Ki önmagát is legyőzi

Már írtam párszor a kardozós hobbimról, ami őszintén szólva egy kicsit talán több is, mint hobbi. Mostanában ez tevékenység és társaság segít megőrizni a hitet, hogy mégis mozog a Föld. A bejegyzés abból a szempontból aktuális, hogy most jöttem haza az edzőtáborból, amely természetesen szakmai élményekkel is gazdagabbá tett.

Egy korábbi bejegyzésben arról írtam, hogyan próbáljuk levezetni a feszültséget, s egyúttal erősíteni a személyiségünket azzal, hogy mindenféle társadalmi konfliktusban játsszuk a Don Quijotét. Ezúttal ugyanez a téma, azonban a hadszíntér nem a közterület, hanem a ring.

Nyomás alatt

"Nem a stressz az, ami megöl minket,

hanem a stresszhez való hatékony alkalmazkodás teszi lehetővé, hogy éljünk."

Vaillant

Egy kicsit sajnálom, hogy nem foglalkoztam többet egészségpszichológiával, mert akkor rendesen ki tudnám alakítani a vívás (vagy más mozgás) és a stressz-megküzdés kapcsolatáról alkotott teóriámat. Ha valaki esetleg orvos, vagy ért az egészségpszichóhoz, örömet szerez némi kiegészítő kommenttel!

Szóval ez az elmélkedés úgy kezdődött, hogy a versenyvívás pszichés háttere után kutakodva rátaláltam Kopp Mária eredetileg orvosoknak szánt cikkére (A stressz szerep az egészségromlásban - Mikor káros a stressz?). A cikk első fele még a magamfajta ún. tanácsadással foglalkozó pszichóknak is érthető. A Selye János-féle stressz-elméletre alapoz, miszerint a stressz egy általános adaptációs (alkalmazkodó) szindróma, melynél mindig van egy vészreakció, egy ellenálló-, majd egy kimerülő fázis. Ebből világosan látszik, hogy a tartós stressz garantáltan kiégeti az embert. A szerző rögtön ezután felhívja rá a figyelmet, hogy igazából a stressz jó dolog (legalábbis ha nem hosszútávú, ill. sikerül megküzdeni vele), megerősíti a testet és a lelket egyaránt. Ebből már sejthető, hogy a stressznek biztosan van fiziológiai aspektusa is, bár tény, hogy egyénenként más mintázatok tapasztalhatóak. Természetesen nem csak testi, hanem lelki szempontból is különböznek az emberek, mégpedig abban, hogy mit tudnak kezdeni a stresszel, ha már egyszer a nyakukba szakadt.

forrás: egeszsegkalauz.hu

Kezdem az ismerősebb terepen, a lelki szempontnál. Egyrészt eltérőek vagyunk abból a szempontból, hogyan látjuk a világot, és mit élünk meg egyáltalán stresszornak (lásd legutóbbi bejegyzésem). Az is elég egyedi, ahogy reagálunk a stresszorra, ha már találkoztunk vele. Kopp itt Lazarus és Folkman munkásságát idézi, amelyben az áll, hogy a stresszre adott válaszok megkülönböztethetőek egyrészt adaptív/maladaptív szempontból, másrészt aszerint, hogy a problémamegoldó, érzelmi vagy támogatáskereső kategóriába tartoznak-e. A problémamegoldó ugye azt jelenti, hogy végiggondolom a dolgot, megpróbálok a stresszorral kezdeni valamit, például átgondolom, hogy tényleg akkora veszélyt jelent-e. Az érzelmi megküzdés azt jelenti, hogy a stresszorral igazából nem tudok mit kezdeni, de az általa kiváltott érzelemmel igen: adaptív esetben valahogy kiürítem magammal sírással vagy egy jó verssel, maladaptív esetben addig iszom, ameddig már képtelen vagyok érezni. A társas támogatás keresése azt jelenti, hogy összegyűjtöm a haverokat, rokonokat, stb., és egy darabig rájuk támaszkodom (a kutatások szerint akiknek ez nem megy, előbb dobják fel a talpukat). 

forrás: ezotop.hu

Eddig a környezet és a pszichés kompetenciák. Az igazi izgalom mégis az ún. bio-pszicho-szociális megközelítésben van. A lényeg az, hogy a testi, lelki és (társas) környezeti tényezők egyfajta egyensúlyhelyzetet képeznek, és ha valamelyiknél gáz van, az magával rántja az egész rendszert. A pozitív az, hogy ugyanígy javíthat valamelyest a rendszeren, ha egy rész viszont jól működik. Biológiai szempontból az a lényeg, hogy evolúciósan úgy fejlődtünk, hogy egy rutinból nem kezelhető, azaz stressz-helyzet felszabadítja az energiatartalékokat, felkészítvén minket arra, hogy harcoljunk vagy meneküljünk (ez a Cannon-féle vészreakció). Ha jól értem a cikket, akkor az egyik legfontosabb eleme ennek a légzés, mivel az akaratlagosan irányítható, meghatározza a szövetek anyagcseréjét, valamint visszacsatolást ad az idegrendszernek, hogy mennyire pörgesse a dolgokat (mondjuk a szívet). Ha valamilyen fizikai válasz létrejön, azaz sikerül felhasználni a test által generált plusz feszültséget, akkor örülünk. Azonban elég sok olyan élethelyzet van, amikor nem érdemes fizikai választ adni; ahogy a szerző fogalmaz, nem ütjük meg a hatalmaskodó főnököt, vagy rohanunk ki a teremből. Az eredetileg hasznos plusz feszültség hosszútávon már egyáltalán nem hasznos, és előbb utóbb biológiai elváltozásokhoz vezet. Így jönnek létre a pszichoszomatikus betegségek.

Minél gyakoribb élményünk, hogy a helyzet nem kontrollálható, annál nagyobb valószínűséggel jön létre a tanult tehetetlenség (Seligman) állapota (ami pedig a depresszióval jár kéz-kézben). Ennek az a lényege, hogy van valamilyen kellemetlen inger, amit sehogy sem tudunk megszüntetni, s végül már akkor sem próbálkozunk a megoldással, amikor a helyzet megváltozott, esetleg kedvező irányba. Azért fogalmaztam ilyen laboratóriumi nyelven, mert az elmélet eredetileg patkány-kísérletekből indult ki. Szintén állat-kísérletek a bizonyítékok rá, hogy ez a "lemerevedés" konkrét betegségekhez vezet (szív- és anyagcsere zavarok). A tanult tehetetlenségnek hála egy idő után az ember már nem is azonosítja a stresszort, és csak az általa kiváltott negatív érzést, a szorongást tapasztalja meg.

Szerencsére nem csak a tehetetlenséget, hanem a sikert is lehet tanulni. Szerencsére a pszichés egészség fizikailag is gyógyít. Szerencsére a jó társaság pszichésen is gyógyít.

