Vezetni annyi, mint...

A múlt hétvégén volt szerencsém részt venni egy 24 órás várcsatában, amelynek a végére megtudhattam, mit érezhet Jack Bauer egy évad végén, illetve milyen kemény dió embereket vezetni pörgős versenyhelyzetben. Volt ugyanis egy kis osztagom, akiket nekem kellett valahogy egyengetnem a harctéren, ami azt illeti, változó eredményességgel. Ez persze csak játék, de könnyen belátható, hogy bizony olyan dolgokat tanulhat meg egy ilyen játék során az ember, amiket a valós életben is alkalmazhat (...persze a csataformációkra gondolok).

Szabad nép

Egy több országban is elvégzett kísérletben a kooperatív munkát vizsgálták. A feladat pontosan az volt, hogy 16 embernek egy hajómodellt kellett összerakni, minél gyorsabban. Azt a nem éppen meglepő eredményt kapták, hogy azok a csoportok hatékonyabban dolgoztak, ahol volt egy főnök, aki szervezte a munkát. A vezetőnek tehát szervezői feladatai vannak, ez nem is újdonság - az érdekes inkább az, hogyan választják ki a különböző kultúrából származó csoportok azt az embert, akinek szerintük szervezni kellene. Az amerikaiaknál ez úgy ment, hogy mindenki mesélt magáról valamennyit, kialakult valamilyen benyomás, és nem egészen világos, intuitív módon kijelölték a vezetőt. Az amerikaiaknak jó intuícióik lehetnek, mert jellemzően ők voltak a leghatékonyabbak. Nem messze tőlük maradtak el a japánok és a németek. A japánok a legidősebbet, a németek pedig a legmagasabb végzettségűt jelölték ki vezetőnek, aki ha nem is szervezte meg a munkát, ügyesen leosztotta a szerepeket a szervezéshez.

Számomra az üzenet az, hogy a sikeres csapatok mind hittek abban, hogy létezik valamilyen jól felismerhető kompetencia, aminek segítségével valaki jó főnök tud lenni, és úgy szervezi meg a munkát, hogy a közérdek szempontjából az a legjobban haladjon. Ennek a hitnek köszönhetően a csoporttagoknak magától értetődő volt, hogy alávetik magukat a választott vezető döntéseinek.

Kelet-Európa azonban nem tűr több rabigát. Az ebből a régióból származó csapatok nem jelöltek ki főnököt, és ha valaki megpróbálta felvenni ezt a szerepet, akkor az bizony nem tette zsebre, amit kapott érte.  Előjött a klasszikus "ki mondta, hogy te vagy a vezér?" attitűd. Mondanom se kell, hatékonyság szempontjából ez a régió a sor végén kullog. Ki tudja, talán nem csak azért, mert itt nincs hajóipar...

Minden katona tarsolyában hordja a marsallbotot

Elmélet...

Napóleon állítólag nagyon lelkesítően hatott a seregére ezzel az állásponttal. Úgy látszik, szeretünk főnökök lenni, afféle jutalomnak éljük meg. Gondolom a dominancia-igényről van itt szó, a törekvésről, hogy mi legyünk a helyi alfa hímek, esetleg valakinek így elégülnek ki a megbecsültség iránti igényei, kompenzál valamit, eljátszhat egy ismerős szerepet, satöbbi.

Nekem a Tanú című film jut eszembe erről, amikor a derék pártfunkcionáriusok állandóan berakták az emberüket, szegény Pelikánt valamilyen vezetői pozícióba, mert hogy az milyen jó lesz majd neki. Pelikán azonban kellő önismerettel rendelkezett ahhoz, hogy előre megjósolja a döntés kedvezőtlen kimenetelét. Az események mindig őt igazolták, de nem baj, oly korban élt ő e földön, amikor fontosabb volt a politikai megbízhatóság, mint a szakmai. Ezek után azért nem csodálom, hogy mifelénk bizalmatlanok vagyunk azokkal, akik a csoport élére akarnak állni - nem éppen azt tapasztalta ez a társadalom, hogy a rátermettség az, ami magas pozícióhoz vezet.

Márpedig Napóleonnak igaza van, bármikor megtörténhet, hogy valaki vezetői szerepbe kerül.

