Fixxxer

Mivel az elmúlt években gyakorló Mikulás voltam, adódott rá lehetőség, hogy a karácsonyozás értelméről gondolkodjak. Vajon mitől működik ilyen széles körben ez a szokás, mi az oka, hogy pár napra a legtöbb ember egész szalonképessé tud válni miatta? Nem hiszem, hogy nagyon új és általános érvényű a magyarázatom, mert csak a munkahelyemen, azaz az iskolában gyűjtöttem adatot, de nekem érdekes volt végiggondolni, hogy egyes rituálék mégiscsak értelmesek, sőt, akár gyógyító, nevelő funkciójuk is lehet - ki tudja, talán nem csak az iskolában, hanem a családban is.

Az Erő útjai

Azt hiszem, a magamat bemutató oldalon is ejtettem pár szót arról, hogy nagy rajongója vagyok a Csillagok háborújának. Ennek ellenére eltökéltem, hogy nem fogok cikkezni az új filmről, mivel mindenki más megteszi, és egy kissé égő azzal vergődni, hogy a filmet körüllengő őrületen kapaszkodjon fel az ember.

Aztán olvastam ezt a blogbejegyzést (katt a linkre, szerintem megéri). Elég sok szempontból elmélkedtem már az SW üzenetén, nem kevés könyvet olvastam, de ez a történelmi gyökerekkel foglalkozó cikk tartalmaz némi hozzáadott értéket, aminek kapcsán komplexebben látom kedvenc történetemet. Én is gondolkodtam ilyen komolyabb magyarázatokon, értelmezéseken, csak én pszichológusi szemszögből. Végül arra gondoltam, hogy ha ez a szerző érdekesebbé tette nekem a Star Warst, talán én is lehetek ilyen szerző, talán nálam is lehet magasabb a hozzáadott érték aránya, mint az opportunizmusé!

Egy halom hasított fa

Elhatároztam, hogy írok valami okos kis cikket a mostanában látható fogyasztói rohamokról. Az keltette fel bennem az érdeklődést, hogy a Black friday és a H&M valamelyik különleges ruhája iránt érdeklődőkről készült videók és beszámolók alapján kezdtem a legutóbbi Slayer-klipben érezni magam (megtekintés csak saját felelősségre).

Aztán végül visszakoztam, mert némi utánajárás után rájöttem, hogy szinte mindent, amit gondolok a témáról, már leírtam, vagy rosszabb esetben már valaki más is leírta.

Így nem maradt más, mint hogy röviden összegezzem az eddigieket - remélem, a kényelmi szempontok kiszolgálása mellett azért így is formálódik valamilyen gondolat.

A Tout le Monde

Ez az őszi szünet nem csak a pihenésre adott időt, hanem a felfedezésre és az elmélkedésre is. Hála ennek az egy hétnek, végre tudok valami értelmeset írni halottak napja apropójából.

Na jó, igazából nem volt ennyire célirányos a történet, csak még az elején ismertetni akartam a témát, mielőtt belevágok a szokásos asszociációs láncba. Ezúttal is az történt, mint amiről már írtam júliusban: hallgattam egy metál-számot, elkezdtem az élet-halál témán elmélkedni, pillanatok alatt belekerültek a szakmai gondolatok, és bumm, van egy új bejegyzés...!

Recrudescunt vulnera

Szándékosan kerültem a migráns-krízissel kapcsolatos megszólalást az interneten. Nem azért, mert nincs véleményem, hanem azért, mert az egészet leírni hosszadalmas lenne, és még a befektetett munka után sem kerülhetném el azt a jelenséget, amit műveltebb barátaim flame-warnak neveznek. Vannak ilyen megosztó témák, amelyek rövid úton szemben álló feleket képeznek, és bármelyik megnyilatkozásod után valamelyik oldalon találhatod magad, teljes vértezetben, csőre töltött fegyverrel.

Nem is igazán a téma valódi tartalma, hanem egy eleve meglévő feszültség miatt, amit a téma berobbant.

Ilyen volt Concita Wurst eurovíziós győzelme, és a Charlie Hebdo-merénylet története is, de nekem ott valahogy könnyebb volt megőrizni az ésszerű gondolkodást, mert bizonyos szemszögből mindkettő bulváros volt. Most azonban tényleg történelmi pillanatok zajlanak. Mostanában, amikor hagytam, hogy elsodorjanak az érzelmek, rájöttem, hogy a közlendőmben erősebb az a szándék, hogy kioktassam az ott sem lévő másik felet, minthogy józan megoldással foglalkozzak. Nem az volt a fontos, hogy igazam legyen, hanem hogy győzzek.

Azt hiszem, ez a történelmi pillanat ezekről az indulatokról, azoknak a kezeléséről, az önuralomról szól. Többek között az ezzel kapcsolatos meglátásomat fejtettem ki, amikor - még szeptemberben - a barátaimmal eszmét cseréltünk a témában, az egyikük javasolta, hogy legalább azt részt írjam le, amikor a válságot elkezdtem a tranzakcióanalízis paradigmája szerint értelmezni.

Gondoltam, az csak nem árthat...!

Terjeszkedés: JóLÉlek blog

Aki olvasta azt a részt, ahol magamat próbálom bemutatni, tudja, hogy a JóLÉlek Pszichológiai Alapítványnál is tevékenykedem (nagy előrelépés volt, írtam is róla). Az alapítványnál elhatároztuk, hogy egy kicsit többet és rendszeresebben szólunk az emberekhez, úgyhogy belefogtunk egy blog írásába, itt lehet elérni:

http://jolelekalapitvany.hu/blog/

Pygmalion

Kezdődik a tanév. Most nem annyira akarok azon elmélkedni, hogy mit fogok csinálni a munkahelyen, szívesebben gondolkodom azon, hogy a nehézségek átmenetiek, hiszen ide is el kellett jutni valahogy... Kereken tíz évvel ezelőtt kezdtem meg a tanulmányaim az ELTE pszichón. Oda is el kellett jutni valahogy... Azt hiszem, az első szakmailag releváns gondolataim akkor jöttek létre, amikor elsőévesként azon gondolkoztam, milyen folyamatok befolyásolják, hogy valaki bejut és sikeres lesz, mások meg...hát, ők meg nem.

Ma volt időm olvasni... (és igen, írni is)

Nem jut eszembe frappáns cím ehhez a bejegyzéshez: mindössze annyiról szól, hogy olvastam két cikket, társadalmi kérdésekben, és valami sürgető érzés van bennem, hogy hozzáfűzzem a saját mondanivalóm.

Amúgy nagyjából az elidegenedésről van szó, a szemetebb fajtáról.

Nincs helyed

Szóval, olvastam ezt a cikket, ami azt fejtegeti, hogy miért lesz kudarc bölcs honatyáink "Gyere haza, fiatal" programja. A cikk alapállítása, hogy akik már kimentek, és elkezdtek dolgozni, már nem jönnek vissza, még akkor sem, ha amúgy nincs valami szuper magánéletük arrafelé.

Amúgy, idáig egyetértek vele. Vannak fiatal orvos barátaim, klienseim, szóval tudok ezt-azt a helyzetükről. A sztorik alapján számomra az is meglepő, hogy egyáltalán még van ember, aki a magyar egészségügyben akar dolgozni, főleg, hogy egyes problémák szerintem nem a pénz, hanem a megfelelő hozzáállás hiányában gyökereznek. Ha a program költségvetése erre menne... Na mindegy, ez a kivándorlás szelete csupán.

Amitől mégis Samuel L. Jackson Jango elszabadul című filmben alakított karaktere jutott eszembe a cikket olvasván, az a szerző interpretációja volt. Tömören: a fiatalok azért nem jönnek haza, mert nem akarnak bunkók között élni, bunkókká válni. Mert itt ugye az emberek bunkók, a régi magyar öntudatból megmaradt fensőbbséges kifejezéssel, balkániak.

Talán lehetne ezzel vitatkozni, talán nem. Külföldi utat bejárt ismerősök beszámolói, vagy saját tapasztalatok árnyalhatják azt az állítást, hogy nyugaton valóban az alapvető bizalom jellemzi-e a népeket, mint ahogy itt is előfordulhat, hogy valaki kedves és előzékeny veled. Alighanem egyetértünk abban, hogy mindenhol vannak jófej és kevésbé jófej emberek, csak az arányokat látnánk másnak. Nem sok saját élmény áll rendelkezésemre, révén én csak Varsóban éltem huzamosabb ideig Magyarországon kívül, ami ugyan északabbra van a Balkántól, de nyugatabbra nem.

