Ember küzdj és bízva bízzál

Kesergés

forrás: wolfscape.com

Biztos, hogy jól választott? - kérdezi a tévében, a neten, meg az összes médiumon keresztül az álláskereső portál.

Elgondolkodtató kérdés. Beszélgetek a kollégákkal, és nem tudni, hogy ki vigasztal kit - hiszen valahogy mindig az a konklúzió, hogy mennyivel többet tudnánk adni a gyerekeknek bizonyos feltételek megléte mellett. A feltételek hiánya frusztráló a gyerekeknek is, ami ahhoz vezet, hogy némi egészséges indulatlevezetés után tovább szűkül a rendelkezésünkre álló feltételek köre. A mosdót például nem tudom, mikor láttam utoljára 100%-osnak. Bemegyek, nézem; egy üdítős doboz kacsint vissza rám a kagylóból. Már megérte ennyit tanulni: azt legalább nem nekem kell onnan kiszedni. "Biztos, hogy jól választott?" - jut az eszembe, és ezalatt most nem csak azt értem, hogy nem lépcsőztem a tanári mosdóig. Egy korábbi bejegyzésben említettem egy bizonyos fausti döntést, amikor vagy a hivatásodról, vagy a pénzről mondasz le.  Így hónap végén azt hiszem, én az utóbbi úton indultam el, mondván, hogy "én nem akarok gazdag lenni, elég, ha ki tudom fizetni a számlákat, és még utána marad egy kicsi". Azt hiszem, már értem a tapasztaltabb kollégák sejtelmes pillantásait...

Persze minden üzleten van valami nyereség is. Lehet ám, hogy jól választottam. Főleg, ha nem csak önálltatás, hogy a mostani szakmailag gyümölcsöző, anyagilag egyáltalán nem gyümölcsöző munkám tulajdonképpen befektetésként is értelmezhető.

Most, hogy én ilyen tapasztalt szakember vagyok (kac-kac), egy interjú alanya voltam egy leendő kollegina jóvoltából, ezt be is linkelem. Ebben összeszedtem, hogy milyen előnyei vannak a korábbi döntésemnek, és őszintén szólva én is meglepődtem, hogy simán tudtam mit írni.

Keresés

Egyébként ma és tegnap is kint voltam a HVG állásbörzén. Mint sejthető, nem sok olyan ajánlat volt, ami kifejezetten pszichológusoknak szól, de azért ha az ember hajlandó beszélgetni a kiállítókkal, akkor pár tipp akad, amit egyszer még felhasználhat. A karrierem története nyilvánvalóan nem zárult ott le, hogy "hoztam egy fausti döntést", hiszen ezt a döntést időnként elő kell venni, és újra kell gondolni. Oké, hogy tapasztalatot gyűjtök, de ezt a tapasztalatot valahogy kamatoztatni kellene, finanszírozást kell találni a képzéseknek, stb... És az sem az ördögtől való gondolat ám, hogy a hivatásom mellé beszerzek valami rendes munkát is, vagy a hivatásommal parkolok egy kicsit, hogy feltőkésítsem magam. Csak hát ehhez ugye tájékozódni kell.

Híres mesterségem címere

A győztes ember folyamatosan tájékozódik, legalábbis nekem ez jött le a szakdolgozati interjúkból, az elmúlt évek gyakorlatából, és elsősorban a saját, egyes esetekben meglehetősen égő, máskor bátorító tapasztalataimból. Azért fontos ez, mert folyamatosan készen kell állni valamilyen döntési helyzetre. Na, itt szívta meg a magyar társadalom. A mi kultúránk, gazdaságunk, munkamorálunk némiképp eltérően fejlődött, mint a nyugati, ami nem volna épp baj, hogyha így is tudnánk sikeresek lenni. De nem tudunk. Egy longitudinális (vagyis évtizedeken keresztül zajlott) pályafejlődési vizsgálat szerint (megkeresem a hivatkozást, és a bejegyzés végén majd közlöm) ugyanis a magyar társadalom nincs hozzászokva ahhoz, hogy változtasson. Itt nem csak a lakhelyre gondolok, hanem arra is, hogy ha valaki elhelyezkedik egy pályán vagy munkahelyen, akkor marad, akármennyire kedvezőtlenül alakulnak a dolgok. Sajnos a szociológiai képzettségem nem túl nagy, de szerintem nem kell még egy diploma ahhoz, hogy felidézzük, hogy az én szüleim generációja még egy olyan gazdasági modell korában szocializálódott (ez most szóviccnek számít?), amit inkább a politikai ideológia, mint a piaci folyamatok alakítottak. A hivatkozott kutatás alanyai elég nagy krízisként is élték meg a rendszerváltást. Állások szűntek meg, és ami még fontosabb, garanciák. Szembe kellett nézniük azzal, hogy ha a munkájuk nem termel több értéket, akkor megválnak tőlük, akármilyen jó baráti kör alakult ki a cégnél. Akinek elég magasak voltak az életvezetési kompetenciái, azok túllendültek ezen a krízisen, akiknek pedig alacsonyak, azokra keserű évek vártak...

forrás: panicbuttons.com

Szóval, egy olyan generáció nevelt fel minket, és tanított pályát választani, amelynek esetleg semmi tapasztalata sincs a ma várható életpályáról (mert mondjuk leszázalékoltatta magát, amint lehetett). Azt azért túlzás lenne állítani, hogy totál életképtelenek, hiszen némi intelligenciával ezek a problémák megoldhatóak, de a szakdolgozati kutatásom alapján a "hogy fogsz ebből megélni" kérdések gyakran inkább a felnőtt tájékozottságára utalnak, mint csemetéjéére.

Annyi baj legyen, kicsit több önállóság kell. Az életvezetési kompetenciák igazából elég logikus, alap dolgok, olyanok tartoznak ide, hogy tudj tájékozódni, tudj mérlegelni, tudj tervezni, ismerd fel, hogy mikor kell változtatni, tudd elviselni a változással járó stresszt, vállal a felelősséget, meg ilyenek. A fent idézett pszichológushallgató például úgy gyakorolja az életvezetési kompetenciáit (ha nem is szándékosan), hogy még azelőtt felfedezi a lehetőségeket, mielőtt elhagyná az egyetemet. Várhatóan ennek nagyon fog örülni még pár év múlva...  Ha ezeket a képességeket nem volt hol megtanulni, vagy még fejleszteni kell, nem gond, mert van segítség; konkrétan a mai állásbörzén is találkoztam lehetőségekkel. Ha meg a szimpla karriertanácsadónál több kell, akkor a pszichológia egy egész ágazatot dolgozott ki a pályafejlődéshez.