Bánatomat harcban mondom el

"What don't kill ya make ya more strong"

Metallica: Broken, beat n' scarred 

Na, eddig az elméleti rész. Remélhetőleg sikerült úgy összeszedni, hogy ne csak számomra tűnjön a küzdősport protektív faktornak. Egyrészt, maga a mozgás felhasználja azt a feszültséget, amit a stressz felhalmozott a szervezetben. Többek között az izmok anyagcseréjéről van szó, amire elég nagy szükség van egy párbaj során, hiszen az csak másodpercekig tart (a valóságban, nem a moziban), de közben kiköpöd a tüdődet. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy komolyabb testmozgás után bizonyos értelemben pihentebbnek szoktam magam érezni, mintha "kiizzadtam volna" a lelki terheket. Gondolom egy cikknél kicsit többet kellene átnyálaznom ahhoz, hogy ezt igazán meg tudjam érteni, és el tudjam magyarázni.

Hosszúkardvívás
forrás: vk.com

Tulajdonképpen a vívás adaptív érzelmi fókuszú megküzdés, hiszen egy máshol képződött stresszt vezetek le benne. Más szempontból azonban éppen a megküzdési kompetenciák fejlesztéséről szól. Adott egy stresszor, a párbaj. A fejed felé süvítő egy méteres acélpenge legalábbis szerintem elég komoly stresszor. Erre egyrészt fizikailag kell reagálni, tehát a vészreakció nem megy le hiába, nem akadnak meg benned az energiák. Másrészt lehet problémafókuszúan reagálni, mivel a stressz úgy küzdhető le a leghatékonyabban ebben a helyzetben, ha nem a veszély (fizikai, mert megsérülhetsz; lelki, mert veszíthetsz) miatti érzéseket próbálod valahogy kiadni magadból; hanem úgy lépsz, úgy állsz be és úgy ütsz, hogy ne találjanak el, illetve véget vetsz a helyzetnek azzal, hogy lepontozod az ellenfelet. Ez persze elég egyszerűen hangzik, de egy jó ellenféllel vívni nagyjából olyan, mintha sakkoznod kellene. A tanulási folyamat tehát az, hogy megtanulsz fenyegető helyzetben nem lemerevedni, és mivel a vívás félig agymunka, a mozgásrendszeren kívül megtanítod rá az agyad is, hogy hatékonyan működjön nyomás alatt.

Minthogy a fent hivatkozott teóriák a tanuláselméleteken alapulnak, én is innen válogatok. Ezen elgondolások szerint a kialakult szokások, attitűdök, kompetenciák hatnak más területekre is, azaz általánossá válnak. Erre alapozva az a tippem, hogy ha az ember megtanulja kezelni a küzdelemből fakadó stresszt, az segíti a többi stressz-helyzetben is. Erre példaként a 2011-es edzőtábor eredményét tudnám mondani. Az ottani sikerek segítettek erőt gyűjteni az akkori munkahelyi, egyetemi és pénzügyi problémáim leküzdésében.

Nem utolsó sorban, mint az egyértelmű, minden sport csapatba kovácsolja az embereket. Itt is van egy jókora közösség, ami a fenti elmélet szellemében protektív tényező tud lenni. 

Miért küzdesz?

"Kétszer győz, ki önmagát is legyőzi."

Nem tudom kitől, de eredetileg latinul volt...

Ahogy feljebb írtam, a nehézségek leküzdésében segítséget jelentenek a lelki erősségek, attitűdök, nézetek. Régebbi terminológiával élve, a jellemről, erényekről (érdekes utat járt be a XIX. század óta a jellem kérdése). van szó  Itt jön képbe a "tanult sikeresség", tágabb értelemben a pozitív pszichológia, aminek többek között Seligman is az úttörője. Ennek az egész elgondolásnak az a lényege, hogy a pszichológia már rengeteg elméletet kitalált arra, hogyan mehet tönkre az ember lelkileg, és milyen remek kis patológiák veszélyeztetnek. Talán most már ennek ellentétéről is lehetne valamit mondani, arról, hogyan lehetünk jobbak, boldogabbak, és egyáltalán, mit jelentenek ezek a fogalmak.

Itt jön képbe az erények kérdésköre, amivel Seligman is foglalkozott (biztos elfogytak a patkányai, hehe...). Az erény lényegében olyan akaratlagos pozitív attitűd (amelynek ugye van gondolkodásmódbeli, érzelmi és viselkedéses aspektusa), ami segíti az egyént abban, hogy pozitívan kapcsolódjon a környezetéhez, azaz bio-pszicho-szociális szempontból jó irányba fejlődjön. Ebből logikusan következik, hogy minden társadalomban mást jelentenek az erények, hiszen minden társadalom mást tart értéknek, helyeselt attitűdnek. Hőseink kíváncsiak voltak rá, hogy tényleg ennyire relatív-e ez a dolog, úgyhogy egy jókora elemzésbe kezdtek.

forrás: tvn.hu

Minden kultúrának megvan az a forrása, amelyben az értékeit rögzíti. Ilyen például a Biblia, a Korán, a Bushido, stb., a szerző itt felsorol még egy rakás könyvet. Ezekben a könyvekben tehát az áll, hogy milyen attitűdöket, erényeket kell képviselned ahhoz, hogy jó fej legyél a környezeted szemében. A kutatók azt az eredményt kapták, hogy van hat alapvető erény, ami valamilyen formában (van némi hibaszázalék, pl. bátorság alatt más-mást értenek a kultúrák) mindenhol megtalálható. A 6 erény összesen 24 erősségből áll össze, de helyhiány miatt ezeket nem írnám le teljesen, inkább ezt a hatot részletezném.

forrás: hotdog.hu

1. Bölcsesség és tudás: ez a legtágabb fogalomkör, hat erősség tartozik ide. Egyrészt a bölcsesség része, hogy az ember kíváncsi a világra, szeret tanulni, és képes a megfontolt, racionális gondolkodásra, valamint jellemzi a kreativitás. Azonban a bölcsesség-kutatások alapján egyértelműen értünk a szó alatt némi érzelmi intelligenciát is, tehát a bölcsességbe beletartozik az is, hogyan kezeljük az embereket, illetve észrevesszük a világban lévő összefüggéseket, úgymond "megértjük, mit üzen az élet".
2. Bátorság: ez alatt az akarat értelmes, pozitív célok felé irányítását szokták érteni. Bátorság húzódik meg azon tettek között, amelyek esetében valamilyen nagy akadályt kell leküzdeni. Ide tartozik a merészség, ami klasszikusan azt jelenti, hogy az ember veszélyhelyzetben képes szétválasztani a félelem érzelmi és viselkedéses tüneteit. Manapság a veszély pszichés jellegű is lehet, pl. félünk a megalázástól, de azért elmegyünk az X-Faktorba...  Szintén a bátorsághoz sorolják a kitartás, illetve szorgalom erősségét, mivel ott is komoly akarati erőfeszítésekre van szükség. A tisztesség, becsület és hitelesség erőssége (ez a három ugyanoda tartozik) lényegében arról szól, hogy az ember akkor is kiáll az elvei mellett, amikor nem könnyű, illetve az elveinek megfelelően él, akkor is, amikor nem könnyű. Hát, ehhez tényleg kell bátorság néha.
3. Szeretet és emberség: ezt nem annyira nehéz kitalálni. Ide tartozik a kedvesség, nagylelkűség, tudományos nevén proszociális magatartás. Ennél még fontosabb a szeretet adása és elfogadása, ami a könyv szerint a mi kultúránkban kicsit furán működik, főleg a férfiaknál. Pedig minden kutatás kimutatja, hogy jót tesz az egészségnek, ha szeretünk és szeretnek.
4. Igazságosság: a szerző szerint az ide tartozó erősségek a civil életben nyilvánulnak meg. Ez alapján a