Eszembe jutott azonban az egyik érvem a rasszizmussal szemben, amit akkor is tudok mondani, amikor nagyon hiteles és kongruens akarok lenni. Nem kis munka volt kialakítani, mivel - talán erről már írtam valahol - kölyökkoromban nagy kanapé-náci voltam ám! Ez a fajgyűlölet elsősorban sima lázadás volt az alapvető társadalmi értékrenddel szemben, de néha komolyan meg kellett védeni, úgyhogy kerestem neki alapokat. Nem volt olyan nehéz, csak kimentem az utcára, és egy rövid mászkálás után már egy füzetnyi magyarázatot tudtam mondani, mi a bajom a romákkal. Visszataszítónak tartottam a látványt, a kiabálást, a szagot, amit a buszon meg a tereken tapasztaltam, dühített, hogy egy-egy barátot, pontosabban ismerős ismerősét megverték, kirabolták. A felnőttek meg jöttek ezzel, hogy volt Hitler, és nézzem meg még egyszer az ide vonatkozó oktatófilmet, meg legyek türelmes és empatikus, és különben is, szólnak a szüleimnek... Mondanom se kell, ezzel jó pár évre sikerült bebetonozniuk bimbózó rasszizmusomat.

Röviden összefoglalva a következő évek tanulságát: ha az utcán veszel mintát, akkor a mintád olyan lesz, mint az utca. Ha a munkahelyeden, az iskolában - akkor egy kicsit más.

Amikor valamelyik srác a suliban elhatározza, hogy ő most felcsap árjának, akkor azt mondom, ami szerintem nekem annak idején használt volna, legalább olyan szinten, hogy pár percet gondoljak a téma összetettségéről. Nem hamisítom meg a tapasztalatait, és nem hülyézem le vagy büntetem meg azért, hogy milyen konklúzióra jutott. Csak elmesélem, hogy én amúgy már dolgoztam együtt cigányokkal, tanultam is róluk ezt-azt, és nekem úgy tűnik, hogy a többség egyáltalán nem úgy akar élni, mint amilyennek a rossz környékeken látja őket (ha csoport van, akkor nem is nekem kell példákat felhoznom). A többségnek ugyanúgy megvannak a normái, éppenséggel ugyanazok, mint a srácé. És ha a srác elutasítja őket, akkor belelöki őket abba a szakadékba, ami miatt utálja őket. Nem kis meló ám kimászni onnan, és az ember meg se próbálja, ha nincs hova megérkezni, mert hiába küzd, nem látják szívesen.

A fent hivatkozott cikk szerzője valahogy úgy lehet a hazai állapotokkal, mint én tizenöt évesen a cigányokkal. Az utcán vett mintát, feldühítette, és általánosított. És ezzel belerúgta a szakadékba azokat, akik nagyon is dolgoznak azon, hogy ne ilyenek legyenek. A cikk azt üzeni: a magyar fiatalok nem jönnek haza, mert ti, akik törekedtek az ország meggyógyítására, hiába próbálkoztok, nem érnek semmit az erőfeszítések. Ez egy ilyen veréshez szokott fajta, ha van Isten, ne is könyörüljön rajta.

Az írástudók árulása

De hogy jutott eszembe erről a Jango rabszolgatartó négere? 

Oh, igen, ha valaki nem látta volna a filmet, szerintem egy jelenet jól szemlélteti a Jackson által játszott szereplőt. Megjön a fekete Jango és a fehér társa, a ház népe eléjük megy, köztük a magas rangú, de mégis rabszolga Jackson is. Ránéz Jangóra, és azt kérdezi: "mit keres a nigger a lovon?"

Az asszociáció úgy formálódott, hogy olvastam egy másik cikket is ma, ami egy könyv összefoglalója volt. A könyv szerint az Egyesült Államokban szépen kezd formálódni valami kasztrendszer-féleség, zéró társadalmi mobilitással. Ha valaki jó osztályba születik, akkor jó, inspiráló társasága is lesz, amivel majd jó sulikba jár, támogatják egymást, és kis szerencsével megőrzik előkelő pozíciójukat a társadalomban. Az alacsonyabb rétegek szintúgy megőrizhetik pozíciójukat, mivel a családjuk instabil, a barátaik lúzerek, a közösség csak emészti a tagjait, a munkahelyük rossz, mint ahogy a fizetésük, képzettségük is. Ez a helyzet mára már független a rassztól: a gazdag fehérek egy klubban vannak a gazdag feketékkel; mint ahogy a szegénységet sem bőrszínre mérik.

A könyv szerzője szerint ennek az az oka, hogy a társadalmi osztályok már nem keverednek: nem találkoznak már a templomban és civil szervezetekben, külön iskolákba járnak, mást sportolnak, másképp szórakoznak. Csak az utcán találkoznak, de ott is csak azért, mert muszáj.

Valahogy úgy érzem, hogy ez alakul Európában is. A mobilitással kialakulnak a nemzeti hovatartozástól független társadalmi osztályok, a rájuk jellemző anyagi lehetőségekkel, képzettséggel, munkahellyel, problémákkal, kultúrával. 

A nemzeti hovatartozástól való függetlenség alatt nem a földrajzi helyzettől való függetlenséget értem: inkább úgy képzelem a dolgot, hogy csatlakozol ehhez az osztályhoz azzal, hogy veszel egy jegyet Ferihegyről Londonba, ahol majd együtt fintorogsz az angolokkal azon, hogy micsoda primitív balkáni nép ez a magyar. Sőt, ahogy a Jangóban is Jacksontól hangzott el legtöbbször a "nigger" szó, valószínűleg te fintorogsz majd a legnagyobb undorral.

Akik meg itt maradnak, komolyan vehető, perspektívákkal rendelkező értelmiség nélkül próbálkozhatnak, és olyan embereket lesznek kénytelenek vezetőül és példaképül választani, akiknek dilettantizmusa miatt még kevésbé akarnak hazajönni a fiatalok. Úgy lesz az ország Európa alsóbb osztálya, hogy a tehetségesebbjei annyira akarnak magyarok lenni, mint amennyire Jackson karaktere nigger akart lenni.

Talán reakció - talán döntés kérdése. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose jutott eszembe, hogy kívül tágasabb, és hogy pont a becsület nevében vetettem el az ötletet.

Ez a rabszolgát korbácsoló rabszolga kép nem igazán a saját vízióm. Többek részéről - attól tartok, politikai előnyök reményében - jön ez a szöveg, hogy vannak az igaz magyarok, meg azok, akik gyűlölik a saját nemzetüket. Őket hallgatva kész déja vu érzésem van: ugyanazt a logikát követik, mint amit a kevésbé tehetséges nevelőim, amikor megpróbáltak leszoktatni a rasszizmusról. Hogy volt Széchenyi, és nézzük meg még egyszer az ide vonatkozó oktatófilmet, meg legyünk türelmesek és empatikusak, és különben is, ez hazaárulás, szólnak a szüleinknek... Tapasztalatból mondom, hogy így, a végighallgatás hiányával, az elutasítással, lenézéssel lehet csak igazán feszesre húzni a mentális szögesdrótokat! Talán nekem is kéne keresnem valami barátságosabb asszociációt, mint Jackson karaktere, csak hogy megmaradjon a diplomáciai kapcsolat...

A kalapács lesújtott

Ez a gondolatsor egy nagyjából tíz percnyi gondolatsűrűsödés eredménye, ami akkor született, amikor még májusban munkába sietvén leügettem az aluljáróba, álmosan, a külvilágot kizárva, zenét hallgatva. Amolyan személyes felismerés, ami megtetszett, úgyhogy megőriztem. Valószínű, hogy ha alaposabban utánanéznék az elméleti háttérnek, akkor az asszociációk már elég erőltetettek lennének, így inkább meghagyom őket eredeti, félművelt formájukban.

Az én-működésről és önértékelésről alkotott allegória aligha hoz új korszakot a pszichológiába, de nekem hasznosnak bizonyult a beszélgetésekben, valahogy jobban sikerül értelmezni a segítségével a releváns problémákat, úgyhogy megosztom itt is.

Confessio

"Here I am standing, darkness all around

Thinking of past, taking my last breath

The air is cold as ice

No one close to hear my voice

Did not leave me with a choice

Heaven will you wait for me?"

Sabaton: The Hammer has fallen

Deviant Artról. Henskelion:
Dying Wehrmacht soldier

Amikor célba vettem az aluljárót, éppen a Sabaton The hammer has fallen című száma ment. Akkor még nem ismertem a hivatalos álláspontot, hogy miről szól ez a szám, úgyhogy a szöveg - és a zenekar állandó háborús témái - alapján képzeltem el a jelenetet.

