Magyar önismeret

Az elmúlt félév számomra legizgalmasabb projektje a Magyar önismeret című műsorban való szereplés volt. Három beszélgetésben volt alkalmam megosztani a gondolataimat olyan történelmi és társadalmi témákban, amelyek a magyarok nem kis százalékát foglalkoztatják. Dicső vagy sötét múlt áll mögöttünk? Áruló volt Görgei? Hogyan formálta a közelmúlt történelme azt a két generációt, amelyek mindketten pályáznak a rendszerváltó díszítő jelzőre?

Most, hogy kint van mindhárom alkalomról a videó, megosztanám őket. A kapcsolódó bejegyzések és kulisszák mellett még az elején kifejtem az utolsó diszkusszió alatt napvilágot látott meglátásaimat arról, hogy mire lehet jó a történelemoktatás, és mit jelent az önismeret egy nép esetében?

Béka DNS

Első ránézésre ez a bejegyzés a sztereotípiákról szól, de remélem, hogy találsz benne több réteget, ha végig olvasod. Az a lényege, hogy a legtöbb élethelyzetben hiányos információk alapján kell értelmeznünk a történetet, ami ahhoz vezet, hogy kiegészítjük a látottakat máshonnan származó ismeretekkel. Az ártalmatlan félreértések mellett ennek lehetnek kifejezetten sötét és tragikus végkifejletei, amire itt konkrétan az angol rendőrség anti-rasszista megújulásának példáját hoztam fel. Mivel a mi szakmánk is nagy hatással van ez emberi sorsokra, fontos, hogy pszichológusként az ember tisztában legyen azzal, hogy mikor milyen információk alapján ítéli meg a helyzetet - és mikor van az a pont, amikor ezt érdemes megbeszélni, például egy szupervízión.

Tannenbaum

Az évad utolsó posztjában elkalandoznánk egy kicsit a vallás és pszichológia metszéspontjához. Az apropó a karácsony, ami meglepő módon nem a vásárlásról szólt eredetileg, hanem egy vallási ünnep.

Ahol pedig vallás van, ott megmutatja magát az ember legérettebb és legfafejűbb oldala is.

Egy erről készült rendszert foglalnék össze nektek, kiemelve egyik elemét, a - vallási - szimbólumokkal, esetünkben a karácsonyfával való viszonyunkat. Egy kicsit politizálok is hébe-hóba.

Tedd félre a kószát

Szerencsére ez a bejegyzés nem készült el karácsonyra. Az eredeti gondolat saját családi élményekből nőtt ki, ám ahogy érett tovább, rájöttem, hogy mostanában több kliensemmel is beszélgettünk ilyen dolgokról. Mindenhol más a sztori, és más a megoldás is, de pár lépést visszalépve van egy közös kérdés: mit kezdesz azzal, ha idegesít már az a szerep, amit az eddigi években játszottál a családodban?

Trükkös Iván

Ebben a bejegyzésben arról írok, hogy a beosztottak hibái alkalmanként inkább értelmezhetők üzenetként, mint teljesítménymutatóként. Érdemes több rétegben gondolkodni ezekről a helyzetekről, vagy azért, hogy megértsük a helyzetet, és a lényegre reagáljunk, vagy azért, hogy saját magunkat értsük meg, és tudjunk változtatni a viselkedésünkön.

A vezető-beosztott kapcsolat dinamikáját ezúttal egy tengeralattjárós film, a Vadászat a Vörös Októberre egyik jelenete illusztrálja.

Fegyverszünet karácsonyra

Egy szinte hihetetlen világháborús karácsonyi történetet felidézve azon gondolkodtam, hogy vajon a nyomasztáson kívül lehet-e egészségesebb eredménye annak, ha egy ünnep alkalmából szinte kötelező mindenkivel jóban lenni pár napig?

Az volt a konklúzióm, hogy lehet. De nem írtam róla hosszan, mert találtam egy korábbi bejegyzést, ahol már részleteztem ezt a konklúziót - most csak a gyakorlati alkalmazást terjesztettem ki egy kicsit.