Minden álszerénység nélkül mondom, hogy az én életvezetési kompetenciáimon bőven van még mit fejleszteni. Többek között ezért is járok állásbörzékre, általam nem annyira komolyan vett állásinterjúkra, meg olvasgatok cikkeket a témában; nem utolsó sorban pedig irigykedés nélkül beszélgetek a többiekkel, hogy nekik mi és hogyan jött be. Egyrészt magamat is fejlesztem, másrészt így hitelesebben és hatékonyabban tudok majd segédkezni a diákjaim kompetenciáinak fejlesztésében, hátha olyan emberekké válnak, akik mindig képesek lesznek alkalmazkodni a környezetük és önmaguk változásaihoz. 

A hivatkozott longitudinális kutatásról itt lehet olvasni:

Ritoók M. (2008) Pályafejlődés – pályafejlődési tanácsadás. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest

Nem vénnek való vidék

Agresszió

Az agresszió, mint biológiai örökség.

Annak idején az edzőtáborban a csapat valami művészekkel közösen birtokolta a helyet. A festők idős aktmodellje, látván a kardokat, fontosnak tartotta hogy odamenjen a vezetőnkhöz, és közölje véleményét, hogy ő hányni tudna tőlünk, és undorodik az erőszaktól, agressziótól. Kétlem, hogy különösebben sok időt áldozott volna arra, hogy egyáltalán megértse az agresszió fogalmát, vagy hogy átgondolja, hogy az, hogy odamegy tök idegen embereket sértegetni, agresszívabb cselekedet, mint hogy egy baráti társaság kontrollált körülmények között harcművészkedik.

Komolyan meglepődöm, hogy hányszor, hányfajta embernek kell elmagyaráznom, hogy mit jelent az agresszió. Sokrétű jelenség, ez tény, még a pszichológiában is egy csomó definíció, nézőpont van hozzá. Szerintem a legjobb Buss sommás kijelentése: az agresszió az, amikor az egyik személy ártani akar a másiknak. Sajnos a pontos idézetet nem tudom fejből, de a lényeg azért megvan. Ebben a definícióban benne van, hogy az agresszió nem csak  azt jelenti, hogy Sanyika pofán veri Gézukát, mivel ártani nem csak fizikailag lehet, hanem lelkileg is. Az is agresszió volt, ami a pofán verést kiváltotta, nevezetesen Gézuka Sanyika anyját szidta. Sőt, az is az agresszió egyik formája, hogy az osztálytársak érdeklődve nézik a jelenetet, és ahelyett, hogy közbelépnének, titokban örülnek, hogy az a szemét Sanyika/Gézuka végre megkapja a magáét (konkrétan ez a passzív agresszió). Jogilag nem ugyanolyan megítélés alá kerülnek ezek a magatartásformák, de etikailag kicsit összetettebb a dolog. Nagy kerek szemekkel néznek rám az érintettek, amikor erről beszélgetünk aztán...

Arra tippelek, hogy a fent idézett hölgy erre rávágná, hogy jó, akkor ő az agresszió ezen formáitól is undorodik. Nem megoldás, sajnos. Az undor, elutasítás, ítélkezés önmagában - de nem feltétlenül - vezethet agresszióhoz, szaknyelven ezt hostilitásnak hívják. Hitelesebb lenne a hölgy, ha megérteni próbálná az agressziót, nem elfojtani (bár ő inkább másokban akarta elfojtani, nem önmagában). Bár, ahogy egy későbbi téma nálam is, az agresszió előbb-utóbb mindenkiből kiváltja ezt a hostilitást, vagy egyenesen agresszív magatartást, csak mindenkinél máshol van a küszöb, hogy ez az "előbb-utóbb" mikor következik be.

Ritualizált agresszió 

Az ember önmagában agresszív lény. Mondtam valami újat? Legfeljebb azoknak, akiknek az is újdonság - vagy legalábbis kellemetlen tény - hogy az ember szeret berúgni, szexelni, és napi szinten dőlnek ki belőle gusztustalan dolgok. Attól még, hogy biológiai okokból agresszívak vagyunk, még nem kell feladni az önszabályzásra tett kísérleteket, hiszen számos más biológiai működésünknek is sikerült egész normális kereteket kitalálni.

Az agresszió esetében ilyen a ritualizált agresszió, ami egyébként már az állatvilágban is megjelenik. Az a lényege, hogy a felek eljátsszák, hogy harcolnak, összemérik az erejüket, de szabályok mentén, bizonyos határokat betartva. Ilyen például a küzdősport, vagy a barátok közötti oltogatás, aminek egészen komoly szubkultúrája alakult ki. Ízelítőnek berakok egy videót, nem rég láttam:

Mint a mellékelt videó mutatja, a ritualizált agressziót akár élvezhetjük is, mi nézők; meg persze a résztvevők is. Csak az a baj vele, hogy kicsit bonyolult, és meg kell tanulni a módját.

Először is, mint mondtam, mindenkinek máshol van a küszöb. Egyszer elmentünk paintballozni a Kortárssegítő csoporttal, és ott egy lány tök rosszul érezte magát, mert úgy érezte, hogy ilyen mértékű agresszió már nem passzol a személyiségéhez. Egy haveromat pedig a legkeményebb beszólásokkal is savazhatom (olyanokkal, amelyekért kétszáz éve még párbajra hívtak volna), legfeljebb annyi lesz a reakciója, hogy "ezt most te nyerted", mivel bármit mondok, neki elég a tény, hogy nincs mögötte ártó szándék.

Érezhető, hogy a szociális intelligencián, empátián múlik, hogy a ritualizált agresszió megmarad-e ritualizáltnak. Ezek az adottságok csiszolhatók és csiszolandók is, erre van ugye a szocializáció (nevelés) gyakorlata. Van is ezzel elég munkám, más-más háttérrel.

Az első az, amikor a gyerek (de felnőtteknél is gyakran látni) valamilyen kellemetlen ingert kap a ritualizáltan agresszív játék során. Ha jó konfliktuskezelő készsége van, akkor először átgondolja, hogy őt tényleg bántani akarták-e itt, és aszerint cselekszik. A legtöbb gyereknek, főleg egy forrófejűnek (oké, nevezzük nevén, hiperaktív) azonban még közel sem tartanak itt a képességei, úgyhogy azt a következtetést vonja le, hogy "nyilván bántani akartak, hiszen fáj". És már üt is.