A lelki szemeim előtt megjelent egy fiatal katona, aki halálos sebet kapott, és magára maradva rebeg valamit. A múltjáról beszél valakinek, de valójában nincs ott senki. Számot ad az életéről, magyarázkodik, bizonygatja, hogy nem volt választása, nem az ő hibája, hogy így végzi. Bizonygatja, hogy kiérdemelte, hogy a Mennyország befogadja.

Közben elértem az aluljárót.

De kinek szólnak ezek a szavak? Csupán egy üres monológ az egész? Nem valószínű, szerintem a haldokló hisz benne, hogy valaki hallja a vallomását. Ez a valaki figyel minden egyes szóra, szigorúan mérlegelve őket.

Akinek a vallomás szól, nem más, mint Isten.

A katona tőle kapta az életét, és most meg kell védenie az életutját, mint valami szakdolgozatot, be kell bizonyítania, hogy nem tékozolta el. Megbecsülte, nem szalasztotta el a lehetőséget, elvégezte a feladatait, képes volt a boldogságra és a fejlődésre. Az, hogy csak idáig jutott, nem rajta múlt. Ha lett volna több ideje... A behívóra nem lehet nemet mondani, a golyó elől nem lehet elfutni...

Ez a vallomás egyben védőbeszéd is, hogy nem volt hiábavaló befektetés Isten részéről lehetőséget adni neki.

Jung modellje. Nem értem,
magyarul miért nem találtam meg...

Azt hiszem, ez a védőbeszéd akkor is elhangzik, ha a haldokló nem vallásos. Még ha nem is hisz semmilyen szuperlény létezésében, a személyisége mélyén ott lapul valami, ami a szembenézésre, értékelésre, bűnbánatra készteti. Először Jung személyiségmodelljére gondoltam, melynek középpontjában az ún. Selbst áll, amit leginkább mély-énnek szoktak fordítani, ám - s valószínűleg ez indította el az asszociációt - láttam már "isteni énnek" feltüntetve is. Jung szerint az élet értelme, hogy a különböző archetípusokkal való azonosulás segítségével eljussunk a mély-énig, hogy megértsük és elfogadjuk azt, teljessé váljunk. A mély-én az összes személyiségrész közös pontja; akár tudatos, akár tudattalan részekről van szó. Ha vallásosan fogalmaznánk, akkor annak a lenyomata, aminek teremtettél, ebben van benne az isteni terv.

Ebben az értelmezésben a haldokló azt bizonygatja, hogy az isteni terv szerint járt el, és dolgozott azon, hogy teljessé váljon, legyőzte ennek az akadályait. (ilyesmiről írtam az Itt fekszünk, vándor c. monstre-bejegyzés fele környékén, csak ott ennek a processzusnak egy kiragadott motívumával, a Hős útjával foglalkoztam)

Áthaladok az aluljárón, közben pörögnek a fejemben a további elméletek.

Ott van egy másik kedvencem, Erikson, aki szerint az élet szakaszokra bontható, s e szakaszokban vár ránk egy-egy pszichoszociális krízis, amely a személyiségünket hivatott fejleszteni. A legtöbbek számára utolsó, időskori szakasz az én-integritással foglalkozik. Az egyén végigtekint az életén, összegzi, mit ért el, mit nem, és valamilyen értelmes egésszé foglalja össze. Vagy pánikba esik, mert nem tud ilyen értelmes egészet felmutatni.

Ebben a számban a katona joggal esik pánikba, mert még nem volt ideje összegyűjteni az integrálandó élményeket, legalábbis az elméletet alapul véve. 

Aztán ott van a Kübler-Ross-féle 5 szakaszos gyász. Lehet, hogy ez szimplán az alkudozás szakasza. Lehet, hogy ebben az állapotban a katona már nem racionálisan gondolkodik, és tényleg reméli, hogy van valahol valaki, akivel tárgyalhat arról, hogy ő most meghal-e vagy sem.

De ez az elmélet most nem érdekes a következő lépés szempontjából.

Közben felszállok a hetes buszra, és felmerül, hogy talán már nem is a dalról gondolkodom, hanem úgy általában az emberekről, vagy a saját életemről.

Akár passzol Jung és Erikson elmélete, akár nem, felmerül egy plusz kérdés: miért fohászkodik a haldokló? Nem azért, hogy ne haljon meg. Hanem hogy békében befogadja a túloldal.

Úgy néz ki, itt van még a büntetés és jutalmazás ödipális témája. A haldokló tudja, hogy a védőbeszéde igazából teljesen fölösleges. Isten végig ott volt vele, végig bele látott a lelkébe, pontosan tudja, mit miért csinált, nem csinált, mik voltak a szándékai, gondolatai, érzései. 

A bíró ismeri a bűneit és az enyhítő körülményeket is, itt fölösleges próbálkozni. 

A kérdés az, hogy ezek alapján mi lesz az ítélet?

Ítéletnapok

"Where do I take this pain of mine?

I run, but it stays right by my side

So tear me open, pour me out

There’s things inside that scream and shout

And the pain still hates me

So hold me until it sleeps"

Metallica: Until it sleeps

Ahogy a busz robogott a munkahelyem felé, azon morfondíroztam, hogy ez nem is allegória, inkább megszemélyesítés. A modern elméletek szerint az énnek van egy szubjektív és egy objektív aspektusa. Az objektív a tartalmi rész, az énkép, ami a saját magunkról szóló akta. A szubjektum pedig a megfigyelő, aki írja az aktát, elvégre az én nem csak a külvilágról, hanem önmagáról is gyűjt információkat. E két aspektus együttműködéséből származnak olyan lelki egészség szempontjából lényegi kérdések, mint például az önértékelés.

A hárítások egyik célja, hogy egy kicsit belepiszkáljunk ebbe a folyamatba, és kitöröljünk néhány amúgy valós információt az aktából. Máskülönben az akta fájdalmasan pontos tud lenni, hiszen neked van betekintésed a lelki világodba, a figyelmed sosem lankad, és körülbelül akkora eséllyel tudod átverni magad, mint amilyen sikeresen el tudod határozni, hogy most nem gondolsz egy fehér elefántra.

Csak pár példa. Bárkivel el tudod hitetni, hogy a gyerekek miatt nem váltál el, de te tudod, hogy valójában féltél új életet kezdeni. Bárki elhiszi, hogy azért nem udvaroltál életed szerelmének, mert volt pasija, és neked fontosak az erkölcsi értékek, de te valahol tudod, hogy inkább féltél az elutasítástól, mint mások rosszallásától. Mindenki úgy gondolja, hogy teljesen oké profitra törekedni, de te emlékszel, hogy micsoda gyerekes káröröm volt benned, amikor elhappoltad a kollégád elől a klienst, pedig igazából már rég tele voltál. Közhely, hogy a bankok az apró betűvel trükköznek, de miközben azért tüntetsz, hogy kimentsenek az "uzsorából", valahol emlékszel, hogy meg se kísérelted elolvasni a szerződést. Teljesen jogosan buktattad meg a kis Kolompár Megatron nevű diákodat, mert tényleg nem tudott semmit, de azért rémlik az elégedett bizonyosság, amikor azt morogtad, hogy "kutyából nem lesz szalonna", és az is dereng, hogy soha nem próbáltál meg valóban segíteni neki, nehogy megtörje a régóta igazolt alapigazságot. A barátnőid szörnyülködve ölelgetnek, hogy persze, egy ilyen állat asszonyverőt nem lehet csak úgy ott hagyni, de valahol tudod, hogy ez egy játszma, és ötleted sem lenne, hogyan jutnál öleléshez, ha nem kerülnél folyton bajba...

Az ilyen hazugságokkal tele van mindenkinél a padlás, némelyiket sejtjük, de nem szoktuk piszkálni, nem is illik. A hagyományos bűn-fogalomba ezek nem is tartoznak bele.

Mégis, ahogy leszálltam a buszról, arra gondoltam, hogy ezek a legfontosabb dolgok, és a haldokló katona ezekért könyörög. A benne lévő Istent ugyanis nem tudja átverni, ő pontosan tud ezekről az ügyekről. Ezekben az ügyekben az a közös, hogy félt, és meghátrált. De még így is lehetett volna bátor, ha legalább önmagának bevallja, hogy mi a helyzet, és próbál kezdeni valamit a dologgal (mondjuk elmegy pszichóhoz). De ehelyett identitást csinált ezekből a gyáva döntésekből, és ahelyett, hogy szembenézett volna velük, átcsomagolta őket, és berakta a perszónájába, a kirakatba, amit másoknak csinálunk. Abban reménykedett, hogy ha mások hitelesnek találják a perszónát, akkor majd valahogy igazzá válik.