   

   ...and justice for all
   (forrás: deviantart.com)

   Mein kampf c. bejegyzésben karikírozott emberek lényegében ezt az erényüket szeretnék fejleszteni, csak néha kicsit ostoba módon. Az első erősségnek nem sikerült igazán jó nevet találniuk, én kötelességérzetnek szoktam emlegetni, de a szerző hozzácsapja még a csapatmunka, polgárság iránti elkötelezettséget és a lojalitást is. Lényegében azt érti ez alatt, hogy az ember valamilyen nagyobb csoportnak az aktív része, és nem a pénzért, hanem valamilyen ügyért küzd velük vállvetve. A klasszikus igazságossághoz közelebb áll a másokkal való tisztesség, egyenlő elbánás elve. A szerző ide sorolja még a vezetői képességeket is. Egy kicsit azért vitatkozhatott volna vele valaki, mert ő a humánus vezetésre gondolt, ami egyfajta demokratikus, kapcsolatorientált attitűdön alapul (az igazságosság tehát csoporton belül, és más csoportokkal kapcsolatban értendő). Na már most kutatások igazolják, hogy a hatékony vezető néha nem engedheti meg magának, hogy humánus legyen. Szóval az elnevezésen még agyalhattak volna egy kicsit.
5. Mértékletesség: itt nem az aszketizmusról van szó, hanem az egészséges "addig nyújtózz, míg a takaród ér", illetve a "szabadság addig terjed, ameddig másokét nem korlátozza" elvekről. Ide tartozik az önuralom, amit a szerző nem csak viselkedéses, hanem érzelmi szempontból is fontosnak tart. Azaz szerinte nem elég, hogy nem csapod le a másikat, miután megütött karddal, hanem a fájdalom okozta haraggal is kezdened kell valamit. A mértékletesség erényéhez hozzátartozik még az óvatosság, körültekintés is, valamint a szerénység és alázat is. Seligman meg is jegyzi, hogy ezen a témán a nyugati társadalmak elgondolkodhatnának egy kicsit.
6. Szellemiség és transzcendencia: tömören ezt úgy tudnám megfogalmazni, hogy hiszel "valami nagyobban". Ez lehet az, hogy rend uralkodik az univerzumban, Isten szeret téged, az ember alapvetően jó, vagy a Mikulás létezik. Ebben az erényben nagyon erős az érzelmi aspektus. Ide tartozik a szépség és kiválóság csodálata, a hálaérzet ("örülök a magas telefonszámlának, mert ez azt jelenti, hogy volt kivel beszélnem"), a remény és optimizmus, illetve ennek egy kicsit spirituálisabb vonulata, a hit. A pozitív pszichológia, meg az elmúlt évezredek megfigyelései egyébként már kimutatták, hogy a testi-lelki egészségnek ezek jót tesznek. Konkrétan a megbocsátás erőssége elég sok stresszt levesz a vállunkról, nem különben humor/játékosság, ami a pszichológusok szerint a legérettebb hárító mechanizmus. Legvégül, ehhez az erényhez tartozik a szenvedély, azon képesség, hogy teljes erőbedobással tudunk lelkesedni a dolgok iránt.

Mondasz valamit...
(forrás: bagdibella.hu)

Ha valakinek megtetszett az elmélet, van ám róla kérdőív, elérhető itt: www.authentichappiness.org

Oroszlán

"Megtaláltam a választ a kérdésemre. (...) A félelem ellentéte a szeretet."

Diénekész (Steven Pressfield: A tűz kapui)

Kép Fiore kódexéből
(forrás: unsheathe.wordpress.com)

Az idei edzőtáborban azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy én oktassam az embereket az olasz tradíciókból. E tradíciók egyik legnagyobb alakja egy Fiore dei Liberi nevű lovag, aki 1410 körül írta a kódexeit. Ez a Fiore négy "erényt" nevezett meg, amellyel egy vívónak rendelkeznie kell: erő, gyorsaság, távolságérzet és bátorság. Négy nap állt rendelkezésre, úgyhogy arra gondoltam, milyen poén  lenne minden napra egy erényt, képességet kiválasztani, hogy azt fejlesszük egy kicsit. Az egyetlen pszichés jellegű a bátorság (középkori jelképe az oroszlán, és az akkoriban még valamivel menőbb szívecske), amiben benne van az önbizalom és határozottság is, ha jól értelmeztem a fordítást. Mivel a táborban van kőkemény szivatás is, például éjszakai edzések formájában, gondoltam, érdemes ezt a témát akkor elővenni, amikor áldásos tevékenységünk következtében az emberek már a padlón vannak testileg-lelkileg, és kissé nagy a stressz.

Aznap - míg a többi edzésen bemelegítettek - kényelmesen leültettem a rám bízott vívókat, és beszélgetni kezdtünk, hogy tulajdonképpen miért is csinálják ezt az egészet, hiszen pihenhetnének valami jó kis vízparton is. Előkerült hát a hat erény is, amelyeket egy rövid előadás kereteiben megismertettem velük. Aztán megkérdeztem őket, hogy számukra milyen kapcsolat lehetséges a vívás és az erények, erősségek között. Nos, mindre találtunk egy példát. Valamelyik egyértelmű volt, valamelyik kicsit erőltetett, de számomra is meglepő módon akármelyik erősségét szeretné az ember fejleszteni, a vívás erre alkalmas eszköz.

Ennek szellemében jött a következő feladat, amit a kalandterápiából nyúltam le. A kalandterápiának az a lényege, hogy az ember valamilyen megpróbáltató helyzetbe kerül, és miközben felülkerekedik azon, egy konkrét nehézségre gondol. Nyári egyetemem kipróbáltuk, akkor egy magaslatról kellett leugrani, miközben kimondtál egy nehézséget, amivel küzdesz, és persze a célállapotot. Fontos - pszichés és biztonsági szempontból is - hogy a csoport közös erővel tartott meg, biztosítókötéllel. Nagy élmény volt, szerintem ez egy jó dolog. Gondoltam biztos működik vívással is. Az edzés zárófeladata tehát az volt, hogy mielőtt belekezdesz egy párbajba, ki kell mondanod annak az erősségnek, értéknek a nevét, amiért küzdesz. Sajnos nem volt időm visszajelzéseket kérni, hogy mennyire jött be az ötlet, de talán még nem késő...

