Történt egyszer, hogy egy kolléganő lelkesen terjesztette a közösségi média minden számára hozzáférhető felületén egy női magazin & pszichológiai magazin crossover cikkét, melyben a szerző saját szakításáról ír. Ez a szakítás a nem közös megegyezéssel történő verziók közül is az egyik legnehezebben feldolgozhatóval, az ún. ghostinggal végződött, azaz a történet antihőse szépen köddé vált.
Állítólag ez egy terjedő manőver az új generáció tagjai között, amivel nekünk, pszichológusoknak foglalkozni kell.
Épp ezért kampányolt amellett a kolléganő, hogy kiterjeszthesse a közösségi média számára hozzáférhető felületét konkrétan a mi oldalunkra is, amit több felhasználó is követ.
Vitattam, hogy ezzel azt a célt érnénk el, amit szeretnénk. A kérdéses cikkből nekem két dolog jött át: a ghosting tényleg sok bizonytalanságot és dühöt hagy maga után, és ezt nem mindenki tudja méltósággal viselni.
Szerintem az nem pszichoedukáció, ha biztosítjuk a nagyszínpadot valaki gyászfolyamatából a Düh-szakasznak.
Az sem pszichoedukáció, ha megerősítjük, hogy ezekről a szellemekké váló fickókról magától értetődő dolog levenni a keresztvizet. Aligha lesz ettől érettebb eszköztáruk a kellemetlen helyzetek kezelésére, azt meg nem biztos, hogy egy segítő szakma képviselőinek kellene megtanítani, hogy egy választásuk van: vagy az exük utálja majd őket, vagy ő és még mindenki más is, akihez eljut az ex cikke (többek közt rajtunk keresztül is).
"Amúgy meg - jegyeztem meg egy-két szófordulatot idézve a cikkből - nem csodálom, hogy a pasasnak csábító volt kihagyni ennek a live show verzióját." Ez volt az a pont, amikor az "ezt meg hogy érted" kérdésnél dönthettem volna úgy is, hogy nem megyek ki az aknamezőre. Sajnos ehhez több előrelátásra lett volna szükség, amint amennyi általában nekem van. Gyanútlanul elkezdtem magyarázni, hogy őszintén szólva a hideg ráz, ahogy olvasom ezt a vádiratot, és persze, ez a stílus következhet a szerző fájdalmából, de ad absurdum a jelleméből is. És van olyan jellemű ember, akivel nem egy életbiztosítás személyesen szakítani.
"Ez áldozathibáztatás" - sújtott le a pöröly, amit már három lépéssel előbb meg lehetett volna jósolni. Mint ahogy azt is meg lehetett volna jósolni, hogy én mit fogok erre lépni.
"Ahhoz kell egy áldozat is" - replikáztam. Ezen a ponton több narratíva irányába is el lehet indulni. Ha érzelmi fókuszú aspektusból közelítünk, akkor én a hiteltelenítés eszközével élek a szerzővel szemben, ami dióhéjban azt jelenti, hogy elmagyározom, hogy miért nincs alapja úgy érezni, ahogy érez. Ezt gyakran művelik az emberek egymással bántalmazó kapcsolatokban, amikor belelátok ilyesmibe, akkor az a kép rajzolódik ki, hogy a hiteltelenített fél egy cseppet sem érzi magát jobban, cserébe már bizonytalan és ostoba is saját maga szemében. Ezzel a narratívával egy lépésben mattot kapok, és rám bizonyítják, hogy bunkó vagyok.
De hát ez is reakciódiő kérdése!A tranzakcióanalízis játszma-elméletével tisztázni tudom magam. Anno a migrációs válsággal kapcsolatos bejegyzésben (Recrudescunt vulnera) felvázoltam a Dráma-háromszöget, amiben van egy Üldőző, egy Áldozat és egy Megmentő. A nevük alapján gondolom nem nagy kihívás kitalálni, ki milyen viszonyban van a többiekkel a hármason belül. A játszma akkor válik igazából játszmává, amikor a szereplők helyet cserélnek ezen a háromszögön.
Itt ugye az történt, hogy a pasas nagyon megbántotta a cikk íróját. Eddig van egy klasszikus Üldöző-Áldozat viszony. Ám amikor a hölgy géphez ült és megírta az újkori boszorkányüldözés röpiratát, akkor ő már nem Áldozat volt. Akkor ő megpályázta az Üldöző szerepet (erre utaltam mérgemben azzal, hogy "kell egy áldozat is"), csak a sikerhez kellett neki valaki, aki ad hozzá felületet. Egy Megmentő. Ebbe a pozícióba kerültünk volna a cikk megosztásával.
A játszmák pozícióit nem Felnőtt én-állapotban szoktuk felvenni. Az adott esetben Felnőttből azt látnánk, hogy valakit csúnyán megbántottak, és elöntötték őt az ezzel járó érzelmek, melyekkel szemben csak egy maladaptív megküzdési választ tudott felvonultatni (lásd Fuldokló c. bejegyzés). Ahogy egy fuldoklónak se azzal segítesz, hogy biztatod, hogy kapálózzon keményebben, egy maladaptív megküzdési módhoz sem szállítod a lőszert.
