gramm füvet, és nagyon menőnek érzi magát. Neki valahol van egy főnöke, aki tudja, hogy a drogosok pszichés problémák tömkelegét próbálják enyhíteni az anyaggal. Sok drogost látott már, de még egynek sem oldódott meg a gondja az anyagtól. Inkább súlyosbodott. Sebaj. Több a fájdalom, több fájdalomcsillapító is kell rá. Megy az üzlet.

Könnyű ezt a dolgot a droggal elmagyarázni, mert az elég látványos, de igazából bármi működhet így. Nekem a kedvencem az, amikor a South Park egyik részében (konkrétan 4. évad 15. rész) Cartman egy fogyózós táborban édességboltot nyit. Odajön sírva az egyik srác, hogy nem akar örökké kövér lenni, mert csúfolják miatta, de képtelen lemondani az édességről. Mit mond Cartman? "Tudod mi kell neked? Egy barát. Egy édes barát. Mr. Csokiszelet nem ítél el, neki úgy vagy jó, ahogy vagy. És mindezt megkaphatod harminc dollár ötven centért."

Lényeg, hogy valakinek van valamilyen baja, a dementor ezt tudja, és elad neki valami teljesen hatástalan dolgot. A szerencsétlennek időlegesen enyhül a terhe, aztán jön vissza újabb adagért, és így tovább.

Időnként elgondolkozom azon, hogy én is lehetek-e dementor. Bizonyos érteén is mások nyomorából élek, legalábbis legtöbben nem azzal keresnek fel pszichológust, hogy mennyire jól vannak. És lehetek neki olyan, mint a drog. Eljön, megnyugtatom. Hurrá, szebb a világ. Aztán kimegy a valóságba, megint jönnek a bajok, megint megnyugtatom. És ez így megy hétről hétre. Változás nincs. A probléma nem oldódott meg, csak a tünetet kezelem, ő meg szép lassan függő lesz. Igazából akkor végzem jól a munkám, amikor a kliensem egy nap azt mondja, hogy "köszi, innen egyedül megyek már tovább". Ha jól végeztem a munkám, akkor a dementoroknak is ezt fogja mondani.

A közepes tanuló felel

Ezúttal nem ide írok egy cikket, mivel már megírtam, mégpedig a Life Gardennek. Még pont befértem a hallgatói pályázatra. Mégiscsak van előnye, hogy eddig húztam a végzést...

A kérdéses cikk a szakdolgozatom alapján készült, ahol az e blog hasábjain már többször (például a legutóbbi bejegyzésben is) emlegetett pályaérettség, személyiségfejlődés témáját hoztam összefüggésbe az iskolai tanulmányi eredménnyel. Jobban mondva az énkép tanulmányokkal kapcsolatos részét, hiszen nem a naplóból vettem ki a független változót, hanem a vizsgálati személyek írták le, hogy hányas tanulónak érzik magukat.

Az eredmények érdekesek lettek: a hármas tanulókra volt legkevésbé jellemző a pályaérettség. Vajon miért? 

Erről írogattam mindenfélét a pályázatra beadott cikkben.

Hajnali asszertivitás-tréning

Most megyek ki külföldre, ahol köztudottan drága az élelem, úgyhogy felkerekedtem, hogy egy hipermarketben bevásároljak, még munka előtt. A kasszasor mellett látom ám, hogy egészen jutányos áron lehet müzliszeletet kapni, ha hármat veszek. Remek ajánlat, veszek is kilencet.

Fizetés után nézem a blokkot, az áll rajta, hogy a gép nem vonta le a kedvezményt az árból. Éppenséggel nincs egy nagy összegről szó, egy gombóc fagyit tudok venni talán belőle, de hát mégse vagyok egy lúzer...

Szinte már mindenki ismeri a három konfliktuskezelő stílust, az agresszívet, az asszertívet (magyarosabban önérvényesítő) és a szubmisszívet (önalávető). Ezek ugye abban különböznek, hogy a másik féllel szemben hogy viselkedsz: lenyomod a torkán az érdekeidet, megegyezést keresel, vagy hagyod a fenébe az egészet, és reméled, hogy a másiknak megesik rajta a szíve, miközben bocsánatot kérsz, amiért élsz.

