Béka DNS

Első ránézésre ez a bejegyzés a sztereotípiákról szól, de remélem, hogy találsz benne több réteget, ha végig olvasod. Az a lényege, hogy a legtöbb élethelyzetben hiányos információk alapján kell értelmeznünk a történetet, ami ahhoz vezet, hogy kiegészítjük a látottakat máshonnan származó ismeretekkel. Az ártalmatlan félreértések mellett ennek lehetnek kifejezetten sötét és tragikus végkifejletei, amire itt konkrétan az angol rendőrség anti-rasszista megújulásának példáját hoztam fel. Mivel a mi szakmánk is nagy hatással van ez emberi sorsokra, fontos, hogy pszichológusként az ember tisztában legyen azzal, hogy mikor milyen információk alapján ítéli meg a helyzetet - és mikor van az a pont, amikor ezt érdemes megbeszélni, például egy szupervízión.

The bleeding

Ez a bejegyzés egy rövid levezetés a szakítás érthető módon gazdag irodalmából. Azon morfondíroztam, hogy mennyire oké, ha az ember kifordul magából az elveszett szerelem miatt, vagy még évekkel később is nyomorgatja magát egy olyan szakítás miatt, amiről egyébként úgy gondolja, hogy szükséges lépés volt?

És mivel ezen sokan mások is gondolkodnak, most lehetőségem van némi kollaboráció eredményét megosztani veletek.

Hűség

Van egy-két elköteleződés az életünkben, ami halálunkig is meghatározhat minket. Vajon mi formálja ezeket? Pillanatnyi döntések, amikkel aztán együtt sodródunk? Esetleg a sorsunkkal alakítunk ki valamilyen trauma-kötődést?

Én inkább az önazonosság megkerülhetetlen szerepére alapoztam ezt a levezetést.

Kezdetben inkább párkapcsolati döntésekre fókuszáltam, révén inkább ezzel a témával szoktam dolgozni, de a végére kicsit csavartam egyet a dolgon az aradi vértanúk példájával.

Toxic waste

Eskü nem az a célja ennek a bejegyzésnek, hogy egy újabb oltárt állítsak a Metallicának. Az igaz, hogy a prágai koncert és Hetfield terápiás sztorijai némiképp okolhatók azért, hogy pont most írtam meg ezt az elmélkedést az érzelmi önszabályzásról és divatos témává vált toxikus maszkulinitásról, de az ihletet egy saját dühkitörés adta.

Szóval ők most igazából mellékszereplők - az alábbiakban többet olvashatsz az önszabályzásról, arról, hogyan tanuljuk meg; arról is, hogyan és miért változtatjuk meg; illetve ki és miért tud megváltoztatni minket.

You will know my name

Egy régebbi asszociációm dolgoztam fel a Pride-hónap apropójából. Egy novella felidézésén keresztül elmélkedtem azon, hogy vajon tényleg segít az egyre bonyolultabb kategorizáció a szexuális kisebbségeken, vagy éppen ez erősíti az elszigetelődésüket társadalmi és szakmai szempontból? Sőt, talán pont ez a segítő szándék nehezíti meg, hogy tisztán rálássanak a saját lelki problémáikra? Lehet-e ez tévút?

Ha érdekel a gondolatmenet, olvass tovább!

A végzet lándzsája

Számos tényező befolyásolja, hogy kikké válunk az életben, és milyen pozíció jut nekünk a társadalomban. Ezek között van néhány, amelyről csak bizonyos dátumokra eső napokon szoktam írni - ilyen lesz a mai téma is.

Hölgyeim, és különösképp uraim; íme egy újabb fejezet a pszichológusi megfigyeléseim kivágott jeleneteiből: milyen ösztönök befolyásolják a hierarchiát a csoportban, és hogyan válsz csapatkapitánnyá?

