Ebben a bejegyzésben két koncert-élményemen keresztül mesélek bolyongásomról az asszertivitás labirintusában, illetve egy korábban már emlegetett társadalmi problémáról. Többnyire a saját szorongásaimat dolgozom fel a történetekben, de ha van kedved, tedd fel magadnak is a kérdéseket: mennyire tudsz és akarsz küzdeni azért, ami fontos neked? Mennyi küzdelmet vagy hajlandó beengedni az életedbe, és mikor lesz eleged belőle?
Szinte pontosan hat éve írtam egy szociológiai ihletettségű bejegyzést (Elveszett cirkáló), amiben a kulturális sokszínűség tengerén való elveszettségről elmélkedtem. A bejegyzés fele egy vidéki utamról való sztorizgatás, ennek egyik eleme jutott eszembe a napokban.
A jelenet egyik szereplője én voltam, aki órák óta próbált tovább jutni Mezőtúrról, és jelentős késés miatt idegeskedve üldögélt a kihűlt Bzmot vonaton, aminek a menetrend szerint már el kellett volna indulnia. A jelenet többi szereplője néhány környékbeli cigány, akik nem siettek ennyire, és megkérték a kalauzt, hogy várják már meg őket az indulással, amíg elszívják a cigijüket. A vonat pedig teljesítette a kérést.
Hangsúlyoznám: a non-verbális kommunikáció alapján az utastársak tényleg nem fenyegették a kalauzt, nem követelőztek, szimplán annyit mondhattak, hogy "várjál már meg minket Főnök, hadd szívjuk már el ezt a cigit", vagy valami ilyesmit.
Nem nagy ügy: azzal még nem ártasz senkinek, ha kérsz tőle valamit.
Számomra mégis olyan letaglózó élmény volt ez, amire talán csak az istenkáromlás szó elég kifejező.
Az én világképem szerint a közlekedést a menetrend irányítja, nem holmi zsebszerződések.
Nem kifejezetten az autisztikus vonásaimat akarom ezzel kidomborítani; ha a személyiségemben keressük a megoldást, azt hiszem jobb eszköz a legutóbbi szakdolgozatomban feldolgozott sorskönyvi hiedelmeket összefoglaló Helyettesítő rendszer (amit a Riff c. bejegyzésben emlegettem). Ebben helyet kapnak az életről, világról szóló hiedelmek is.
A tranzakcianalízis tanai szerint az emberi kapcsolatokat afféle nem tudatosan kötött szerződések szabályozzák (Búcsú a fegyverektől c. bejegyzés). Ha úgy vesszük, a társadalom olvasztótégelye az emberi kapcsolatoknak, így a társadalmi viszonyrendszerek mögött is szerződések állnak. Ezek némelyike tudatos és alaposan kidolgozott, de vannak ősibbek is, amikre valószínűleg a legjobb megnevezés Thomas Hobbes-tól származik, aki fantáziadús módon a társadalmi szerződés nevet alkalmazta közösségünk szerveződésének íratlan szabályaira.
Ennek a társadalmi szerződésnek a szimbóluma számomra a menetrend. Amikor az ilyen szimbólumok formálják a valóságot, az kiszámíthatóvá és értelemmel telivé teszi a világot. Amikor nem, az inkább kaotikussá, amelyben random emberek random megállapodásai között sodródom.
Összefoglalva az önanalízist, ennek a társadalmi szerződésnek a megszegése miatt éreztem magam afféle Franz Kaffka - Emir Kusturica crossoverben ott, hat éve, a Bzmot vonaton dideregve.
No de hogy jutott eszembe ez a kvázi réginek számító emlék?
Egy dolog, hogy igen szkeptikus voltam a várható sikerrel és az eljárás helyességével kapcsolatban. Ami igazából elgondolkoztatott, az a téma meta-szintje: melyik az elkeserítőbb? Ha neki van igaza, és a dolgok attól működnek, hogy kihisztizzük őket, vagy ha nekem, és a roppant tömeg mozdíthatatlan, s a telefonálgatás tényleg csak egy infantilis hiszti lenne, ami maximum a tehetetlenség emlékműveként maradna meg az emberemlékezetben?