De Isten tudja, hogy hazugság volt. Eltékozolt élet ez: kapott értelmet, személyiséget, öntudatot, időperspektívát, és még egy csomó dolgot, amit kizárólag a teremtés koronája, az ember birtokol, éppen azért, hogy fejlődhessen. De elsikkadt a vagyon, és ezért felelni kell...

Amúgy vicces, de a munkahelyem mellett egy templom van. Ahogy elkullogtam mellette, megfogalmaztam a tanulságot.

Hogy szinte mindenki bűnös, mindenki tékozló fiú, az nem kétséges. A döntő szempont, hogy milyen Isten van a fejében?

Az Ószövetségi fajta, aki tudja, hogy milyen szemétláda az ember, ezért szigorúan kifizetteti ezt vele özönvízzel, lángoló városokkal, természeti csapásokkal? Ha ilyen Isten lakik a fejünkben akkor jön a szégyen, boldogtalanság, önagresszió, szomatikus tünetek, és a többi csodálatos játéka a léleknek.

De azért lehet az egyén fejében Újszövetségi Isten is, aki ugyanúgy tudja, hogy milyen szemétláda az ember, de megbocsátja, és rendezi a számlát saját áldozattal. Ez esetben önelfogadás, önbizalom, önmegvalósítás, fejlődés és boldogság az ember osztályrésze.

Így személyesítettem meg az én-működést. Azóta bevetettem ezt az asszociációt párszor, és érdekes módon mintha így jobban átjönne a mondanivalóm. Persze főleg vallásos embereknél. Érdekes kérdés, hogy mi dönti el, hogy milyen Isten lesz az ember fejében, de fontosabb, hogy ha a régi vágású, keményebb fajta, akkor lehet-e vele új szövetséget kötni?

Idáig már nem tartott a gondolatsor, és nem csak azért, mert beértem a munkahelyemre. Azt hiszem, erre nincs egyszerű válasz.

v=s/t

Szerintem azzal foglalom össze a legjobban ennek a bejegyzésnek a lényegét, ha elárulom, hogy eredetileg ez a 2014-es évzáró bejegyzés lett volna. Az az év viszonylag sikeres volt, ami itt, blogon abban jelent meg, hogy a 2013-ashoz képest fele annyi bejegyzés született (erre utaltam a Szakítószilárdság c. bejegyzésben).

Az elégedett beszámolóból végül nem lett semmi, egész egyszerűen azért, mert nem volt időm időre megírni a bejegyzést.

Később elkezdtem azon gondolkozni, hogy miért kötöttem ezt határidőhöz, miért gyakorlok kvázi önbüntetést a késés miatt, és egyáltalán, mi a jelentősége az időnek számomra? Elég nehezen szedtem össze a gondolatokat, de szerencsére nem csak engem foglalkoztat a kérdés, így némi külső hatás segítségével talán már meg tudom fogalmazni, mi jutott eszembe.

Késedelmi kamat

"Nagy Sándor ennyi idős korára az egész világot meghódította."

Salvatore Giuliano (A szicíliai c. film)

Felidézve eddigi írásaimat, rájöttem, hogy igazából írtam már erről akkor, amikor egy csoportom elballagott (End of line). A bejegyzés az életszakaszok lezárásáról szól, belemenvén abba a problémába, hogy iskolai éveid után ezek a lezárások már nehezebbek. Ennek elég egyszerű az oka: míg tanköteles vagy, a társadalom strukturálja az életedet, sőt, a teljes kortárs csoportodét, így gyakorlatilag labor körülmények között tudod összehasonlítani a saját életed másokéval, és tudod eldönteni, hogy elégedett vagy-e.

No persze, mi egyéniségek vagyunk, mi nem hasonlítjuk össze magunkat másokkal, a saját utunkat járjuk.

Valóban vannak saját utak, de ahogy annak idején is írtam, ez nem a garázszenekar és játék világa. Azok, akik életvitelszerűen (nem hivatásszerűen!) játszanak, szerintem nem egyéni utat járnak, hanem magának az útnak létezését tagadják. Azt az világképet, hogy az élet valamilyen fejlődési folyamatot ölel fel.

A saját utat az ember identitása adja, ami viszont elég sokrétű, már ha sikerül egyáltalán időre kifejlődnie. Azért írom ezt ilyen termináltnak, mert egy adott életkorban a társadalom már leveszi rólunk a kezét, és a saját kezünkbe adja a fejlődésünk irányítását, kvázi elismeri a szabadságunkat. Az End of line-ban felhoztam egy srác esetét, aki haragudott az őt felnevelőkre, amiért nem tanították meg ezzel a szabadsággal élni. Amikor beszélgettünk nem álltam neki okoskodni, hogy ezen kompetenciák (szintén zárós bejegyzésben írtam le párat) a világgal való aktív interakcióval fejleszthetőek, és az aktivitás itt nem a tanárokkal való rabló-pandúr játékot jelenti. És - ahogy az ott idézet Metallica-számból idéztem - ezek a kompetenciák csak a stagnáláshoz elegendőek az identitás, azaz önazonosság, közvetve életcél kialakítása nélkül (azt hiszem, az identitás és a társadalom kapcsolatát a Te az orrodig sem látsz c. bejegyzésben írtam le a legértelmesebben).

Utólag átgondolva, átérzem a csalódottságát és haragját. Annyi a különbség, hogy én azonosultam azzal az ágenssel, ami állandóan a "mindennek megvan a maga ideje", "van biológiai órád", "nőj már fel" és hasonló gondolatokat szajkózza, és amikor nem tudtam megfelelni ennek az internalizált sürgetésnek, akkor magamra haragudtam érte (míg a srác másokra, mert nem tanították meg megfelelni). Így jöttek olyan önbüntető dolgok, hogy nem tudtam örülni a születésnapomnak, nem hívtam meg senkit a diplomaosztómra, és egy sikerekkel büszkélkedő bejegyzést is megvontam magamról, pedig valószínűleg senkit nem érdekel, hogy mikor teszem közzé.

Arra jutottam, hogy ha ennyire aktív ez az önbüntetés az életemben, és mint kiderült, sok más embernek az életében is, akkor egy kicsit komolyabban elgondolkozom rajta, hogy mégis mi a jó fenéért fizetek késedelmi kamatot. Ki tudja, talán jobb tárgyalási pozícióban leszek a belső hitelezőmmel, mint a görögök (de kis gonosz vagyok...).

Frusztráció

Az önbüntetés gyakorlatilag önagresszió, az agresszió pedig általában a frusztráció következménye. Van például egy PFT (Picture Frustration Test) nevű projektív teszt, ami azzal foglalkozik, hogy hogyan reagálunk a frusztrációra. Vannak extrapunitív (másokat büntet, mint az idézett srác), intrapunitív (magát bünteti, mint az adott esetben én) és impunitív (nem büntető) válaszok, amelyek szerintem egész jól ráhúzhatók a jelen helyzetre, szóval ez lesz az elméleti keret. 

No jó, de mi a helyzet, amire választ adunk? Mi az, ami a frusztrációt kiváltja?

A bizonytalanság. "Mások már itt meg ott tartanak, én meg nem, és nem garancia, hogy a diákjaim az iskola laboratóriumi világán kívül is tartanak valamire, talán eltévedtem, nem értem oda..."

A téma az a bizonyos saját út. Vajon jól használod a szabadságodat?

Egyáltalán, megneveztél-e úti célt, kigondoltad, hogy hova akarsz eljutni? Mivé akarsz válni? Mit akarsz elérni?

És ha ezek a célok megvannak - hol tartasz velük? Elég gyorsan haladsz? A saját vagy mások megítélése szerint?

Szerintem ha megkérdezném az embereket, elég sokan elakadnának ezzel a kérdéssel. Némelyikük frusztrált lenne, és jól le lehetne kódolni a válaszait a PFT elmélete szerint (a fent írt három válasz egy dimenzió részei, a másik dimenzió azzal foglalkozik, hogy kinek vagy minek tulajdonítja a frusztrációt a kitöltő). 

Az érdekesebb kérdés, hogy vajon az adott frusztráció inkább az egyéni út, vagy az idő szempontjából narrálja a problémát? Melyik aspektusnál van az egyénnek elakadása?