Kitekintés

Nyilvánvalóan közel sem a vívás az egyetlen szóba jöhető eszköz, aminek segítségével az ember jobbá válhat. Sőt, biztos vagyok benne, hogy sokaknak nem jönne be, hogy a lovagi ideálokat kóstolgatva fedezze fel önmagát, lehetőségeit és korlátait, erősségeit és gyengéit. Erre ott van egy csomó más tevékenység: sport, művészet, társadalmi munka, ki tudja, még az általam cinikusan szemlélt tüntetések is.

Egy dologban azonban biztos vagyok: valamire szüksége van az embernek ahhoz, hogy fejlessze magát. Nem azért, azaz nem csak azért, hogy a társadalom szép és jó legyen, mindenki szeressen minket, és unokáink is dicsőítsenek. Hanem azért, mert ezek az erősségek a pszichés immunrendszert erősítik, azaz segítenek legyűrni a stresszt. Szóval, ahogy a művelt amerikaiaktól szoktam hallani: "it's good for your health".

Merjünk kicsik lenni

A legutóbbi alkalommal azon elmélkedtünk, hogy milyen motivációk bujkálhatnak egyes konfliktusok keresése mögött. A konklúzió szerint - a feszültség levezetése mellett - a személyiség erősödése az az általános cél, amit ezekkel a küzdelmekkel el akarunk érni.

Bizonyos értelemben ezúttal ennek ellentéte a téma, vagyis az a kérdéskör, hogy miért nem tud, vagy nem akar erősödni valaki. Az alább olvasható szösszenetben leginkább a környezettől tanult tényezőkkel próbálom  magyarázni, hogy mi juttathatja arra az ember gyermekét, hogy nem használja ki a képességeit, és nem küzd meg a céljaiért. Leginkább az iskolából merítem az élethelyzeteket, de természetesen ízlés szerint a helyükre lehet képzelni  minden olyan fejlődési feladatot, ami komolyabb erőfeszítést és akaratot kíván tőlünk.

(Oh, igen, a terjedelem korlátozottsága miatt a tájékoztatás nem teljes...)

Valaki mondja meg

"Valaki mondja meg, milyen az élet,

Valaki mondja meg, mér' ilyen,

Valaki mondja meg, mér' szép az élet,

Valaki mondja meg, miért nem"

LGT: Valaki mondja meg

Szerintem már nem csak a szakmában közhely, hogy az ember reális énképéhez szükségesek a környezet visszajelzései. Valamilyen módon kapcsolatot kell teremteni a környezettel, és az se hátrány - ahogy az előző bejegyzésben szó volt róla -, ha alakítani tudjuk. Ennek sikeressége meghatározza az önmagunkról kialakított képet, az önértékelésünket, önbizalmunkat.

Az önbizalom érdekes dolog. Kevés emberrel találkozom, aki hisz önmagában. A hit ugye azt jelenti, hogy meg vagyok győződve arról, hogy létezik valami, még akkor is, ha erre nincs bizonyítékom. Önbizalom szempontjából ez úgy értelmezhető, hogy hiszek abban, hogy képes vagyok elérni a célom, noha még nincs tapasztalatom, ami alátámasztaná ezt a derűlátást. Több olyan emberrel futok össze, aki úgy viselkedik, mintha lenne önbizalma, de valójában nincsen. Blöffölnek, magyarul.

Referenciapont.
(forrás: baromsagok.hu)

Valamennyire azért mindenki a tapasztalataira építi az önbizalmát, hiszen ahogy a reklámban is mondják, "bizonyíték kell, nem ígéret". Tapasztalat alatt nem feltétlen konkrét dolgokat értek. Ide tartozik például az én-hatékonyság élmény, az a megfigyelésünk, hogy "általában megoldom a dolgokat". Viszont honnan tudjuk, hogy ez tényleg jó megoldás, és nem csak átmeneti? Honnan tudjuk, hogy az eredményünk kimagasló, vagy csak épp elég arra, hogy ne maradjunk szégyenben? Honnan tudjuk, hogy a probléma tényleg nehéz volt, vagy rutin? Honnan tudjuk, hogyan kell értelmezni az adott helyzetet?

Aki hisz vagy blöfföl, az kitalálja magának. Aki viszont bizonyítani akar, az valamihez, valakihez képest méri magát. Számára minden relatív, úgyhogy alapvető kérdés, hogy milyen viszonyítási pontokat választ. Viszonyítási pontokat a környezetében lévő emberek adnak. Egyrészt meg lehet figyelni, hogy ők hogyan élnek, mivel elégednek meg, mit akarnak elérni, mit becsülnek, mit tartanak nehéznek vagy veszélyesnek, stb. Másrészt a vélekedéseik információkat tartalmaznak az adott helyzetről, amiben van. Minél kevesebb tapasztalata van, vagy minél kevésbé kidolgozott az énképe, annál nagyobb mértékben kritikusak ezek a viszonyítási pontok. 

Ezt egyébként a saját életemben figyeltem meg először: amikor elmentem egyetemi előkészítőre, az ottani srácok egészen másképp látták az előttünk lévő feladatot, mint a szakközepes barátaim, akik ugyanolyan felkészületlenek voltak, mint én. Az új haverok számára a felvételi egy nehéz, de teljesíthető célkitűzés volt, míg nekünk egy életvezetési válság. Állítom, hogy az előkészítő többet segített az adott élethelyzetről kapott információkkal, értelmezési kerettel, mint a tananyaggal (pedig az se volt ám piskóta...)!

Ezen tapasztalatom, a tanulmányaim és az eddigi munkáim alapján a célok kiválasztásában meghatározó szerepe van a kapcsolatoknak, mivel azok tükrében értelmezi az ember önmagát, a helyzetét és lehetőségeit.

Bagatellizálás

"Valaki mondja meg, kinek kell hinnem,

Valaki mondja meg, kinek nem,

Valaki mondja meg, ki hova érhet,

Milyen az íze az élet vizének."

LGT: Valaki mondja meg

Annak idején, amikor egy haverommal az érettségire készültünk, találkoztunk egy kb. a szüleink korában levő hölggyel. Kedves volt, úgy döntött, hogy segít az ifjabb generáció baján, és megnyugtat minket. Azt mondta: "ne aggódjatok, az érettségi igazából semmi, nem lesz komoly". Félig igaza volt, mint ahogy később, az első egyetemi vizsgaidőszak során megtapasztaltuk; habár neki aligha lehettek saját élményei a felsőoktatásból (bár ki tudja, de akkor ez volt a benyomásom). Félig viszont sületlenséget állított, és épp ezért szoktam ezt az anekdotát elmesélni az érettségiző diákjaimnak.