A második jellegzetes helyzet az "ártatlanoké", akik azzal kísérleteznek, hogy hol a határa a ritualizált agressziónak. Ők kevésbé impulzívak, jól ráéreznek arra a területre, ahol az eredmények függvényében lehet akár azt mondani, hogy "oké, csak hülyültem", vagy "mekkora csicska már ez az ember". Ők gyakran ténylegesen rivalizálnak egymással, ami igazi, ártó szándékú agresszióhoz vezet. Náluk inkább az a cél, hogy segítsek nekik abban, hogy elég erősnek, menőnek érezzék magukat anélkül, hogy eltipornának másokat.

Ember embernek farkasa

Igazából nem a farkas itt a jó hasonlat, hanem egy másik állat, a páva. Nem emlékszem rájuk a saját serdülőkoromból, de ahogy beszélgetek a srácokkal, látom, hogy ma már biztosan nagy meghatározói a diákok társadalmának. Arról kapták a nevüket, hogy igyekeznek úgymond "igényesen" kinézni, ami azt jelenti, hogy márkás cuccokat viselnek, nagy gonddal igazgatják a frizurájukat, szoliznak, trendi mobillal rohangálnak, és a többi, és a többi... Eddig igazából csak ízlésről van szó, de páváknál ez az ízlés, igényesség meghatározója annak, hogy velük vagy ellenük vagy-e. Magyarán egy közösségbe nem a saját értékeid, hanem a ruháid és telefonod értéke alapján kapsz bebocsátást. Kicsit olyan, mintha ők lennének a fogyasztói társadalom öklei: ha nem akarsz beállni, akkor ne számíts baráti szavakra tőlük.

Nem mintha a többi szubkultúra a tolerancia szigeteit képviselnék egy iskolában, csak náluk vállaltan megjelenik, hogy a barátkoznak a devianciával. A devianciához általában az elidegenedés vezet, az elidegenedésről lehet beszélni, és már el is indulhatunk valami pszichés fejlődés felé... Azt viszont nehezebb megfogni, hogy "az Iphone4 már nem menő, úgyhogy nem lógok azokkal a csicskákkal, akiknek csak olyan van". Egyébként azok a depressziós, szorongó diákok, akik más sulikból jöttek át az elviselhetetlen légkör miatt, leginkább a pávákra panaszkodtak.

Díszes öltözék, ami megvéd
a többiektől. Nehéz eljutni
ahhoz, aki mögötte van...

A versengés tehát adott a "suli legmenőbb diákja", a "falu bikája", a "kiskakas a szemétdombon" címért. Mondhatjuk, hogy mindenki alfa hím szeretne lenni, de igazából a lányok is beszálltak már a ringbe: kemények a szövegeik, kemények az ökleik, és ránézésre ugyanolyan kemény szívük is. Így alakul ki az iskolai zaklatás, azaz a szakmában elterjedtebb nevén bullying. Ez az iskolai terror látszólag ritualizált agresszió, mivel fizikai erőszak nem nagyon történik (jobban mondva nálunk nem...), viszont az agresszió összes többi formája intenzíven jelen van. Annak idején én sikeresen belekeveredtem a zaklatásba mind az elkövető, mind az áldozat oldalán, igazából ma már nem tudnám megmondani, melyik a nagyobb ciki. Amennyire visszaemlékszem, bizonyos határt azért mindenki tudott tartani. Nálunk legalábbis sosem halt meg senki.

Nem vénnek való vidék

Az iskolai zaklatásban egyetlen szerencse van, hogy az iskolában történik, ezért legalább egy kis esély van rá, hogy az intézményen belül vissza tudjuk szorítani. Olvastam viszont egy cikket (katt a linkre) az ún. cyberbullyingről, ami egészen jól érzékeltette, hogy nálam hol lenne az a bizonyos küszöb, amikor már túl nagy erőfeszítés lenne megértőnek lenni, és inkább tűzzel harcolnék a tűz ellen.

Tömör összefoglaló: valakit piszkálnak az iskolában. Nem jó, de hétköznapi dolog. Ez a valaki megtörik. Öngyilkosságot kísérel meg. Baromira nem jó, baromira nem hétköznapi. Itt van az a pillanat, amikor mi anno teljesen szétestünk volna, és komolyan elgondolkodunk, hogy tulajdonképpen mi a francot is művelünk? Sőt, állítom, hogy azoknak a gyerekeknek is egy nagy része képes lenne ennyi együttérzésre, akikkel dolgozom, és papírjuk van róla, hogy érzelmi problémáik vannak.

A internet azonban nagyjából olyan, mint a Vadnyugat: minden pszichopata azt csinál, amit csak akar. Már ha van értelme egyáltalán pszichopátiáról beszélni, hiszen a netnek éppen az a hátulütője (bár néha előnye is), hogy nem kell a másik szemébe nézni, könnyebb óvni az anonimitást, elkerülni a felelősséget; és egyáltalán, egy Facebook-üzenőfal nem tud olyan empátiás reakciót kiváltani, mint egy szemtől szembeni helyzet (legalábbis jóval fejlettebb empátiára van szükség). Mivel az iskolások nagy része elsődleges kommunikációs közegnek használja, az életterévé válik, ahonnan nem lehet úgy hazamenni, mint az iskolából. Nem lehet elköltözni sem. Ha igazán le akarnak vadászni, megtalálnak. Törölni persze törölheted magad, de akkor szinte a világból törlöd magad, hiszen már mindenki ott kommunikál...

Így történik, hogy az öngyilkossági kísérlet után ez a valaki kap egy üzenetet, "sok sikert a legközelebbi próbálkozáshoz :D".

Még azt is el tudom képzelni, hogy az üzenet küldője úgy gondolta, hogy ez is csak valami ritualizált agresszió, és a smiley kihúzza a méregfogát az egésznek. Egy biztos: a szociális intelligenciája, empátiája enyhén szólva is gyenge. És a net nem is fog ezen változtatni.

Külföldön már próbálkoznak a törvény erejével szembeszállni a jelenséggel. Ám a neten nincsenek határok, így a cyberbullying elterjedését egy közösségben könnyebb lenne megelőzni, mint leállítani. Valahogy olyan irányba kell terelni a srácokat, hogy megtanulják kezelni a bennük lévő haragot, frusztrációt, a versengésre való hajlamot, és megtanuljanak nem átlépni bizonyos határokat, még akkor se, ha tudják, hogy nem lehet őket elkapni utána. Foglalkozni kell az erkölcsi fejlődéssel, ez triviális, és közhely is ezzel egyetemben.