Út

Sok emberrel beszélek, akik úgy érzik, hogy ennyi idős korukra már valahol máshol kellene tartaniuk. Vannak a 18 éves diákok, akik rájönnek, hogy az életüket igazából ők vezetik, ők tartoznak érte felelősséggel, és egyszercsak rájuk nehezedik a nyomás, hogy "le kellett volna tenni valamit az asztalra". Van olyan kliensem, akinek már az összes barátnője férjhez ment, gyereket szült, elvált, és a többi, ő meg szemlélte, hogy az élete elsuhant, és lemaradt, le fog maradni, nem tudja behozni, igazából ő maga sem tudja, mi okoz neki szorongást.

S ahogy korábban írtam, engem is elgondolkodtatott már a kérdés, hogy hol tartok?

Ami közös ezekben az esetekben, az a ködös út. Oké, hogy már el kellett volna érni valamit, de minek? Milyen célt szolgált volna ez a valami? Végül hova kéne eljutni? És honnan vesszük, hogy késő?

Az egyik kliensem megjegyezte, hogy állandóan rohanó emberekkel találkozik, akik sohasem érkeznek meg sehová. Először a tranzakcióanalízis "Siess" drivere jutott az eszembe, de más szemszögből nézve inkább azt mondanám, hogy a sürgetettségük talán arról szól, hogy nem érzik magukat pályán. Azért gondolom ezt, mert aki úgy látja, hogy halad valami felé, az be tud iktatni pihenőket. Az nem áll meg "tankolni", aki úgy érzi, hogy haladni kellene, de nem halad. De miért? Olyan messzi célt tűzött ki? Vagy sokáig halogatta az indulást? Vagy igazából azt sem tudja, hogy hová megy, és reméli, hogy ha siet, akkor előbb-utóbb talál magának valamit, ami boldoggá teszi?

A saját sztorimból kiindulva, úgy voltam vele, hogy mindennek megvan a szokásos életkori szakasza. Apám még a mai napig ezt magyarázza, csak már kevés sikerrel. Ennek a sikertelenségnek az egyik oka az, hogy tudom, hogy a nagy elméletek, modellek igazából átlagokkal dolgoznak.

Életszerepek, életszakaszok és határaik

Igen, tényleg vannak fejlődési szakaszok, életfeladatok, és tényleg kötöttek hozzájuk konkrét életkorokat is. Ezek az életkorok még valamennyire stimmelnek is: a Super-féle elméletben például 24 éves kor körül az ember pályafejlődési feladattal találja szembe magát, olyannal, ami az egész addigi pályája felülvizsgálatára készteti. És tényleg, ezzel a kérdéssel kb. 24 évesek szoktak megkeresni. De ez nem azt jelenti, hogy ha valaki 26 évesen jön, az el van késve.

Az elméleteket ugyanis úgy dolgozzák ki, hogy vesznek egy jó nagy mintát, méréseket végeznek rajtuk, majd direkt az egyéni különbségek kiküszöbölésének kedvéért statisztikai átlagokat számolnak a mérések eredményeiből. Ezek az átlagok megmondják, hogy az emberek általában mikor mivel foglalkoznak, de nem mondják meg, hogy neked mikor mivel kell foglalkozni, hiszen ebben a kérdésben már nagyon is számítanak azok az egyéni különbségek, amelyeket a statisztika lenyes.

Arról nem is beszélve, hogy az átlagolás átlag életstílust is jelent. Fent mellékeltem a Super-féle Szivárvány-modellt, amiben benne vannak a fejlődési szakaszok, a hozzájuk jellemzően tartozó életkorok, és a bennük jellemzően aktív életszerepek és egymáshoz viszonyított arányaik. Ezek az arányok képzik az életstílust. De mi van, ha te nem az átlagos életstílust éled? Mi van, ha te több gyereket akarsz, vagy elmész egy buddhista templomba tanulni, vagy a szabadidődben feltámasztasz egy harcművészetet, és világbajnokságot szervezel? Ezek nem épp átlagos dolgok, teljesen más életstílust jelentenek, tehát a mérföldkövek is mások lesznek.

Rájöttem, hogy az End of line-ban megfogalmazott kesergésnek egy lejárt szavatosságú narratíva az oka. Mivel felnőttkorunkban már szabadok vagyunk, önállóan definiált életutakkal, a társas összehasonlítás és az elméleti összehasonlítás egyre becsapósabb. Annak, hogy a korombeliekhez hasonlítgattam magam, 16 évesen volt értelme. 26 évesen már nem, mert más utakon indultunk el, más akadályokkal, más motivációkkal, más kompetenciákkal.

Idő

Az értelmes, "SMART" célok kidolgozása nem új keletű téma. Annyira nem volna butaság az életkorom alapján sikeresnek vagy sikertelennek ítélni magam, hiszen éppen az egyedi életutak miatt ez az egyetlen objektíven mérhető változó.

Van az a vicc, amikor a sötét utcán lát valaki egy urat, aki egy lámpánál térdelve keresgél valamit. "Mit keres?" - kérdezi tőle a járókelő. "Az órámat" - feleli az úr. "Ott vesztette el?" "Nem, valahol amott, a padnál." "Hát akkor miért a lámpánál keresi?" "Mert itt van fény." - zajlik le a párbeszéd. Azt hiszem, Mérő mondta, hogy tulajdonképpen nem annyira ostoba az úr viselkedése. Az elvesztett tárgy csak fényben található meg, így statisztikailag az úrnak nincs kisebb esélye az óra megtalálására, mint a sötétben tapogatózva.

Hát nagyjából ennyire értelmes az önértékelésemet az életkoromra helyezni.

Sőt, ennél kevésbé! Nem régiben Magyarországon járt egy híres pszichológus, Philip Zimbardo, aki az időperspektíváról tartott előadást az ELTE PPK-n (meg lehet nézni a honlapon). Ha jól értem, az időperspektíva egy személyiségvonás, ami segítségével strukturáljuk az életünket. Ez meghatározza a viselkedésünket, motivációinkat, önéletrajzi emlékezetünket, mentálhigiénés státuszunkat. Az elmélet öt különböző perspektívát nevez meg:

• Negatív, csapásokkal teli múlt: sérelmek, bűntudat, traumák felidézése
• Pozitív, "dicső" múlt: nosztalgikus, sikerek
• Hedonista jelen: "amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra"
• Fatalista jelen: az ember ki van szolgáltatva a sorsnak
• Jövőorientáltság: célok kitűzése, kontrollra törekvés, lemondás a sikerért

Ezt eléggé röviden írtam le, szerencsére több van róla a szerző honlapján, a bátrabbak még az elmélethez tartozó kérdőívet is kitölthetik. Visszajelzésként megkapják, hogy mindegyik perspektíva megtalálható mindenkiben, de van, amelyik hangsúlyosabb.

Mindnek megvan a maga előnye és hátránya. Az a tippem, hogy a bevezetőben említett önbüntetés a negatív múlt-orientált perspektíva: megvonom magamtól a jutalmat a jelenben, mert megítélésem szerint a múltban nem dolgoztam meg érte. Segített ez bármit is? Nem. Mint ahogy azokon a klienseimen se segít, akik eljönnek hozzám.

Így aztán felkerült az olvasmánylistámra Zimbardo könyve: egyesek nem tudnak elszakadni a múltbéli fájdalomtól, így nem tudnak élni a jelenben, és nem terveznek a jövőre. Mások csak a pillanatban élnek, és képesek minden büntetést bevállalni azért az egy infantilis poénért (igen, a hiperaktív diákjaimra célzok). Más klienseim pedig nem tudnak lazítani, mert mindent a nagy tervnek, az egyéni út céljának rendelnek alá, és képtelenek leszállni a Földre.

És természetesen nekem is megvan a magam ügye az elmélettel.

End of line

Talán éppen ez a bejegyzés a szimbóluma annak, hogy időnként kell valami külön út, hogy az eredeti cél meglegyen. Ettől lesz a cél személyes.

Annak idején azt akartam leírni, hogy 2014-ben szintet lépett a pszichológusi karrierem azzal, hogy szorosabbá vált az együttműködésem a JóLÉlek Pszichológiai Alapítvánnyal. Úgyhogy azóta már jönnek kliensek, ami sok munkával jár, de legalább azt csinálhatom, ami miatt ezt a hivatást választottam.