Az érettségi nagyon is komoly kihívás, akkor és ott. A későbbi tapasztalatok fényében bagatellnek tűnik, de ezekkel a tapasztalatokkal még nem rendelkezel, amikor először mész neki a megmérettetésnek; ha átlag életet éltél, akkor ez addigi életed legkomolyabb vizsgája. Következésképpen ha jól teljesítesz, akkor jogod van arra, hogy büszke legyél. Nos, ez a kedves néni akaratlanul ezt a jogunkat ásta alá. Mert ha hiszünk neki, akkor a narratíva nem az lesz, hogy "keményen dolgoztam, és meglett az eredménye", hanem "igazából ez nem egy nagy siker, csak sokat tanultam, mert tiszta ideg voltam miatta".

Lényeges kérdés, hogyan látja magát az ember ebben a két tükörben.

Az "igazából nem volt komoly" álláspont egyszer előjön majd, abban a korban, amikor évek távlatából csak mosolyog ifjúkori problémáin. Ha közvetlen az érettségi után alakul ki benne ez az érzés, azzal azt üzeni magának, hogy "kis hülye mazsola vagyok, aki túl komolyan veszi a dolgokat". Ennek több kifutása is lehet.

Ha a "túlaggódom a dolgokat" rész érinti  meg jobban, akkor keres valami "komolyabb" kihívást, ami miatt tényleg lehet aggódni. Azonban ha az énképébe beépül a "túl komolyan veszek mindent" attitűd, akkor végül egy kihívás sem lesz elég komoly, így előbb-utóbb nagyot kell koppanni valami jó kemény falon, hogy lerázhassa magáról ezt a világnézetet. Lehetséges következmény az is, hogy mivel tudja magáról, hogy "túl komolyan vesz mindent", innentől kezdve megpróbál mindent ellazulni, és minél kevésbé komolyan venni. Akár jól is elsülhet a dolog, mert kevesebb stressz éri. Egy darabig. A probléma az, hogy ő nem a feladat nehézségére, hanem önmagára reagál, amikor igyekszik lazítani, és - mint tudjuk - időnként vannak olyan helyzetek, amiket érdemes inkább komolyan venni...

forrás: danieatslife.com

Ha hősünket a "túlaggódok mindent, pedig nem is olyan komoly" meggyőződésből inkább a "nem is olyan komoly" rész érinti meg, akkor azt fogja érezni, hogy dolgozott ő keményen, de igazából semmit sem tett le az asztalra. Értékteleníti a saját teljesítményét. Ez nyilván kihat az önbizalmára, és a saját teljesítményével kapcsolatos elvárásaira is. Tegyük fel, hogy van valamilyen komolyabb lehetőség, mondjuk felvételi egy jobb egyetemre, vagy egy álláshirdetés. Felteszi magának a kérdést: "elég jó vagyok hozzá? Mi bizonyítja, hogy jól tudok teljesíteni?" Mivel "nem tett le semmi komolyat az asztalra", semmi nem is indokolja, hogy bízzon magában. A jövőben vagy ő is folyton bizonyítani akar, vagy visszahúzódik, hiszen hiába a sok munka, igazából nem komolyak az eredményei (ez is a tanult tehetetlenség egyik formája).

A másikfajta tükör a "keményen dolgoztam, és meglett az eredménye". Ez a tükör is lehet görbe, mivel érettségije azért a legtöbb embernek van mostanság, úgyhogy a siker annyira nem átütő. Szerintem akkor értelmezi helyesen az ember az eredményét, ha egyfajta szintlépésnek (ahogy manapság mondják), beavatási szertartásnak veszi az érettségit. Nem ő egyedül megy át rajta, tehát nem olyan különleges, de bizonyít egyfajta minőségi különbséget az eddigi élete és az elkövetkező élete között. Ez egy referenciapont, aminek az üzenete az, hogy "akkor is össze tudtad magad szedni, most is képes leszel rá".

Természetesen itt nem csak az érettségiről van szó, az egész iskola valahogy így működik (ld. A közepes tanuló felel c. bejegyzés).

Mentsük meg a gyerekeket

"Valaki mondja meg, miért vagyunk itt,

Anyám azt mondta, hogy boldog légy"

LGT: Valaki mondja meg

Időnként hallani olyan sztorikat, amikor a gyereknek nem megy valami jól az iskola, és a szülő "kiáll" csemetéje mellett. Ez jelentheti azt is, hogy balhézik, azt is, hogy könyörög, bejárhat mindenféle utat, hogy az osztályfőnök puhítsa meg a kollégát, stb. A közös ezekben a manőverekben az, hogy mind arra irányulnak, hogy a pedagógus ne szakmai, hanem érzelmi alapon hozza meg a döntést az osztályzatról.

Ezekkel a szülőkkel aligha egyezik a véleményünk az iskola szerepéről. Ők nem egy viszonylag biztonságos átmenetet, felkészítést látnak benne, hanem a rideg, kegyetlen, veszélyes agógát (katonai kiképzés 6 éves kortól az ókori Spártában), ami kiszakítja óvó ölelésükből gyermeküket. Valami ilyesmiről írtam korábban, még az első félévi osztályozó értekezlet idején... Innentől már inkább a szülőről, és az ő gyerekkoráról szól a történet, mint a gyerekről.

Irány az iskola! (300)

Vajon hogyan értelmezi a gyerek a szülő küzdelmeit?

Az ő rossz jegyei, bukása nem az ő, hanem a tanár munkájának eredményei. Ha objektíven nézzük a dolgot, akkor ebben van valami, hiszen ha a gyerek önállóan tudna fejlődni, akkor a suli funkcióját veszítené. Viszont innentől nem az övé a felelősség. A gyenge teljesítményről kapott visszajelzéseket a jövőben valószínűleg nem visszajelzésnek, hanem a személyére irányuló agressziónak fogja majd fel, hiszen itt megtanulta, hogy "lehetne ám nagyvonalúbban is értékelni, ha igazán akarnák"...

Sokan anélkül is sikeresek, hogy a szülők bejönnek parádézni. Az övé miért jön be? Lehetne türelme, hogy megnézzünk egy évismétlést, hátha akkor majd sikerül. De nem ezt teszi. Talán azért, mert nem hisz benne, hogy másodjára sikerülne? Vagy túl fontos ez a dolog ahhoz, hogy várjunk, nincs időm fejlődni, le vagyok maradva? Vagy éppen hogy nem olyan fontos ez, egy önhitt pedagógus próbál úgy tenni, mintha ezek olyan komoly dolgok volnának, pedig ez az egész iskola csak amolyan "légy a levesben"?

Egy biztos: anyu szeret, és mindent megtenne értem. Majd viszek neki ágyba reggelit anyák napján. Ki tudja, talán negyven évesen is, ha mindent így fogunk intézni a jövőben...

A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve

"Ne halat adj az éhezőknek, hanem tanítsd meg őket halászni!"

