Éretlenségi 1. rész

A mostanában aktuális érettségi témája kapcsán feltűnt, hogy milyen sokszor hallom a klienseimtől az "éretlenség" kifejezést, és milyen sok különböző módon. Úgy tűnik, nem kevés szorongásnak eredője a gondolat, hogy talán már le is maradtunk az okéságunkról. Valahogy ott volt előttünk a társadalmilag is értékelt cél, de elvétettük.
Több beszélgetésben is elmélkedtünk közösen a témáról, nagyon különböző emberekkel. Úgy tűnik, évtizedek és diplomák különböztethetnek meg minket, mégis mindenki szoronghat amiatt, hogy talán éretlen.  És ha már ennyire örökzöld témáról van szó, megosztanék róla pár megfejtést az elmúlt időszakból.
Illetve terjedelmi okokból most csak egyet, ami az identitásfejlődésen alapul. Ha tetszik a téma, akkor a jó hír, hogy van még két bejegyzésre elég ötlet!

Helytartó

Ezt a bejegyzést egy minap olvasott történelmi forrás ihlette, amiben igen lesújtóan fogalmaztak Magyarországról. A hangvétele nagyon emlékeztetett azokra az önvádakra, amelyekkel az emberek kínozzák magukat, akár az általam olvasott könyvekben, akár az általam vezetett konzultációs folyamatokban.

Vajon védhető olykor ennek a belső kritikusnak az álláspontja?

Baj lenne, hogy az embernek van önkritikája? Vagy ennél többről van szó?

Hol és miért tanulunk meg így gondolkodni magunkról? 

Milyen kapcsolat lehet az, amiből ez a narratíva származik?

És mit lehet kezdeni vele, ha esetleg mégsem akarunk együtt élni vele?

A ring határozza meg a tudatot 2 - Szabadság és sémák

Ennek a résznek az a kulcskérdése, hogy mennyiben irányítja a viselkedésed a szabad akarat, és mennyiben a túlélő módod, és mire kell odafigyelned, ha változtatni akarsz ezen az arányon?

Ez egy vívás+pszichológia bejegyzés (2. része) lesz, de szerintem annak is érdemes lehet elolvasni, akinek esze ágában sincs kardot fogni a kezébe. Minden, ami pszichés feladat a vívásban, a való életben is feladat. Ezért szeretem analógiaként használni, szintén ez az oka annak, hogy lélektant viszek az edzésekre. Ezúttal az edzőtábori előadásaim lényegesebb gondolatait osztanám meg veletek; a helyzet megélése és a fejlődésed, a teljesítményed és a személyiséged közötti kapcsolatokról.

Mivel több előadás anyagát lehetetlennek tűnt emészthető mennyiségben megírni, 3 részre osztottam az eredeti bejegyzést. Ez a második, ami az egzisztenciális- és sématerápia perspektíváiból a kérdést, hogyan formál téged a ring, és hogyan formálod te azt?

Dark side of the moon

Ebben a bejegyzésben a két legérdekesebb júliusi szakmai eseménnyel kapcsolatos elmélkedést osztom meg. Az első a sématerápiás konferencia volt, ahol annyi érdekességet hallottam, hogy kitelne belőle akár több évad is ezen a blogon. A másik a nyári vívós edzőtábor volt, ahol alapvetően nem lenne pszichológia, de ahogy a viccből megtanulhattuk, lehet az almafán is cseresznyézni, csak vinni kell magunkkal.

Szóval a témánk a következő: lehet-e teljesen más módon megközelíteni a sémamódokat, mint az eddigi, én-állapotokra emlékeztető perspektívából? (spoiler: lehet)

És ezek a módok hogyan segítenek szembenéznünk azzal a ténnyel, hogy meg fogunk halni?

One way out

Egy paradox levezetést szeretnék megosztani veletek: egy beszélgetés során amellett érveltem, hogy a pánikroham nem a lelki betegség jele volt, hanem az egészséges működésé. Mármint bizonyos szemszögből nézve.

A "read more" tag után megpróbálom kontextusba helyezni a gondolatot, de még mielőtt pánikba esnétek, ha nem volt még pánikrohamotok: nem az a lényeg, hogy milyen jó dolog is ez (nem az), hanem hogy még kártékonyabb az út, amit követve el lehet jutni hozzá.

Hűség

Van egy-két elköteleződés az életünkben, ami halálunkig is meghatározhat minket. Vajon mi formálja ezeket? Pillanatnyi döntések, amikkel aztán együtt sodródunk? Esetleg a sorsunkkal alakítunk ki valamilyen trauma-kötődést?

Én inkább az önazonosság megkerülhetetlen szerepére alapoztam ezt a levezetést.