Ilyennek képzelem el a hiteles
szakembert a cikk alapján :D

Vannak is erre törekvések, most például be fog jönni a hittan/erkölcstan óra. Gondolom ez valamilyen válasz akar lenni a "páva-jelenségre" (ezt én fogalmazom meg így, valahogy az ő szövegeikről jut eszembe mindig, hogy gáz van). Szerintem ezt még lehet is jól csinálni, attól függetlenül, hogy azért eléggé érezhetően van itt némi politikai, ideológiai hatás. Az igazság az, legalábbis szerintem, hogy még a hittanban is a közös értékeink, és nem a jobbos értékek jelennek meg, ha jól csinálják. Ha jól csinálják. Ezen az egy kicsiny szón azonban nagyon sok minden tud bukni. Egy korábbi bejegyzésben kifejtettem, hogy alapvető, de nem mindig átgondolt igény, hogy egy ilyen fontos nevelői munkát hiteles szakember lásson el. A minap pedig olvastam egy cikket arról, hogy a hitelesség kérdéséről vannak egészen sajátos vélemények is. Itt olyan dolgok jelentek meg, hogy az tudná ezt a munkát jól végezni, aki "példás családi életet él" (hopp, ez ingoványos talaj...), de felmerült az is, hogy nem kéne pornót néznie, cigiznie, innia... Feltételezem, hogy abszolút jó szándék van a koncepció mögött. Van valami, amitől féltem a gyereket, ezért olyan embert bízok meg a nevelésével, aki a közelébe sem megy ennek a valaminek (így aztán hitelesen el tudja majd mondani, hogy ezek mennyire rossz dolgok). De valóban ezek a deviáns ember jellemzői? Nem lehet hogy elavult, csak külsőségekről, sztereotípiákról szól? Mi van azzal, aki minden külsőség szerint tökéletes, csak éppen - néha szó szerint - halálra szekálja azt, aki nem tetszik neki?

Azt hiszem, hogy a hiteles szakemberről kialakított kép nem egy valós problémára ad választ, hanem egy olyanra, ami már súlyosbodott azóta, hogy a hitelességgel foglalkozó emberek utoljára foglalkoztak vele. Például a bejegyzés elején említett hölgy szerintem simán hiteles szakember lenne, a cikkben leírt kritériumok szerint, de kétlem, hogy tudna mit kezdeni azzal a lelki mészárlással, ami mostanában a fiatalok között megy. Inkább csak rájuk erőltetné a saját kényszeres kis hiedelmeit, megmondaná, hogy mi oké, mi nem, majd várná, hogy az információ átadásából valahogy változzon a nyugati kultúra egyik legnagyobb problémája. Szerintem ő nem fog tudni alkalmazkodni ehhez az új fronthoz, már ha akar egyáltalán. Én is csak kapkodom a fejem.

A kijózanító pofon

Elhatároztam, hogy hetente írni fogok egy bejegyzést. A legutóbbit meglepően sokan töltötték le, ha csak a felük végig is olvasta, akkor már van értelme ide firkálgatni. Most mégis egy rövidebbel próbálkozom, mivel nagyon fejemre nőttek a tennivalók - hogy úgy mondjam, több szempontból is érintett vagyok a Valentin napban, meg munka, meg burgonyavész... Nem mentegetőzöm, inkább leírok egy friss élményt!

Versagen

forrás: istenbizony.hu

A kudarc jelentőségén töprengtem a héten, egy számomra bosszantó élmény után.

A munkahelyemen különféle csoportokat vezetünk. Tudni kell ezekről a csoportokról, hogy amolyan fából vaskarika logikával kötelezően választhatóak, révén ezek a gyerekek pont azért járnak ebbe a suliba, hogy ilyen csoporton részt vehessenek. Csak épp ezt nem ők döntötték el, hanem egy bizottság, és bármilyen probléma van hirtelen a többi csoporttaggal, a témával, a feladattal, az önkéntesség hiánya mindig remek kibúvó lehet, és kb. kezdhetjük elölről a dolgokat. Általában, ha nem tetszik valami, akkor passzivitással, "zizegéssel", vagy valamilyen konstruktív javaslattal reagálnak, esetleg megy a morgás, de egy bizonyos pont után nem szokott elhangzani a "hülyeség ez az egész, nincs kedvem, nem fogok lejönni, nem is kellene nekem idejárni, mér' nem más jár ide, ők az őrültek, nem én, akkor most magyarázza meg nekem, hogy mire jó ez..." ellentámadás, hacsak nem sikerül valamilyen érzékeny pontot megtapogatni. Gyakori, hogy a játék, téma, amivel foglalkozunk, belepiszkál azokba a problémákba, ami miatt hozzánk kell járniuk. Pont ezért alkalmazzuk ezeket a játékokat (ezek egyébként tök egyszerű, igazából vicces, izgalmas vagy tanulságos feladatok, legalábbis általában senki sem lesz tőlük ideges). Még amikor a Rorschach-teszttel ismerkedtünk az egyetemen, külön le kellett jelölni, amikor a vizsgálati személy elkezdi a feladatot szidni, mivel ilyenkor gyanítható, hogy az inger által - elvileg - provokált pszichés témákkal valami problémája van, és ő inkább hárítaná (ezt nevezik Versagennek /auf Deutsche/, azaz elakadásnak).

Ez történt most is.
Ez a csoport egész jól ment az elmúlt félévben. Szívesen dolgoztam velük, úgy láttam, haladunk, és viszonylag sok energiát is fektettem bele, hogy további lépéseket tegyünk a korábban meghatározott cél felé.

Őszintén szólva kudarcként éltem meg a váratlan zendülést, csalódott voltam, mert azt hittem, hogy jól mennek a dolgok. Nagy nehezen sikerült csak úgy értelmezni a helyzetet, hogy végül is semmi gond, a szokásos Versagen került elő, csak nem a szokásos formában.

Önszupervízió

Töprengtem, töprengtem, hogy vajon az elmúlt alkalmak feladataiból melyik volt az, ami ennyire frusztrálta az ellenálló személyeket? Konkrétan melyik aspektus melyik problémát találta el? Lehetett volna előre látni, hogy ide jutunk?

