Minden út ide vezetett (Eshtar #3 - Karakterek)

Ez a harmadik bejegyzés Michael Walden Eshtar című könyvével kapcsolatban. Úgy látszik, a mű aktívabban dolgozott a fejemben, mint ahogy gondoltam, révén május óta minden bejegyzés valamilyen módon kapcsolódik hozzá. Az előző kettőben azzal foglalkoztam, hogy milyen üzenete lehet a könyvnek világnézeti szempontból (#2), illetve, hogyan juthat el ez az üzenet az olvasóhoz és a történet különböző helyszínein, idősíkjain tevékenykedő szereplőihez (#1). Egy kicsit feszegettem is a korlátaimat ezekkel a cikkekkel, révén elsősorban nem ismeretelmélettel dolgozom. Ez a harmadik, lezáró eszmefuttatás már inkább hazai pályához köthető, mivel ezúttal a karakterek személyiségfejlődésével és a környezetükbe való beilleszkedéssel foglalkozom.

Minden út ide vezetett #2 (Eshtar)

Az előző bejegyzés egy barátom Eshtar című könyve kapcsán íródott, de kevesebb szó esett benne a könyvről, és több a hozzá kapcsolódó elméleti háttérről, a memetikáról. Ennek leginkább az az oka, hogy ami engem megfogott a műben, az a grandiózus időbeli perspektívája. Valahogy ezt a mindenséget kívántam versbe venni, így végül hosszú elmélkedések születnek a könyv kapcsán. Ez a második (de nem utolsó), ami a könyv történetét, műfaját, illetve vallással és tudománnyal kapcsolatos mondanivalóját pedzegeti.

Minden út ide vezetett #1 (Eshtar - elméleti bevezető)

Ennek a bejegyzésnek az ötlete valamikor májusban merült fel. Van nekem egy barátom, aki igen inspirálóan hat rám. Konkrétan itt a blogon is számos gondolata jelent meg: idézek tőle életvezetéssel, tanítással, harcművészettel, karácsonnyal kapcsolatban, csak nem írom le a nevét - én hülyén érezném magam legalábbis, ha idézgetnének tőlem. Tavasszal mégis adódott egy projektje, aminek kapcsán már meg tudom jelölni forrásként: már nem csak beszélgetéseken keresztül osztja meg a gondolatait, hanem könyvet is írt, Michael Walden név alatt.

Ennek apropóján megígértem, hogy írásban is rögzítem, milyen nyomot hagyott bennem a műve, és miért ajánlom másoknak is. Most, hogy megjelenik a második rész, azt hiszem, nincs már lehetőség a halogatásra!

Nem hiszem, hogy mindent le tudok majd írni, de a legfontosabbakat talán igen. Végül terjedelem szempontjából így is elértem a határokat, úgyhogy marad ez egy elméleti bevezető. Némiképp a kapcsolatunk jellege miatt is, ez a bejegyzés a gondolatok terjedéséről, fejlődéséről szól - a végén pedig röviden kapcsolódunk kicsit az Eshtar című könyvhöz is.

Búcsú a fegyverektől

Ez a tanév bizony nagytakarítással indul. Pontosabban néhány változással, amelyek érzésem szerint előrébb gördítik a szakmai fejlődésemet, de ki tudja, talán a személyeset is. Konkrétan arról van szó, hogy olyan hat-hét év után magam mögött hagytam első szakmailag releváns munkahelyemet, az iskolát, és visszatértem az egyetemre, noha már csak esti képzésen, és remélhetőleg ezúttal rövidebb időre. Ezen kívül folytatódik a terjeszkedés, már a pszichoforyou-nak is írok. Ennek örömére frissítettem egy kicsit a blogot is (na jó, csak a bemutatkozást), illetve behozok egy új témát, egy olyat, ami szerintem a legfontosabb, amikor a saját életutunkat másokéval akarjuk egyeztetni. Ez a téma a szerződés. És igen, ezt is TA-n tanultam... :)

Hardwired to self-destruct - megnéztem a Suicide squadot

Körülbelül másfél hete elmentünk moziba, hogy megnézzük ezt az anti-szuperhősös filmet, a Suicide squadot. A mű koncepciója az, hogy a DC képregények gonosztevőit begyűjtik a börtönökből, hogy bevethetőek legyenek a szuperhősök ellen arra az esetre, ha azok bekattannának.

Néztem a filmet, és próbáltam valahogy megkedvelni. Éreztem, hogy itt próbálnak egy ilyen outsider életérzést átadni, ami nem is idegen tőlem, de valahogy nem tudtam azonosulni sem az üzenettel, sem a szereplők bármelyikével. Egy ponton eszembe jutott, hogy talán már öreg vagyok ehhez, és sokmindent csinálhatnék a mozizás helyett - például írhatnám a május óta halogatott bejegyzésem -, talán itt is kéne hagyni a termet. Aztán valahogy szakmai szemmel kezdtem nézni a filmet, és rájöttem, mi idegesít benne. És amikor megtörtént bennem ez a felismerés, a film valahogy jó lett...

Megosztanám pár sorban, hogyan is formálódott ki ez bennem!

Az ifjú Ahmed szenvedései

Vérzivataros nyarunk van. Az elmúlt hetekben Európában többször is lecsaptak a civil lakosságra magányos terroristák, akikkel kapcsolatban általában az volt az első kérdés, hogy vajon az Iszlám Állam tervei szerint jártak el, vagy saját szakállukra cselekedtek?

Abból, amit sikerült megtudnom a médiából, egy kicsit mindkettő. Abban az értelemben az IÁ ügynökei, hogy többségében az ő ideológiájuk, ő ötleteik szerint jártak el. Ám eközben nem voltak a szervezet tagjai, valószínűleg a forrásokat sem rajta keresztül szerezték be, nem volt tartótisztjük sem (vagy ahogy hívják ezt a posztot a terroristák).

A hírek szerint ezek az emberek nem igazán különböznek a "hétköznapi" ámokfutóktól. Pszichés zavarokkal küszködnek, amelyek valamilyen teátrális halál felé terelik őket. A terroristák igazából annyit ígérnek nekik, hogy lesz értő közönsége a műsornak, amellyel elhagyják az árnyékvilágot...

Behódolás

Egy másik könyvről kezdtem el írni, egy sci-firől, amolyan gondolkodósat, az előző bejegyzés folytatásaként. Erre jött a Brexit, és ez a könyv jár a fejemben, egy kevésbé reményteljes, és kevésbé elvont.

Nem is tudom, hogy érdemes-e leírni ezeket, mert lehet, hogy több indulat van bennem, mint gondolat. Remélem, azért nem hajlok át gyűlöletbeszédbe.

Ez a bejegyzés az integrációs krízisről szól - nem egy népéről, hanem egy korosztályéról.

Hitelminősítés

Ebben az évben szinte minden hétre találunk valamilyen tüntetést. Valamikor februárban Sanyi barátommal beszélgettünk a tanár-tüntetésekről, azon elmélkedve, hogy hol a mi helyünk, illetve a szakmánk helye a társadalomban, de jure és de facto. Mókás, hogy a világ azóta is aktívan tartja az akkor kitalált hasonlatunkat, úgyhogy volt idő elhelyezni mögé egy kis tudományt is, s talán be is fejezem egyszer ezt a bejegyzést...

Csak hogy ne beszéljek rébuszokban: arra jutottunk, hogy tanárok (taxisok, pszichológusok, orvosok, MÁV és BKV dolgozók) ügyének megítélése és támogatása azon múlik, hogy az embereknek milyen hiedelmei vannak velük kapcsolatban.

Gravitáció

Tavaly a költészet napjának alkalmából megosztottam egy verset azzal kapcsolatban, hogyan tudom magam a pályán tartani a nehézségek ellenére. Mostanában tranzakcióanalízist tanulok, úgyhogy általánosságban a játszma- és sorskönyv-elmélet az, ami befolyásolja, hogyan értelmezem a dolgokat.
Szóval, íme egy újabb vers e paradigma szerint, ezekről a bizonyos nehézségekről, és hogy miért akad(hat)tam össze velük.

Végzet asszonyai

Decemberben írtam egy bejegyzés monstrumot a Star Wars addigi történetéről, annak pszichológiai aspektusairól. Nos, az a helyzet, hogy nem írtam le mindent. Az anyaggyűjtésnél ugyanis feltűnt, hogy a női karaktereknek van valami sajátos ráhatásuk a főhősök végzetére, hogy egész pontos legyek, ők taszigálják a férfiakat a végzet felé. Akkor még legyintettem, hogy Lucasnak valószínűleg valami gondja lehet a nőkkel, de aztán - már nem is tudom, miről elmélkedve - felismertem a saját életemben is valami hasonlót. Innentől vált érdekessé a dolog.

Akarsz-e játszani?

Egyszer említettem, a költészet napja alkalmából, hogy egyes témák mennyire egyértelműen behoznak olyan verseket, amelyekről azt hittem, már rég elfeledtem őket. Valami hasonló asszociáció zajlott le bennem, amikor egy párkapcsolat részleteibe nyertem betekintést. Azt a kérdést kaptam, hogy mi volt itt a baj? Hát, voltak ám észrevételeim, de mégis arra gondoltam, ebbe a helyzetbe jobban illik, ha inkább arról beszélgetünk, hogy még milyen lehet egy kapcsolat. Próbáltam olyan szavakat találni, amelyeket a hétköznapi ember használ, amikor szerelmes, házasodik, kötődik valakihez, a szakszavakkal nem ment volna át az üzenet. Így jutott eszembe Kosztolányi címben említett verse. Na, gondoltam, ez használható, kéne valamit írni erről Valentin-napra, de dolgom volt, úgyhogy most örülök, ha még a hónap stimmel... :D

Te nekem ne mondd meg!

Aláírások szezonja van. Az elmúlt időszakban több olyan fontos társadalmi ügy volt, ami követelte, hogy síkra szálljunk érte. Személy szerint elég bizalmatlan vagyok a petíciókkal kapcsolatban, az pár éve már gyakorlatilag sose adom a nevem semmihez. Ám mégsem a saját paranoid világképem az, amiről írni szeretnék, inkább részletezném azt az esetet, amikor az aláírásgyűjtés nem az állampolgári, hanem a szakmai életszerepemen keresztül közelített: egy-két hete tele volt a média azzal, hogy "Bagdy Emőkének nekimentek a pszichológusok".

Újévi tldr

Üdvözlet, kedves olvasóim, remélem, sikerült kiheverni a szilveszteri mulatságot!

Az alábbiakban röviden összefoglalnám a blog szempontjából magunk mögött hagyott évet, a fontosabb bejegyzésekkel, tanulságokkal. Persze mit érne ez, ha nem helyezném el valamilyen személyes/szakmai kontextusban?