Ebben a helyzetben ez nagyjából így néz ki:

• Agresszív: odamész a pénztároshoz vagy ha egy kis eszed is van, a vevőszolgálathoz, és felháborodva csapkodod az asztalt, hogy itt téged át akarnak venni.
• Asszertív: végiggondolod, hogy kinek a dolga ezzel foglalkozni, rájössz, hogy nem a pénztárosnak, ezért odamész a vevőszolgálathoz, köszönsz, elmondod mi a probléma, és tényekkel támasztod alá (blokk, akciós tábla).
• Szubmisszív: felsóhajtasz, hogy több is veszett Mohácsnál, nincs neked erre időd, különben is menned kell dolgozni, és az igazságtalan világon morfondírozva elkullogsz.

Rám egyébként leginkább az utóbbi jellemző, még a suli menzájánál is ritkábban reklamálok, mint ahányszor okot adnak rá. Most azonban úgy döntöttem, hogy nem fogok morfondírozni az átverésen. Úgyhogy odamentem a vevőszolgálathoz, szépen elmagyaráztam, hogy valami gond van, a hölgy megnézte, és jé, tényleg kinn van az akciós tábla, igaz, másodika óta lejárt. Ez utóbbi akkora betűkkel virít rajta, amiket a vásárlók fele valószínűleg nem is lát, maximum valami vonalkódnak nézi őket. Megkaptam a különbözetet, a hölgy mosolyogva elnézést kért, és bónuszként adott egy kétszáz forintos vásárlási utalványt, nyilván a hallgatásomért. :-)

Számomra azért vicces a dolog, mert az áruház tudtán kívül csinált nekünk egy kognitív-viselkedés terápiát. Vagyok annyira rosszmájú, hogy elhiggyem, nem véletlenül felejtődött kinn az akciós tábla. Innentől érdekes a viselkedés: ha nem állsz ki magadért, buksz müzliszeletenként 20 forintot. Ha kiállsz magadért, nyert müzliszeletenként 20 forintot, plusz 200 forintot afféle pozitív megerősítésként, hogy látod, így viselkedik egy okos állampolgár.

Ehhez kapcsolódóan hadd osszak meg egy kedves történetet:

End of line

Most kicsit magyarázkodom a cím miatt: általában törekszem magyarul summázni a bejegyzéseket, egyes esetekben még azt is felvállalom, hogy erőltetettnek hangzik (A nap, amely sosem jön el, Jézusom...). Az aktuális (azaz amikor elkezdtem, még az volt, mire közzéteszem, lesz pár napos) érzésnek, illetve az abból következő asszociációknak azonban sehogy sem érzem az ízét az anyanyelvemen. Különös. Sokszor szembesültem már azzal, hogy lelkileg már szinte Amerikában élünk; ebből jó beszélgetéseket lehetne faragni, de nem ma. 

Találkozás egy fiatalemberrel

Emlékszem, a huszonhatodik születésnapomon még novemberhez képest is elég borongós volt a hajnal. Nekem volt borongós. Most már tényleg közelebb kerültem a harminchoz, mint a húszhoz. Néhány volt osztálytársam azon a reggelen a feleségét, férjét, gyerekét keltegette, reggelit csinált a saját konyhájában a saját (vagy legalább bérelt) lakásában, elutalta a pénzt a takarék számlájára vagy a banknak törlesztette a lakáshitelt, majd bement a munkahelyére építgetni a karrierjét. Itt tartottak ők, velem egyidősek. Addigra én már majdnem elvégeztem az egyetemet. Kicsit bosszús voltam, még annak ellenére is, hogy elég sok embert ismerek, akik odáig se jutottak el huszonhat éves korukra, mint én. Nehéz belőni, hogy mik a reális elvárások magaddal szembeni, amikor körülötted néhánynak nagyon összejön, néhánynak nagyon nem. Aznap Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel című novellája jutott eszembe, de valahogy ezt is félműveltségnek éreztem, révén kötelező olvasmányok világában élek, pedig azok már nyolc éve nem kötelezőek. Aztán dolgozni mentem, küzdeni a szakdolgozatomért, hogy jövőre azért ne ilyen reggel találjon meg. Ez sikerült is, de azt hiszem az érzéssel nem számoltam le. Talán nem is jött még el az ideje.
A héten ballagtak a végzős diákjaim. Ennek örömére volt szerenádozás is, ami után még beszélgettünk, haverkodtunk. Elég jó viszonyban vagyok velük, meg a többi tanár is, úgyhogy oldott volt a hangulat, jókat nevettünk, poénkodtunk. Hirtelen az a benyomásom támadt, hogy nem ők akarnak nálunk bevágódni, hanem mi náluk. Az érettségin ugyan mi ítéljük meg, hogy elég jól dolgoztak-e ahhoz, hogy létjogosultságot kapjanak a felnőttek világában, de az iskolán kívül ők ítélik meg, hogy elég jófejek vagyunk-e még ahhoz, hogy létjogosultságunk legyen egy olyan világban, amit nem a társadalmi szerep, csak a talpraesettség irányít. Ha ilyen körülmények között kapcsolatot tudsz teremteni velük, még jó vagy. Ha már nem leküzdhető a generációs szakadék, akkor neked itt már nincs helyed, marad az iskolapad és a katedra mesterséges világa...

