Nem vénnek való vidék

Agresszió

Az agresszió, mint biológiai örökség.

Annak idején az edzőtáborban a csapat valami művészekkel közösen birtokolta a helyet. A festők idős aktmodellje, látván a kardokat, fontosnak tartotta hogy odamenjen a vezetőnkhöz, és közölje véleményét, hogy ő hányni tudna tőlünk, és undorodik az erőszaktól, agressziótól. Kétlem, hogy különösebben sok időt áldozott volna arra, hogy egyáltalán megértse az agresszió fogalmát, vagy hogy átgondolja, hogy az, hogy odamegy tök idegen embereket sértegetni, agresszívabb cselekedet, mint hogy egy baráti társaság kontrollált körülmények között harcművészkedik.

Komolyan meglepődöm, hogy hányszor, hányfajta embernek kell elmagyaráznom, hogy mit jelent az agresszió. Sokrétű jelenség, ez tény, még a pszichológiában is egy csomó definíció, nézőpont van hozzá. Szerintem a legjobb Buss sommás kijelentése: az agresszió az, amikor az egyik személy ártani akar a másiknak. Sajnos a pontos idézetet nem tudom fejből, de a lényeg azért megvan. Ebben a definícióban benne van, hogy az agresszió nem csak  azt jelenti, hogy Sanyika pofán veri Gézukát, mivel ártani nem csak fizikailag lehet, hanem lelkileg is. Az is agresszió volt, ami a pofán verést kiváltotta, nevezetesen Gézuka Sanyika anyját szidta. Sőt, az is az agresszió egyik formája, hogy az osztálytársak érdeklődve nézik a jelenetet, és ahelyett, hogy közbelépnének, titokban örülnek, hogy az a szemét Sanyika/Gézuka végre megkapja a magáét (konkrétan ez a passzív agresszió). Jogilag nem ugyanolyan megítélés alá kerülnek ezek a magatartásformák, de etikailag kicsit összetettebb a dolog. Nagy kerek szemekkel néznek rám az érintettek, amikor erről beszélgetünk aztán...

Arra tippelek, hogy a fent idézett hölgy erre rávágná, hogy jó, akkor ő az agresszió ezen formáitól is undorodik. Nem megoldás, sajnos. Az undor, elutasítás, ítélkezés önmagában - de nem feltétlenül - vezethet agresszióhoz, szaknyelven ezt hostilitásnak hívják. Hitelesebb lenne a hölgy, ha megérteni próbálná az agressziót, nem elfojtani (bár ő inkább másokban akarta elfojtani, nem önmagában). Bár, ahogy egy későbbi téma nálam is, az agresszió előbb-utóbb mindenkiből kiváltja ezt a hostilitást, vagy egyenesen agresszív magatartást, csak mindenkinél máshol van a küszöb, hogy ez az "előbb-utóbb" mikor következik be.

Ritualizált agresszió 

Az ember önmagában agresszív lény. Mondtam valami újat? Legfeljebb azoknak, akiknek az is újdonság - vagy legalábbis kellemetlen tény - hogy az ember szeret berúgni, szexelni, és napi szinten dőlnek ki belőle gusztustalan dolgok. Attól még, hogy biológiai okokból agresszívak vagyunk, még nem kell feladni az önszabályzásra tett kísérleteket, hiszen számos más biológiai működésünknek is sikerült egész normális kereteket kitalálni.

Az agresszió esetében ilyen a ritualizált agresszió, ami egyébként már az állatvilágban is megjelenik. Az a lényege, hogy a felek eljátsszák, hogy harcolnak, összemérik az erejüket, de szabályok mentén, bizonyos határokat betartva. Ilyen például a küzdősport, vagy a barátok közötti oltogatás, aminek egészen komoly szubkultúrája alakult ki. Ízelítőnek berakok egy videót, nem rég láttam:

Mint a mellékelt videó mutatja, a ritualizált agressziót akár élvezhetjük is, mi nézők; meg persze a résztvevők is. Csak az a baj vele, hogy kicsit bonyolult, és meg kell tanulni a módját.

Először is, mint mondtam, mindenkinek máshol van a küszöb. Egyszer elmentünk paintballozni a Kortárssegítő csoporttal, és ott egy lány tök rosszul érezte magát, mert úgy érezte, hogy ilyen mértékű agresszió már nem passzol a személyiségéhez. Egy haveromat pedig a legkeményebb beszólásokkal is savazhatom (olyanokkal, amelyekért kétszáz éve még párbajra hívtak volna), legfeljebb annyi lesz a reakciója, hogy "ezt most te nyerted", mivel bármit mondok, neki elég a tény, hogy nincs mögötte ártó szándék.

Érezhető, hogy a szociális intelligencián, empátián múlik, hogy a ritualizált agresszió megmarad-e ritualizáltnak. Ezek az adottságok csiszolhatók és csiszolandók is, erre van ugye a szocializáció (nevelés) gyakorlata. Van is ezzel elég munkám, más-más háttérrel.