Nyilván, ez kissé dramatizált narrációja a helyzetnek, amit az is bizonyít, hogy az adott probléma azóta megoldódott.
Már akkor is tudtam, hogy valahol túl mélyre ástam ebben a kérdésben, ezért is vittem be önismereti keretek közé. Nagyobb mértékben szólt ez már arról, hogy milyen környezetet és világképet tartok élhetőnek, mintsem egy sima munkahelyi ügyről.
Mi van, ha a világ számomra elérhető szegletében a többség úgy értelmezi az asszertivitást, mint a mezőtúri cigányok? Ha nincsen közös referenciakeret, csak zsebszerződések? Ha a szervezettség csak illúzió? Ha szívesség alapon módosítják a kereteket (írnak ki pályázatokat, kötnek meg munkaszerződéseket, dolgoznak ki járványvédelmi intézkedéseket, támogatásokat)?
Milyen hely jut nekem egy ilyen világban?
Könyökölnöm kell egész életemben, ha el akarok valamit érni?
Az előttem kirajzolódó káoszt először a II. világháború keleti frontjához hasonlítottam (ami, mint a karácsonyi családbarát bejegyzésben utaltam, a skála negatív végpontja), ám ahogy fokozatosan visszanyertem a Felnőtt én-állapotot, találtam egy hétköznapibb dolgot, ami a művészet sajátos eszközeivel reflektál az élet és társadalom abszurditására: a heavy metal koncertet.
Szegény pszichológusom ezt a metaforát hallgatta aztán majd' egy órán keresztül.
A Slipknot koncert és a társadalmi szerep
Életemben kétszer voltam Slipknot koncerten, mindkettő alkalommal ingyen. Nem az én zeném ez igazából, de hát 2004-ben a fesztivál ingyenes volt, a 2019-es - sörárai miatt már a Kiválasztás c. bejegyzésben is emlegetett - Volt fesztiválon pedig egy kb 160 cm 40 kg paraméterekkel megáldott elsőkoncertező lányt kellett életben tartanom egy olyan mulatságon, ahova a skinheadek eleve fogvédővel mennek ki (ha a pszichó nem jön be, testőr még lehetek).
Az életben tartás amúgy valójában nem olyan nagy művészet egy keményebb bulin sem, ha az ember ismeri az íratlan szabályokat.
Egy átlag metál koncerten vannak bizonyos zónák, amelyekbe nem az érkezési sorrend sorol be téged, hanem hogy mennyire vagy képes és hajlandó megküzdeni értük.
Valahol a színpad környékén, középen van a küzdőtér keménymagja, amit azok az emberek képeznek, akik igen komolyan veszik a pogózást (ami leegyszerűsítve tulajdonképpen egymás fellökését jelenti). Kívülről elég ijesztőnek néz ki, de a kellően gyakorlott ember tisztában van vele, hogy valójában senki nem akar bántani senkit, és felebarátaink felöklelése csak addig cél, amíg biztosak vagyunk benne, hogy siker esetén fel tudjuk őket rángatni, mielőtt rájuk dől a tömeg. Ettől függetlenül ez a nehézsúlyú versenyzőknek ajánlott terep.
Tőlük távolodva fokozottan csökken a harci kedv, állóképesség és testsúly, illetve valamennyire növekedik az átlag életkor. Elérünk abba a zónába, ami a küzdőtér héját képezi: itt az emberek csak a fejüket rázzák, "énekelnek" és ugrálnak. Ebben a sávban kezdődik a "barátnővel vagyok" zóna is, amit a "csak meg akarom hallgatni a zenekart" zóna határol.