Most ők olyanok, mint én voltam meglepően rövid idővel ezelőtt. Úgy érzik, hogy végre lenyomtak valamilyen igazán nagy akadályt, megcsináltak valami jelentőset, és előttük az új világ, ahol bármit elérhetnek. Ők most ott tartanak. Akkor én hol? Elvileg a diplomaosztóm után ugyanezt kellett volna éreznem, de mint a szülinapi elmélkedésemből sejteni lehet, az valahogy megkésettnek tűnt, emiatt nem is nagyon hívtam el rá senkit (de a győzelmi sört azért megittam, biztos ami biztos). Gondolkodtam azon, hogy milyen utat jártam be az óta az élethelyzet óta, amiben most a diákjaim vannak, és valahogy eszembe jutott (mindezt egyszerre) a Metallica End of the line című száma, a Battlestar Galactica hibridjeinek "End of line" próféciái, és a programozás EoL kódjai, amik után kizárólag újabb sorok következhetnek - vagy a fájl vége.

Holnap

"Azt ismered, hogy egy pasi leesik az ötvenedikről? Ahogy zuhan lefelé, azzal nyugtatja magát: "Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Eddig minden rendben."

Tudod, nem a zuhanás számít. A leérkezés."

Gyűlölet (/La haine/ Mathieu Kassovitz)

A depresszív realista azt mondaná, hogy még egy év, és nem lesznek ám ennyire lelkesek a diákjaim. A depresszív. Mert nem kell Disney-világban élni ahhoz, hogy eszedbe jussanak azok az osztálytársaid, akik megcsinálták, és most boldogok. Nem mintha ez olyan könnyű volna, vagy szerencse nélkül könnyen menne. De mehet.

A szakdolgozatomhoz, ami végülis az én EoL-kódom egyik fontos komponense, csináltam néhány interjút, ami a középiskola közbeni és utáni pályafejlődésről szólt. Visszagondolva a sikeres pályafejlődés egyik legjellemzőbb vonása az volt, amikor az egyén valahogy közös ritmusban volt az élet általános kihívásaival, azaz az életszakaszok "objektív" EoL-kódja és az egyén szubjektív érzése, hogy lezárult a szakasz, nagyjából azonos időpontba estek. Ez egyébként nem nagy újság, lényegében erről szól Erikson és Super munkássága is, legalábbis a dolgozathoz szükséges szakirodalmi kutatás alapján.

Középiskola idején úgy lehet tartani a ritmust az élettel, ha az ember a gondtalan fiatal évek mellett azért próbál kicsit érdeklődni a világ iránt, és keresni magának egy helyet benne. Magyarul elgondolkodik azon, hogy milyen életstílust szeretne, mivel foglalkozna, mi érdekli, meg ilyenek. Egy csomóan valószínűleg azért mennek egyetemre, mert ezeket a kérdéseket ott kezdik el igazán boncolgatni. Ezt persze nem tartom olyan meglepőnek, mivel ebben a kalandban is vannak ám szirének, akik azon dolgoznak, hogy ne érj célba. Ilyen szirének azok a haverok, akik valahogy mindig csak akkor kerülnek képbe, ha buliról van szó. A pályaválasztásban egyébként elég fontos szerepe van a kortárs csoportnak, akik motiválhatnak és el is terelhetnek. A szakdogámban ugyan nem volt kérdés, de szerintem egy jól megtermett szirén a fogyasztói társadalom is, aki azzal tömi a fejedet, hogy "most élsz, most örülj, hogy szép a nyár", "húzz rá cigány, ne gondolj a gonddal", és ezt, azaz a freudi öröm-elv szerinti létezést könnyedén megteheted mondjuk a közeli plázában, akciós áron. Aztán abrakadabra, páva lettél!