Ezen kívül tavaly tavasszal elég sokat dolgoztam egy vívós célon, mégpedig a Free Scholler szakdolgozatomon. Akkor nem jött össze, de idén sikerült megvédeni. Ennek az a lényege, hogy amikor elérjük a viszonylag magasnak számító Free Scholler (ez rendes, autentikus cím a vívócéhek idejéből, nagyjából azt jelenti, hogy Szabad Deák) fokozatot, akkor bizonyítani kell az elméleti rátermettséget, hozzájárulást is, mégpedig egy szakdolgozat formájában. Én a címereink és az önkifejezés kapcsolatából írtam, nem mondom, hogy szakmai szempontból olyan magas színvonalú lett, de ki merem rakni a dicsőségfalra. Ehhez 140 oldal munka segített hozzá, míg az elvárás 40 oldal. Egyébként ez a fokozat elméletben négy év alatt elérhető, én 2006-ban kezdtem. 2011-ben szereztem meg a jogot, hogy mehessek rá, de hát ennyi ideig tartott a dolgozat. Lassú vagy gyors fejlődésről beszélünk? Azt hiszem, az egyéni út és az időperspektíva elméletei alapján ezt nem lehet egyértelműen megállapítani. Én is tudtam volna gyorsan 40 oldalas dogát írni, de rövid lett volna az út. És persze a karrierem is haladhatna gyorsabban, de én másképp járok ezen az úton azáltal, hogy nagyobb hangsúlyt fektetek a gyakorlatra.

Most, hogy ilyen szépen kivizsgáltam magam, és elkezdtem keresni valami megoldást, már csak egy feladatom maradt. Implementálni ezt a munkámba. Mert szerencsére 2014 óta csak javultak a dolgok... :)

Vívódás

Mostanában egyre jobban elmerülök a kardvívásban, és egyre több dolog van, amihez analógiaként tudom használni. Meglepő, hogy néha pszichológiai, illetve terápiás folyamatok sokkal értelmesebben hangzanak, ha néhány kifejezést kicserélek ötszáz éves harcművészeti koncepciókra. Legutóbb egy esetmegbeszélőn sikerült átváltanom hosszúkard-oktatóba, és csodák csodája, némi definiálgatás után mindenki értette, mire akarok kilyukadni.

Valahogy úgy érzem, hogy ez az analógia sok kérdésre ad választ abból a halmazból, hogy miért sikerül egy-egy beszélgetés laposra, másik intenzívre és megterhelőre, miért tart olyan hosszú ideig egy folyamat, miért nem tudok néha jegyzetelni közben, és miért van, hogy néha gond nélkül le tudom magamról választani a hallottakat, máskor meg még rágnak egy darabig.

Konfliktus

Az én kiindulópontom az, hogy a kliensben van némi ellenállás. Ha nem lenne, akkor amúgy egészséges személyiségként simán megoldaná azt a problémát, melynek megoldása céljából eljön hozzám. Az elakadásának van valamilyen funkciója, ergo van egy én-része, ami ellenérdekelt abban, hogy változzon a helyzet. Ez a helyzet egy személyen belüli konfliktus, ami valószínűleg nem is igazán tudatosul.

Ha nem tudatosul, akkor jó esély van rá, hogy az egyik én-részt sikerül majd kivetíteni rám. Ilyen folyamatról írtam már a vicces kis krokodilos bejegyzésben (Projekció című, ebben is van vívás. Kezdek fanatikus lenni...). A kivetítésnek hála az én-rész már nem olyan rejtett, és tényleg konfliktusba lehet vele kerülni, így a személyen belüliből személyközi konfliktus lesz.

Annyira nem jó párhuzam a terápiához a párbaj, mert annak nem igazán célja a nyertes-nyertes kimenetel, de valahogy ismerős a dinamika. Feltehetőleg azért, mert egy valakinek tényleg alul kell maradnia ebben a folyamatban: annak az én-résznek, ami nem engedi a kívánt irányba haladni a kliensemet.

Szóval, vívódunk.

Távolság

Nem kell harcművészi tapasztalat ahhoz, hogy az ember magától is sejtse, hogy ahány ember, annyi víváskép létezik. Eltérőek a fizikai és mentális adottságaink, legyen itt szó reakcióidőről, stressztűrésről, figyelmi fókuszról, bátorságról, ravaszságról, a tervezés képességéről, rugalmasságról, stb.

A sok közül az egyik kedvenc vívótradícióm a Dardi-iskola, az ő távolság-elméletük jutott eszembe, amikor el akartam magyarázni, hogy miért teljesen más élmény a konzultáció különböző szakaszokban, problémáknál, személyiségeknél. A konzultációs folyamatokat három távolsághoz, helyzethez, vívóstílushoz hasonlítottam: széles távolság/játék, szűk távolság/játék, kardközéptechnikák.

Ez az a rész, ahol muszáj egy kicsit magyarázni a vívásról. Forrásként ezt a linkkel elérhető oldalt jelölném meg, ami annyira nem bővelkedik definíciókban, de a lényeg talán átjön. Igazság szerint egy kicsit azért többet tudok az itt leírtaknál, de nem volna valami korrekt a kutatóink munkáit csak úgy kirakni a netre, szóval próbálok szűkszavú maradni.

Először is, van három távolság. Az elsőnél a távolság véd minket, és lépést kell tennünk ahhoz, hogy elkapjuk pengénkkel az ellenfelet, s neki is lépnie kell ahhoz, hogy bánthasson. A második távolságnál ez a lépés már nem szükséges, közel vagyunk, a kardok keresztezik egymást, és a technikai tudásunk, gyorsaságunk dönti el, hogy ki lesz elégedett a végére. A harmadik távolságban a kardok már haszontalanok, birkózni kell.

A vívók már az 1500-as években is különböztek abban, hogy melyik távolságból szerettek akciókat indítani, előnyt szerezni. Ahogy a hivatkozott honlap is írja, két fő stílus van:

• Gioco largo (széles játék): aki ebben vív, arra törekszik, hogy az első, vívótávolságból dolgozzon. Okosan felépíti a támadást, több lépésből. Provokál, kivonul, és a térbeli helyzetével próbál előnyhöz jutni.
• Gioci stretto (szűk játék): ő szereti a támadási távolságot, a másodikat, ahol már nem a térhasználat, hanem a kard dominál, és csak egy mozdulat választ el a győzelemtől.

A strettós vívóknak fel kell készülni kardközéptechnikákból. Normál esetben a második távolságban nem megszerezzük az előnyt, hanem megtartjuk és kiélvezzük. Ám Murphy már a Dardi-iskola vívóit is utolérte, így volt, hogy ebben a távolságban voltak, de szimmetrikus helyzetben, azaz egyik sem volt jobb helyzetben a másiknál. Okos ember ilyenkor kivonul az első távolságba, de vannak olyanok, akik ebben a helyzetben maradnak, és próbálják legyűrni a másikat. Ilyen távolságban ki lehet dobni a terveket, csak a beégetett mozdulatok, az intuíció és Isten segedelme áll a vívó mellett, hogy győzedelmeskedjen a másodperc törtrészében lezajló meccsben. A kor mesterei úgy gondolták, hogy valahol ez a profizmus a művészet csúcsa, ugyanakkor jól át kell gondolni, hogy kiknek érdemes megtanítani ezeket a technikákat. Nagyon könnyű elbénázni őket, és ebben a távolságban a hiba garantálja a sebesülést, vagy a halált.

A lélek vívótermében is megvannak ezek a távolságok, helyzetek, vívóstílusok.

A konzultációban a Gioco Largo stílus az, amikor elkészítek egy terápiás tervet, kérdésfókuszt, és szépen lépésekben haladok a cél felé. Ez a vívótávolság, ahol nyugodtan mozgolódhatok, körözhetek az ellenfél körül, keresve az előnyös pozíciót. Sok kérdésem van, információkat osztok meg, történik némi pszichoedukáció, hogy az én terveim szerint haladjanak a dolgok, és megerősödjön a kliens azon én-része, amit a jövőben aktívan szeretne használni (ez olyan, mint az Eredet c. bejegyzésben). Amikor már előkészítettem a terepet, ismerem a kliens reakcióit, kiismertem azt az én-részt, ami igazából ellenáll, jön egy provokáció, valamilyen kérdés vagy visszajelzés, ami mozgásra készteti az ellenfelet. "Elmész te a fenébe." "Szerintem meg nem." "Hű, hát erről én nem tudok mit mondani." "Nem tudom." "Te vagy a szakember, mondd meg te!" - riposztozik az ellenálló én-rész. Tegye csak, pont ezt vártam tőle!