Ez az egyik verzió. Ha arra játszunk, hogy nem lesz helycsere a háromszög mentén, akkor a szerzőt bebetonozzuk az Áldozat helyére azzal, hogy megerősítjük egy passzív magatartását (paradox módon a dühöngés a négy passzív magatartás egyike). Vajon ez segít visszanyerni az autonómiáját?
Szóval, megvan nekem is a magam vesszőparipája. Van, aki mindenhol Áldozatokat keres, én meg mindenhol egy kis hamisságot, mint valami Scooby Doo sorozatban. Elvagyunk mi ezzel...
Ebben a beszélgetésben mi is játszmáztunk; lényegében lejátszottuk azt a dinamikát, ami a cikk eredeti szereplői között zajlott. Van a megbántott nő, van neki egy megmentője, és ott van egy érzelmileg bántalmazó férfi is a történetben. Ha ezt a faszit sikerül leértékelni azzal, hogy kimondjuk, hogy bunkó, akkor nyert helyzetben vagyunk (így cserélünk szerepeket a háromszögben).
Szerencsére a mi játszmáink amolyan sportszerű összecsapások, a csörte végén többnyire kezet rázunk, és valami konszenzussal zárjuk le a vitát.
Itt is ez történt. Egyik oldalról sikerült cizelláltabb képet formálni arról, hogy azért, mert valaki jogosan haragszik, még csinálhat hülyeséget, és nem azzal segítünk, hogy adjuk alá lovat. Másik oldalról sikerült levezetni, hogy azért, mert valaki éppen hülyét csinál magából, a haragja még lehet teljesen megalapozott, és nem azzal segítünk, hogy felhívjuk a figyelmét rá, hogy éppen hülyét csinál magából. Ghosting után ugyanis nehéz nem haragudni.
Itt a blogon röviden tértem ki a ghostingra, és ott is az eltűnt kliensek és barátok kapták a hangsúlyt (Egyszer véget ér c. bejegyzés). Lényegében, bármilyen kapcsolatban nehéz feldolgozni, ha valaki ott volt az életedben, és egyszercsak eltűnik. Nem tudod, hogy veled volt a gond, vele volt a gond, él vagy hal-e, van-e valami titok, ami végig ott lappangott?
A kapcsolatok is afféle történetek, és van vele munka, hogy hagyjuk eltávozni a másikat az életünkből. Ha ez a folyamat nem tud lezajlani, akkor az az érzés marad, hogy volna még dolgunk egymással, de már nincs lehetőség megbékélni.
Végezetül a nagy egyetértésben még abban is megegyeztünk a kolléganővel, hogy mindketten beleszőjük a ránk vonatkozó tanulságot a következő cikkünkbe, hátha jön olyan kliens ennek hatására, akivel lehet igazán méyíteni ezt a témát.
Hát, jött.
Ez a kliens arról mesélt, hogy a párja ghostingolta őt. Nem volt egy kifejezetten régi kapcsolat, de elég gyorsan épült, már vettek egy közös házat is vidéken. Még műhely is volt, ami azért fontos, mert a kliensem fazekasként kereste a kenyerét. Minden szépen haladt a maga medrében, de a kapcsolat váratlanul megszakadt.
- Volt, nincs - vonta meg a vállát a kliens. - Nem tudok vele mit kezdeni.
- Úgy érzi, nem tud vele mit kezdeni - ismételtem meg a rogersi hangomon. Ezt azért szoktuk csinálni, mert egyes kulcsmondatok visszahallása be szokta indítani az emberekben a "hallod, hogy miket mondasz?" jelzőlámpát. Itt két üzenet volt: látom, hogy szenved attól, hogy nem tudja feldolgozni a veszteséget. De meglehet, hogy valójában megvannak a készségei a továbblépéshez, csak ő nem tudja mozgósítani őket, ezért érzi magát tehetetlennek.
- Nem hát. Elment, nem valami szépen, de ez van. Tovább kell lépni. Fél év után férjhez is mentem egy másik férfihoz.
- Az élet megy tovább - bólogattam. - Valahogy mégis az az érzésem, hogy öt évvel ezelőtt nem is akart időt adni magának, hogy lezárja magában Sámuel elvesztését - tettem hozzá tűnődő hangon. Vannak emberek, akik félnek attól, hogy ledöntik őket az érzelmek, ha hagyják őket áramlani. Ezért tudomást sem vesznek róluk.
- Igen, asszem nem zártam le. De a múltkor egy eset eszembe juttatta, hogy az van, amit a cikkében írt. Hogy van egy lezáratlan kapcsolatom, ami még mindig kísért.
- Úgy érzi, hogy itt az idő, hogy szembenézzen vele, hogy Sámuel eltűnt.
- Eltűnt igen. Szellemmé vált.
- És most valahogy kísérteni kezdte. Mi történt a múltkor?
- Mentem haza a kocsmából, amikor megbotlottam. Ott volt a zsembemben még egy ötezres, de amikor felálltam, már nem volt sehol. Szerintem a Sámuel dugta el.