Kínai közmondás

A fent bemutatott interakciók mind-mind jóindulatból, segítő szándékból indultak. Az volt a céljuk, hogy a még fejlődésben lévő gyereknek ne kelljen súlyos érzelmi terheket cipelnie. Nem véletlen ez a féltés, hiszen meglepően sokaknak vannak keserű emlékei az iskolai szívatásokról, és szeretnék, ha - klasszikus módon - a gyereknek már jobb élete lenne.

Nos, a "jobb" közel sem egyenlő a "kellemessel, gondtalannal". Ahogy egy hete írtam, szükség van a problémákra, amelyek megoldásával megerősödik az ember. A "segítek benne" és a "megcsinálom helyette" pedig nagyon különböző dolgok. Ha az ember egészséges szeretne lenni, muszáj büszkének lennie valamire, ahhoz viszont szüksége van arra, hogy megküzdjön érte (legalábbis ezt sugallja White kompetencia- és effektancia-motívumról szóló elmélete).

H. J. Draper: Ikarosz siratása
(forrás: islandbreath.blogspot.com)

Azt hiszem, a bejegyzés végén illene megmagyaráznom, miért ezt a címet választottam. Talán nem csak számomra tűnik úgy, hogy a fenti történetekben, elgondolásokban implicit módon benne van egyfajta intelem, hogy nem is baj, ha nem teszünk olyan komoly dolgokat arra a bizonyos asztalra; hiba a nagyobb és nagyobb kihívásokat űzni (ez az Ikarosz-komplexus, ami egyébként az olvasmányaim szerint a fiatal férfiakra gyakran jellemző). Mondhatjuk, hogy van itt egy pozitív üzenet, hogy "elég jó vagy úgy is, ha nem vagy tökéletes". Remek, ezzel kivédtük a perfekcionizmust (nem érem be a tökéletesnél kevesebbel), viszont aláástuk a maximalizmust (igyekszem a legtöbbet kihozni a dologból) is, ami viszont időnként segíti a fejlődést. Szerintem ez a félrevezetés ebben az "elfogadásban": visszafogja a motivációt. Ha valaki perfekcionista, tényleg veszélyben van a lelki egészsége, de annak is, aki sohasem próbálja elérni a reálisan teljesíthető maximumot. 

Mein kampf

Megfigyeltem, hogy azokat a bejegyzések nyitják meg a legtöbben, amelyeknek címe azonos egy híres műével. Gondolom a keresők miatt. Kíváncsi vagyok, hogy erre hányan keresnek rá...

Félre az akasztófahumorral, van komolyabb témám is. Sokat gondolkodtam, hogy tényleg ez-e a legjobb cím, mivel finoman fogalmazva is provokatív. Végül meghagytam, egyrészt minek cenzúrázzam magam, másrészt a téma is provokatív lehet pár embernek, akkor meg már mindegy, hogy melyik résznél akadnak ki... Nem szándékom, hogy bárkit megsértsek, de lehet, hogy most sikerülni fog.

Ahogy a címből sejthető, az alábbi szösszenet arról fog szólni, hogy harcba szállunk valamilyen általunk fontosnak vélt értékért, és az identitásunk központjává tesszük ezt a harcot. Hisszük, hogy mi tudjuk jól, és mások ostobák vagy hitványak, és nálunk van a megoldás kulcsa. Azzal nem számolunk, hogy esetleg a végén mégis mi leszünk azok, akikre nem szívesen emlékeznek vissza.

Ütközőpályán

"Ádám: Ez az enyém. A nagy világ helyett

E tér lesz otthonom. Birok vele,

Megvédem azt a kártevő vadaktól,

És kényszerítem nékem termeni.

Éva: Én meg lugost csinálok, éppen ollyat,

Mint az előbbi, s így körénk varázsolom

A vesztett Édent."

Madách Imre: Az ember tragédiája

Egy korábbi bejegyzésben, a Versusban (a Forradalom c. bekezdésben) írtam arról, hogy milyen fejlődési folyamatok mentén jöhetnek létre konfliktusok. Az ember kialakítja a saját értékrendjét serdülőkorban, és megpróbálja azt megszilárdítani. Szüksége van olyan szituációkra, ahol be tudja bizonyítani, hogy neki tényleg önálló, mások által nem befolyásolt gondolatai vannak, így olyan szituációkat keres, ahol szembemehet a normákkal, azaz deviáns lehet. Aztán rájön, hogy azért ez így nem járja, egyrészt a nagy számok törvénye alapján nem lehet mindenki hülye, csak ő helikopter, másrészt ez az identitásformálás nem csak elkülönülésről szól, hanem a környezethez való kapcsolódásról is, ergo finomodnak a deviáns attitűdök, és kialakul egy egyensúly arról, hogy miben értünk egyet a világgal, mit veszünk át belőle, és mi az, amiből kösz, nem kérünk. (ez a tendencia figyelhető meg a Tájkép csata után című bejegyzésben)

Idealizált énkép.
forrás: istenbizony.hu

Alighanem lesz olyan dolog, amiből nem kérünk, vagy elutasítjuk, esetleg küzdünk ellene. Nem csak azért, mert az emberek sokfélék, azaz a környezet sem egységes, hanem mert szükségünk van arra, hogy küzdjünk valamiért/valami ellen, hasonlóképpen, mint kamaszkorban, csak egy kicsit kevésbé nyers formában. Erre neveltek minket. A gyerekkori meséink, a felnőttkori meséink, a példaképeink mind arról szólnak, hogy van valami hős, aki nem csak magával törődik, aki kiáll valami mellet. A legutóbbi bejegyzésben felmerült, hogy ezeket a történeteket néhányan elég felületesen is értelmezzük, s a bölcsesség hiánya általában a konfliktusok eszkalálódásához vezet. A történeteknek van egy olyan üzenete, hogy ha jó emberek akarunk lenni, nekünk is találnunk kell valamit, aminek zászlaja mögé felsorakozva nagyon lelkesek vagy nagyon mérgesek lehetünk. Hatnunk kell a világra, formálni akarjuk, a sajátunkká, az otthonunkká, életterünkké  akarjuk alakítani (az élettér kifejezést nem csak a nácik, hanem a pszichológia is használja, csak nem ugyanazzal a jelentéstartalommal). Szükségünk van ehhez a küzdelemhez ahhoz, hogy mi is megvalósítsuk önmagunkat, valakivé váljunk, mint a hőseink, s közelebb kerüljön egymáshoz a valós és az idealizált énképünk.

Eleve vannak alaptémák, amikkel mindenkinek foglalkoznia kell, hogy valahogy helyet találjon magának a világban. Az egyik sokat megélt identitás-kutató, Adams szerint nyolc téma van, amellyel kapcsolatban véleményt kell formálnunk ahhoz, hogy kidolgozott identitásunk, énképünk legyen. Ezek a következők:

1. Vallás: hiszek-e valamiben? Mit kezdek más vallási nézetekkel? 
2. Politika: melyik ideológia, párt mellett köteleződöm el?
3. Életmód: család vagy karrier? Milyen sorrendben? Takarékoskodunk, vagy megyünk nyaralni?
4. Hivatás: a munkával megvalósítom magam, vagy csak pénzt keresek? Milyen munka passzol hozzám?
5. Barátság: mennyire engedem közel magamhoz az embereket? Kire számítok, ki számíthat rám?
6. Párkapcsolat: mit jelent a szerelem az életemben, mennyire fontos?
7. Nemi szerepek: milyen az igazi férfi, az igazi nő?
8. Szabadidős tevékenységek: csak kikapcsolódok, vagy fejlesztem, megvalósítom magam?