...gyakorlat

Szerintem az amerikaiak a fent említett kísérletben azért voltak olyan hatékonyak, mert külön kezelik a vezetői feladatokat és az éppen megoldó feladatokat. Akarom mondani, belátták, hogy egy dolog, hogy össze kell rakniuk egy hajómodellt, ami x kompetenciákat kíván, ám valakinek meg is kell szervezni ezt a folyamatot, amely feladathoz viszont y kompetenciák szükségeltetnek. Ezek a kompetenciák nyilván mindenkiben megvannak valamilyen szinten, de a logikus döntés mégiscsak az, hogy mindenki azt a feladatot végezze, amelyikhez neki vannak a legmagasabb kompetenciái, vagy még a legjobban ért; függetlenül attól, hogy milyen élettapasztalatok és tanulmányok gazdagítják.

Szerepek

Egy munkacsoport tulajdonképpen olyan, mint valamilyen szuperhőscsapat. Mindenkinek megvan benne a speciális képessége és szerepe. Egy kedves barátom, aki igen jártas a civilszervezetek szférájában, nem régiben előadást tartott arról, hogy milyen szerepek - s ebből következően kompetenciakörök - vannak egy szervezetben, munkacsoportban. Sajnos fejből kell felidéznem az anyagot, úgyhogy egy kis pontatlanság elképzelhető. Négy szerepet különítenek el egy szervezetben:

• Kreatív ötletelő / végrehajtó: ő az, aki bedobja az ötleteket, hogy merre lehetne menni, illetve a megvalósításban részt vesz, de nem ő szervezi a folyamatokat.
• Szakértő: ő ért a legjobban az adott témához, feladathoz, ő látja el információkkal, heurisztikákkal a csapatot. 
• Menedzser: ő teremti elő és osztja be az erőforrásokat, talán szervezői feladatokat is vállal, ebben nem vagyok biztos.






• Vezető: irányítja a folyamatokat, döntéseket hoz (és vállalja értük a felelősséget), kereteket alkot a csapatnak, fenntartja a morált

Ha jól értettem az elhangzottakat, akkor ezek a szerepek a személyiségen alapulnak, azaz az embernek van egy jellemző szerepe, és nehezen vesz fel a személyiségétől idegen szerepeket (vagy ha muszáj, akkor ügyetlenkedik benne).

Gyakorlat teszi a mestert

Itt jön képbe, hogy miért érdemes olyan nyűgöket felvállalni, mint a várcsatában egy osztag irányítása, a Pszinapszison egy stáb vezetése, a Kortársban egy projekt koordinálása vagy a fórummal egy szerepjátékos tábor megszervezése. Ezek konkrétan az én vállalkozásaim az elmúlt évekből, és olyan dolgokat tanultam meg belőlük, amik egyszer még elég lényegesek lehetnek. Amellett, hogy fejlődött az önismeretem, azért hasznára is voltam pár embernek - és ha egyszer szerepet kell vállalni valamilyen folyamat lebonyolításában, tudom majd, hol van igazából hasznom (nem úgy, mint egyesek).

Alighanem vannak elég jó anyagok a vezetői kompetenciákról, úgyhogy inkább saját élmény szintjén mesélek arról, hogyan találkoztam velük (ergo hogyan találkozhatsz velük te is, kedves olvasó).

Döntés és felelősségvállalás: a csatában igazából leginkább annyit fejlődtem, hogy képes voltam felvállalni a felelősséget a döntéseimért, és elfogadni, hogy attól még, hogy nem tudom, hogy mi a jó megoldás, lépnem kell. Ez nem olyan magától értetődő ám, ha valakinek az a leghőbb vágya (kis rosszmájúsággal kényszere), hogy jól kell csinálnia a dolgokat.

forrás: cuinsight.com

Az első ilyen elmélkedésem egy sakk-meccs után volt. Nem tudok sakkozni, ezért megkértem egy cimborámat, hogy tanítson. A srác nem kímélt: egy rövid roham után körbezárta a királyomat. Mondom, innen már nincs kiút, ilyen helyzetben a megadás tökéletesen elfogadható megoldás. Erre ő azt mondja, oké, cseréljünk oldalt. Ekkor kezdett alázni: kitört az előző bábuimmal. Hogy csinálta? Úgy, hogy nem akartam feláldozni a fontosnak ítélt bábukat, és ahelyett, hogy az ő "életük" árán kihoztam volna a királyt, mint haver ezt meg is tette, hezitáltam.

Ez önmagában nem valami különleges dolog, de így van ez az élet többi területén is, ahogy ezt már pár kliensemmel megfejtettük: vannak célok, értékek, vágyak, amelyek versenyben vannak egymással. Minden álmod nem valósulhat meg. Kell egy fontossági lista. Ahhoz, hogy megnyerd a meccset, néhány áldozat kell - talán ezért is hívják életvezetésnek. Az életvezetési tanácsadás pont olyan helyzetekre van, amikor azt hiszed, hogy mattot kaptál, de valójában menthető még a helyzet.