Toxic waste

Eskü nem az a célja ennek a bejegyzésnek, hogy egy újabb oltárt állítsak a Metallicának. Az igaz, hogy a prágai koncert és Hetfield terápiás sztorijai némiképp okolhatók azért, hogy pont most írtam meg ezt az elmélkedést az érzelmi önszabályzásról és divatos témává vált toxikus maszkulinitásról, de az ihletet egy saját dühkitörés adta.

Szóval ők most igazából mellékszereplők - az alábbiakban többet olvashatsz az önszabályzásról, arról, hogyan tanuljuk meg; arról is, hogyan és miért változtatjuk meg; illetve ki és miért tud megváltoztatni minket.

Kaszálás vol.2

Ebben a bejegyzésben a helyzetfüggő vezetésről mesélek elsősorban. Az apropót egy ukrán-orosz háborúról olvasott cikk, illetve egy-két feltűnően merev vezetői attitűd adta, amelyeket volt szerencsém megfigyelni az elmúlt két év válságai között. 

The Force awakens

Rövid bejegyzés, amit többnyire a szomszédban zajló háború ihletett, de elsősorban inkább az egyén és társadalom viszonyáról, autonómiáról, hitelességről, meg ezekről a megszokhatatlan újhullámos amerikai toborzó videókról szól.

Ismét pusztíthat e láng rajtatok

A tanártüntetésekhez kapcsolódó rövid merengésem pont túl hosszú ahhoz, hogy beleférjen egy Facebook-bejegyzésbe, cserébe az egyik legrövidebb blogbejegyzésnek ígérkezik, minimális új tartalommal. Ennek az az oka, hogy igazából a blogolás első évében volt erős a tanári identitásom, akkor született pár bejegyzés, amit újraosztva megkísérlek megosztani egy rövid üzenetet. Igazából annyira szorosan nem kapcsolódik a sztrájk konkrét tartalmához vagy aktusához, inkább az a témája, hogy miért nem érdemes az oktatást kifejezetten nem egyéni szoc probémaként kezelni.

Szellemirtók

A mai bejegyzés leginkább a játszmák működésébe ad betekintést, de fő témája a veszteség egy minősített formája, a ghosting. A velünk kapcsolatban állók váratlan eltűnése gyászreakciók egész skáláját válthatja ki belőlünk. Oly felkavaró téma ez, hogy még másodkézből, esetmegbeszélőkön és szakmai döntésekkor is felforrhatnak az indulatok...

Of wolf and man

Ebben a bejegyzésben két koncert-élményemen keresztül mesélek bolyongásomról az asszertivitás labirintusában, illetve egy korábban már emlegetett társadalmi problémáról. Többnyire a saját szorongásaimat dolgozom fel a történetekben, de ha van kedved, tedd fel magadnak is a kérdéseket: mennyire tudsz és akarsz küzdeni azért, ami fontos neked? Mennyi küzdelmet vagy hajlandó beengedni az életedbe, és mikor lesz eleged belőle?

Kulturkampfwagen mark IV

Igazából nem tudom, miért lepődtem meg, hogy a kultúrkampf újabb ütközőállama a szakmám lett. Talán egy kicsit erős volt csütörtök reggelre az infó, hogy pszichológushallgatóként már gólyaként átestem egy alapos agymosáson. Legalábbis a médiafölényben fulladozó nemzeti sajtó utolsó bástyái szerint ez történt velem.

De igazából akkor voltam meglepve, amikor rájöttem, hogy felidézve hallgatói éveimet, szarkazmus nélkül is oda tudnám írni a cikkhez, hogy #metoo.

Egy kicsit mesélek róla, hogy milyennek éltem meg ezt a nagy liberális agymosást. 

Tévedés és hiba

Star Wars-nap alkalmából hadd osszam meg veletek az egyik leginkább értékelhető főellenség, Thrawn admirális kiegészítő jellegű meglátásait az előző cikk "it's okay" megközelítésével kapcsolatban! Jó példának a legutóbbi sörrendelésemet tudnám hozni, rossznak pedig a Star Wars filmek legutóbbi részét.