Az első az, amikor a gyerek (de felnőtteknél is gyakran látni) valamilyen kellemetlen ingert kap a ritualizáltan agresszív játék során. Ha jó konfliktuskezelő készsége van, akkor először átgondolja, hogy őt tényleg bántani akarták-e itt, és aszerint cselekszik. A legtöbb gyereknek, főleg egy forrófejűnek (oké, nevezzük nevén, hiperaktív) azonban még közel sem tartanak itt a képességei, úgyhogy azt a következtetést vonja le, hogy "nyilván bántani akartak, hiszen fáj". És már üt is.

A második jellegzetes helyzet az "ártatlanoké", akik azzal kísérleteznek, hogy hol a határa a ritualizált agressziónak. Ők kevésbé impulzívak, jól ráéreznek arra a területre, ahol az eredmények függvényében lehet akár azt mondani, hogy "oké, csak hülyültem", vagy "mekkora csicska már ez az ember". Ők gyakran ténylegesen rivalizálnak egymással, ami igazi, ártó szándékú agresszióhoz vezet. Náluk inkább az a cél, hogy segítsek nekik abban, hogy elég erősnek, menőnek érezzék magukat anélkül, hogy eltipornának másokat.

Ember embernek farkasa

Igazából nem a farkas itt a jó hasonlat, hanem egy másik állat, a páva. Nem emlékszem rájuk a saját serdülőkoromból, de ahogy beszélgetek a srácokkal, látom, hogy ma már biztosan nagy meghatározói a diákok társadalmának. Arról kapták a nevüket, hogy igyekeznek úgymond "igényesen" kinézni, ami azt jelenti, hogy márkás cuccokat viselnek, nagy gonddal igazgatják a frizurájukat, szoliznak, trendi mobillal rohangálnak, és a többi, és a többi... Eddig igazából csak ízlésről van szó, de páváknál ez az ízlés, igényesség meghatározója annak, hogy velük vagy ellenük vagy-e. Magyarán egy közösségbe nem a saját értékeid, hanem a ruháid és telefonod értéke alapján kapsz bebocsátást. Kicsit olyan, mintha ők lennének a fogyasztói társadalom öklei: ha nem akarsz beállni, akkor ne számíts baráti szavakra tőlük.

Nem mintha a többi szubkultúra a tolerancia szigeteit képviselnék egy iskolában, csak náluk vállaltan megjelenik, hogy a barátkoznak a devianciával. A devianciához általában az elidegenedés vezet, az elidegenedésről lehet beszélni, és már el is indulhatunk valami pszichés fejlődés felé... Azt viszont nehezebb megfogni, hogy "az Iphone4 már nem menő, úgyhogy nem lógok azokkal a csicskákkal, akiknek csak olyan van". Egyébként azok a depressziós, szorongó diákok, akik más sulikból jöttek át az elviselhetetlen légkör miatt, leginkább a pávákra panaszkodtak.

Díszes öltözék, ami megvéd
a többiektől. Nehéz eljutni
ahhoz, aki mögötte van...

A versengés tehát adott a "suli legmenőbb diákja", a "falu bikája", a "kiskakas a szemétdombon" címért. Mondhatjuk, hogy mindenki alfa hím szeretne lenni, de igazából a lányok is beszálltak már a ringbe: kemények a szövegeik, kemények az ökleik, és ránézésre ugyanolyan kemény szívük is. Így alakul ki az iskolai zaklatás, azaz a szakmában elterjedtebb nevén bullying. Ez az iskolai terror látszólag ritualizált agresszió, mivel fizikai erőszak nem nagyon történik (jobban mondva nálunk nem...), viszont az agresszió összes többi formája intenzíven jelen van. Annak idején én sikeresen belekeveredtem a zaklatásba mind az elkövető, mind az áldozat oldalán, igazából ma már nem tudnám megmondani, melyik a nagyobb ciki. Amennyire visszaemlékszem, bizonyos határt azért mindenki tudott tartani. Nálunk legalábbis sosem halt meg senki.

Nem vénnek való vidék

Az iskolai zaklatásban egyetlen szerencse van, hogy az iskolában történik, ezért legalább egy kis esély van rá, hogy az intézményen belül vissza tudjuk szorítani. Olvastam viszont egy cikket (katt a linkre) az ún. cyberbullyingről, ami egészen jól érzékeltette, hogy nálam hol lenne az a bizonyos küszöb, amikor már túl nagy erőfeszítés lenne megértőnek lenni, és inkább tűzzel harcolnék a tűz ellen.

Tömör összefoglaló: valakit piszkálnak az iskolában. Nem jó, de hétköznapi dolog. Ez a valaki megtörik. Öngyilkosságot kísérel meg. Baromira nem jó, baromira nem hétköznapi. Itt van az a pillanat, amikor mi anno teljesen szétestünk volna, és komolyan elgondolkodunk, hogy tulajdonképpen mi a francot is művelünk? Sőt, állítom, hogy azoknak a gyerekeknek is egy nagy része képes lenne ennyi együttérzésre, akikkel dolgozom, és papírjuk van róla, hogy érzelmi problémáik vannak.