A témához én elég sok dolgot társítok: az út kiválasztása, amin haladni akarunk, szövetségesek (és ellenségek) begyűjtése, felvenni/kirúgni, venni/eladni - a lényeg az, hogy ezeket a döntéseket mindig a vezető hozza meg.

Szervezés: ez igazából valahol a döntés része, de szerintem a hatékony vezető arról ismerhető fel, hogy így vagy úgy, de a kezei alatt szervezettek a dolgok. Mindenki tudja, mi a szerepe, feladata, milyen részfeladatoknak kell teljesülnie a sikerhez. A hajómodell összerakásánál volt olyan, hogy egy egyiptológus professzor kapta meg a vezetői tisztséget, ő kijelölt egy a feladat szempontjából kompetensebb személyt, aki aztán szétosztotta a feladatokat. A csapat azonban nem tévedt, amikor a professzort választotta: a pasas képes volt felismerni, hogy a feladathoz kire van szükség, és képes volt mérlegelni az egója és közös érdekek viszonyát, vagyis le tudott mondani egy amúgy magas státuszról, és mást rakni a helyébe.

Személyes élményként én a 2010-es Pszinapszis technikai stábjának vezetését tudnám mondani. Enyém volt a vezetés kötelessége, azaz nekem kellett összeszedni, hogy melyik cuccnak, embernek hol és mikor kell megjelennie. Ezek asszem menedzseri feladatok. Azonban rövid úton rájöttem, hogy átlátni és kezelni ezt a rendszert sokkal egyszerűbben megy a barátnőmnek, mint nekem, révén ő civilben folyamatirányítással foglalkozik. Úgyhogy a munka egy eléggé lényeges részét rá bíztam, én igazából csak az embereket koordináltam a barátnőm rendszere alapján (minden sikeres férfi mögött áll egy értelmes nő...). Ennyi erővel persze a barátnőm is vezethette volna a csapatot, úgyhogy itt nem csillogtak a vezetői erényeim. Hacsak abból a szempontból nem, hogy a többi stábbal, munkaerővel én tudtam összehangolni a miénket, mivel a teljes rendszerben (révén hogy én voltam Pszin szervező évek óta) otthonosabban mozogtam. Különben is, működött a csapat...! 

forrás: aranyat.network.hu

Kapcsolat: egy csapat általában egy nagyobb szervezet része, ergo több csapattal kell együttműködnie bizonyos szabályok mentén. Ezeket a szabályokat, a szervezet jellemzőit nem a végrehajtóknak, hanem a vezetőknek kell ismernie, neki kell tudnia, hogy hol helyezkednek el a rendszerben, illetve ismernie kell a saját csapatának a rendszerét is, hogy a maximumot hozhassa ki belőlük. Várcsatában ilyen volt például, amikor amikor a hadmozdulatot csak más alakulatokkal szorosan együttműködve tudtuk kivitelezni (ezt még mindannyiunknak gyakorolni kell), a Pszinapszison ilyen, amikor ismered a többi stáb vezetőjét, működésmódját, stb. 

A saját csapatodban pedig nem baj, ha nem véletlenszerűen kapnak feladatokat az emberek. Nem mindenki ugyanolyan hatékony egy bizonyos feladatnál, egyesek nehezebben működnek együtt, és a többi. Ez például nagyon kijön egy szerepjátékos tábor, fórum menedzselésénél, ahol anno komolyan elgondolkodtunk azon, hogy kit milyen feladatra kérünk fel, kik tudnak együttműködni, és hogyan integrálhatóak egy nagyobb rendszerbe. Ezt a tábort már nem én szervezem egy ideje, és sajnos ezt a kardinális kérdést nem sikerült megvitatni az utódaimmal, akik így elsőre a saját kárukon tanulták meg, hogy a jó mesélők (szakértők) nem feltétlen jó vezetők, a jó vezetők nem feltétlen jó végrehajtók, stb. Azóta sokszor mondják, hogy "visszatérünk ahhoz a régi megoldáshoz, hogy...", ami szerintem jó pont, mert a múlttal való kapcsolat, a tapasztalatokból tanulás szintén a vezető(k) dolga.