Ez utóbbi tagjainak a koncertélmény egész mást jelent: nem sokat látnak már a dolgokból, nem érzik az arcukon a pirotechnika forró szelét, nem is úgy öltöztek, mint akik örülnének neki, ha ugrálnának rajtuk a többiek. Nincs itt nagy mozgás. Ennél a zónánál már újra az érkezési sorrend alapján lesz helyed, nem szokás itt küzdeni.
A gyakorlottabb olvasók alighanem rájöttek, hogy a metál koncertek valójában csak szimulálják a káoszt, abban a formában, hogy egy alternatív, primitívebb társadalmi szerződés köttetik meg a látogatók között.
Ám minél népszerűbb a zenekar, annál több olyan polgártárs jön el a koncertre, aki nem érti ezt a szerződést; vagy érti, de fullban akarja nyomni a kretént, és ezt is meg akarja szegni, mert a káosz jó, a Sátán a barátunk, meg minden.
Ezek általában a huszas éveiket alulról karcoló és/vagy részeg srácok, akik nem tudnak biztonságosan pogózni (pl. arcmagasságban hadonásznak), és csak azért nem okoznak túl sok sérülést, mert többnyire a haragból merítenek erőt, mintsem a proteinből.
Ők nagyon szeretnének a gyújtópontban őrjöngeni, de sajnos nem állnak helyt a nehézfiúk között, úgyhogy szép fokozatosan kiszelektálódnak, és elindulnak hátrafelé.
A pogóban alighanem rejlik egy olyan ösztönkésztetés, hogy a hímek megküzdenek egymással a hatalomért.
A legkönnyebben pedig a "barátnővel jöttem" zónában érheti el egy ilyen suhanc a dominancia csúcsát, mivel az még közelebb van a sikert szimbolizáló színpadhoz, mint a nézelődők zónája, de már sokan vannak, akik nem is akarnak, nem is tudnak pogózni.
Csak hát a "barátnővel vagyok" fantázianévből lehet rá következtetni, hogy előbb-utóbb találnak valakit ezek a legénykék, aki eredetileg nem akart részt venni a dominanciaharcban, de amúgy van benne tapasztalata. Ilyenkor figyelhető meg, hogy a "barátnővel vagyok" zónát három-négy soros mélységben feldúló fúriák hirtelen visszapattannak, mint a perzsa könnyűgyalogság a spártai hoplonokról.
Így alakul ki a küzdőtér héja, mint valami sejthártya, és emiatt nem jutnak hátra a gyökerebb pogózók az "én csak meg akarom hallgatni a zenekart" zónába.Jó társadalmi metaforának gondoltam ezt, ha már így felmerült az asszertivitás.
Vannak emberek, akik az össznépi fogolydilemmában a versengő stratégiát választják maguknak. Elég kemények is hozzá, és nem lelkiznek azon, ha a folyamatos küzdelemben ők is bekapnak néhány találatot. Mivel képesek ezt viselni, nem önti el őket el a harag, és nem csinálnak bajt (ezen a próbán bukott meg a kormánymédia a Helyetted szégyellem magam c. bejegyzéshez kapcsolódó esetnél). Sokan irigyeljük őket, mert keménylegénynek lenni menő, és - "közelebb lévén a színpadhoz" - nem ritkán kapcsolódnak hozzá komoly sikerek. Nekik több sportkocsi jut, na.
A verseny- és politikai szféra aztán szép fokozatosan enyhül, és egyre több kevert stratégia figyelhető meg: van versengés és van együttműködés is.
Aztán eljutunk ahhoz a réteghez, ami úgy döntött, ő inkább úgy próbál érvényesülni, hogy szépen játszik, odafigyel a másikra, törekszik a kölcsönös előnyökre, szerény, stb. Ők a "csak szeretném meghallgatni a zenekart" zóna.
Ez a fogolydilemmás-játékelméletes társadalmi megközelítés nem saját ötlet, leginkább Mérő László Mindenki máskép egyforma c. könyvén alapulnak. Ha elolvassátok, világos lesz, hogy elég hamar összeomlana a társadalom azok nélkül is, akik nem félnek megharcolni a nagyobb haszonért, és azok nélkül is, akik lemondanak a nagyobb haszonról azért cserébe, hogy ne kelljen állandó harcban állniuk.