A internet azonban nagyjából olyan, mint a Vadnyugat: minden pszichopata azt csinál, amit csak akar. Már ha van értelme egyáltalán pszichopátiáról beszélni, hiszen a netnek éppen az a hátulütője (bár néha előnye is), hogy nem kell a másik szemébe nézni, könnyebb óvni az anonimitást, elkerülni a felelősséget; és egyáltalán, egy Facebook-üzenőfal nem tud olyan empátiás reakciót kiváltani, mint egy szemtől szembeni helyzet (legalábbis jóval fejlettebb empátiára van szükség). Mivel az iskolások nagy része elsődleges kommunikációs közegnek használja, az életterévé válik, ahonnan nem lehet úgy hazamenni, mint az iskolából. Nem lehet elköltözni sem. Ha igazán le akarnak vadászni, megtalálnak. Törölni persze törölheted magad, de akkor szinte a világból törlöd magad, hiszen már mindenki ott kommunikál...

Így történik, hogy az öngyilkossági kísérlet után ez a valaki kap egy üzenetet, "sok sikert a legközelebbi próbálkozáshoz :D".

Még azt is el tudom képzelni, hogy az üzenet küldője úgy gondolta, hogy ez is csak valami ritualizált agresszió, és a smiley kihúzza a méregfogát az egésznek. Egy biztos: a szociális intelligenciája, empátiája enyhén szólva is gyenge. És a net nem is fog ezen változtatni.

Külföldön már próbálkoznak a törvény erejével szembeszállni a jelenséggel. Ám a neten nincsenek határok, így a cyberbullying elterjedését egy közösségben könnyebb lenne megelőzni, mint leállítani. Valahogy olyan irányba kell terelni a srácokat, hogy megtanulják kezelni a bennük lévő haragot, frusztrációt, a versengésre való hajlamot, és megtanuljanak nem átlépni bizonyos határokat, még akkor se, ha tudják, hogy nem lehet őket elkapni utána. Foglalkozni kell az erkölcsi fejlődéssel, ez triviális, és közhely is ezzel egyetemben.

Ilyennek képzelem el a hiteles
szakembert a cikk alapján :D

Vannak is erre törekvések, most például be fog jönni a hittan/erkölcstan óra. Gondolom ez valamilyen válasz akar lenni a "páva-jelenségre" (ezt én fogalmazom meg így, valahogy az ő szövegeikről jut eszembe mindig, hogy gáz van). Szerintem ezt még lehet is jól csinálni, attól függetlenül, hogy azért eléggé érezhetően van itt némi politikai, ideológiai hatás. Az igazság az, legalábbis szerintem, hogy még a hittanban is a közös értékeink, és nem a jobbos értékek jelennek meg, ha jól csinálják. Ha jól csinálják. Ezen az egy kicsiny szón azonban nagyon sok minden tud bukni. Egy korábbi bejegyzésben kifejtettem, hogy alapvető, de nem mindig átgondolt igény, hogy egy ilyen fontos nevelői munkát hiteles szakember lásson el. A minap pedig olvastam egy cikket arról, hogy a hitelesség kérdéséről vannak egészen sajátos vélemények is. Itt olyan dolgok jelentek meg, hogy az tudná ezt a munkát jól végezni, aki "példás családi életet él" (hopp, ez ingoványos talaj...), de felmerült az is, hogy nem kéne pornót néznie, cigiznie, innia... Feltételezem, hogy abszolút jó szándék van a koncepció mögött. Van valami, amitől féltem a gyereket, ezért olyan embert bízok meg a nevelésével, aki a közelébe sem megy ennek a valaminek (így aztán hitelesen el tudja majd mondani, hogy ezek mennyire rossz dolgok). De valóban ezek a deviáns ember jellemzői? Nem lehet hogy elavult, csak külsőségekről, sztereotípiákról szól? Mi van azzal, aki minden külsőség szerint tökéletes, csak éppen - néha szó szerint - halálra szekálja azt, aki nem tetszik neki?

Azt hiszem, hogy a hiteles szakemberről kialakított kép nem egy valós problémára ad választ, hanem egy olyanra, ami már súlyosbodott azóta, hogy a hitelességgel foglalkozó emberek utoljára foglalkoztak vele. Például a bejegyzés elején említett hölgy szerintem simán hiteles szakember lenne, a cikkben leírt kritériumok szerint, de kétlem, hogy tudna mit kezdeni azzal a lelki mészárlással, ami mostanában a fiatalok között megy. Inkább csak rájuk erőltetné a saját kényszeres kis hiedelmeit, megmondaná, hogy mi oké, mi nem, majd várná, hogy az információ átadásából valahogy változzon a nyugati kultúra egyik legnagyobb problémája. Szerintem ő nem fog tudni alkalmazkodni ehhez az új fronthoz, már ha akar egyáltalán. Én is csak kapkodom a fejem.