Példamutatás: elgondolkodtató kérdés, hogy kell-e vállvetve küzdenie a vezetőnek és a beosztottaknak. A középkorban például alapvető volt, hogy a vezér megy elöl, és hiteltelen is volt, ha nem tette (ebből persze akadtak problémák, lásd szerencsétlen I. Ulálszló királyunkat...), a modern korban viszont az az elvárás, hogy a vezető hátul álljon egy dombtetőn vagy a HQ-ban, átlássa a helyzetet, és onnan irányítson. Ez a szemléletváltás szerintem kiterjed a feladat strukturáltságára, a beosztottak szervezettségére is. Gondolom régen lelkesíteni, megmozdítani kellett a lazábban szervezett csapatokat, fenntartani a morált, később pedig minden szervezettebb volt, ezért a kapcsolatok helyett a vezető már a feladatokra koncentrálhatott. Talán az sem mindegy, hogy elindítani vagy mozgásban tartani kell-e a folyamatokat.

A jó vezető fenntartja a morált: "Uram,
bekerítettek minket!" "Kiváló, akkor már
minden irányba lőhetünk!"

Példamutatásban általában próbálok jeleskedni. Csatában például együtt menetelek a vonallal (és én halok meg először), edzésen igyekszem részt venni az erősítésben, a szerepjátéktáborban én voltam a leglelkesebb játékos, a Pszinapszison vezetőként is rengeteget rohangáltam a műszaki cuccokkal. Igazából ezt élvezem, a hátulsó dombon való álldogálástól meghülyülnék, és mint sakk-tudásom is mutatja, nem is menne jól.

Példamutatásban igazából egy dolog van, amit viszont elvárnék a vezetőmtől: amikor indítani kell valamit, akkor ő álljon az élre. Aztán majd kereshet mást oda, de amíg nincsenek meg a kidolgozott heurisztikák, és csak reménykedni lehet az ügy sikerességében, szerintem kell valaki, akin látszik, hogy hisz benne. Ilyen volt például a szerepjátékos tábor elindítása, amit a második évben már nem kis részben egy másik srác szervezett (mivel ezekben a feladatokban ő a jobb). Vagy a Kortársban az Identity projekt beindítása, amit szintén én kezdtem, de igazából akkor kezdett el működni (a honlapjuk alapján most is működik), amikor valaki más kezdte el vezetni. De addig ki kellett dolgozni a "best practice"-t, amihez nem elegendő a kreatív ötletelő szerep, mert az körülbelül úgy hangzik, hogy "no elvtársak, foglyuk meg a fát, aztán vigyétek".

Önismeret

Ha egy állásinterjún azt kérdeznék, vezető típus vagyok-e, egyértelműen azt mondanám, hogy nem. Az ötletelő/végrehajtó jól megy: a kortársas projekt, a szerepjátékos tábor indítása, a pszinapszisos "példamutatás" és a csatában kivívott igen szerény érdemeim erre utalnak. A szakértő is jól megy, igazából emiatt kaptam ezeket a vezetői szerepeket, mert a hozzájuk kapcsolódó feladatokat, célokat viszonylag jól ismerem. Menedzsernek egyértelműen béna vagyok.

Igazából egyetlen érv szól a vezetői képességeim mellett, mégpedig az, hogy viszonylag jól megtalálom azokat az embereket, akik majd helyettem végeznek el bizonyos feladatokat :D. Talán ez is egy képesség, nem tudom, majd megkérdezek egy amerikait.

forrás: afhok.hu

Miért tartom ezt annyira lényegesnek, hogy ilyen hosszú bejegyzést írjak róla? A tanulmányaim és tapasztalataim alapján az életpálya nem egy egyenesen fejlődő valami, folyamatosan vannak viharok, változások, és egészen váratlan helyzetekbe, szerepekbe kerülhetünk. Hogy ezekből profitálunk-e, vagy megszívjuk, azt a pályaérettség, modernebb nevén pályaalkalmazkodás dönti el, ami lényegében a személyiség érettségének, életvezetési kompetenciáknak egy speciális változata. Az egyik leglényegesebb forrása az önismeret. Tekintve a világ jelenlegi működését, az önismeretnek szerintem elég fontos része az, hogy az ember tudja magáról, képes-e vezetni másokat?

Egy kicsit azért lesújtó képet ad az oktatásrendszerről, hogy az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat kizárólag szabadidős tevékenységekből szedtem össze...

Remény

"Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis."

József Attila: Két hexameter

Felhív egy régi barát, aki anno sokat tett hozzá az életed - lehetőségekhez képest - szerencsés alakulásához. Most te tehetnél hozzá az övéhez, konkrétan egy a fizetésedhez viszonyítva komolyabb összeget, mivel elég nagy anyagi gondjai támadtak. Persze csak ideiglenes, meg is tudja mondani, hogy mikor adná vissza a pénzt. Nem az a fajta, aki megszívatna. De mi van, ha mégsem kapja meg a pénzt, amire számít? Másoknak is adtál már kölcsön, és utána addig mutogatták az üres zsebüket, hogy már lemondtál a pénzről. De ez a barátod náluk intelligensebb és tisztességesebb is. Hiszel benne. Hinni akarsz benne.

