Nomen est omen

Egyik érdekes gyakorlat "tanácsadás" órán az volt, amikor megkérdezték tőlünk, hogy mit tudunk a nevünk történetéről. Ez a kérdés elég ártatlan ahhoz, hogy úgymond ne rontsunk ajtóstul a házba, viszont beemeli a beszélgetésbe a gyerekkori és családi szálat, amelyek fontos információk, ha meg akarunk valakit érteni. Ahogy Berne írta a Sorskönyvben, a nevünk körüli sztoriból a sorskönyvünket is jobban megismerhetjük.

Miközben erről beszélgettünk egy kolléganőmmel, nekünk is kialakult egy elméletünk, nem kifejezetten az egyén sorskönyvéről, hanem kedves édesanyja időperspektívájáról és válaszgátló képességéről.

A tudományhoz való hozzájárulásunkat ebben a bejegyzésben osztjuk meg a világgal :)

Sorskönyv

Az agresszív kismalac gyereket nevel című elmélkedésemben ismertettem az ún. sorskönyvi mátrixot, mely elmélet azt foglalja össze, hogy a szülői üzenetek melyik én-állapotokban és milyen módon rögzülnek. Ebben a gondolatmenetben ugyan benne volt, hogy már az egészen korai években sikerül elültetnünk csemetéink fejében egy-két ködös elképzelést, hogy kivé és hogyan kellene válniuk; de ezek is csak neveléssel töltött időről szóltak, a nulladik pillanatról konkrétan nem. A nulladik pillanat alatt a névadást értem, ami legkésőbb a születéskor tudtommal megtörténik, bár ahogy körbenéztem a baráti körben, a többség nem halogatja ezt a feladatot odáig.

A név önmagában egy olyan áldás vagy átok, ami tereli az egyént jobb vagy rosszabb irányba. Berne konkrétan négy változatot említ meg a Sorskönyvben:

• Szándékosság: a név beszél a szándékaidról. Arról nevezed el a gyereket, akit példaképként akarsz állítani elé. Berne például megemlítette, hogy mennyi Napóleon nevű katonatiszthez és Galénosz nevű orvoshoz volt szerencséje.
• Véletlen: a név egyáltalán nem azt a sorsot hozza, amit adni szándékoztál. Erra legjobb példák a könnyen gúnyolható nevek, a könyvben a Kunigunda és Gumibunda páros szerepel. Ez utóbbit a gyerek a suliban fogja sokat hallani, mely élmény aligha azzá formálja majd őt, amit te elképzeltél.
• Figyelmetlenség: itt az aranyos becenevekről beszélünk, amik családban tényleg nagyon kedvesek, de nyilvánosság előtt használva, vagy a felnőttkorba átmentve már nem azokat a szerepeket vonják maguk után, mint eredetileg. Berne könyvében egy túlsúlyos felnőtt nő jelenik meg, aki már annyira nem örül neki, hogy Bocinak szólítja mindenki.
• Elkerülhetetlen: vannak olyan nevek, amelyek a mi nyelvünkön teljesen rendben vannak, de más helyeken, történelmi kontextusokban megakasztják egy kicsit a beilleszkedést. Állítólag Olaszországban még mindig úgy reagálnak arra, ha valaki Attilának neveznek, mint nálunk arra, ha valakit Adolfnak.

Alighanem ti magatok is tudnátok pár példát mondani ezekre, remélhetőleg a saját nevetek a jobbik eshetőségek közé tartozik.

Jó ebédhez szól a nóta

Valamelyik ebéd közben beszélgettünk ezekről a név-témákról egy kolléganőmmel. A mi neveinknek szerencsésebb eredete van.

Az ő esetében megvolt a procedúra, hogy a szülők kizárják a fent említett opciókból származó negatív eshetőségeket, az enyémben pedig konkrétan az első, azaz az előre megfontolt szándék kapta a legnagyobb szerepet. Öcsémmel az Egri csillagokból kaptuk a neveinket, én konkrétan Török Bálint után. Ezzel a választással deklarálta anyám, hogy ha már muszáj végigcsinálni a szüléssel járó nehézségeket, akkor nem bánná, ha ebből egy olyan ember származna, akinek van ereje, megvéd másokat és az országot, lehet rá támaszkodni és képes a dolgok élére állni, ha kell. Nem hiszem, hogy pont azt kapta, amit elképzelt, de talán sikerélményt jelentene neki, ha látna pogózni... :D  
(Időnként sajnálom, hogy nem a Toldit olvasta anno, talán akkor én se dolgoznék ennyit, mégis villoghatnék egy kilétét titkoló másik ember javaival, mint a balkezes Tar Lőrinc...úgy látszik ezt a sztorit egy másik anya választotta.)

Amikor az ember gyerekvállalásra adja a fejét - elmélkedtünk az asztal mellett -, valójában egy új embert hoz a világba, aki pillanatnyilag épp cuki kisgyerek.

Ez a cukiság átmeneti állapot az életében, épp emiatt kár konzerválni olyan névadásokkal, mint mondjuk "Földi Eperke". Elég nehéz elképzelni mondjuk, hogy egy ilyen névvel valakiből vezérigazgató váljon, pedig az esély neki is járna. (megjegyzés: nyilván ez egy összetettebb kérdés. Egy másik társadalomban a név az csak név, a család az család, nem is kell mindenkinek vezérigazgatóvá válnia, kedves cuki pultoslányként is meg kéne tudni élni, stb.; nem kellene ezen aggódnia a szülőknek. Értekezhettünk volna ezen is, de az hosszabb ebédszünetet és bejegyzést követel.)

Azon gondolkodtunk, hogy azért ez nem egy rakétatudomány, a mi szüleink is simán tudtak távolabbra tervezni a totyogós éveinknél, a Sorskönyv elolvasása nélkül.

Miért kap így mégis egy leendő felnőtt olyan nevet, hogy Eperke, Kavics, Dömper vagy Megatron?

Végül egy olyan elméletet alkottunk, ami Zimbardo időprefencia megközelítése (írtam róla a v=s/t című bejegyzésben) szerint foglalja keretbe a dolgokat.

Eszerint lehet, hogy az anyuka (többnyire tőle kérdik meg az újszülött nevét, ha jól tudom) a hedonikus jelen elnevezésű időpreferencia lelkes képviselője, azaz az itt és mostban megélt érzései, gondolatai szerint dönt. Eszerint ha a gyerek cuki kis babszem, aki örömöt hozott anya életébe, akkor olyan nevet adunk neki, ami ennek az érzésnek az emlékműve lesz.

No de lehetséges az, hogy valakinek ennyire ne jutna eszébe, hogy ez a gyerek egyszer iskolába is fog menni, munkát keres majd, bemutatkozik majd valakinek, aki tetszik neki, stb...? Nem valószínű. 

Itt két dinamikai tényező lehet versenyben: a gyerek hosszú távú érdekei (=sorsa) és az anyukát az adott pillanatban elöntő szeretet-hullám. Melyik fog nyerni?

Erre választ adhat a pillecukor kísérlet interpretációja. Ebben kísérletben adnak egy pillecukrot egy gyereknek, azzal az instrukcióval, hogy ha egy ideig még nem eszi meg, akkor kaphat még egyet. Ha ki tudja várni ezt az időt, abból nem csak azt tudjuk meg, hogy nagyon szereti (vagy épp pont nem) a pillecukrot, hanem azt is, hogy jó a válaszgátló képessége már, azaz képes rövidtávú örömöket késleltetni a hosszabbtávú érdekei miatt.

Értelmezésünk szerint a példabeli anyuka is ebben a helyzetben van: a cuki névadás az az első pillecukor, amivel azt az azonnali örömöt szerezheti meg magának, hogy rázúdíthatja a gyerekre a szeretetét. Ha azonban ezt meg tudja állni, akkor a nyeresége duplázódik, abban a formában, hogy a gyereket nem gátolja majd a későbbi években a neve a beilleszkedés és tiszteletébresztés terén.

Természetesen ez a pillecukor-metafora bármilyen döntéshelyzetre érvényesülhet nevelés terén, alighanem más fejlődésükben ránk bízott fajoknál is (miközben ezt a bejegyzést írtam, a macska kitartóan nyávogott, hogy hozzuk előre a játékidőt. Így végül elmentem teregetni).

Idáig tartott az ebédszünetünk.

Ezzel az elmélettel még aligha kerülünk be a Nature-be, de ezúton is köszönjük édesanyáinknak, hogy ők a két pillecukrot választották, s így a világrengető szakmai sikerünk nem rajtuk múlt.