Kezdetben inkább párkapcsolati döntésekre fókuszáltam, révén inkább ezzel a témával szoktam dolgozni, de a végére kicsit csavartam egyet a dolgon az aradi vértanúk példájával.

Free speech for the dumb

Ebben a bejegyzésben lényegében amellett érvelek, hogy néha értelmes választás gyorsan és határozottan, de nagyobb hiba-százalékkal nekifutni valaminek, mint rászánni az időt a minőségi munkához. Az elméleti levezetéshez a Dunning-Kruger effektust használom, nagyjából olyan finom változtatásokkal, mint amilyenek orkokat csináltak a tündékből a Gyűrűk urában.

Kortárssegítő

Statisztikai alaposság nélkül mondhatom, hogy magánban túlnyomóan a 25-35 korosztály keres meg. Amellett, hogy ezt lehet egészen egyszerű okokkal is magyarázni, érdemes egy rövid eszmefuttatásra vállalkozni arról, hogy mekkora jelentősége van a ebben a történetben az életkoromnak?

Vajon pszichológus vagy kortárssegítő vagyok a klienseim szemében? Ha lényeges, hogy kortársak vagyunk, vajon mi a fontos ebben? Mi az a közös pont, amiben azt látják, megértem majd a történetüket?

Trükkös Iván

Ebben a bejegyzésben arról írok, hogy a beosztottak hibái alkalmanként inkább értelmezhetők üzenetként, mint teljesítménymutatóként. Érdemes több rétegben gondolkodni ezekről a helyzetekről, vagy azért, hogy megértsük a helyzetet, és a lényegre reagáljunk, vagy azért, hogy saját magunkat értsük meg, és tudjunk változtatni a viselkedésünkön.

A vezető-beosztott kapcsolat dinamikáját ezúttal egy tengeralattjárós film, a Vadászat a Vörös Októberre egyik jelenete illusztrálja.

Záróalakulat

"Nem tudod magad jobbá utálni". Ezt az idézetet a közösségi médiában láttam valamelyik pszichós ismeretterjesztő oldalon. Szerintem szép sommás mondat, szoktam is emlegetni - így kiderült, hogy nem mindenki ugyanúgy értelmezi. Valószínűleg az ilyen oldalak szivárványos-smileys képi világa zavarja össze az embereket, de nem, itt nem az üzenet, hogy akármit hozol össze, azért csak hálás lehetsz magadnak, és ragyogó lény vagy, aki már így is tökéletes, és a többi...

Gondoltam, megírom a saját levezetésem, a szivárványokat és smileykat világháborús metaforákra és sématerápiás értelmezésekre cserélve, hátha valakinek úgy befogadhatóbb az önelfogadás koncepciója.

Fegyverszünet karácsonyra

Egy szinte hihetetlen világháborús karácsonyi történetet felidézve azon gondolkodtam, hogy vajon a nyomasztáson kívül lehet-e egészségesebb eredménye annak, ha egy ünnep alkalmából szinte kötelező mindenkivel jóban lenni pár napig?

Az volt a konklúzióm, hogy lehet. De nem írtam róla hosszan, mert találtam egy korábbi bejegyzést, ahol már részleteztem ezt a konklúziót - most csak a gyakorlati alkalmazást terjesztettem ki egy kicsit.

Lucifer

Annak ellenére, hogy a klientúrám fiatal felnőttekből áll, az egyik legérdekesebb téma számomra egy hospice előadáson merült fel a hónapban. Sokat hallottunk arról, hogyan működik a lélektan, amikor a haldoklókon próbálunk segíteni. 

Emellett, ahogy Yalomnál olvasható, halál és elmúlás miatti szorongás az egész életet, így a fiatalkort is átitató tematika. Vajon lehet-e az életátmenetekkel foglalkozó folyamatokban meríteni az utolsó nagy átmenetre szakosodott szemléletből?

Erről elmélkedtetem ebben a bejegyzésben.

Toxic waste

Eskü nem az a célja ennek a bejegyzésnek, hogy egy újabb oltárt állítsak a Metallicának. Az igaz, hogy a prágai koncert és Hetfield terápiás sztorijai némiképp okolhatók azért, hogy pont most írtam meg ezt az elmélkedést az érzelmi önszabályzásról és divatos témává vált toxikus maszkulinitásról, de az ihletet egy saját dühkitörés adta.

Szóval ők most igazából mellékszereplők - az alábbiakban többet olvashatsz az önszabályzásról, arról, hogyan tanuljuk meg; arról is, hogyan és miért változtatjuk meg; illetve ki és miért tud megváltoztatni minket.