Mindamellett tudod, hogy kockáztatsz, amikor a zsebedbe nyúlsz. És nem is csak a pénzed...

A trónok harca

forrás: Polgár Zsuzsa blogja

Mindenki próbálja sütögetni a pecsenyéjét. Adottság viszont, hogy nem mindenkinek jut ugyanolyan jó hely a tűz mellett, ráadásul ez a pecsenye, azaz az életműved olyan csemege, amit mások nélkül nem tudsz az ízlésed szerint megsütni. Úgyhogy elkezdődik a helyezkedés, koalíciózás, az a fajta, amiről többek között a játékelmélettel, erkölcstannal vagy hadtudománnyal foglalkozó irodalmak is szólnak. Nem egy egyszerű kérdés, hogy ki hol keresi és találja a helyét ebben a játékban, ki az, aki megírja, ismeri, betartja, megszegi a szabályokat. Most hogy elkezdtem erről írni, eszembe jutott egy rakás gondolat, amit a témához tudnék csapni, de kivételesen próbálok az előre kigondolt mederben maradni.

Azon gondolkoztam, hogy vajon miért az volt az első gondolatom, hogyan tudnám előkaparni a szükséges összeget a barátomnak? Hiszen elég feszes a költségvetés, semmilyen veszteséget nem engedhetek meg magamnak, egy ekkora - már ha bármilyen okból nem tudja időben megadni - pedig kapásból szétzúzná a nyaralási terveimet. Akkor egy kicsit lehiggadtam, elgondolkoztam, hogy mennyi fér bele nekem, de az egyenlet végén sem jött ki racionális eredmény. Viszont pontosan tudtam, hogy nem hagy majd nyugodni a lelkiismeret, ha cserbenhagyom a fickót. Beindul a paranoia. Talán fel akarják használni ellenem a lelkiismeretem? Manipulálnak? Nos, mind közelebb szeretnénk kerülni a tűzhöz, és ezért mind hatni próbálunk másokra. Az is manipuláció, amikor előre megdicsérem a diákot, hogy "tudom, hogy menni fog". Őt így lehet bevonni a játékba. Engem a lelkiismeretemen keresztül, ezzel sajnos már szembe kellett néznem párszor.

Naiv vagyok, ezt már egy lány is mondta, akivel az osztályában dúló hatalmi harcokról beszélgettünk. Mindenkiben csak a jót látom, és azt hiszem, hogy ugyanolyan szabályok szerint játszik, mint én. Elhiszem, hogy egymás fúrása mögött nem színtiszta rosszindulat, hanem kezeletlen sérelmek, elfojtott feszültségek, drámák vannak, amikkel lehet foglalkozni, és a végére valahogy mindenki számára élhető viszonyokat tudunk teremteni. Valaki más hozzátette, hogy igazából nem ezért vagyok naiv, hanem azért, mert nem akarom meglátni az emberekben a rosszat. Elképzelhető. Volt már olyan, hogy teljesen bevettem valakinek a meséjét a családi problémákkal kapcsolatban, vagy hogy ő tényleg próbál változtatni, csak idő kell... Némelyikük még most is megjelenik, és próbál bábként felhasználni a kis játszmájában, hátha a pszichológus bácsi majd kiáll érte a gonosz tanárokkal vagy osztálytársakkal szemben.

Amellett, hogy tényleg jellemző rám némi naivitás, ezek a játékosok kicsit rosszul ismertek ki. A lélek tanaival foglalkozó szereplőként nekem nem kell azzal foglalkoznom, hogy objektíve mennyi igazság van abban, amit elmondanak nekem. Inkább azt kell tudnom, hogy mi a személy szubjektív valósága. Sokszor tudatos csúsztatásokkal is jönnek, ez igaz, és nem is vált ki belőlem túl sok szimpátiát. De igyekszem nem erre helyezni a kapcsolatunkat, inkább a jót szeretném megerősíteni - talán ezt látják naivitásnak.