Ezek persze az amerikai társadalomra vonatkozó témák, az Adams által fejlesztett identitás-kérdőív egyes tételeit a magyar diákok nem is értik (pontosabban a fontosságukat vitatják). Bár a kérdőív tényleg kicsit fura, szegény, de maga az elmélet szerintem működik a nyugati társadalmakra vetítve, azaz a mi társadalmunkban is. Néhány kérdéssel próbáltam érzékeltetni, hogy nagyjából miről szólnak ezek, természetesen lényegesen mélyebb, széleskörűbb témákról van szó. Fontos megjegyezni, hogy ez az a nyolc aspektus, amiben még egy ideális világban is különbözhetnek az emberek attitűdjei. Vannak kérdések, amelyekben egy ideális világban konszenzus van, ilyenek pl. az emberi jogok, a szolidaritás elve, a szabadságjogok, alapvető erkölcsi törvények, stb. Ezekben a kérdésekben vitatni a többségi véleményt tulajdonképpen deviancia, de ne feledjük, az útról jó irányba is le lehet térni.

Az ütközőpálya alatt tehát azt értem, hogy az embernek a személyiségfejlődés alapvető folyamatainak és a környezetből átvett sémáknak köszönhetően eleve igénye van arra, hogy különbözzön, képviseljen valamit, kiálljon valami mellett, s ezeket valamilyen téma mentén tegye meg. Ez önmagában nem vezetne agresszióhoz, hiszen elméletileg lehet kulturáltan vitatkozni. Ám itt még mindig csak arról beszélünk, hogy valóban valamilyen témáról, problémáról, értékről van szó, és a kibontakozó kereszteshadjáratot nem fűti valamilyen egyéb indulat...

Mindenkinek kell egy háború

"Sűrűsödik az éj és elkezdődik az őrségem. (...) 

Kard vagyok a sötétségben. A falak őre vagyok.

A tűz vagyok, amely elűzi a hideget, a fény, amely elhozza a hajnalt,

a kürt, amely felébreszti az alvókat, a pajzs,

amely az emberek birodalmát védelmezi. "

Az Éjjeli őrség esküje; részlet (G. R. R. Martin: A trónok harca)

Talán nem szép tőlem ez a cinizmus, de valahogy a legtöbb tüntetést, felvonulást egyszerűen képtelen vagyok komolyan venni. Bevallom, jellemzően a hírekben, neten, egyéni beszélgetésekben szoktam találkozni velük, s ezért alighanem szűrt valóságot kapok, de akárki szűri az infókat, valahogy ugyanaz a benyomásom alakul ki róluk. "Hát, mindenkinek kell egy háború" - jegyzem meg. A megismert információk számomra inkább a fent leírt, úgynevezett pszichoszociális (a személyiség fejlődése a környezettel történő interakciók segítségével) folyamatokról szólnak, amelyekhez a társadalmi problémák amolyan casus bellik. Nem azért vannak ott, amiért mondják. Szoronganak, frusztráltak, iparilag agresszívak, érezni akarják, hogy részt vesznek valami fontosban - számos háttere van a részvételüknek, ami inkább szakmai, mint állampolgári szempontból érdekel.

forrás: a néhai kreten.hu

Mindenkinek kell egy háború - de minek? Megpróbálok összeszedni néhány típust, akiket személyesen vagy valamilyen médián keresztül megismerhettem.

Kezdjük a sorkatonákkal, azokkal, akik tömegbázist adnak egy mozgalomhoz, tudják harsogni a lózungokat, de igazából nem fektettek olyan sok mentális erőfeszítést a problémával való megküzdésbe! A tudományos alapokat már egyszer leírtam, az árvizes cikkemben.

• Hősök: valamilyen érték mellett kiállni nemes dolog. Én nemes akarok lenni. Keresek hát magamnak egy értéket, ami még nem stabil, vagy fenyegetés alatt áll. Beállok én is a zászlók alá, bár annyira azért nem ismerem a problémát, és nincs ötletem se a megoldására. Például kimegyek a Pride-ra, pedig nem vagyok meleg, és meleg barátaim sincsenek (megjegyzés: nekem vannak, és némelyikük pont az ilyen pózerek, meg a dzsihádosok miatt tartja magát távol a felvonulástól), nem is tudok valami sokat a dologról, de nemes dolog kiállni a kisebbségek jogaiért. Vagy azért megyek oda, hogy verekedjek, és ezzel védjem a keresztény értékeket.
• Sorállomány: igazából nincs valami kialakult véleményem a dolgokról, és biztosan nem tudnám megvédeni még egy kevés intelligenciát követelő vitában sem ezt az ügyet. Olyan fene sok önbizalmam sincs, de ezt kompenzálja, hogy hozzátartozom egy nemes ügyhöz és ehhez a rengeteg emberhez, akiket mind egy egységgé forraszt össze a közös cél. Oldódik a szorongásom, amit a hétköznapi problémáim okoznak, úgy érzem, hogy nem vagyok egyedül. Felemelő érzés, hogy nem kell megvédenem az álláspontomat, mert mások ezt megteszik, nekem csak bátorítanom kell őket a jelenlétemmel.
• Kövezők: ha őszinte vagyok magammal, nekem mindegy, hogy miért skandálunk ilyen elszántan, és

  

  Brian élete, kövezés

  nem is néztem utána, hogy mi miatt húztuk fel magunkat. De majd szétvet az ideg a mindennapi nyomorom miatt, és itt végre legálisan kidühönghetem magamat. Rockkoncetre az én koromban ciki kimenni...
• Reakciósok: fenyegetve érzem az identitásomat. Például itt van ez a Pride, úgy érzem, lassan már ciki heterónak lenni. Vagy itt ez sok bevándorló, lassan már ciki magyarnak lenni itthon. Idegesít, hogy ha kirakom a kokárdát, néhányan rögtön lenáciznak. Úgyhogy beállok abba a sorállományba, ami segít nekem megvédeni/megerősíteni az identitásomat.
• Messzelátók: elolvastam a történelemkönyvet, és borzasztó dolgok voltak benne. Megnéztem a híradót, és látom, hogy miféle rémségek történnek más részeken. Frusztrálnak ezek a dolgok, de időben és/vagy térben túl távol vannak ahhoz, hogy hassak rájuk, úgyhogy keresek valami analógiát a környezetemben, amire rázúdíthatom a frusztrációból keletkezett agressziómat. Észak nem felejt. Trianon nincs lezárva. Bármikor kitörhet egy újabb holokauszt. Megint diktatúra lesz. A herderi jóslat a nyakunkon. Összeomlik a nyugati civilizáció, és eljön a sötét középkor, mint Róma után. Állandóan kongatom a vészharangokat.
• Erénycsőszök: az erkölcs mindenek felett. Szigorúan tartom magam valamilyen értékrendhez, vagy azért, mert nyuszi vagyok vétkezni, vagy azért, mert kényszeres vagyok. Ez a rideg önszabályzás persze jár némi frusztrációval, amit levezetek azokon, akik eltérnek az általam követett normáktól. Szigorúan ítélkezem, kiközösítek, sértegetek, pletykálok, hosszú cikkeket írok... 