Suicide song

Van az öngyilkosság megelőzősének is egy hónapja. Az előző volt az. Ahogy a híreket olvasom, világnapok nélkül is aktuális most ez a téma: szinte minden héten olvasni arról, hogy valaki végzett magával. A munkában is egyre gyakrabban környékez meg ez a téma.

Gyakran tépelődnek azon az emberek, hogy voltak-e előjelek, amiket észre kellett volna venniük? Sok cikk készült, ami próbál ebben útmutatást adni.

Őszintén szólva azok, amelyikeket elolvastam, számomra csak a felszínt kapargatták. Na nem mintha tudnék többet vagy jobbat mondani a témában.

Annyit talán hozzá tudok tenni a netes olvasmányokhoz, amit egy krízisambulancia főorvosa mondott nekünk egyszer. Esetleg érdekesek lehetnek azok a gondolatok is, amelyeket később hozzácsaptam a meglátásaihoz.

You will know my name

Egy régebbi asszociációm dolgoztam fel a Pride-hónap apropójából. Egy novella felidézésén keresztül elmélkedtem azon, hogy vajon tényleg segít az egyre bonyolultabb kategorizáció a szexuális kisebbségeken, vagy éppen ez erősíti az elszigetelődésüket társadalmi és szakmai szempontból? Sőt, talán pont ez a segítő szándék nehezíti meg, hogy tisztán rálássanak a saját lelki problémáikra? Lehet-e ez tévút?

Ha érdekel a gondolatmenet, olvass tovább!

Of wolf and man

Ebben a bejegyzésben két koncert-élményemen keresztül mesélek bolyongásomról az asszertivitás labirintusában, illetve egy korábban már emlegetett társadalmi problémáról. Többnyire a saját szorongásaimat dolgozom fel a történetekben, de ha van kedved, tedd fel magadnak is a kérdéseket: mennyire tudsz és akarsz küzdeni azért, ami fontos neked? Mennyi küzdelmet vagy hajlandó beengedni az életedbe, és mikor lesz eleged belőle?

Kézműves

A 2020-as év áttekintése nem egy nagy kihívás, révén a távoli determinánsok (a külső környezet olyan hatóelemei, mint a politikai, gazdasági és egészségügyi helyzet) elég markánsan tematizálták az évet. Ezek nyilván visszaköszöntek az itteni írásokban is, ám előidézésük mellett megkísérlek egy pozitívabb narratívát is felszínre hozni az óévhez. A számos kihívás a megküzdőkészségek széles körét aktiválhatta az emberekben. Azt hiszem, az alkotóképesség az a pszichés fogalom, ami összefoglalja, mit érdemes megtartani 2020-ból, ezt próbálom bemutatni új hobbimon, a kézműves sörfőzésen keresztül.

Mennyei királyság

Nem könnyű a hírfolyam felszínén maradni. Az ember néha kénytelen hülyét csinálni magából, hogy észrevegyék. Vagy hogy foglalkozzanak az ügyével.

Ennyi kommentárral szoktam továbbgörgetni a híreket, amikor valami aktivista leönt egy szobrot, kiláncolja magát valamihez, éhségsztrájkot rendez, vagy hasonló szimbolikus cselekedetekkel próbál felrázni. Szegény Dúró Dóra sem kapott tőlem sok figyelmet a múlt héten. Valószínűleg azért, mert állampolgári életszerepből tekintettem a könyvdarálós akciójára. Valamelyik beszélgetés közben azonban átváltottam pszichológus-üzemmódba, és eszembe jutott egy anekdota, ami miatt mégis foglalkoztam egy kicsit a dzsihád újabb gyöngyszemével.

Kicsit szomorkás a hangulatom máma

Ti mivel töltitek a karantén-időt? Ugyanúgy megy a munka, mint korábban? Ugyanúgy mennek a szabadidős projektek, mint régebben? Van, ami bedőlt? Van, ami újdonság?

Hogy sikerült az átállás?

Van, akinek pont jól jött, hogy változtatni kell az életmódján. És van, aki küszködik a változással, különösen azzal a kérdéssel, hogy tulajdonképpen mennyire ér küszködni ebben a helyzetben?

Mivel én is ez utóbbi kategóriába tartozom, ebből a perspektívából ollóztam össze pár gondolatot.

A végzet lándzsája

Számos tényező befolyásolja, hogy kikké válunk az életben, és milyen pozíció jut nekünk a társadalomban. Ezek között van néhány, amelyről csak bizonyos dátumokra eső napokon szoktam írni - ilyen lesz a mai téma is.

Hölgyeim, és különösképp uraim; íme egy újabb fejezet a pszichológusi megfigyeléseim kivágott jeleneteiből: milyen ösztönök befolyásolják a hierarchiát a csoportban, és hogyan válsz csapatkapitánnyá?