Köt(őd)és

Ezt a bejegyzést alighanem azok fogják igazán átélni, akikkel veszekedtek már azért, mert a párjuk nem érte el őket telefonon - és akik próbálták már német tradíciók szerinti hosszúkardvívást kiélezett kardokkal.

A két helyzetben az a hasonló, hogy igyekszünk fenntartani a partnerrel a szoros kapcsolatot, ám elsősorban a kontroll fenntartása érdekében, a sérülés megelőzéséért. Ám egy apró különbség mégis van: a vívásban ez egy adekvát reakció, a szerelemben meg olyan, mint amikor a fuldokló magával ránt még egy embert.

Következzen a sémamódok Valentin-napi kiadása!

Minden út ide vezetett #4 (Eshtar - Erkölcs, szégyen és feloldozás)

Két évvel ezelőtt írtam az Eshtar című sci-fi/fantasy keresztezésről, amit az egyik pajtásomnak köszönhet a világ. A három részes monstre- bejegyzéssorozatban meséltem el, hogy mi fogott meg a műben. Ezzel ki is merítettem a mondanivalómat. Most kijött a harmadik, befejező rész, és a szerző kérdezte, volna-e kedvem erről is írni? Mondom, ha van valami új, valami, amiről érdekes elmélkedni egy kicsit, akkor miért ne?

Nos, nem csont nélkül, de a történet megtett egy olyan lépést, ami megér egy misét.
…na jó, kettőt.

Belépés megtagadva

Tömören összefoglalva, ez a bejegyzés arról szól, hogy amikor az emberek elutasítanak téged, akkor időnkét a saját szorongásukat próbálják távol tartani, nem személy szerint téged. Ám amellett, hogy pszichés szinten ez teljesen érthető, mégis dühítő tud lenni, amikor ez a Gyermeki szorongás átkerül a Szülőibe, és törvényekkel bástyázzák körül magukat a polgártársak, neked meg már csak a klasszikus "el lehet innen menni" tanács - vagy parancs - marad...

Parafíliák prevenciója Sabatonnal

A mai bejegyzésben szeretném elmesélni a kalandomat más szakterületekkel. Annak idején tanultam valamennyit a traumákról, talán a szexológiáról is, de kifejezetten nagy ugrás volt a számomra egy internetes kultúrantropológiai utánajárás, és egy Sabaton-szám mögött rejlő titok leleplezése...

Egyenlőség, szabadság, testvériség

Ez a március sűrű hónap: van nőnap és forradalmi évforduló is, én meg örülök, ha havonta egy cikket meg tudok írni. Mi lenne, ha összekötnénk a két témát? Ha a feminizmus és a nacionalizmus egy lapra kerülne? Nos, sajnos egy Puzsér-cikkben ez már elindult, úgyhogy ez nem igazán eredeti ötlet, de egy-két szavam nekem is lenne a témához.

Következzen hát az a hasonlat, amivel időnként megpróbálom lehűteni a kedélyeket, amikor korunk nemi forradalmai kerülnek képbe!

Büszkeség és balítélet

Szűkkörű megfigyeléseim szerint gyakorlatilag lehetetlen úgy járni pszichológushoz, hogy ne merülne fel a párkapcsolat témája. Nem mintha ez annyira meglepő lenne: az alapvető emberi szükségletek közül több is csak egy partner segítségével elégíthető ki konvencionális módon, és mivel ezek a szükségletek közvetlen befolyással vannak az egyén jóllétére (énképére, autonómia érzetére...), a szerelmi élet jó eséllyel szóba fog kerülni a konzultáció folyamán.

Van egy másik ilyen megkerülhetetlen téma, mégpedig a pályaválasztásé.

Igazából eddig is úgy gondoltam, hogy a pályaválasztás és a párválasztás szoros kapcsolatban vannak egymással, de hogy mekkora a hasonlóság, arra akkor jöttem rá, amikor egy kliensemmel megfejtettük a Büszkeség és balítélet című művet.