Szó mi szó, tényleg van ebben némi kockázat, s miután ebben a szellemben kivettem némi pénzt, hogy kölcsönadjam a bajbajutott barátomnak, némi iróniával elneveztem a tétet Stark-adónak. Az ötlet talán némi magyarázatra szorul; nem tudom, ki hogy van a Trónok harcával, én most a negyedik könyvet gyűröm, úgyhogy aki nem szeretne spoilert olvasni, az jöjjön vissza később...! :-) Szóval, bár bírom őket, szerintem a Starkok a sorozat evolúciós zsákutcái. Ahogy nézem, vagy az élők, vagy a Starkok közé tartozásuk szűnik meg szép egymásutánban, és valahogy mindegyik esetben azt képzelem a karakter utolsó gondolatának, hogy "de én azt hittem, hogy..." Azt hitte, hogy más is olyan nyílt, szigorú szabályokkal, nyílt sisakkal játszik, mint ő. Azt hitte, hogy azokat a határokat, amiket ő sosem lépne át, mások sem lépik át. Nem is készült fel más eshetőségre, pedig ő mondja a legtöbbet, hogy "készüljetek, közeleg a tél". Amikor meg kiderül, hogy rossz lapokra tett, akkor már csak egy drámai jelenetre futja.

Egyik haverom azért nem nézi a sorozatot, mert idegesíti ez a konok lovagiasság. Szerinte senki sem ilyen hülye. Dehogynem. Itt vagyok például én, aki hajlandó volt feltenni egy komoly összeget arra, hogy egy régi barát lelkiismerete is olyan szadista, mint az övé.

Hit

Minden rendben lesz a végén.
Ha nincs minden rendben, akkor
ez még nem a vége! Állítólag ezt
John Lennon mondta.

Olyan történetekkel, hogy valaki feltett mindent egy lapra biztosíték nélkül, tele van az élet. Az ember kockázatot vállal, hitelt vesz fel, hogy mondjuk a családnak minden meglegyen, aztán remél.

Valahogy felnőttként is hiszünk a Mikulásban, hogy majd jön, és segít, ha jók voltunk. Mert a világ igazságosan működik. Erről az attitűdről egyébként már írtak párszor, egy Lerner nevű figura például az igazságos világba vetett hitnek nevezi, ami - amennyire fel tudom idézni a szociálpszichó kurzus anyagát - arról szól, hogy rossz csak azokkal történik, akik valamilyen szempontból rosszak. Kihangosítva ez valahogy úgy szól, hogy  "azért dől be a hiteled, mert nem figyeltél, azért erőszakoltak meg, mert kihívóan öltözködtél, azért vertek meg, mert kerested a bajt, stb. Velem ezek nem történhetnek meg, mert én vigyázok magamra, jó vagyok, tehát nem is érdemlem meg a leckét". Megnyugtató ez a hiedelem, mert a világ így máris kiszámíthatónak és biztonságosnak tűnik, nincs az az ijesztő érzés, hogy bármikor megtörténhet, hogy mondjuk békésen elmész egy maratonra, és valami fanatikus a képedbe robbant egy bombát. Ezzel az attitűddel jól tudjuk hárítani az együttérzéssel járó szomorkodást is, hiszen a balszerencsés felebarát valahogy nyilván rászolgált a helyzetére. Például az én barátom azért került szorult helyzetébe, mert felelőtlen volt. Én nem vagyok az, tehát nem valószínű, hogy egyszercsak rosszul jönnek össze a dolgok.

A legmenőbb idézet a depresszív
realizmusról.

Ez az önáltatás egyébként még egészséges is bizonyos szempontból. Egy Taylor és Brown nevű szerzőpárostól azt a cikket olvastuk anno, hogy az emberek többsége jót remél a jövőtől, szerinte össze fognak jönni a dolgok, mégpedig jobban, mint az átlagnak. Úgy érzi, hogy van olyan, amiben kiemelkedő, ő különleges, szép és boldog. Statisztikailag ugye nem lehetséges, hogy mindenki az átlagon felül legyen. Derék párosunk megkapargatta hát a kérdést, hogy ezek a boldog emberek mennyire látják a valóságnak megfelelően a dolgokat. Az a kiábrándító eredmény jött ki, hogy kevésbé látják reálisan önmagukat és a jövőjüket, mint az enyhe depresszióban szenvedők. Addig azt hittük, hogy éppen a depisek torzítják a világot, de nem: igazuk van, tényleg nem különlegesek, tényleg nem kiemelkedők, tényleg nincs valami sok esélyük az amerikai álomra. A boldog emberek meg azért boldogok, mert ők egy pozitív szűrőn keresztül nézik az életüket. Ezt hívják egyébként irreális optimizmusnak és depresszív realizmusnak. Nyilván vannak ebben is szélsőségek, amik azért már tényleg betegségre utalnak.

A kiinduló példa alapján tehát ha én azt hiszem, hogy az én barátom jobb, mint mások, és tényleg vállalhatok érte kockázatot, akkor esélyes, hogy van itt némi irreális optimizmus. Viszont ha irreális optimizmus jellemez, akkor nem lehetek depressziós! Yeah!