A pillanat, amikor rájössz, hogy
el kell jönni a játszótérről.
(Amúgy ő a fent idézett hibrid, aki
mondja, hogy "end of line")

A legérdekesebb szirének természetesen itt is a család, tanárok, azaz felnőttek. A szakdolgozatomban kétféle szélsőség volt, ami fölösleges fordulatokat tett az emberek pályafejlődésébe. Az egyik volt a "jobban tudom, hogy mit kell tenned, látom rajtad, hogy merre van az utad", azaz a tekintélyelvű jóakarók, akik nem hagynak önálló döntést hozni. Talán tényleg jó akaratról van szó, de érdemes lenne végiggondolni, hogy a tanácsadó akkor is jobban fogja-e tudni a megoldást, amikor az ember mondjuk már harminc éves (egyébként az a tapasztalatom, hogy végiggondolják, és természetesen meg vannak győződve az igazukról), és elégedett lesz-e azzal, hogy anno engedett a nem is mindig enyhe nyomásnak. A másik a "van még időd" tanácsadó, aki szintén jót akar, mégpedig úgy, hogy megpróbálja oldani az egyébként nem feltétlen egészségtelen stresszt, és hamis nyugalomba ringat, hogy "ne félj, amíg engem látsz, anyu megvéd". A szakdolgozati interjúban konkrétan volt olyan srác, akinek a tanárai mondták, hogy nem kell aggódni, úgyis a második diploma az, ami tényleg számít. A szülők kiegészítették ezt azzal az ígérettel, hogy mindegy hogyan, de majd előteremtik a pénzt a felsőoktatásban való kalandozásra, ne aggódjon.

Nem foglalkoztak az egésszel, vagy hallgattak a haverok, tanárok, szülők tanácsára, aztán belevetették magukat. Örültek, mert megoldották a pályaválasztás problémáját. Jött a "második x", de még messze a tanulmányok vége, nincs gond...

End of line.

Holnapután

"How can I be lost, if I've got nowhere to go?

Search for seas of gold,

How come it's got so cold?

How can I be lost? In remembrance I relive

And how can I blame you,

When it's me I can't forgive?"

Metallica: The Unforgiven III (Death Magnetic, 2008)

A fura érzés, ami a szerenád alatt felsejlett, abból eredhet, hogy én elvileg a következő szakaszt is lezártam már. De valahogy nem tudnám belőni, hogy ez mikor történt, illetve mikor kezdtem bele az új szakaszba. Középiskola után ez könnyű volt, mert ott a társadalom beállított nekem egy elég egyértelmű EoL-kódot, az érettségit. Persze sosem voltam egy gyors felfogású ember, emlékszem, az egyetemre, illetve annak kiválasztására még rá kellett szánjak egy évet...

A szakdolgozati interjúk egyik legérdekesebb része az volt, hogy a középiskolát lezáró döntést követő szakaszba is engedtek némi betekintést. Az emberek egytől-egyig rájöttek, hogy még csak most jön a java, és a serdülőkor nem is volt olyan durva, mint korábban hitték. Az egyetemen tanultunk az úgynevezett quarterlife-crisis nevű problémáról, aminek a magyar fordítása általában  a kapunyitási pánik (amiről egyébként a jövő héten lesz egy konferencia). Esetleg életnegyedi válságnak is nevezhetnénk, mivel némely vonásaiban hasonlít a jobban ismert életközépi válsághoz. Ez általában az ember ötvenes éveiben jelentkezik, amikor rájön, hogy nem hogy le kell zárnia egy sort, de már nem is kezdhet bele túl sok újba. A kapunyitás egyrészt arról szól, hogy baromi sok úton el lehet indulni. De arról is, hogy az eddig megtett út azért befolyásolja, hogy ezen utak közül melyik reális. Rájössz, hogy sok minden már nem lehetsz, hogy az élet nem tart örökké, és valahol már tartanod kellene. Már mozgásba kell lendülnöd. Ha az előző szakaszt ellébecoltad, akkor rádöbbensz, hogy nincsenek meg ehhez a kompetenciáid.