"Nézzük ezt meg jobban!" "Ezt most miért mondod?" "Mintha feszültebb lennél." - lépek be támadó távolságba. Az ellenálló én-rész megszívta: az előbb túlvédett magán, és már nincs ideje rendezni a sorait. Itt a nagy lehetőség a kliens pozitívabb én-részének, hogy küzdjön! Én meg segítek neki. És mire véget ér a csörte, szép elegánsan kivonulok, valamilyen jó állással vagy ütéssel fedezve magam, arra az esetre, ha az ellenálló én-résznek volna még egy utolsó próbálkozása. "Biztos nehéz volt, de bátran szembenéztél vele!"

Vannak olyan emberek, ahol ez lassú, és az ellenálló én-rész túl profi ahhoz, hogy holmi provokációnak felüljön. Inkább szorongó típus (szélsőséges példa: Neququam Vacui c. bejegyzés), aki állandóan kihátrál a távolságból, és végigkergethetném a fél életén, akkor sem találnék rajta fogást. "Igen, nekem is furcsa, én is érzem, hogy ez valahol probléma, de nincs ötletem. Hát, ez van. Senki sem tökéletes. Majd megtanulok vele együtt élni." - vonul ki minden helyzetből a kliens. Jámbor, barátságos arcot vág, hogy ő együttműködik ám, és megnyílna, ha tudna, de hát nem tud, ne szekáljam már...

"Nem barátom, nem működsz együtt, ellenállsz, és be fogom bizonyítani neked" - gondolom elszántan, és átváltok Gioco Strettóba. Nyomás alatt tartom, nem hagyom rendezkedni, megy a vita, a kérdések záporoznak, konfrontáció jobbról-balról - előbb utóbb rájön, hogy igazam van, és tényleg mindig kibúvót keres. Bár eljött pszichológushoz, el is mondta, hogy min szeretne változtatni, de  aztán végig azt bizonygatta, hogy neki semmi baja, és valójában tök boldog.

Akkor sikeres a párbaj, amikor rájön, hogy valójában az ellenálló én-része hitegette ezzel. Valójában nincs szüksége ezekre a hárításokra és megalkuvásokra, amiknek súlya hozzám terelte. Kezdhetünk végre igazán dolgozni.

Eddig igazából nekem nem volt olyan nehéz dolgom, mert az én játékomat játszottuk. Az ellenálló én-rész azonban nem fog egy szégyenlős mosollyal elvonulni: neki megszállták a területét, és harcolni fog, nagyjából úgy, mint az Al-Kaida. Ez esetben szegény kliensnek nehéz dolga van. Viszont ha a kliens pszichológiában egy kicsit jártas, ami egyébként elég valószínű, akkor lehet ellentámadásra számítani. Nem csak én gyűjtöttem információt az eddigi játékban, hanem ő is. Bármit megtorpedózhat. A szakmai alkalmasságom, a viselkedésem, az életpályám, a személyiségem, ahol talál valami rést a védelmen.

Szokás mondani, hogy a pszichológus munkaeszköze a személyisége, és ilyenkor érződik igazán ennek az igazsága. Egy ilyen személyeskedő játékban az ember nem tudja szakember-szerep maszkját viselni: személyesen involválódik a történetben. Ám miközben egymás után hárítja a csapásokat, észnél kell lennie, és nem feledheti, hogy hova és mikor riposztozhat.

Miért? Mert a kliens valószínűleg azért jött, mert valaha rég egy ilyen "kardközép-vitában" valaki megsebezte. Ő újra akarja vívni ezt a párbajt, és a szakembertől várja, hogy ellenfele legyen benne. Azért kell a szakember, vagy a hasonlat kedvéért, vívómester, mert fél, hogy a párbaj ugyanúgy zajlik majd le, mint rég. Kardközépben vívni nagyon veszélyes, és bárki, akivel ezt megtenné, megijedne, és végezne vele. A lélek vívómestere, a pszichológus viszont vállalja a veszélyes helyzetet, protektor és szabályok nélkül, úgy, ahogy akkor volt, még a törés vagy trauma idején. Elméletileg ő elég képzett, tapasztalt és tehetséges, hogy ilyen helyzetben meg tudja védeni magát, és eközben meg tudja tanítani kliensét, hogy hogyan lehet túlélni az ilyen helyzeteket.

Aki tud így terápiát tartani, a legjobbak közül való, ahogy annak idején a Dardi mesterei is mondták.

Fájdalmas leckék

Én még nem tartozom a legjobbak közé. Írtam már pár nehéz helyzetről, buktatóról (ld. előző bejegyzés), de nem gáz, mert vívni sem tanulsz meg sebek nélkül. Rájöttem, hogy a korábban írt kiégős cikkek között van olyan, ami egyértelműen ilyen elvesztett kardközép-helyzetekre vonatkozik. Ez a Versus, ahol kicsit távolabbról indítottam, és a Véreb, ahol konkrétan leírtam, hogy az egyik csoportom után szinte PTSD-s vagyok. Egyébként vicces, de tényleg olyasmi az érzés. Az új személyimhez aznap mentem képet csináltatni, amikor velük voltam, és alig ismerek magamra a fotón. Az iraki veteránok vágnak ilyen képet pár hónap szolgálat után...

Jellemzően ők hiperaktív gyerekek, akiknek ismérve, hogy ha fel is ismerik a határokat, nem igazán tudják tartani őket. Ez azt jelenti, hogy simán betörnek "kardközép távolságba", bennem meg aztán dúl a konfliktus, hogy védjem magam, és közben ne tegyek bennük kárt.

Ez a mém az "Insanity wolf", a csoport
kedvenc tanácsadója.

Nem egyszerű az ilyen kezdőkkel. Van egy srác, aki nagyon szeretne jól vívni, de még az elején van a történetnek, úgyhogy csapkod össze-vissza ész nélkül, balesetveszélyesen. Valóban elég idegesítő vele vívni emiatt. Egy tapasztaltabb haverom, akivel már eljátszott ezt-azt párszor, egyszer megjegyezte, hogy ha legközelebb is így viselkedik, akkor ő sem fogja majd vissza magát, és akkor aztán sírás lesz a vége! Megkértem, hogy ne tegye. No nem azért, mert úgy gondolom, hogy a srácra nem fér rá a lecke. Hanem azért, mert tudom, hogy a haverom mire képes, ha ő is félreteszi az önkontrollját, és nem akarom, hogy a srácnak elmenjen a kedve a vívástól.

Ilyen felelősségem van pszichológusként is. Fel kell ismernem, hogy minden, amit a kliens csinál, az valószínűleg tünet, és a legextrémebb, már sértő vagy ijesztő próbálkozásai is csak az ellenálló én-részhez tartoznak, nem a teljes személyiségéhez. Úgyhogy ezekkel is tudatosan, ésszel kell bánnom, mivel nem akarom elvenni a kedvét az élettől.

A megoldás valószínűleg az lenne, amit a német tradíciók mondanak: megszerezni az előnyt, és megtartani. És ahogy egy másik kultúra hadvezére mondta, azt nem csak küzdelemben lehet elérni.

"Nem az az igazán ügyes, aki száz csatában győz, hanem az, aki harc nélkül vesz erőt az ellenségen."

Szun Ce 

Hivatás

Ma, a költészet napján gondolkodtam rajta, hogy van-e valamilyen vers, amin keresztül küldhetek valami jó kis üzenetet. Nem találtam igazán frappánsat, de egy régebbi, ars poetica jellegű viszont eszembe jutott.

Jópofa az emberi agy. Elfelejted a nagy verseket, amelyek mondani akarnak neked valamit, mert javarészt tananyagként, nem tanításként találkozol velük. Még a címükre sem emlékszel tíz év múlva. Aztán kiderül, hogy az emlék ott szunnyad valahol a memóriában, és csak vár rá, hogy valami aktiválja, valami helyzet, amit az elfeledett vers segít megérteni.

Az én mai versem akkor kezdett motoszkálni az agyamban, amikor egy lány járt hozzám, aki orvosként tevékenykedett. A magyar egészségügy azoknak sem egyszerű, akik használni próbálnák, de a működtetők azok, akikkel nem szívesen cserélnék.

Partraszállás Ninivénél (valószínűleg nem ez az eredeti címe...)

Na nem mintha az én munkám olyan könnyű lenne. Fenyeget a kiégés (Véreb c. bejegyzés), kudarcok  és hibák (A kijózanító pofon, Banánhéj 1 - 2- 3, stb...), hétköznapi szívózások (Kegyelemdöfés, Versus). Elég hamar rájössz, hogy nem erre készültél, de azért rádolgozol a segítő attitűdre, hogy ne idegenedj el, és hasznosnak érezd magad (És mégis mozog a Föld). Erre meg páran jól visszaélnek ezzel, és azt várják, hogy mindig ezt a szerepet játszd (A láthatatlan ember). Nekem ráadásul nincs is igazából olyan hajlamom, hogy minden kóbor kiscicát megmentsek (Egyensúly), úgyhogy vagy csodálattal bámulom azokat, akik az "utolsó bárányt is megkeresik", vagy cinikusan nézem ennek a folyamatnak a kevésbé önzetlen változatait (Mein kampf).