Akarsz-e játszani?

Egyszer említettem, a költészet napja alkalmából, hogy egyes témák mennyire egyértelműen behoznak olyan verseket, amelyekről azt hittem, már rég elfeledtem őket. Valami hasonló asszociáció zajlott le bennem, amikor egy párkapcsolat részleteibe nyertem betekintést. Azt a kérdést kaptam, hogy mi volt itt a baj? Hát, voltak ám észrevételeim, de mégis arra gondoltam, ebbe a helyzetbe jobban illik, ha inkább arról beszélgetünk, hogy még milyen lehet egy kapcsolat. Próbáltam olyan szavakat találni, amelyeket a hétköznapi ember használ, amikor szerelmes, házasodik, kötődik valakihez, a szakszavakkal nem ment volna át az üzenet. Így jutott eszembe Kosztolányi címben említett verse. Na, gondoltam, ez használható, kéne valamit írni erről Valentin-napra, de dolgom volt, úgyhogy most örülök, ha még a hónap stimmel... :D

Nullhipotézis

Ez most ünnephez kötött bejegyzés, olyan, mint a nőnapi meg a karácsonyi volt.

Azoknál az ünnepeknél is fejtegettem, hogy mi értelme van, miféle ellenállás van az emberben irántuk, most nem az ünnepről, inkább a tárgyáról, a szerelemről jegyzek le pár sort. Ja igen, ahogy a tévé szerint az emberek nagy százaléka, én se Valentinokat fogom most felköszönteni...!

Nullhipotézis

"Fekete országot álmodtam én,

ahol minden fekete volt,

minden fekete, de nem csak kívül:

csontig, velőig fekete,

fekete,

fekete, fekete, fekete."

Babits Mihály: Fekete ország

A nullhipotézis egy statisztikai fogalom, ami minden statisztikai próbához jár. Azt jelenti, hogy van egy alapvető feltételezés, pl. két átlag egyenlő, amit a művelet aztán vagy igazol, vagy megdönt.

Ilyen nullhipotézisnek képzelem el az ember alapvető attitűdjeit, világképét is. Ide tartozik, hogy jellemzően félig teli vagy üres a pohár; az emberek jellemzően rendesek, csak van egy-két bunkó, vagy bunkók, csak van egy két rendes, stb. Ebből a nullhipotézisből vezeted le, hogyan érdemes hozzáállni a dolgokhoz, emberekhez. Aztán jön a próba, mondjuk rámosolyogsz a világra, és figyeled, hogy visszamosolyog-e.

Egyesek szerint ez a jelenség a böngészők piacán
is fennáll

A munkahelyi megfigyeléseim alapján a serdülőkorúak világában a nullhipotézis leginkább a Hobbes-i "ember embernek farkasa" paradigma, erről már írtam is tavaly (Nem vénnek való vidék). Az ő világukban vagy menő vagy, vagy csicska, vagy alfa, vagy omega hím. Küzdened kell a falkában betöltött rangodért, mert a nőstények és a hímek elég válogatósak ám, benned meg van valamilyen leküzdhetetlen ösztön, hogy szerezz magadnak (legalább) egyet. A küzdelemben vannak szövetségesek, vannak kihívók, és vannak falkán kívüliek, akiket zaklatva büntetlenül fitogtathatod az erődet, illetve menőnek és humorosnak mutathatod magad. Mert azért egy kicsit aggódsz, hogy valójában nem vagy olyan menő és humoros, valójában közelebb vagy az omegához, mint az alfához, úgyhogy akár barátod, akár ellenséged valaki, időnként piszkálod, aláásod az önbizalmát egy kicsit, mert ha ő is másodrangúnak érzi magát, akkor vele talán már nem kell megküzdened a rangért és a remélhetőleg azzal járó nőstényekért.

Durva metafora, igaz?

De ti hogyan írnátok le egy olyan közösséget, ahol a szerelem csak valami üres kifejezés, ami végre feljogosít a szexuális aktivitásra?

Ez a nullhipotézis nem egy választott attitűd, inkább afféle tapasztalat, éretlenség, védekezés, hárítás, csalódottság, érzelmi leválás; fajtája válogatja. Van egy kedves emlékem arról, ahogy megdől a hipotézis.

Adott egy illető, aki furán érzi magát. Mostanában nem tudja olyan jól alázgatni az osztálytársakat, nem tud visszaszólni, könnyebben sértődik meg. Nem is érti, hogy mi a fenének kell nap mint nap sértéseket vágni egymás fejéhez, miért nem lehet békén hagyni a másikat, vagy észrevenni benne az értékeket, bocsánatot kérni, ha megbántottuk, ilyenek. Miért kell neki egész nap arra figyelnie, hogy mikor csinál olyat, amiért a többiek kicikizhetik? Persze érti ő, hogy ez így megy, csak valahogy belefáradt... Az új párjával például nem kell ennyire menőnek lennie, ő elfogadja úgy, ahogy van. De ez se normális, hát őt senki sem tudta sokáig elviselni! Meg ő se tudott elviselni senkit, több tér kellett neki, egy idő után idegesítő volt a másik, most meg minden percet vele töltene. Valami gáz van. Biztos valami hormon-izé.

"- Szerintem szerelmes vagy.

- Ne már!

- De, ez a véleményem.

- ...Akkor most mi lesz?

- Nem tudom. Szerintem olyan ez neked, mint belépni valami párhuzamos univerzumba, ahol az emberek nem bántják, hanem támogatják egymást, megértik a másik motivációit és érzéseit, és nem kell tőlük félned. Érdemes ezt megfigyelned, mert a világnak van egy ilyen üzemmódja is.

- Ez elég fura.

- Megértem. Eléggé más, mint amit itt műveltek. És gondolom ijesztő is, mert ha be akarsz lépni ebbe a világba, akkor úgymond le kell adnod a fegyvereidet a bejáratnál."

Hát...kockázat nélkül nincs
győzelem!

Miért új az illetőnek ez az egész? Az rendben van, hogy a családja szereti őt, de hát a családok már csak ilyenek. Igazából egy család nem szokta eldönteni, hogy szeret-e téged. A barátok, szerelmek viszont igen. Ők megismernek és megszeretnek, azért/annak ellenére, amilyen vagy. Nekik volt választásuk. Ez az illető azt tapasztalta eddig, hogy a szeretetet senki sem választja, túl sebezhetővé teszi az embert. Most viszont úgy néz ki, hogy mégsem a család volt az utolsó hely, ahol szeretik őt...

All you need is love

Szerintem azért nem véletlen, hogy a hippik állandóan be voltak tépve. Józanul nehéz azt gondolni, hogy minden megoldódik a szerelemtől vagy szeretettől. Tény, hogy ennek az illetőnek megdőlt a borús nullhipotézise, de valószínű, hogy egyszer megdől a rózsaszín is. Mindkettő tapasztalatot beépíti majd a következő nullhipotézisbe, egy olyanba, ami egy kicsit kifinomultabb lesz.

Ez a nullhipotézis tulajdonképpen az identitása, az énképe. A hipotézist eredetileg arra a kérdésre fogalmazták meg, hogy "milyen a világ?", de közvetlenül következik belőle a "hol van az én helyem ebben a világban?", azaz "ki is vagyok én?". Számos tapasztalat fogja majd még alakítani a hipotézist, és az is lehet, hogy úgy jár majd el, mint néhány tudós: kicsit cicomázza az adatokat, csak hogy igazolja a hipotézist (irreális optimizmus vagy cinizmus).