Szokás mondani, hogy az ember húsz-harminc évesen azt csinálja, amit tizennyolc évesen szeretett volna - mert akkor már van saját fizetése, amit rááldozhat. Igen, mi is az egyetem évei alatt éreztük, hogy ideje garázszenekart alapítani, akkor dúltak a legnagyobb szerepjátékos idők, és tekintélyes mennyiségű kapacitás ment el mondjuk a kardvívás kutatására. Egyébként ezek mind olyan dolgok, amikhez bármikor újra visszatérnék (bár a kardvívást jelenleg is nagy hévvel csinálom), de arányaiban nem szánnék rájuk annyi időt, mint akkor. Természetes módon kialakult egy EoL-kód velük kapcsolatban, ha ez nem történt volna meg, akkor alighanem még mindig nem lenne diplománk vagy munkánk. Lényegében a húszas éveink első fele arról szólt, hogy megnöveltük a felnőtté válásig kapott haladékot (ami elvileg a serdülőkor volt), és még játszottunk egy kicsit, csak már önállóbban, javarészt saját pénzből. Közben azért szép lassan átrendeztük a dolgokat, hogy lehetőleg a húszas évek második fele már ne arról szóljon, hogy egy barkácsáruházban szedjük össze a pénzt egy fesztiválra. Van szerencsém közelről végignézni egy ilyen folyamatot, mivel egy közeli barátom éppen a saját EoL-kódját rakosgatja össze.

Felnőttes harag gyermeki én-állapotban

Néhányan szembe kell nézzenek azzal a problémával, hogy nem megy az átrendezés. Ők általában csalódottak, dühösek, mert érzik, hogy a tudást, amire most szükség volna, valahol meg kellett volna szerezniük, de senki nem volt ott, hogy tanítson. A beszélgetésekből kiderült, hogy általában ők olyan családok sarjai, ahol úgymond "rideg tartással" nevelik a gyereket, vagyis kiküldik a mezőre, hogy éljen, ahogy akar, és időnként megetetik, hogy a jelenléti ív azért ki legyen töltve. Vagy nagy okosan mindent eldöntöttek a gyerek helyett, és most, huszonöt körül adódik olyan helyzet, hogy az illető életében először önálló döntést hozhat. Egy kicsit nehezebb ilyenkor tanulni a hibáinkból, mivel mindenki komolyabban veszi őket... A tipikus kérdés ilyenkor az, hogy "miért nem neveltek normálisra?" Nekem az a véleményem, ez már nem számít. Ők felnőtt emberek, akikért már nem a szülők a felelősek, akkor sem, ha tényleg vétettek komoly hibákat. Ők a történetek főhősei, s ezzel a felelősök is ők maguk, a hibáikkal együtt, mindegy, hogy azok honnan és miért származnak. Ha ezt el tudják fogadni, le tudják zárni a sort. Ha nem, akkor túlfutnak rajta, aztán korrigálhatják majd a műveiket, ahogy csak bírják.

End of line?

Újabb Battlestar-idézet (bizonyítandó
az élet ciklikusságát és a személyiség
 stabilitását): "Mindez már megtörtént,
 és megtörténik majd megint."

Sorköz

A ballagás alapján azért sikerült belekezdenem az új sorba. Én is felkerülök már a tablóra, de pár sorral feljebb, a tanárok közé. Én is kapok könyvet a kiváló munkámért, csak nekem nem arra kellett rájönnöm, hogyan tanulható, hanem hogyan tanítható az anyag. Összességében, belekezdtem a következő sorba, csak annyira az elején vagyok, hogy gyászolom még az előzőt. Nagyjából olyan ez, mint amikor a pályaválasztási döntéshez is hozzá kellett még csapnom egy évet. Egy kicsit lassan haladok...