Szerződéses megközelítésben: a küzdőtéren elfogadott a zsebszerződések világa, mert ott a szabály, hogy az egyéni képességeid jelölik ki a helyed a zónában, és ezek alapján akár el is veheted a helyet másoktól. A béketáborban viszont az a szerződés, hogy ti mind tartjátok magatokat az érkezési sorrendhez, és alárendelitek az igényeiteket a közjónak, hogy arányaiban mindenkinek kb. ugyanannyi jusson kb. ugyanannyi erőfeszítés mellett.
Így lesz mindenkinek jó a koncert: a békések is fizetik a helyet, így egyáltalán van, a harcosok pedig csinálnak egy olyan hangulatot, ami passzol a zenéhez. Azért a passzívabb koncertezők se Hanna Montana műsoráért jöttek...
A valóságban ez elég sok formát ölt: lehet az illető a Wall Street farkasa (vagy, ahogy felénk hívják, Bróker Marcsi), aki a kisemberek befektetéseit lenyúlva gazdagodik meg, közönséges bűnöző, megélhetési politikus. Lehet banális kisember, aki üvölt az ügyfélszolgálatossal, egy kötekedő portás, vagy aki a hangerejével és személyeskedéssel akar megnyerni egy vitát olyan emberrel szemben, aki érvekkel próbálkozna (lásd Kulturkampfwagen c. bejegyzés). Ezek az arcok az átlag kommentszekció vagy lakógyűlés farkasai.
Asszem sikerült kellően bőven kifejteni ezt a metaforát: a társadalom talán olyan, mint a Slipknot koncert, ahol hátul tényleg a menetrend az úr, de elöl a meggyőzőerőd az, használd ezt akármilyen értelemben.
A "meggyőzőerő", "harc" és "pogózás" kifejezésekbe itt elég sok aktus sűrűsüdik: az én metaforám szerint a mezőtúri cigányok minden békésségük mellett lényegében versenyre hívták ki a MÁV menetrendet, és le is győzték azt (mondjuk, ki nem?).
Az önismereti kérdés az, hogy ha ez így igaz, te hol akarsz lenni ezen a koncerten, és hol vagy most?
Megvan-e benned a küzdőszellem és képesség, hogy ott legyél, ahol szeretnél?
Magam részéről nagyjából biztos vagyok benne, hogy nem akarok bemenni a gyújtópontba. Koncert értelemben igen, időnként bemegyek, de azok kisebb rendezvények, és az ottani viselkedésem nagy mértékben eltér a társadalmi közegben felvett viselkedésemtől.
Társadalmi értelemben inkább a hátsó sorok felé tendálok: segítő szakmát választottam, igaz, éppen a versengő stratégiával versenyezve (Gravitáció c. bejegyzés). Különösebb nagy megmozdulásaim nem szoktak lenni, többnyire együttműködő stratégiát választok (még a zebrán is gyorsabban megyek át, hogy ne tartsam fel az autóst), és ezt feltételezem a többiekről is.
Ám valahogy mégsem értem be sohasem a dolgok "én csak meg szeretném hallgatni a zenekart" zónájával. Az igaz, hogy elég sok koncertre inkább sörözni megyek ki, és azt hátul jobban lehet. De ha elkezdett érdekelni valami, akkor legtávolabb a színpadtól a fejrázós, illetve "barátnővel jöttem" zónában éreztem jól magam.
