Ítélet helyett

Hősünk fiktív, akit azokból a srácokból gyúrtam össze, akik ilyen jellegű problémákat hoztak be az elmúlt években. Változatosak voltak: némelyikük egészen más okokból járt hozzám, de végül valahogy ennél a témánál lyukadtunk ki - vagy épp ez a téma juttatta őket arra a sorsra, hogy pszichológushoz kellett járniuk, de ezzel a problémával akartak a legkevésbé foglalkozni.

Merthogy ez egy kicsit ciki történet. Igazából hétköznapi dologról van szó: hősünk eljutott abba a korba, hogy már foglalkoztatja a szex, de nem tud ezzel mit kezdeni. Sebaj, felfedezi a lehetőségeket. Kultúránk számos okosságot nyújt neki segítségül, itt van például az internet 34-es szabálya ("amiről nincs pornó, az nem létezik") és teljes adatbázisa, vagy a "magad uram, ha szolgád nincsen" közmondás, a kortársak komoly tapasztalatokra alapozott tanácsai és a "teljesen normális, hogy..." kezdetű mondatok. Eddig semmi furcsaság. Csak hát hősünk szokatlanul kreatív és kíváncsi, amellett igen óvatlan. Amikor Anyu/Apu bekerül a képbe, akkor ritkán tűnik másodszorra is olyan jónak a kísérlet...

forrás: dailyfail.com (Amerikai pite 1.)

Szóval pár beszélgetés után mindkettőnk számára világos, hogy ez nem egy elkerülhető téma. Olyan jól megy a virágnyelv, hogy néha nem is veszem észre, hogy mikor történik pontosan a témaváltás. Nehezen jön össze, valahogy nem lehet szó szerint kimondani a dolgokat. Végül, olyan tíz percben sikerül körülírni azt, amit én egy mondatban összegzek, fájdalmasan profán módon:

- Ha jól értem, akkor letöltötted/megvetted/elloptad/kölcsönkérted/meglested/stb, és kiverted rá.

- Hát öööö, így is mondhatjuk - válaszolja behúzott nyakkal. Akkor mondjuk így! Ő szeretné hárítani ezt az egészet, de ha mindenképp muszáj beszélni róla, akkor fogalmazzunk óvatosan, maszatoljuk el, mert ez a szégyen egyszerűen elviselhetetlen. Viszont a bűntudat nem fog oldódni, ha sosem nevezzük nevén a dolgokat. Most néz rám, szorongva, és várja, mit mondok. Állítólag ő perverz, aberrált, beteg. Mert hát a netes fórumban írnak ilyeneket, meg a szülők is erre a következtetésre jutottak, amit nem mulasztanak el az orra alá dörgölni időnként. Ha a pszichológus igazat ad nekik, az már tényleg jelent valamit... Ha egy sima önkielégítésről volna szó, már rég lezárhatnánk a témát, még otthon is. Csak hát a kreatív részre nem tudom azt mondani, hogy "mindenki csinált már ilyet", mert az enyhén hiteltelen lenne. Viszont ha nem mondok gyorsan valamit, ez itt megőszül nekem...

"Hát ennél csináltál már lényegesen
értelmesebb dolgokat is."
(forrás: facepalm.hu)

- Hát ennél csináltál már lényegesen értelmesebb dolgokat is - jegyzem meg szárazon, minden nem-verbális csatornán üzenve, hogy "jó nagy marha vagy, fiam". Megnyugvás terül szét az arcán, hosszú ideje először. Mert hülyeséget mindenki csinált már, senki sem büszke rá, de lehet vele együtt élni. Legfeljebb nem követjük el még egyszer. Ő is így van ezzel. Most már át lehet gondolni ezt az egészet, nem lóg fölötte Damoklész kardjaként, hogy lehet, hogy ő perverz, leendő erőszaktevő, homoszexuális, pedofil, meg minden egyéb szó, amit a környezet hallott már a tévében. Most már lehet arról beszélni, hogy mit is akart ő ezzel az egésszel, milyen igényei is vannak pontosan, mire volt kíváncsi, és miért nem lehet végre egy normális barátnőt összeszedni valahol...

Az eddigi esetek, amelyekkel találkoztam, mind erről szóltak. Tudatlanság. A fiú nem tudja, mi ez, hogy milyen érzés, hogy mivel jár, stb. Nem tudja, hogy ez most oké, vagy nem oké. A környezet meg nem tudja, hogy pontosan mit csinált, miért csinálta, és hogyan lehetne ezt úgy kezelni, hogy ne rombolja le a fiú énképét, és ültessen el valami jó kis sötét szorongást. És ő sem tudja, hogy ez most oké vagy nem oké.

Azon gondolkozom, hogy mikor jön el a pillanat, amikor egy beszámoló után én sem fogom már tudni. Amennyi "kreativitás" van a világon, a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb biztosan belefutok valakibe, aki tényleg totál beteg...

Nem kevésbé foglalkoztat az a tény, hogy ez a beszélgetés egy amolyan megváltás, feloldozás volt, s mivel már van Megváltónk, és feloldozást is inkább a paptól kérnek, talán nem ezt kellene reagálnom. Jobb lenne, ha rá tudnám vezetni, hogy nincs oka - ennyire - szégyenkezni, csak ahhoz előbb le kéne gyűrni a szorongást, ami az adott helyzetben a tetőpontján van. Még ki kell találnom hogy hol van itt az okosság, talán majd írok is róla, ha rájövök, de az már tényleg egy másik történet...