Csend telepedett ránk. Ez nem az a terápiás csend, amikor hagyjuk, hogy a lélek szavak nélkül dolgozzon. Ez az a fajta csend, ami az autó GPS-énél úgy hangzik, hogy "újratervezés".
- Miből gondolja, hogy a Sámuel dugta el? - kérdeztem, hátha összeáll valahogy a kép.
- Még mindig haragszik, amiért férjhez mentem - jelentette ki magabiztosan a kliens.
- Ezek szerint öt éve ugyan kilépett az életéből, de nem teljesen. Beszéltek valaha arról, hogy mi van kettőjük között, azok után, ami történt?
- Nem, én nem tudok vele beszélni, csak a jeleit látom. Például elmegy a villany, pedig emlékszem, hogy befizettem a számlát. Vagy hogy a teli pálinkásüveg egyszercsak kiürül. Vagy hogy nyikorog az ajtó.
- Úgy gondolja, hogy ezek Sámuel miatt vannak? - kérdeztem tapintatosan. Magamban hozzáteszem, hogy "lehet hogy inkább az alkoholtól", de csak magamban, még nincs itt a konfrontáció ideje.
- Szerintem igen, de csak magán keresztül tudok beszélni vele. Azt akarom, hogy hagyja ezt abba, hogy ne zaklasson, és adja vissza az ötezresemet.
- Tulajdonképpen mediátort keres? - kérdeztem. Fejben már pörgettem, hogy ki lenne kompetens az ügy rendezésében.
- Hát, ööö, én nem is tudom, nem beszélek latinul. Olyan szakértőt, mint amilyen a Wookiee Goldberg volt abban a régi filmben.
- Nem tudom pontosan, melyik filmre gondol - vallottam be tanácstalanul.
- Segített kapcsolatot teremteni a nőnek az pasijával. Illetve volt pasijával.
- Párterápiával nem igazán foglalkozom. De esetleg előtte érdemes volna tájékozódni, hogy Sámuel partner lenne-e benne - javasoltam, leplezve fokozódó zavaromat.
- Szerintem megkérdezhetné őt, lefogadom, hogy most is itt van a szobában - mondat. Utoljára a Kör című filmben láttam ilyen arckifejezést.
- Talán nem tudok mindent Sámuelről.
- Hülye egy történet. Városi gyerek volt, semmit nem kellett megcsinálnia korábban. Az új ház villanyhálózatával kezdte az ezermesterkedést, meg a fürdőszobával. Az még nem lett volna baj, hogy a kád fölé fúrta fel a hajszárítós kampót, ha rendes tiplit használt volna. De így leverte fürdés közben, és megrázta az áram. Sajnos.
- Attól tartok, én nem tudok beszélni Sámuellel - ismertem be.
- Pedig a cikke alapján igazi szakértőnek tűnik! Látszik, hogy külföldi szakirodalomból is képzi magát.
- A cikkem alapján...? - ezt most nem parafrázis volt. Tényleg nem értettem semmit.
- "Hát itt magyarázza, hogy valaki egyszercsak kilépett az életünkből, és van vele egy rendezetlen ügyünk. És hogy ez ghostingolás. Megnéztem a szótárban, a ghost kísértetet jelent. Kísértet, mint Sámuel."
- "Valóban azt jelenti, de a cikk egy átvitt értelemben vett fogalmat vett át..." - kezdem magyarázni, hogy ne legyen nagyon kínos, de nagy reményeim nincsenek.
Éreztem, hogy hasonló sodrású kérdésre kell választ találnom, mint annak idején Popper Péternek a kerub által sújtott páciensnél (Mennyei királyság c. bejegyzés).
Talán a kliens nem viccel, és tényleg látja a néhai Sámuel jeleit. Talán skizofrénia gyanúja miatt kellene segítséget keresni.
Talán tényleg túllépett az egészen, csak hisz a kísértetekben. A pszichológiát gyakran keverik össze ezoterikus megközelítéssel, még a szakemberek is. Hibáztathatnám a klienst azért, mert nem tudta, hogy mit kaphat itt pontosan, és mit nem?
- ...meg kicsit félreérthető is ez - magyaráz közben kliensem. - A pszichológiát lélektannak is mondják, és egy gyerek is tudja, hogy a test meg a lélek az két külön dolog. Szóval attól még hogy Sámuel teste már nem működik, a lelke még itt lehet köztünk. És azt mondták, maga jól ért a lelkekhez.
- Örülök, hogy ilyen jó hírem van - mondtam. Majd hangot kapott a bennem ébredező gyanakvás: - Ki ajánlott engem Önnek?
- Egy kedves kolléganője. Itt van a névjegye - nyújtotta át annak a kolléganőnek a névjegykártyáját, aki anno meg akarta osztani a ghostingos cikket.
Szóval innen fúj a szél!
Úgy tűnik, a kis játszmánk nem ért véget aznap.
És úgy tűnik, mégsem szúrom ki a hamisságot olyan ügyesen, mint gondoltam.
Egy pont oda!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése