Krédó

Az év utolsó bejegyzésében megosztanám azokat a gondolatokat, amelyeket a karácsonyi edzésen is mondtam az embereknek a személyes helytállásról, önkonfrontációról, feladat-orientáltságról. Akkor arra hegyeztem ki a dolgot, hogy vállalják a nehézségeket, űzzék ki magukból a kifogásokat, ha jó kardforgatók akarnak lenni. Itt ez az értékrend kevesebb kifejtést kapott, van helyette társadalomkritika, oktatói szemlélet, az ellenállás boncolgatása, vívás, Star Wars, és néhány gondolat, amelyek segítenek, ha össze akarom szedni magam az élet bármely frontján.

Kínvallatás előírásokkal - "Légy tökéletes"

Elméletileg épp szakdolgozatot írok a tranzakcióanalízis szülői előírásai kapcsán, így elég sok helyzetet ezen a szemüvegen keresztül nézek. Ki milyen előírást követ egy helyzetben, az ötből melyik határozza meg leginkább a karakterét? Különösen motivált vagyok ilyen eszmefuttatásra unalmas megbeszéléseken, ahol egyesekben ezek az előírások végleg elszabadulnak, és nyomják rá bélyegüket a hangulatomra. Ezt a bejegyzést egy olyan helyzet ihlette, ahol a "légy tökéletes" szlogent kapott előírás ment túlzásba, s ezzel az idegeimre is...

Ahonnan nincs kiút

Mi kell egy komoly változáshoz? Mi kell ahhoz, hogy másképp csinálj valamit, annak ellenére, hogy minden porcikád irtózik tőle? Mi bír rá, hogy legyőzd magad? Milyen folyamat visz el ehhez a döntésre? Vagy nem is folyamatként lehet ezt jól megragadni, hanem töréspontként?

Ezeken a kérdéseken elmélkedtem, több - sajátos - ihletettségből...

Je suis Tyrion

Már említettem, hogy milyen jó párhuzamként tud szolgálni a Trónok harca szereplőgárdája, ha érzékeltetni szeretnék valamilyen pszichés problémát (Véreb). Mai állatorvosi lovunk szerepét Tyrion Lannister kapja, akivel bárki könnyen azonosul, aki érezte már magát igazságtalanul elutasítva, kiközösítve, akinek a szarkazmus a legnagyobb fegyvere - valamint akit mindenki azzal vádol, hogy megölte az anyját. Noha triviális lenne az első két hétköznapibb témához a pszichológus segítője címmel kitüntetni, most mégis ezzel az anya-gyilkossággal foglalkoznék, ami jóval kevésbé áll távol a hiedelemvilágunktól, mint józan ésszel feltételeznénk...

Az agresszív kismalac gyereket nevel

Na jó, a címben említett agresszív kismalac igazából én vagyok. Az alábbi gondolatmenet abból származik, hogy egyre több velem egykorú házasodik meg, és/vagy vállal gyereket. Sőt, egyes volt tanítványaim is belevágtak már. Szerintem akárhol áll ezzel a kérdéssel az ember, egy-két gondolatkísérletet elvégez, hogy mi lenne, ha ő is...?

Általában nem szoktam megosztani, hogy milyen képek peregnek le előttem, ha házasságról meg gyerekről gondolkodom, de a mai eszmefuttatáson konkrétan felröhögtem, úgyhogy ezt mégis elmesélem.

Következik egy rövid eszmefuttatás arról, milyen sorskönyvi folyamatokkal kellene megbirkózni egy gyereknek, ha most kezdeném el nevelni!

Alapállás

Korábban felmerült az ötlet, hogy írok pár sort azokról az emberekről, akik nevelőként hitelesnek tűntek számomra. Amikor erről írtam, a szigor adekvát formájáról elmélkedtem. Mi kell ahhoz, hogy tudjál - etikusan - irányítani olyan embereket, akik maguk sem tudják szabályozni magukat?

A kérdéshez fűzött hasonlatot vagy két éve találtam ki, még amikor suliban dolgoztam, de most, hogy hazajöttem az edzőtáborból, igazán aktuálisnak érzem.

A rövid válasz: hinned kell önmagadban. 

A hosszabb válaszhoz olvass tovább!

A konfrontáció szabályai

Milyen attitűddel dolgozik egy jó pszichológus? Egyesektől azt hallom, hogy elfogadónak, támogatónak kell lennem, úgy tekintsek az emberekre, mint nagyon törékeny díszekre, amikhez csak nagyon óvatosan lehet hozzányúlni, és csodálni kell egyedi szépségüket - a hibáik pedig csak még különlegesebbé teszik őket! Mások pedig úgy vélik, hogy az ember azért kerül pszichológushoz, mert rosszul csinál valamit, és meg kell tudnia, hogy mit. Épp azért megy szakemberhez, mert a barátai nem merik szembesíteni őt a hibáival.

A leghatározottabb vélemény azoké, akiknek inkább elképzeléseik, mint ismereteik vannak a lelki folyamatokról és a személyiségfejlődésről. Azt hiszem, ők a hétköznapi játszmáikat szeretnék velem megerősíttetni. A kedvükért jöjjön hát pár - szigorlatra készülés közben megfogalmazott - gondolat a hétköznapi konfrontációkról, szarkazmusról, gúnyolódásról, oltásokról!