Az előző évet összefoglaló Kézműves c. bejegyzésben említettem, hogy egy-két közösségben töltöttem be vezető szerepet, ám többnyire nem volt nagy konkurencia, hogy elérjem ezeket. Különösebb ambíció sem fűtött. Alighanem az lehet ezen csoportok és köztem megköttetett szerződés, hogy engem az átlag embernél jobban zavar, ha nem a rend szerint mennek a dolgok, illetve ha valami gyökér hátrajön pogózni. Valóban jellemző egyes közösségekben, hogy erélyesebben hallatom a hangom, vagy teszek erőfeszítéseket, hogy megerősítsem a határokat. Ebből az jöhet le, hogy jobban pogózom, mint ők, úgyhogy inkább mögöttem sorakoznak fel, és bumm, így lettem vezető.
Vagy így vettek nekem jegyet Slipknot-koncertre.
A koncerten egyébként tényleg én raktam rendet territóriumon belül, de a való élet azért ennél bonyolultabb. A metál koncerten a fúriák szakszerű felrúgása a helyi társdalmi szerződésből következik, ott az a norma - még számukra is - hogy az általuk választott eszközökkel emlékeztetik őket, hogy érdekükben áll kiválasztani, melyik zónában akarnak játszani, és alkalmazkodniuk kell annak törvényeihez.
No de a való életben ha belekezdesz a szimbolikus értelemben vett pogózásba, azzal nem biztos, hogy kialakítod a küzdőtér héját, hanem éppenhogy segítesz annak terjeszkedni, a "barátnővel vagyok" zóna kárára.
Elkezdtem még ezt fejtegetni, de végül visszatöröltem, mielőtt még nagyon belezavarodok. Lényeg a lényeg, ha a metafora jó, az valamennyire segít megérteni a saját visszatérő szerepeimet, illetve a saját visszatérő konfliktusaimat is. Egy koncerten egyértelmű, melyik zónában vagy, egyértelmű, mekkorát tudsz ütni, egyértelmű, hogyan védd meg magad és másokat, egyértelmű, hogy oké-e még, amit csinálsz, egyértelmű, mikor kell visszavonulni. Társadalmi helyzetekben néha nem az.
Például amikor le akarsz jutni Mezőtúrról Szarvasra.
Noha ebből a bizonytalanságból akad némi feszültség és túldramatizálás, próbálom magam biztatni azzal a gondolattal, hogy végülis a koncertek szabályaiat is kitanultam valahogy, és akkor még csak 18 éves voltam.
A Metallica koncert és az élettér
Az előző bekezdés befejezése jó végszó lenne, és igazából nem is gondoltam, hogy ez egy ilyen hosszú bejegyzés lesz, ám a történethez hozzátartozik egy másik koncert-metafora is.
Metallica koncerten háromszor is voltam, és ezekért nagyon is fizettem, amennyi ésszerű volt éppen. Kétszer voltam Bécsben, egyszer (sajnos csak egyszer kaptam jegyet, azóta is szomorú vagyok érte) Budapesten, 2010-ben.
Mivel ez meg kifejezetten az én zeném, minden követ megmozgattam, hogy minél közelebb kerüljek a színpadhoz. Nem volt gondom a küzdőtérrel, ám - mint sejthető - másoknak sem. Az ennek folyományaként begyűjtött keserű tapasztalat végül átterjedt a magyar társadalommal kapcsolatos elgondolásaimra is.
Ahogy írtam, átlag metál koncerteken vannak bizonyos zónák. Vannak ezek a fesztivál-jellegű megoldások, mint ami Slipknoton is volt, ahol térben egy nagy mező az egész, és a zónák csak kialakulnak; és vannak a stadion-koncertek, ahol ezek a zónák térben is el vannak választva. Általában erre egy jókora acélkorlátot alkalmaznak, amely segítségével egy kis árkot is létrehoznak a szekusok, hátha ki kell emelni valakit, aki rosszul van, vagy rosszul viselkedik.
Sok magyar rocker rutinos fesztivál-látogató, de stadion-koncerten még nem volt. Ennek a legtriviálisabb indoka az, hogy némely jegy önmagában kerül annyiba, mint egy egész hetes fesztivál.