Eszembe jutott egy korábbi olvasmányom, ami az ún. szomatikus markerekről szólt. Ezek olyan kis érzelmek, amik segítik a döntéseinket, és jelzik, hogy az eddigi tapasztalataink alapján az adott döntés jó vagy rossz irányba vezet-e. Az probléma, hogy ezeket az érzéseket nem nagyon lehet megkülönböztetni mondjuk a hangulatunktól, ergo ha jó a kedvem, akkor automatikusan azt hiszem, hogy sínen vannak a dolgok, jó irányba haladok, nem szükséges tovább elmélkednem a döntésemen; ha viszont rossz hangulatban vagyok, akkor sokkal szkeptikusabb, pesszimistább vagyok a döntéshelyzetben, tehát alaposabban elemzem a szituációt is. Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy a reklámok, meg a vidáman zenélő hipermarketek hogyan használják ki ezt a dolgot... Aki erről többet szeretne tudni, annak ajánlom Mérő László Az érzelmek logikája c. könyvét, abban bővebben, de érthetően le van írva ez az elmélet.

Hogy jutott eszembe az elmélet? Hát úgy, hogy én jól éreztem magam ebben a csoportban, nevettem a vicceiken, és úgy általában oldottabb hangulatban voltam, mint más csoportoknál. Elképzelhető, hogy a jó hangulat miatt a szomatikus markerek átvertek, ezért nem gondoltam át elég jól a tapasztalatokat, és néhány lényeges tényezőt figyelmen kívül hagytam.

forrás: bumblekee.com

Tanulság:

• "Csak légy nyugodt, békés, szemlélődj!" (Yoda)
• "Soha ne nyomd fullban a kretént!" (Kirk Lazarus)

Persze, van más magyarázat erre az egész gondolatmenetre. Lehet, hogy a csalódottságot próbálom csak tompítani azzal, hogy mindenféle elméleti keretbe rakom. Van ugyanis egy olyan hárító-mechanizmus, hogy intellektualizáció...

És mégis mozog a Föld

Rögtön az első bejegyzésem ezen a blogon (az indítást leszámítva) az elidegenedés problémáját karcolgatta. Szaknyelven inkább az anómia kifejezést használjuk, de úgyis a jelentés a lényeg: ez az az érzés, amikor úgy látod, hogy az általános céljaid (munka, család, kutya, ház fehér kerítéssel) nem érhetőek el a rendelkezésedre álló (legális) eszközökkel. Ez az állapot egyébként a depresszió melegágya.

Elidegenedés

A téma úgy merült fel, hogy tudomásomra jutott, mennyi felnőtt, pontosabban szülő húzódik vissza a kis csigaházába, azaz fordul el a valódi világtól a virtuális világ felé. Változó, hogy mennyi infóm van magáról a szóban forgó egyénről, de a beszámolókat könnyű elhelyezni egy elméleti keretben. Kopp Mária és munkatársai 2009-es felmérése alapján kicsiny hazánk az anómia szempontjából igen előkelő helyet foglal el, azt hiszem, csak az ukránok előztek meg minket a "tele van a hócipőm", "úgyse fog ez menni", "hagyjuk a francba az egészet", "na most megpiszkálom a mérőórát, és majd én is privatizálok" attitűdök szempontjából. A biztonság kedvéért azért lent lehivatkozom ezt a munkát, ha valaki utána szeretne nézni. 2009 persze a forradalom előtti év volt, és hát mindig a hajnal előtt legsötétebb az éjszaka, meg minden, de nem tűnt fel, hogy azóta változás történt volna (mondjuk szerintem ez évtizedek, és nem évek kérdése), úgyhogy a mért adatokat személy szerint most is érvényesnek tekintem. Az olvasottak alapján tehát elidegenedett, kiégett embereknek képzeltem el a kérdéses szülőket.

Asszociáció: adóbevallás

Nem azt akarom mondani, hogy az elidegenedő ember elhanyagolja a családját, vagy feltétlen valami durva lázadást talál ki magának (bár ez is lehetséges). Simán lehet, sőt inkább valószínű, hogy teljesen gondos szülő, megbízható dolgozó, rendes szomszéd, megfontolt szavazó, szóval eljátssza ő a szerepeit tisztességesen. Csak már ő sem tudja, hogy minek. Kiüresedett az egész, nem hisz benne, hogy a fő tevékenységeivel megvalósíthatja önmagát. Hajt, hajt, de nem reméli, hogy tényleg jobb lesz ettől bármi, csak próbál a víz felszínén maradni. 

Érezhető, hogy elsősorban a munkára gondolok, mivel a tanulmányaim szerint a legtöbben a foglalkozáson keresztül próbálkoznak kihozni magukból a legtöbbet, és azzá válni, akivé szerintük válniuk kell. Ezen kívül számomra elég aktuális is a téma, hiszen éppen próbálgatom a szárnyaim a munkaerőpiacon, ha egy mód van rá, a diplomám felhasználásával. Őszintén szólva én elég jól jártam, legalábbis a környezetem tapasztalatai alapján. Valahogy megértem, hogy mostanában ilyen sokaknak megy el a kedve az országtól. Bemész a felsőoktatásba, tegyük fel, hogy ingyen - nekünk legalábbis még nem kellett fizetni a könyveken, meg a TO-csekkeken kívül -, ott aztán mutatnak egy csomó érdekes, izgalmas, időnként még hasznosnak is tűnő dolgot, majd belépsz a munkaerőpiacra, és szembenézel azzal, hogy ezeket mind nem csinálhatod. Nem szükséges fejleszteni, jobbra törni. Vagy csináld, ha akarod, de nincs rá erőforrás. Ellenben annál fontosabb az adminisztráció, aminek általában nincs gyakorlati haszna, viszont a tényleges munkaidődből megy. A továbbképzést oldd meg magad. Mondom, én szerencsés vagyok, kicsit szabadabb a mozgásterem - de úgy általánosságban azt hallom a volt évfolyamtársaktól, hogy gyakran ütköznek falakba. Állandóan a fausti alkun gondolkozik az ember: feladja a hivatását, hogy tisztes megélhetésért kulimunkát csináljon egy multinál? Hagyja magára az országot, hogy külföldön úgy élhessen, ahogy pár éve még hitte, hogy itthon is lehet? Nem az a lényeg, hogy nem telik nagyképernyős tévére, még csak nem is kizárólag megélhetési problémák vannak a fókuszban, inkább az az érzés, hogy a munkádnak tulajdonképpen nem érzed az értékét. Nem érzed, hogy jobb lett attól a világ, hogy küzdöttél egy tudásért, és most megpróbálod használni - inkább csak jutott neked is egy állás (amibe tíz körömmel kapaszkodsz), mert jobb, ha adót fizetsz, mint hogy segélyből élsz. Na ez az anómia az én világomban.

És mégis mozog a Föld

Ebbe az érzésbe nem nehéz belesüppedni, a felmérés alapján a honfitársak jó részének sikerült is. Ahogy visszatekintek rövidke életemre, úgy látom, hogy először az iskolában találkoztam vele. Bementem, foglalkoztam olyan dolgokkal, amelyek többsége egyáltalán nem érdekelt, mert az adott társadalmi szerepem szerint nekem az volt a dolgom, hogy ezt csináljam. Senki sem várta el tőlem, hogy ezen keresztül valósítsam meg magam, csak legyen meg a kötelező, és kész. Valamikor akkoriban kezdtem el először gondolkodni a szabadság témáján. Egy tizen-x éves ember szintjén úgy éreztem, hogy elnyomnak, főleg azért, mert tudtam volna alternatívát: volt értelmes, alkotói jellegű hobbim, amivel utólag nézve is többet fejlődtem, mint a padban. Tudatosan nem jutottam el akkoriban arra a felismerésre, hogy igazából ennél szabadabb nem lehetnék, és nem is leszek sosem. A társadalom ugyanis nem a teljes életemet, személyiségemet követelte tőlem. Senki sem várta, hogy szívvel-lélekkel, mélyen elkötelezetten tanuljak. Ehhez jogom van és volt, de nem kötelező élni vele. Nem kötelező ott és úgy megvalósítanom magam, ahogy a szabvány-életben működnek a dolgok, csak adjam mag a császárnak, ami az övé, aztán mindenki békén hagy. Valahogy ráéreztem erre, és mire otthagytam a sulit, már egy csomó komoly elfoglaltságban próbáltam ki magam. Emiatt a tanulás is differenciáltabbá vált: valahol letudtam a kötelezőt, a kedvenc tantárgyaimat viszont komolyan vettem, még akkor is bent voltam az órákon, ha a doki megszánt, és írt nekem egy igazolást iskolaundoritisz miatt. 

Mit csinálsz? (...) Nem úgy értem, mit csinálsz pénzért,
hanem úgy, hogy mit csinálsz a világért?
(forrás: innermichael.com /igazából Google/)

Szerintem az elidegenedés egyik forrása, hogy úgy dolgozunk, élünk, ahogy anno én bementem az iskolába. Jelen vagyunk, mert kell, megtesszük, amit  kell, de nincs íze az egésznek. Ez valahogy óhatatlanul kialakul, hiszen klinikai tesztek is igazolják (már amikor hozzáférnek ilyen témához a mosóporok hatékonysága mellett), hogy a külső motiváció (elvégzek valamit valamilyen jutalom érdekében) kevésbé tudja hajtani az embert, mint a belső (elvégzek valamit, mert ez a valami önmagában jutalmaz). Persze, az ember pénzért dolgozik. Én is. Ha a fizetésem alapján lövöm be a munkám értékét, az anómia garantált. Ha a hivatásomat a ténylegesen elvégzett feladataimmal és a visszacsatolásokkal próbálom azonosítani, az anómia garantált (jó tanács: akinek szüksége van az azonnali megerősítésekre, ne nagyon akarjon pszichológus vagy tanár lenni, mert lassabban jönnek a sikerek, mint a négyes metró...). Mégis, hogyan gyarapodhatnék abból, amit szeretek csinálni, de per pillanat nem sok befektetett energia térül meg?

Egyszerű. Nem csak a dolgozói életszerepben bontogatom a vitorlám, hanem a szabadidősben is, mint anno, az iskolában. Az a különbség, hogy itt nem anyagi, hanem lelki (elismerés, sikerélmény, büszkeség, hogy tettem valamit másokért) javakért dolgozom. Senki nem mondta, hogy kizárólag a munkahelyen valósíthatom meg magam. Lehetőségem van rá, hogy valami fontos dolgot vigyek végbe a szabadidőmben is, ha előbbre való nekem az ügy fontossága, mint a konkrét haszna. Van egy srác, aki interjúalany volt a szakdogámhoz. Művész, ezt is tanulja, emellett is kötelezte el magát. Tisztában van vele, hogy nem épp a biztos megélhetés mellett tört lándzsát, de nem aggódik emiatt: nem muszáj főállású művésznek lennie. Eléggé felnézek rá amiatt, amit mondott: így vagy úgy, de alkotni fog, ami meg a pénzt illeti, neki nem büdös a munka, eddig mindig talált magának megélhetést. Nem hiszem, hogy szét tudnám úgy választani a munkám és a hivatásom, mint ő, de valamennyi energiát én is mindig elkülönítek, hogy a pénzen és néhány alapszolgáltatáson kívül valami más értéket is létre tudjak hozni, és azt érezzem: "volt értelme". Sokan vannak még így ezzel, szerencsére, és összedobva az energiáinkat kiderült, egészen kis költségvetéssel egészen nagy dolgokat össze lehet hozni, ha valaki ki tud mászni az elidegenedés fásultságából. Csak hogy konkrétumokról is írjak, itt egy rövid lista azokról a projektekről, amikben az elmúlt években részt vettem, és szerintem előbbre vitték az embernemet:

1. Pszinapszis és Völgy
   
   Az egyetemi éveim talán legnagyobb volumenű vállalkozása, amiben részt vettem. Az előbbi egy pszichológiai ismeretterjesztő fesztivál, a legnagyobb a térségben, amit hallgatók szerveznek. Pénzt senki nem kap érte, viszont hihetetlen sikerélmény, hogy egy ekkora, nemzetközi színvonalú rendezvényt össze tudunk hozni, miközben megismerjük a jelenlegi és a jövőbeli szakembereket, meg önmagunkat, ahogy ilyen komoly felelősséget vállalunk. A Völgy hasonló jellegű volt, csak kisebb, mivel az egy nyári egyetem.
2. ELTE Kortárssegítő
   
   Egy önkéntesekből álló csoport, amely komoly felelősséget vállalva pszichológiai szolgáltatást nyújt az ELTE hallgatóinak, illetve ismeretterjesztő, közösségi, önfejlesztői funkciója is van. Azt hiszem, közöttük tanultam meg, hogy mit is jelent pszichológusként dolgozni. 
3. Ars Ensis
   
   Ez egy történelmi vívással foglalkozó non-profit egyesület. Itt vívok már pár éve. Az egyetem után már nem nagyon vettem részt az ottani önkéntes munkákban, úgyhogy itt vettem a vállamra plusz feladatokat, jelenleg oktatok náluk. Próbálom meghálálni, amit tőlük kaptam, mivel a vívást időnként pszichoterápiának szoktam használni. Jó közösség, ad némi testi-lelki erőt, meg ami nem elhanyagolható, történelmi ismereteket is.
4. Az Erő Útjai
   
   Ez egy kicsit kakukktojás, mivel nem mutatható fel közvetlen értéke. Egy szerepjátékfórum, ahol elég sokáig voltam vezetőszerepben. Játék, az igaz, de sok kreativitást és fantáziát igényel, és tény, hogy néhány srác nálunk tanult meg rendesen írni és olvasni. Valahogy mindig is inspirált, szakmai értelemben is, és úgy láttam, hogy másoknak is sikerült kibontaniuk a tehetségüket.

Nem állítom, hogy az ilyen hobbik a legjobb módjai az önfejlesztésnek és az önmegvalósításnak, de abban biztos vagyok, hogy sokat hozzátesznek az élethez, és valahogy a világot is jobbá teszik. Egy csomó ilyen kis lehetőség van. Nem hiszem, hogy értelmes dolog politikusoktól meg egyéb guruktól várni a javulást - ez a mi világunk, a mi életünk, nekünk kell jobbá tenni, például azzal, hogy a kötelezőnél egy kicsit több energiát feccölünk bele.

A fent hivatkozott irodalom:

Kopp M., Skrabski Á. (2009) Magyar lelkiállapot az ezredforduló után. Távlatok, 86, 32-52

A láthatatlan ember

"Úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha egy időre egyszerűen James Hetfield leszek, nem pedig a Metallica énekese. És amikor arra gondoltam, hogy bemegyek az elvonóra, és mindenki ott fog nyüzsögni körülöttem autogramért...ijesztő volt. (...) Úgy éreztem, nem akarom tudni, hogy őrült vagyok-e vagy sem. De végülis, ha azt gondolod, hogy őrült vagy, akkor nem lehetsz az, nem igaz? De jól esett volna ezt mástól hallanom, viszont féltem megkérdezni." 

James Hetfield , a Metallica frontembere az elvonóról

Színház

Megjelenés és a szerep. A kép egy érdekes cikkből van,
itt érhető el.

Van ez az idézet Shakespeare-től, hogy "színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő", amit már az egyetem első évében elővettünk szociálpszichológia szemináriumon, és nagyban bólogattunk, hogy William barátunk mennyire fején találta a szöget. Azt hiszem, hogy elég sok helyen normálisan le van írva, hogy mit ért a pszichológia a "szerep" kifejezés alatt, úgyhogy most nem fárasztom se magam, sem az olvasót egy komolyabb tudományos kifejtéssel - lényeg a lényeg, minden szociális interakció valamilyen forgatókönyv mentén zajlik le, ami tartalmazza, hogy mire számíthatunk az adott helyzetben, milyen viselkedésminták és reakciók valóak ide, stb. Ilyen a főnök meg a beosztott szerep, felnőtt szerep, férfi meg nő, anya meg apa, tanár meg diák, állampolgár, dolgozó, stb, stb... Ha rosszul játszod a szerepet, vagy nem a körülményeknek megfelelőt választod a repertoárodból, abból elég fura helyzetek tudnak születni (olyan leszel, mint a csaj az Alkonyatban). Az az üdvös, ha minél komplexebb szereprepertoárral rendelkezünk, mert akkor több szituációban találjuk meg az adekvát viselkedési formát, aminek következtében mi és a környezet is jól járunk.

Egyes elméletek szerint a személyiségünk lényegében a szerepeink egyvelegéből áll (bár ezért a definícióért kb. kettest kap az ember egy szigorlaton, de azért remélem, nincs harag).

A személyiség sosem egyenlő egy szereppel sem, még akkor sem, ha az életedben éppen az a fő szereped. Itt kezdődhet a probléma: a szerep, a maszk ránő az arcodra, és már nem tudsz teljesen önmagad lenni. Másik eshetőség, hogy a környezet "rászögeli" az arcodra ezt a maszkot, mert úgy megszokta már, jól ismeri, és igen kényelmes számára, hogy nem kell egy összetett ember többi én-részével foglalkozni. A fent idézett úriember is valahogy úgy jutott elvonóra - legalábbis szerintem - hogy csak az egyik szerepében (kőkemény heavy metal sztár) tudott/hagyták működni, miközben neki meg a környezetének is szüksége lett volna a többire.

Mostanában szembesültem azzal, hogy időnként nekem is vannak ilyen gondjaim, csak sajnos az én szerepem nem olyan menő, mint az övé. Néha szeretnék rám erőltetni a pszichológus-szerepet. Ezzel azért lehet kezdeni valamit, legfeljebb páran bunkónak tartanak, azonban a gondolataimat nem tudom ilyen ügyesen hárítani, és időnként bosszankodva veszem észre, hogy az arcomra nőtt a maszkom.