Egy szupervízión megtudtam, hogy nem csak az én koponyámon belül keringenek ilyen dolgok. Nem igazán tudtam ezt jól megfogalmazni, de szerencsére térben és időben kinyúlva találhatunk olyan embereket, akik nálunk jobban el tudják mondani a választ ezekre a kétségekre.

Így jött Babits Mihály Jónás könyve című műve (teljes változat a linkre kattintva).

Jónás könyve

Első rész

Monda az Ur Jónásnak: "Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák."
Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól, sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze,
semhogy a feddett népség megkövezze.
Kerülvén azért Jáfó kikötőbe
hajóra szállott, mely elvinné őtet
Tarsis felé, s megadta a hajóbért,
futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!

Az Ur azonban szerzett nagy szelet
és elbocsátá a tenger felett
s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor
ingó és hulló kék hullámfalakból,
mintha egy uj Ninive kelne-hullna,
kelne s percenként összedőlne ujra.
Forgott a hajó, kettétört az árboc,
deszkaszál nem maradt hű deszkaszálhoz.

(...)

S így lőn hogy a kormányos belebotlott,
a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:
"Mi dolog ez, hé, te nagy alható?
Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves
istenedhez, talán ő megkegyelmez!
Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet
szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?
Mely város vall polgárának, büdös?
S e fene vízen át velünk mivégre jössz?"

S ő monda néki: "Zsidó vagyok én
s az Egek Istenétől futok én.
Mi közöm nékem a világ bünéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én.
Hagyjatok itt megbujni a fenéken!
Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.
De ha kitesztek még valahol élve,
tegyetek egy magányos erdőszélre,
hol makkon tengjek és keserű meggyen
békében, s az Isten is elfeledjen!"

(...)

Jónás azonban jajgatott s nyögött
és meglóbálták a tenger fölött.
"Vigyázz - hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!"
S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger,
mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.

(...) 

Második rész

Az Ur pediglen készitett vala
Jónásnak egy hatalmas cethalat
s elküldte tátott szájjal hogy benyelné,
halat s vizet vederszám nyelve mellé
minek sodrán fejjel előre, hosszant
Jónás simán s egészben úgy lecsusszant
gyomrába hogy fején egy árva haj
nem görbült, s ájultából csakhamar
fél-ébren pislogott ocsúdva, kába
szemmel a lágy, vizes, halszagú éjszakába.

(...)

Éber figyelmem erős lett a hitben:

akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!
Rejteztem én is elüled, hiába!
Utánam jöttél tenger viharába.
Engedetlen szolgádat meggyötörted,
magányos gőgöm szarvait letörted.
De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
annál világosabb előtte orcád.
Most már tudom hogy nincs mód futni tőled
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
De te se futhatsz, Isten, énelőlem,
habár e halban sós hús lett belőlem!"

(...)

Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap

és akkor az Ur parancsolt a halnak,
ki Jónást a szárazra kivetette,
vért, zsírt, epét okádva körülötte.

Harmadik rész

(...)

S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,
melynek három nap volt járó vidéke,
három nap taposhatta azt akárki
s kanyargós utcáiból nem talált ki.

Menvén hát Jónás, első nap kiére
egy sátrakkal telt, csillagforma térre
s az árusok közt, akik vad szakállát
és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,
ahol helyet vőn, kórusban nevették,
kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:
"Halld az Egek Urának Istenének
kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,
vagy kénkövekkel ég föl ez a város
s föld alá süllyed, negyven napra mához!"

Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,
kimarjult arcán verítéke csorgott,
de az árusok csak tovább nevettek,
alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek,
s Jónás elszelelt búsan és riadtan
az áporodott olaj- s dinnyeszagban.

(...)

 Jónást meg egy cifra oszlop

tetejébe tették, hogy szónokoljon
és jövendölje végét a világnak.

És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében.

(...)

S azontul, harmincnyolcból visszamenve,

a napokat számlálja vala rendre,
kiáltozván az Urhoz: "Halld, Hatalmas!
Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!
Elküldtél engem, férgekhez a férget,
kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
Én inkább ültem volna itt a pusztán,
sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.
De böjt s jámborság néked mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs mód nem menni ahova te küldtél.
Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
Szolgádat pellengérre állitották,
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.
Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket!
Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre."

S elmult egy hét, és kettő, három, négy, öt,
és már a harmincnyolcadik nap eljött.
Jött a reggel és a dél és az este:
Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.

Negyedik rész

Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik
szívben még Jónás szava kicsirázik
mint a jó mag ha termőföldre hullott,
s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt.
S gondolta: "Van időm, én várhatok.
Előttem szolgáim, a századok,
fujják szikrámat, míg láng lesz belőle;
bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette jő más",
így gondolá az Ur, csak ezt nem tudta Jónás,

s azért felette megharaguvék,
és monda: "Mikor ide kijövék,
s azóta napról-napra s egyre többen
jöttek a városból kérdezni tőlem,
kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva,
hány nap van hátra még? S én számról-számra
közlém pontossan. S most szégyenben hagytál!
Hazudtam én, és hazudott a naptár.
És hazudott az Isten! Ezt akartad?
Bünbánók jószándékát megzavartad.
Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!
Azért vágytam hajón Tarsisba futni...
Mert te vagy aki fordít rosszat jóra,
minden gonosznak elváltoztatója.
De már az én lelkem vedd vissza tőlem,
mert jobb nekem meghalnom, hogysem élnem."

Tudnivaló pedig itt hogy kimenve
a városból Jónás, ül vala szembe,
a város ellenébe, napkeletnek,
árnyékban, mert egy nagylevelü töknek
indái ott fölfutva egy kiszáradt,
hőségtől sujtott fára, olyan árnyat
tartottak, ernyőt eltikkadt fejére,
hogy azalól leshetett Ninivére
fátylában a nagy fények fonta ködnek.
S örüle Jónás módfelett a töknek.

Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett
a nagy Uristen egy kicsinyke férget,
mely a töknek tövét megrágta volna
és tette hogy indája lekonyulna,
levele megpörögve kunkorodna
s az egész tök elaszva szomorodna.

Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnőtt:
nem tartott többet sem árnyat, sem ernyőt.

S akkor az Isten szerze meleget
s napkeleti szárasztó szeleket
s lőn hogy a nap hévsége megsütötte
Jónás fejét, és megcsapván, felette
bágyadttá szédítette, ugyhogy immár
úgy érzé, minden körülötte himbál,
mintha megint a hajón volna; gyomra
kavargott, és gyötrőn égette szomja
s ezt nyögte csak: "Lelkem vedd vissza, kérlek,
mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek."

S monda az Ur Jónásnak: "Lásd, valóban
méltán busúlsz s vádolsz-e haragodban
a széleslombu, kövér tök miatt,
hogy hűs árnya fejedről elapadt?"
S felelt, kitörvén Jónásból a méreg:
"Méltán haragszom azért, mígcsak élek!"

És monda akkor az Isten: "Te szánod
a tököt amely egy éjszaka támadt
s egy másik éjszaka elhervadott;
amelyért kezed nem munkálkodott;
amelyet nem ápoltál, nem neveltél,
lombja alatt csak lustán elhevertél.

És én ne szánjam Ninivét, amely
évszázak folytán épült vala fel?
melynek tornyai vetekedve kelnek?
mely mint egy győztes harci tábor terjed
a sivatagban, és utcái mint
képeskönyv amit a történet irt,
nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének
ormát mely lépcsőt emel a jövőnek?
A várost amely mint egy fáklya égett
nagy korszakokon át, és nemzedékek
éltek fényénél, s nem birt meg vele
a sivatagnak annyi vad szele?
Melyben lakott sok százszor ezer ember
s rakta fészkét munkálva türelemmel:
ő sem tudta, és ki választja széllyel,
mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?

Bizd azt reám, majd szétválasztom én.
A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak ujabb Ninivék
és jönnek uj Jónások, mint e töknek
magvaiból uj indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi
az én szájamban ugyanazt jelenti."

Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott.
A nap az égen lassan ballagott.
Messze lépcsős tornyai Ninivének
a hőtől ringatva emelkedének.
A szörnyü város mint zihálva roppant
eleven állat, nyúlt el a homokban.