Egy dologra azért rímel ez a Beatles-dal: eddig a legtöbb személyiségfejlődéssel foglalkozó olvasmányom, szakmai és személyes tapasztalatom is megerősítette, hogy a szerelem kulcsfontosságú az egészséges világkép és identitás kialakulásában. Ebből a szempontból pártolom a Valentin-napot, nem árt, ha időnként az ember teszteli a nullhipotézist.

Nőnap

Egy olyan blog esetében, amit nem kis százalékban nők olvasnak, rossz PR lenne kihagyni a nőnapi köszöntést. Boldog nőnapot tehát az érintetteknek! Ha van Zoltán a környéken, akkor neki meg a névnapja legyen boldog.

forrás: deviantart.com;
 Az eredeti a The Wall c. filmből van a Pink Floydtól.

Elgondolkodtam, hogy milyen viszonyom volt a nőnappal. Gyerekkoromban ki nem állhattam, mivel kötelező jelleggel fel kellett köszönni az osztálytársnőket, és hiába vártuk a viszonzást, "mert a férfiak már nem olyan fontosak". Kicsit idősebben, kb. 14 évesen már komoly elméleteim voltak, hogy az ünnep indokolatlan, és nem összeegyeztethető az emancipációs törekvésekkel. Aztán később hozzácsaptam azt a kiegészítést, hogy az emberi kapcsolatok személyes, privát dolgok, és ne szóljon már bele valami nemzetközi idétlenkedés, hogy kivel vagyok jóban, kit köszöntök fel, és egyáltalán.

Mára már megszűnt az ellenállás. Még mindig nem tudnék komoly érveket találni mellette, és nem is hallottam még egyet se, de már nem is tartom ezt lényegi kérdésnek. Talán a leghatásosabb az volt, amikor egyszer láttam, hogy mekkora sor van egy női wc előtt... Hát, van mit kompenzálni! Viccet félretéve, akit nem kedvelek, a mai napig nem köszöntöm fel, ha bunkónak akar találni, akkor könnyedén találhat erre komolyabb indokokat. Viszont ha jóban vagyok valakivel, és jól esik neki, akkor miért okoskodjak a személyi szabadságom megsértéséről? Az ember ápolja a kapcsolatait, ugye.

forrás: humormaffia.hu

Érdekesebb kérdés: mit tehet a pszichológus bácsi a nőnappal kapcsolatban? Merthogy ennyi értelme biztos van: aktualizál olyan témákat, amelyeken mindenkinek érdemes elmélkednie. Amikor egy kollégámmal két éve csoportokat vezettünk, neki támadt az az ötlete, hogy nőnap alkalmából beszéljünk arról, hogy milyen az igazi nő, mind a lányok, mind fiúk szempontjából. Ebből persze meglett a következő alkalom témája is, mert nem lényegtelen kérdés az igazi férfi sem. Még a legellenállóbb csoport is érdeklődést mutatott, ami arra utal, hogy mégiscsak van valami, ami foglalkoztatja őket. Hasznos beszélgetés volt, mert a srácok így felírhatták a "mit tudunk a nőkről" listára az új gondolatokat, a lányok pedig elgondolkodhattak azon, hogy lehet, hogy a fiúk se csak dugni akarnak (ez ügyben ugyanis van ám tapasztalat).

Azóta minden évben előveszem a témát, és többnyire van is fogékonyság. "Szerintetek miért van nőnap?" - merül fel a kérdés. Elég nehéz a válaszokat összeszedni. Főleg a nemi szerepek merülnek fel, ami meg kell mondjam, nagyon érdekes. Nem kevés fejtágításban volt részem szociálpszichón a sztereotípiákból, és a nemi sztereotípiákat is alaposan górcső alá vettük, néha éppenséggel a komfortzónámon túl is. Ezek után érdekes dolog, amikor 16 éves emberektől az apám generációjának szavait hallom. Vajon ez azt jelenti, hogy a feminizmus igazából egy elég szűk réteg sportja, és valójában senkit sem érdekel, főleg nem a lányokat; vagy ennyire nem halad a nemi identitás fejlődése? Van okom azt hinni, hogy az utóbbi.

Egyes csoportokon az Identity nevű önismereti játékot szoktam bevetni, és abban van egy kérdés, hogy "a jelenlegi/ideális párod mit szeretne benned?" "Nem tudom" - ez volt a válasz. Beszélgettünk a lányokkal erről egy órát, és arra a konklúzióra jutottam, hogy tényleg nincs ötletük, hogy mely tulajdonságaikért szerethetné őket egy fiú. Így azért nem csodálom, hogy rögtön szétteszi némelyikük a lábait, amint a fiú csettint, hiszen nincs ötlete, hogy ezen kívül mit tudna hozzátenni a kapcsolathoz. Következésképpen azon sem kéne csodálkoznom, hogy a nem kívánt terhesség témája néha későn jut az emberek eszébe...

forrás: facebook...

Jelenleg tehát ott tartok, hogy ezért van értelme a nőnapnak. A lányoknak kidolgozottabb a nemi élete, mint a nemi identitása, és ami az identitás részét képezi, az se saját gondolat. Ez azért gáz, mert valószínűleg a nyakunkon lévő évszázad egyik legfontosabb témája a nemi szerepek tisztába tétele lesz, legalábbis ha nem akarunk kihalni. Ez közkeletű és igencsak aktuális téma, azért jut eszembe. Az a biológiai adottság valószínűleg nem szűnik meg, hogy a nők tehetségesebb anyák, mint a férfiak. Az a társadalmi rendszer viszont már nem áll olyan szilárd lábakon, hogy ezen kívül nincs más dolguk. Most nem nagyon akarok belekezdeni ilyen emanci-szövegekbe a női jogokról, meg konzervatív szövegekbe a női kötelességekről (mintha a gyerekhez elég lenne egy ember), de szerintem nem értékrend, hanem intelligencia kérdése, hogy belássuk, az eddig járt utak, ha jók is voltak, már nem adaptívak. Nem erkölcsi kérdés - evolúciós, legalábbis szerintem. Ezekre a problémákra azoknak kell megtalálni a megoldást, akikkel nőnapon szoktam arról beszélgetni, hogy mit jelent nőnek, férfinak lenni, hogy tudunk együtt boldogok és produktívak lenni.

Ítélet helyett

Hősünk fiktív, akit azokból a srácokból gyúrtam össze, akik ilyen jellegű problémákat hoztak be az elmúlt években. Változatosak voltak: némelyikük egészen más okokból járt hozzám, de végül valahogy ennél a témánál lyukadtunk ki - vagy épp ez a téma juttatta őket arra a sorsra, hogy pszichológushoz kellett járniuk, de ezzel a problémával akartak a legkevésbé foglalkozni.

Merthogy ez egy kicsit ciki történet. Igazából hétköznapi dologról van szó: hősünk eljutott abba a korba, hogy már foglalkoztatja a szex, de nem tud ezzel mit kezdeni. Sebaj, felfedezi a lehetőségeket. Kultúránk számos okosságot nyújt neki segítségül, itt van például az internet 34-es szabálya ("amiről nincs pornó, az nem létezik") és teljes adatbázisa, vagy a "magad uram, ha szolgád nincsen" közmondás, a kortársak komoly tapasztalatokra alapozott tanácsai és a "teljesen normális, hogy..." kezdetű mondatok. Eddig semmi furcsaság. Csak hát hősünk szokatlanul kreatív és kíváncsi, amellett igen óvatlan. Amikor Anyu/Apu bekerül a képbe, akkor ritkán tűnik másodszorra is olyan jónak a kísérlet...

forrás: dailyfail.com (Amerikai pite 1.)

Szóval pár beszélgetés után mindkettőnk számára világos, hogy ez nem egy elkerülhető téma. Olyan jól megy a virágnyelv, hogy néha nem is veszem észre, hogy mikor történik pontosan a témaváltás. Nehezen jön össze, valahogy nem lehet szó szerint kimondani a dolgokat. Végül, olyan tíz percben sikerül körülírni azt, amit én egy mondatban összegzek, fájdalmasan profán módon:

- Ha jól értem, akkor letöltötted/megvetted/elloptad/kölcsönkérted/meglested/stb, és kiverted rá.

- Hát öööö, így is mondhatjuk - válaszolja behúzott nyakkal. Akkor mondjuk így! Ő szeretné hárítani ezt az egészet, de ha mindenképp muszáj beszélni róla, akkor fogalmazzunk óvatosan, maszatoljuk el, mert ez a szégyen egyszerűen elviselhetetlen. Viszont a bűntudat nem fog oldódni, ha sosem nevezzük nevén a dolgokat. Most néz rám, szorongva, és várja, mit mondok. Állítólag ő perverz, aberrált, beteg. Mert hát a netes fórumban írnak ilyeneket, meg a szülők is erre a következtetésre jutottak, amit nem mulasztanak el az orra alá dörgölni időnként. Ha a pszichológus igazat ad nekik, az már tényleg jelent valamit... Ha egy sima önkielégítésről volna szó, már rég lezárhatnánk a témát, még otthon is. Csak hát a kreatív részre nem tudom azt mondani, hogy "mindenki csinált már ilyet", mert az enyhén hiteltelen lenne. Viszont ha nem mondok gyorsan valamit, ez itt megőszül nekem...

"Hát ennél csináltál már lényegesen
értelmesebb dolgokat is."
(forrás: facepalm.hu)

- Hát ennél csináltál már lényegesen értelmesebb dolgokat is - jegyzem meg szárazon, minden nem-verbális csatornán üzenve, hogy "jó nagy marha vagy, fiam". Megnyugvás terül szét az arcán, hosszú ideje először. Mert hülyeséget mindenki csinált már, senki sem büszke rá, de lehet vele együtt élni. Legfeljebb nem követjük el még egyszer. Ő is így van ezzel. Most már át lehet gondolni ezt az egészet, nem lóg fölötte Damoklész kardjaként, hogy lehet, hogy ő perverz, leendő erőszaktevő, homoszexuális, pedofil, meg minden egyéb szó, amit a környezet hallott már a tévében. Most már lehet arról beszélni, hogy mit is akart ő ezzel az egésszel, milyen igényei is vannak pontosan, mire volt kíváncsi, és miért nem lehet végre egy normális barátnőt összeszedni valahol...

Az eddigi esetek, amelyekkel találkoztam, mind erről szóltak. Tudatlanság. A fiú nem tudja, mi ez, hogy milyen érzés, hogy mivel jár, stb. Nem tudja, hogy ez most oké, vagy nem oké. A környezet meg nem tudja, hogy pontosan mit csinált, miért csinálta, és hogyan lehetne ezt úgy kezelni, hogy ne rombolja le a fiú énképét, és ültessen el valami jó kis sötét szorongást. És ő sem tudja, hogy ez most oké vagy nem oké.

Azon gondolkozom, hogy mikor jön el a pillanat, amikor egy beszámoló után én sem fogom már tudni. Amennyi "kreativitás" van a világon, a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb biztosan belefutok valakibe, aki tényleg totál beteg...

Nem kevésbé foglalkoztat az a tény, hogy ez a beszélgetés egy amolyan megváltás, feloldozás volt, s mivel már van Megváltónk, és feloldozást is inkább a paptól kérnek, talán nem ezt kellene reagálnom. Jobb lenne, ha rá tudnám vezetni, hogy nincs oka - ennyire - szégyenkezni, csak ahhoz előbb le kéne gyűrni a szorongást, ami az adott helyzetben a tetőpontján van. Még ki kell találnom hogy hol van itt az okosság, talán majd írok is róla, ha rájövök, de az már tényleg egy másik történet...