Amiről szó lesz: a driverek és a mini-sorskönyv dinamikája ésszerűsítve.

Köt(őd)és

Ezt a bejegyzést alighanem azok fogják igazán átélni, akikkel veszekedtek már azért, mert a párjuk nem érte el őket telefonon - és akik próbálták már német tradíciók szerinti hosszúkardvívást kiélezett kardokkal.

A két helyzetben az a hasonló, hogy igyekszünk fenntartani a partnerrel a szoros kapcsolatot, ám elsősorban a kontroll fenntartása érdekében, a sérülés megelőzéséért. Ám egy apró különbség mégis van: a vívásban ez egy adekvát reakció, a szerelemben meg olyan, mint amikor a fuldokló magával ránt még egy embert.

Következzen a sémamódok Valentin-napi kiadása!

Fuldokló

Ez a bejegyzés elsősorban a sémamódokról szól. Másodsorban azokról a wtf-helyzetekről, amiket - értelmezésem szerint legalábbis - időnként okoznak. A példák némiképp karikírozottak, de azt hiszem, mindenki mögött van már egy-két olyan csalódás, ami után azon töprengett, hogy ismerte-e egyáltalán valaha a másikat...

Lost but won

Ez a történet egy kognitív átkeretezésről szól, a mögötte lévő elmélet pedig arról, hogy miért játszmáznak az emberek, és hogyan tudnak kilépni belőlük, ha rájönnek, hogy jobb eszközökkel is formálhatják az életüket.

Aktualitását pedig az adja, hogy mostanában hunyt el Niki Lauda.

Ha szeretnéd megérteni az ezek közötti összefüggést, olvasd tovább!

Egyszer véget ér

Sűrű hónap volt az előző. Új fejezet nyílt azzal, hogy osztályvezető lettem a munkahelyemen, emellett két fejezet zárult le a szakképzés és a vívóegyesület elnöki pozíciója formájában. Ez utóbbira lélekben készültem már egy ideje, mivel az elnöki pozíció nem kis önismeretet hozott magával. Ahogy számot vetettem az elmúlt évekkel, rájöttem, hogy ez az élmény szakmai szempontból is érdekes lehet, révén minden pszichológiai konzultációnak vége lesz egyszer. Így elkezdtem gondolkodni egy olyan bejegyzésen, ami az elköszönésről szól, akár közösségi, akár célzott fejlődési folyamat szempontjából. 

Helyetted szégyellem magam

Ma ebéd közben egy kolléganőm megemlítette, hogy "szekunder szégyent" érez egyes helyzetekben. Szerencsére ezeknek a helyzeteknek én nem voltam szereplője, úgyhogy érdekes diskurzus alakult ki, hogy mennyire nehéz mondjuk Éjjel nappal Budapestet nézni, mert az empatikus folyamatokon keresztül kialakul az a nyomasztó érzés, amit a szereplők helyében éreznénk. Azt hiszem a riporteri karrierekről is volt szó, hogy milyen ciki vagy felháborító pontokról kezdték egyes média-szakemberek. Annyira nem jegyeztem meg, nem is gondolkodtam rajta - amíg haza nem értem, és meg nem néztem, mit alkottak az Origo és társai.

Story of my life

Múlt héten hosszú küzdelem után leadtam a szakdolgozatomat.

Mondhatnánk, hogy ez öröm, "a gép forog, az alkotó pihen", mint általában egy nagy projekt lezárásakor. Szerencsére az én életem ennél több fordulatot tartalmaz, így közel sem biztos, hogy a közeljövőben le tudom zárni a szakképzést, azaz volt értelme ennyi mindent feláldozni a dolgozat kedvéért.

Annyi előny biztos volt benne, hogy felismertem egy játszmámat, egy olyasfélét, amit nagyon sok kliensem művel még. Íme a saját élmény: autoritás-konfliktus egy egyetemmel!