Valószínűleg ezért szeretjük a mennyország-sztorit, a Disney-filmeket meg a Csillagok háborúját (ami már szintén Disney-film), mert átitatja őket az az irreális optimizmus, hogy a legvégén mégis rendben lesz minden. A Trónok harca is ilyen lesz szerintem, bár ott markánsan benne van a depresszív realizmus, hogy talán a végére minden rendbe jön - csak a végét nem mindenki éri meg.

Bajtársak

Van a történetnek egy csattanója, ami azért táplálja az én irreális optimizmusomat. A teljes történetben ugyanis kivettem egy (fájdalmasan kis) rakás pénzt, de nem a teljes összeget, amire bajba jutott barátomnak szüksége volt. Telefonon beszéltünk egy közös baráttal, aki maradt az eredetileg számomra is sokat ígérő informatikai pályán, és most jobban keres, mint én. Azt mondta, hogy ő is beszáll, ketten majd segítünk. A megbeszélt találkozóról két percet késtem. Ez alatt a közös barát nemes döntést hozott: végiggondolta, hogy nekem mekkora teher a dolog, és neki mekkora, és úgy döntött, nem hagyja, hogy túlvállaljam magam. Kifizette az egészet, mire odaértem. Lehet hát a barátságra alapozni...

A kondás legszennyesebb inge

Móricz Zsigmond címben hivatkozott novellája felkerült azon művek listájára, amelyek nem tűntek el szinte nyomtalanul a felejtés süllyesztőjében, miután megírtuk belőle a dolgozatot. Ami azt illeti, a világ gondoskodik is róla, hogy ne felejtsem el. A végét önkéntelenül is felidézem, amikor belekeveredek valamilyen ideológiai, vallási vagy politikai vitába, vagy az adekvát pénzügyi megoldásról való okfejtésekkel kerülök szembe. Személyesebb helyzet, amikor retró-szülőkkel beszélgetek a nevelésről, vagy durvább esetben gyermekvédelmi ügyeket vitatunk meg. 

Effektus

Egyik egyetemi tanárom minden gyakran felbukkanó helyzetre kitalált egy effektust; így született például a roppant tudományosan hangzó "Imre nagymamája effektus". Nekem is van ilyen effektus-elméletem, a "kondás legszennyesebb inge effektus", ami azokra a helyzetekre vonatkozik, amikor valaki valamilyen hiedelem szellemében cselekszik vagy nyilatkozik, s bár nem nélkülözi a jóindulatot, az átgondolatlan megoldásnak valamilyen érték esik áldozatul.

Eltérően a novellától, szerintem ez ma már nem tanultság kérdése. Ugyan vannak kivételek, de az emberek többsége számára ma már a legtöbb olyan információ elérhető, aminek segítségével meg tudja oldani a problémáit a hétköznapokban. Az, hogy lesz-e az ember olyan hülye, hogy a gyereket beássa a térdig a földbe (vagy a tévé elé, azt' nézzen ami akar), vagy betegen ráfekteti a kondás legszennyesebb ingére (vagy ad neki  pálinkát, természetgyógyász-placebót a szomszédtól, esetleg egy pofont, mert úgyis csak lógni akar a suliból), inkább gondolkodásmód, szokások, hiedelmek kérdése.

Az effektushoz hozzátartozik ugyanaz a tehetetlenség-érzet, mint ami novellában is van. Van benne egy sóhaj, hogy "hát, itt tartunk most". Ez alatt nem azt értem, hogy vannak maradi és haladó eszmék, vannak tanulatlan és tanult emberek, van primitív és szofisztikált elme - szerintem ez a téma bonyolultabb. Nem hinném, hogy egyértelműen meg tudnám mondani, hogy hol a fejlődés, és hol az ostobaság. Például rengeteg sík hülye embert látok diplomával szaladgálni, ellenben korunk olyan agytrösztjei, mint Bill Gates vagy a néhai Steve Jobs, állítólag gyümölcsözőbb elfoglaltságot találtak maguknak a diplomaszerzésnél. Ugyanezen megfigyelés mentén; nem minden régimódi ötlet ostobaság, és nem minden új idea visz előre. Sőt, gyakran a haladó szellemben kiötlött axiómák tűnnek számomra a legkorlátoltabbnak, például az a kijelentés, hogy "az embert úgy el kell fogadni, ahogy van". Szerintem itt a gondolkodásmód a lényeg, és nem annak a terméke.