Közönség, rendező és kritikus

Az egyszerűbb téma: a külső elvárások helyeznek szerepbe. Korábban feltűnt, hogy úgy általában a segítő szakmát választóktól elvárják, hogy mindig segítő szerepben érezzék magukat, függetlenül a szituációtól. Egyszer a híradóban - épp uborkaszezon volt - riportot adtak arról a konfliktusról, amikor levittek a Balatonra értelmi fogyatékosokat, akik ott, hát, magukat adták, a többi strandoló felháborodására. Ha nem csal az emlékezetem, feljelentés is történt, talán közszeméremsértés miatt. Nem tudom, pontosan mit műveltek, igazából nem is ez volt a riport csattanója, hanem a következő adalék: a strandolók, akik a hatósághoz fordultak, pedagógusok. Hát, micsoda világ! Ők igazán lehetnének megértőbbek, hiszen ők tudják a legjobban, hogy szerencsétlen flótás nem tehet róla, hogy ennyi intelligencia jutott neki, és ha nem tehet róla, akkor már nyilván nem is lehet zavaró, hogy ádámkosztümben rohangál (vagy odamegy mindenkihez haverkodni, és nem lehet lekoptatni, nem tudom, mi csapta ki a biztosítékot). A híradó valahogy azt sugallta - illetve nekem így jött le - hogy ezek a pedagógusok hiteltelenek, mert a szabadságukon nem képviselik azokat az attitűdöket, amelyeket a munkahelyükön szoktak. Gondolom, erről sokat lehet vitázni. Az biztos, hogy a pedagógusi pályát nem a pénzért választja az ember, szóval lehet értelme hivatásról beszélni. A hivatás meg egy olyan dolog, ami az ember énképének, identitásának fontos része, azzal definiálja magát, akkor meg nem hagyja a munkahelyén, nem? Mégis, igazságtalannak érzem ezeket a sugallatokat. Kételkedem abban, hogy a szerkesztőségből, vagy a társadalom nagy részéből bárki örülne neki, ha a munkáját össze akarnák mosni a személyiségével, és az emberi/szakmai minőségét firtatnák, ha nem akarja épp azt a szerepet játszani, amit megszoktak tőle. Nem korrekt, hogy egyeseknek "csak munkájuk" van, amit felvesznek, elvégeznek, letesznek, de nem kötődnek hozzá, ezért olyan ellentmondásos szerepeik lehetnek, amilyeneket csak akarnak - másoknak pedig "hivatásuk", tehát tőlük elvárható az állandó készenlét és öncenzúra. Tanultam, hogy az emberi gondolkodásmód ilyen, de nem látom be, hogy miért értelmes dolog ezt a médián keresztül is megerősíteni.

Maszk

A bonyolultabb téma: most jön egy érdekes lélektani csavar, mivel eljutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy kire vagyok igazából kiakadva (és miért kezdtem eredetileg írni ezt a bejegyzést). 

Magamra. Ugyanis, ahogy minden ember, én is magamba építem a környezet elvárásait, aztán meg szorongok, amikor a valós énképem, meg ezek az elvárt énképek valahogy nem jönnek ki egymással. A pszichológus-szerepnek is van egy maszkja, amit fel kell vegyek, ha hitelesnek akarok látszani. Nagy öröm, amikor azt tapasztalom, hogy a maszk néhol egész jól illeszkedik az eredeti arcomhoz, és még jól is áll a szerep. Vannak azonban olyan vonások is, amelyek igazából nem fontosak annyira a szerephez, de a közönség valamiért látni akarja őket, különben nem értik, mit csinálok a színpadon. Vagy épp passzolnak a szerephez, csak hozzám nem, és én nem így szeretnék játszani.

A legfontosabb az életben, hogy önmagad légy.
Kivéve, ha lehetsz Batman is.
Akkor légy Batman.

Elég sokat hallottam már, hogy a pszichológus munkaeszköze a saját személyisége. Ez a munkaeszköz néhány esetben a legjobb a megoldáshoz, néhányban pedig használhatatlan. Rendben, de számomra ez csak azt jelenti, hogy ugyanazt a szerepet többféleképpen is el lehet játszani, nem azt, hogy olyan "egyéniség" lehetek ebben a szakmában, amilyen csak akarok, legalábbis a hitelesség elvesztésének kockázata nélkül. Ez a probléma lényege. Miközben próbálom kicsit egyedibbé, komfortosabbá faragni a maszkot, azon agyalok, hogy szükséges-e, lehetséges-e a maszk mögötti embert kicsit a maszkhoz igazítani? Vajon önfeladás lenne? Ez a szakma ugyanis szépen bele tud piszkálni az ember személyiségébe. Egy ideig nem figyelsz oda, aztán azon kapod magad, hogy megérted a nők problémáit (már ha felismered őket), természetes számodra, hogy melegekkel haverkodsz, nem utálod azokat a dolgokat (és embereket), amiket eddig, és ijesztően objektívan tudod önmagad elemezni (legalábbis a múltbéli önmagad). Nekem ott sikerült elkövetni a hibát, hogy nem választottam szét azokat a szerep-elvárásokat, amelyekkel a társadalom él, azoktól, amelyeket igazából én is fontosnak tartanék, de valamiért nem mennek. Bosszantó dilemma, hogy nem tudod eldönteni, hogy egy konfliktus külső elvárások miatt (mint a strandoló, intoleráns pedagógusoknál), vagy valójában belső elvárások miatt (ilyen szeretnék lenni, de - még - nem vagyok ilyen) alakul ki. Ennek következtében gyakran pörögnek az olyan töprengések, hogy "ebben a helyzetben ez oké viselkedés, vagy ezt a tulajdonságomat a munkán kívül kéne gyakorolni", "az adott probléma megmarad életvezetési problémának, vagy kihat a szakmai működésemre is", "használhatok-e ilyen kifejezéseket; közvetíthetek-e ilyen értékeket; fel tudják-e mások dolgozni, hogy a szakmai attitűdjeim szabadságra mentek"...? Ahogy a pszichodrámán visszajeleztek: "Bálint, neked rengeteg érdekes én-részed van: némelyik nagyon kifinomult, mások meg olyan műveletlenek, mint az ugar". Nem vicc, csomót agyalok azon is, hogy mondjuk ide milyen hangnemben írok; rendben van-e itt egy szarkasztikus vicc, vagy az már aláássa az szakmai kompetenciáimról kialakított képet (most például elhatároztam, hogy próbálok kicsit lazább lenni, hátha az nem lesz olyan mesterkélt...)?

Karbantartás alatt 

Valahol azért rendben van, hogy ennyi itt a kétség. Egyrészt még mindig az út elején vagyok, tehát belefér a formálódás szakasza, másrészt ha a személyiségem a munkaeszközöm, akkor időnként kellenek a karbantartási munkálatok, vagy úgy fog működni, mint a számítógépem (amin évek óta nem raktam újra a rendszert, ezért tele lett szeméttel, és olyan lassú lett, hogy időnként fontolgatok egy töréstesztet). A karbantartás meg ezzel jár.

Ha kimászom majd ebből, vagy eljutok egy mérföldkőhöz, akkor valószínűleg lesz egy saját élményem, ami majd hitelesebbé tesz, legalábbis azok előtt, akikre szintén ráférne egy ilyen karbantartás. Nagyon úgy tűnik, hogy az ember időnként eltűnik a maszk mögött, aztán próbálkozhat, hogy újra összerakja az identitását (ez nem saját gondolat, a szakdogám írása közben olvastam erről egy fél könyvet), így járt szegény Hetfield is. Neki végül összejött egy kis terápia segítségével, talán mi is elkerüljük az összeomlást meg a ripacskodást...