Banánhéj #4: Néma Gyermek

Ez a bejegyzés arról típusról szól, aki szinte mindig minden esetben mások érdekeit helyezi a sajátjai elé, de igazából ő se nagyon tudja eldönteni, hogy van-e ezzel problémája. Van egy - szerintem - érdekes felismerésem arról, hogyan viselkednek ők pszichés munka közben. Milyenné akarnak válni? Min akarnak változtatni? Min nem akarnak változtatni? És hogyan terelheti ez a kapcsolatot - és itt már nem csak konzultációs kapcsolatról beszélek - vakvágányra?

Some kind of monster

Mostanában járok angolra a kollégákkal, ahol átvettünk olyan komplikáltabb helyzeteket is, mint a kegyes hazugságok, moralitás, stb. Az egyik vitatéma az volt, hogy helyes-e azt mondani csintalan gyermekünknek, hogy ha nem viselkedik rendesen, elviszik a szörnyek?

Hát, dobj be egy ilyen kérdést pszichológusok közé!

Most, hogy az üzenőfalamon folyamatosan jelen van a hír, hogy keresztény körökben verési útmutatót adnak ki a gyerekekhez, gondoltam, pár sorban leírom, mivel járultam hozzá ahhoz a beszélgetéshez. Mivel az angoltudásom javarészt filmekre épül, azért hozzácsapok az ott elhangzott teátrális felszólaláshoz egy kis szakmai érvet is, nehogy már olyan embernek tűnjek, aki csak úgy bizonyíték nélkül elhisz és továbbad mindent...!

Vers nem mindenkinek

Jöttem hazafelé, és azon gondolkodtam, vajon ma meg tudnék-e osztani olyan verset, amihez lehetne egy kis pszichológiát kötni. Sajnos, a múzsa cserbenhagyott, így elkönyveltem, hogy a mai bejegyzés ihlet hiányában elmarad. 

Aztán egy rövid, szerintem követhető asszociációs hullámot meglovagolva eljutottam addig a kérdéskörig, hogy minek foglalkozunk egyáltalán irodalommal, hogyan segít ez megoldani a kommunikációs problémákat, és mikor hatékonyabb eszköz a trash metal ugyanezekre a problémákra.

Egyenlőség, szabadság, testvériség

Ez a március sűrű hónap: van nőnap és forradalmi évforduló is, én meg örülök, ha havonta egy cikket meg tudok írni. Mi lenne, ha összekötnénk a két témát? Ha a feminizmus és a nacionalizmus egy lapra kerülne? Nos, sajnos egy Puzsér-cikkben ez már elindult, úgyhogy ez nem igazán eredeti ötlet, de egy-két szavam nekem is lenne a témához.

Következzen hát az a hasonlat, amivel időnként megpróbálom lehűteni a kedélyeket, amikor korunk nemi forradalmai kerülnek képbe!

Büszkeség és balítélet

Szűkkörű megfigyeléseim szerint gyakorlatilag lehetetlen úgy járni pszichológushoz, hogy ne merülne fel a párkapcsolat témája. Nem mintha ez annyira meglepő lenne: az alapvető emberi szükségletek közül több is csak egy partner segítségével elégíthető ki konvencionális módon, és mivel ezek a szükségletek közvetlen befolyással vannak az egyén jóllétére (énképére, autonómia érzetére...), a szerelmi élet jó eséllyel szóba fog kerülni a konzultáció folyamán.

Van egy másik ilyen megkerülhetetlen téma, mégpedig a pályaválasztásé.

Igazából eddig is úgy gondoltam, hogy a pályaválasztás és a párválasztás szoros kapcsolatban vannak egymással, de hogy mekkora a hasonlóság, arra akkor jöttem rá, amikor egy kliensemmel megfejtettük a Büszkeség és balítélet című művet.

Minek jársz pszichológushoz?

Nem mindenki van meggyőződve arról, hogy tényleg segíthet megbeszélni a problémákat egy objektív személlyel. Nem mindenkinek fontos, hogy ha már megosztja az őt foglalkoztató témákat, akkor ezt egy olyan emberrel tegye, akinek van szakképzettsége az emberi lélek működéséből és etikus befolyásolásából. Az különösen nem elterjedt nézet, hogy ezért a szaktudásért pénzt kéne fizetni. De ha már pénzt kell fizetni, akkor kapni is akarunk valamit, egy tanácsadó pszichológustól például tanácsot. Miért hívják különben tanácsadónak? Mit ad el, ha nem egy tippet, hogy mit kellene másképp csinálnunk?

És tényleg, az emberek többsége, aki megkérdezi, hogy amúgy mit csinálok munka közben, az nem kötekedésből teszi ezt.

Hadd foglaljam össze a választ egy tőlem szokatlanul rövid anekdotával!

Gondoltad volna?

Őrzöm a hagyományt, és ezúttal is írok egy kis összefoglalót az előző évadról. Ezúttal azonban nem igazán jut eszembe elméleti okfejtés, így inkább egy baráti beszélgetés kontextusában helyezném el a 2016-os bloggerkedés eredményeit. Végülis, itt a blogon ez az év leginkább arról szólt, hogyan inspiráltak a körülöttem lévők.