Az előző bejegyzés fogalomtárából merítve, a normatív, zárt gondolkodásmódú ember előbb-utóbb csinál majd valami marhaságot, és csak reménykedhetünk, hogy az ő történetének végén nem kell majd összeszámolni a járulékos veszteségeket. Erre példa a fent idézett tolerancia-diktátum, aminek sikeres sulykolásával a tetőpontjára lehet gerjeszteni a konfliktusokat, amik majd tettlegességben, önagresszióban, esetleg szomatizációban testesülnek meg. Valamikor régen olvastam is hasonló esetekről, bántalmazott férfiak mesélték el a történeteiket, és minden sztori hátterében egy olyan hiedelem állt, ami megakadályozta az illetőt a változtatásban (mígnem felvágta az ereit)...

Nagy esze jobban tudja

Szerintem mindenkinek van a munkahelyén olyan arc, akit inkább hiedelmek, mint gondolatok irányítanak. Ha az ember igazán megszívta, akkor ez az arc történetesen a főnöke. Ez a főnök megmondja, hogy mit és hogyan csinálj, hiszen ő a főnök, tehát ő jobban tudja. Esetleg ő már tanulta ezt, és hát a rutin meg az évek egyértelműen megduplázta a szaktudását, ergo még örülhetsz is, hogy tanulhatsz tőle. Miért is vitatkozol? Ha a nyolcvanas években működött, akkor most miért nem működne? Minek akarsz modernkedni? Valami angolul van, akkor már biztos jobb is, mi? Rendszerszemlélet? Mér', nem mindegy, hogy a Béla az elsőről mit és hogyan csinál? Nyilván csak ezért akarják ránk erőltetni, hogy "haladónak" tűnjenek. Oké, akkor majd úgy teszünk, mintha megcsinálnánk, hadd örüljenek, de gyakorlatban azért maradjunk a régi, jól bevált módszereknél...

Ez az arc a cinizmus és a grimaszolás mestere. Ha a politikában történik fejlesztés, már emeli a kezét legyintésre, és csak azért hallgatja végig a hírt, hogy precízebben legyinthessen. Ez a magán ügye, de így van a közös dolgaitokkal is. Egy tréninggel és munkafolyamatokkal dolgozó ismerősöm meséli, hogy amint megjelenik, néhányan máris felveszik a "már megint mit találtatok ki" arcukat. Általában ezekkel az emberekkel utólag is sok meló van, mert egy új rendszert csak ők nem értenek. Nem mintha nem lenne meg hozzá az eszük, csak éppen nem arra fordítanak figyelmet, hogy az új ötletek alapján végezzék a munkájukat, hanem arra, hogy úgy végezzék a munkájukat, mintha az új ötleteket használnák. Az ő ellenállásuk a kondás legszennyesebb inge.

Ugyanez az ellenállás azért védhet is. A legutóbbi kampánymunkába változó mértékben vonták bele magukat az emberek. Egy idősebb kolléga megjegyezte: "látszik, hogy a ti generációtok nem volt katona." Megkérdeztem, hogy miért. Azt mondta, hogy vannak olyan feladatok, amiket tényleg csak látványra csinálunk meg, de valójában semmi értelmük. Mi pedig úgy stresszelünk a feladat miatt, mintha tényleg várhatnánk tőle valami komoly eredményt. Ők ellenben megtanulták, hogy néha az "igenis, uram" az elvárás, nem pedig egy probléma megoldása. Sajnos azt elfelejtettem megkérdezni, hogy ő honnan tudja, hogy melyik feladat értelmes, és melyik "jelenléti íves". Pedig ennek eltanulásával talán jobban meg tudnám értetni a rám bízott emberekkel, hogy most valami értelmes dolgot csinálunk, legfeljebb nem látszik elsőre...

Példák a "kondás legszennyesebb inge" effektusra

• Az alkohol folyékony pszichiáter.
• A pszichológushoz őrültek járnak.
• Amikor én nem tanultam, kaptam egy nagy pofont, ma meg már tanácsadásra küldik a gyereket.
• A férfinak élete van, a nőnek sorsa.
• Párterápia? Ne viccelj, ha nem megy, akkor el kell válni!
• Hagyni kell, hadd duzzogja ki magát!
• A homoszexuálisok veszélyesek.
• A gyerek a tévétől lesz erőszakos. Meg a játékoktól.
• Anyának mindig igaza van.
• Az önmegvalósítás az önzőség kicicomázott neve.
• A vallásos emberek babonásak és ostobák.
• Egy döntésnél a fejedre hallgass, ne a szívedre, mert az a racionális.
• Mindig hallgass a szívedre!
• A nagyapám dohányzott, mégis kilencven évet élt!

Több nem jut eszembe, ha akarjátok, folytassátok kommentben! ;)