Folytassuk a szószólókkal, azok, akik megszervezik a mozgalmakat!

• Kamaszok: zavar valamilyen probléma. Tennem kell valamit. De mit? Szervezek valami akciót, és demonstrálom ország-világ előtt, hogy engem zavar ez probléma. Aztán hazamegyek, azzal a megnyugtató érzéssel, hogy tettem valamit a megoldásért. Ha mást nem, hát annyit, hogy most már mások is az én problémámmal foglalkoznak.
• 'lógusok: tájékozott emberek, akiknek mindig van valamilyen tudományos tény a tarsolyában, ami bábáskodik a szorongásuk és agressziójuk világrajövetele felett. A tudományos tény megcáfolhatatlan. Például öregszik a társadalom, fogy a magyar, erősödnek a szélsőségek. Az is cáfolhatatlan, hogy kezdeni kell a problémákkal valamit. Hogy? Hát be kell tiltani azokat a szokásokat és embereket ("monnyon le"), akik idegesítenek minket, izé, összefüggésbe hozhatóak a problémával (kis logikai csavarral). Tiltsuk be melegházasságot, mert abból nem lesz gyerek, és ha betiltjuk, akkor majd több gyerek lesz (?). Találjunk ki módosító előtagokat szociológiai alapon arra, hogy ...-bűnözés, és akkor majd másképp lehet fellépni egy tyúktolvajjal szemben, attól függően, hogy milyen csoportba tartozik. Kutatási eredményekkel támasszuk alá, hogy a hajszín nem korrelál az IQ-val, és menjünk ki tüntetni a szőke nős viccek ellen, mert a férfiak ettől tapintatosabbak lesznek. 
• Dzsihádosok: az én tüntetésemnek akkor lesz vége, ha valami vagy valaki eltakarodik a világból. Kompromisszum nincs. Közöny nincs. Vagy velem, vagy ellenem lehetnek az emberek. Az akcióim látványosak és sokkolóak. Éhségsztrájkot csinálok, útlezárást, festékkel locsolok le ezt-azt, provokálok, megbotránkoztatok, megfélemlítek, verekszem, üvöltök, rombolok. A véres kardot hordozom ezzel körbe, hogy felrázzam az embereket, hogy tessék foglalkozni a problémá(m)val. (és persze én sem fixálódtam a serdülőkorban...)

Egyszer hallottam, amikor azt mondták egy skinhead-féleségnek, hogy
"a te fajtádnak nincs joga itt lenni". Valahogy ez a kép jutott róla eszembe.
(persze aztán a kopaszt se kellett félteni, gondolhatjátok)

Tükör

Nekem is megvan a magam háborúja, pszichoszociális játszmája, ami kell a fejlődésemhez. Szerintem a fent leírt típusokból több is van, amivel tudok azonosulni. Sőt, olyan is volt, amikor felhúztam magam valamin, és órákon keresztül villogott a szemem valami aktuális dzsihád kapcsán. De általában igyekszem nem indulatból érvelni.

Mi idegesít? A blöffök, gumicsontok, amilyenről az előző cikk végén írtam. Nem szeretem, amikor az emberek csak eljátsszák, hogy kiállnak valami mellett, bemocskolnak valamilyen tényleg értékes dolgot azzal, hogy csak a fáradt gőz levezetéséhez használják fel, vagy hogy a hős képében tetszeleghessenek. Érthető, persze, hogy ez jobb ötlet, mint hazamenni, és belerúgni a kutyába. De a kamu akkor is zavar. Egy csomó probléma, ami miatt rajolnak az emberek, úgy tűnik, hogy gumicsont, amin lehet rágódni, és komolyabb problémákat leplez. Olyan, mint amikor valaki elkezd keményen piálni, mert az alkoholizmusról lehet beszélgetni, a tényleges szorongásáról meg egy mondatot se tud megfogalmazni. Különösen azért zavar ez a felszínesség, mert a politikusoknak így nem nagy kihívás hozzákapcsolni a mozgalmakat azokhoz az ideológiákhoz, amelyeken - pontosabban a követőin - keresztül akarnak hatalmat szerezni. Így aztán kialakult bennem valami furcsa közöny, cinizmus.

"- Ne hagyd abba a hitet...!
- El se kezdtem."

A közöny az én tüntetésem, s egyben eszközöm arra, hogy távol maradjak, és hideg fejjel szétválasszam a búzát az ocsútól. Nem az a fajta deviáns (mertoni terminológiával élve visszavonuló) közöny, mint amit a generációm egy része tanúsít a társadalmi ügyekkel szemben, inkább amolyan passzív-agresszív fajta. Végülis elég nagy trollkodás, hogy alig foglalkozom azzal, amiért tüntetnek, viszont annál többet azokkal, akik tüntetnek. Saját élményből tudom, hogy elég idegesítő, amikor próbálsz véleményt nyilvánítani, megvitatni valamit, meggyőzni valakit, és az állításaid helyett a személyiségedre, motivációidra reagálnak. Ez a trollkodás abban az értelemben félig tudatos, hogy a fent karikírozott típusok általában nem az érvekkel, hanem az indulataikkal hatnak. Hát, rám így sikerült. Ettől függetlenül ez olaj a tűzre, hiszen amikor elhangzik az, hogy "tüntessenek, majd megunják", várhatóan erőteljesebb eszközökkel próbálkoznak majd a tüntetők, és ha az eszközük az indulat...

Vajon az én tüntetésem is öncélú feszültséglevezetés? Egyfelől biztosan. Másfelől van egy célja is, mégpedig hogy kicsit komolyabb emberekkel találkozzak. Szerintem értelmesebbek lesznek a tüntetések, ha véletlenül sikerül tükröt tartani az emberek elé, és magukra ismernek, észreveszik a rejtett motivációikat. Némelyikük talán a homlokára csap, hogy "hát, ez tök idétlen"! A bejegyzés elején még én sem gondoltam volna, hogy ennyire része vagyok annak a képnek, amit az olvasók elé tárok, és szerintem ez azért hasznos felismerés volt.

Apropó felismerés. Engem is idegesít valami, változtatni akarok a világon. Nekem is van egy harcom. Le is írom, csak haladok a korral, és nem egy könyvbe, hanem egy netes naplóba. Még bajszom is van.

Ajjaj... :-O