Amikor pedig ezek az arcok alkoholmámorban és harci szellemben megindulnak a színpad felé az olcsóbb állóhelyekről a VIP-szektor irányába, kialakul az a helyzet, amit a másik két bécsi koncerten nem láttam. Bécsben az állóhely nagyjából automatikusan a "barátnővel jöttem" zónává alakult, mivel oda több jegyet adnak el, ergo nem lehet biztonságosan pogózni, csak elöl, a küzdőtéren, ahova viszont drágább a jegy. Ezt el is fogadja mindenki.
Budapesten viszont nem hiszi el az ember, hogy a több helyért többet kell fizetni, hiszen Ossian koncerten sincs ilyen (ők leginkább a Repaterurgyán dalukkal törtek be a mainstreambe). Így előretör, mint Rommel páncélos alakulata, és szétpréseli a többieket az acélkorláton. Mivel elkötelezett rajongó vagyok, négy számon keresztül harcoltam velük. Aztán be kellett látnom, hogy igazából ezt nem élvezem, azt se tudom már, mit játszanak éppen, veszélyes is ez az egész, a barátnőmnek pláne. Úgyhogy visszavonultunk pár sort. Itt egy újabb nemzetkaraterológiai sajátosságot figyelhettem meg: van, aki tűsarkúban jön ki egy metál koncertre. A Metallica akkori harminc éve alatt sokféle népeket gyűjtött a rajongótáborába, némelyikük már bőven túl volt a rocker-korszakán, esetleg már csak azért jött ki, mert státusszimbólum jelen lenni. Itt újabb döntést kellett meghozni: vagy én leszek az elöl kiszelektálódott srác, aki hátrajön a béketáborba pogózni, vagy alkalmazkodom a többiekhez, és csendben dúdolgatva végignézem kedvenc zenekarom előadását.
Az utóbbi mellett döntöttem. A három Metallica-koncert közül, amin részt vettem, a hazait élveztem a legkevésbé. :(Viszont egy fontos dolgot megtanultam az életről.
Tök mindegy hogy mennyire szereted az együttest, mennyit spóroltál a belépőre, mennyire korán jössz ki, hogy jó helyed legyen, hogy képes és hajlandó is vagy megvédeni ezt a helyet, ami igazából dönt, hogy volt-e pénzed megvenni a jegyet a küzdőtérre. Ha nem, akkor a tahókkal és a közönyösekkel fogsz együtt koncertezni, és mérget vehetsz rá, hogy nem te írod majd a szabályokat. Erre példa a Behódolás c. bejegyzés, amiben a fél társas házat mozgósította egy nyugdíjas, mert úgy vélte, letaposom a gyepet.
Mostanában vissza-visszatérő gondolat, hogy érdemes lenne-e saját lakást vennem. A szüleim már régóta piszkáltak ezzel, de örültem, hogy ki tudom egyáltalán fizetni a számláimat, úgyhogy nem sok értelme volt ennek a beszélgetésnek. Azóta dolgoztam sokat, volt hogy három helyen egyszerre, most is gyakori a tizenkét óra. Már tudok félretenni, de ahogy több pénzem lett, drágábbak lettek a lakások.
A társadalmi szerződést a budapesti koncerten nem a mindenki által ismert szokások, hanem az acélkorlát jelentette. A korlát annak volt a szimbóluma, hogy "ha nem tetszik a szektor, ahol vagy, fizess többet".
Tekintve, hogy az ember fizetési képességének vannak határai, az marad megoldásként, ha szabályozza az árát annak a helynek, amit sikerült megszerezni: vagy túl drágává teszi másoknak (mert vele kell osztozni, és ő kibírhatatlan), vagy túl lelakottá ahhoz, hogy ide akarjanak jönni. Gyanítom, hogy az alternatív, "pogózós" kultúra okkal népszerű mifelénk; a könyöklés bekerült egyes ügyek árképzésébe. Végülis így is lehet élni, sőt, annyira bele lehet szokni, hogy már az utasok dohányzási szokásaihoz igazítjuk a vonat indítását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése