Káin mikulása

Mostanában valahogy nincs kedvem megírni a komoly ötleteimet...
Az alábbi bejegyzés tulajdonképpen a projekcióról szól (ld. tavalyi bejegyzés), mégpedig a december elmaradhatatlan kellékével, a mikuláscsokival kapcsolatban.

Predator

"Népem hisz abban, hogy ha valamit meg akar ölni, akkor azt halálában szeretnie és dédelgetnie kell. Nincs korlát közted és az áldozat között, és te is meghalsz, amikor ölsz."

Kardue'sai'Malloc, Montellian Serat Mészárosa (K. J. Anderson: Star Wars - Mos Eisley mesék)

Eljött az idő: ma valamelyiknek halnia kell. De ki lesz a kiválasztott? Rájuk nézek, ők vissza rám, kedvesen, mosolyogva, gyanútlanul. "Ők erre születtek" - ismételgetem magamban, hogy egy kicsit elszántabb legyek. Az egyik a suliból van, olcsó darab, növényi zsírt kevertek bele, nem kakaóvajat. Nem különleges. Okos. Csak húzd le a fejed és ne kelts feltűnést - azzal sokáig húzod. Tekintetem unottan tovasiklik felette, majd megállapodik egy másikon, azon, amit a nagyitól kaptam. Igen, övé a megtiszteltetés, hogy feláldozzák a nagy fehér istennek. A kezembe veszem, és közelebbről is megvizsgálom. A mosolya még szívmelengetőbb, ahogy ránézek. Biztos vagyok benne, hogy a nagyi direkt választotta ki, hogy hírnöke legyen annak, hogy mennyire szeret, és örömet akart nekem okozni. Hálátlan feladat a hírnöké. Megpróbálom gyorsan csinálni.

A két markom megszorul rajta: egyik a fejen, a másik valahol a derék tájékán. Önkéntelenül elfordítom a fejem, nem bírok a szemükbe nézni. Félek, hogy kísérteni fog a tekintetük, ahogy a filmekben mondják. Szorosan lehunyom a szemem, és grimaszolok a gyors csavaró mozdulatnál.

Borzongató roppanással törik le a fej a testről, olyan hangos, hogy egy pillanatra még anyám karácsonyi zenéit is elnyomta.

Lassan elernyednek az izmaim. Vége van. Kezdődhet a falatozás. Gyors mozdulattal lenyúzom az alufóliát, és bekapom a fejet. A koponya másodperceken belül szilánkokra zúzódik az őrlőfogaim alatt. Jó íze van. A mikulás örömet okoz, még így, halálában is.

Making of Predator

Az előző meghökkentő bekezdés afféle karikatúrája annak, hogy én sosem tudtam a mikuláscsokikra úgy tekinteni, mint egyszerű csokikra. A nyuszicsokikkal is így voltam/vagyok amúgy: az alakjuk, a festésük miatt antropomorffá váltak számomra. Több év távlatából úgy vélekedem, hogy köztem és a mikuláscsokik között volt valamilyen projektív viszony, ami arról árulkodott, hogy a felettes-énem mit tudott éppen kezdeni a tanatikus ösztöneimmel. Ahogy felidézem messze ringó gyermekkorom világát, a környéken élő rút varangyok nagy szerencséjére az osztálytársaimmal inkább ezeken a csokikon éltük ki szadista hajlamainkat. Sőt, az öcsémmel azért vártuk a releváns ünnepeket, mert mert már egy hónappal előre tervezgettük ezen édességek változatosnál változatosabb halálnemeit, némelyiket még videóra is felvettük.

Egyébként gyakran elgondolkodom, hogy mi lett volna, ha anno találkozom egy gyermekpszichológussal...

Valahogy az idő elhozta azt az korszakot, amikor már nem felperzselni akartuk a világot, hanem megölelni, vagy valami ilyesmi. Persze nem azért nem élveztük már a "most aztán pórul jársz, barátocskám" játékot a mikuláscsokikkal, mert enyhén infantilis, hanem mert nem akartuk, hogy bárki pórul járjon. A projekció velünk változott: továbbra is megmaradt egy emberi alaknak, aki viszont nem a szadista kielégülés, hanem a bűntudat forrása lett. 

Ezek az édességek úgy vannak felfestve, hogy a kedvesen mosolygó arcukról sugárzik, hogy szeretnek téged, csak jót akarnak neked, és örülnek, hogy veled lehetnek. Lehet egy ilyen lénynek ártani? Ezt az ősbizalmat, naiv érzelmi sémát az állatterápiáról elmélkedő bejegyzésben írtam le. Abban van valahol egy olyan fejtegetés, hogy elvileg nem kéne normálisnak tekinteni azt, hogy bántunk olyanokat, akik nem bántanak minket. Azt meg különösképp nem, hogy olyanokat bántunk, akik minden észlelhető kommunikációs csatornán jó szándékot közvetítenek. Hát valami ilyesmi játszódott le bennem a mikuláscsokikkal: megettem őket, még jó, hiszen Felnőtt én-állapotból világos volt, hogy technikailag egy tábla csokit eszem, de a Gyermeki azért nyekergett a háttérben valamit.

Így utólag ebből a sztoriból úgy tűnik, hogy a mikuláscsokikkal való bánásmódom összefüggésben állt az érzelmi és társas fejlettségemmel, azaz a személyiségem érési folyamataival. Gyakorlatilag ugyanarról beszélünk, mint a gyerekek játékainak elemzésénél.

Finest selection

Ezt az elmélkedést megosztottam másokkal is. A legérdekesebb számomra az a beszélgetés volt, amelyben megosztottam ezeket a gyerekkori dolgaimat. Egyik kolléga hozott csokit esetmegbeszélőre, ezek között volt egy mikuláscsoki is. Ez a csoki maradt utoljára, amit a fent leírt fejlődési folyamattal kommentáltam. Kiderült, hogy neki is voltak ilyen projekciói. Ő nem szadizta a csokikat, nála inkább valami eugenetika futott le: mindig a torzabb csokikat ette meg előbb, mert "azoknak már úgy is mindegy". Kapásból két dolog jutott eszembe: az első a spártaiak Taigetosz-szokása volt, a másik a náci haláltáborok körletrendje.

Tételezzük fel, hogy a spártaik azon eljárása, hogy selejtezték a gyerekeket, a természetes szelekció ösztönös megnyilvánulása! Végeztek pár becslést, hogy adott körülmények (erőforrások, célok, stb.) között ki tud adaptálódni, aztán némi válogatás után lezárták a kérdést. Amennyiben ez a feltételezés helytálló, és valóban egy evolúciósan eredendő bűnről van szó, akkor jó eséllyel találjuk meg abban a populációban ennek a megnyilvánulását, amelynek ösztönkésztetéseit még kevésbé szabályozza a szocializáció: a gyerekek között. Ez magyarázná, hogy miért olyan rohadt kegyetlenek egymással, látszólag minden ok nélkül.

A másik asszociáció a náci haláltábor volt. Ezekben a táborokban szándékosan alakították úgy a rabok körülményeit, hogy minden emberi méltóságuk megszűnjön. Egyik oldalról ez szimpla szadizmus. Rengeteg tanulmány jelent meg azonban arról, hogy a táborok őrei sem bírták ám valami jól ezt a munkát: sokan alkoholisták vagy öngyilkosok lettek. Közel sem olyan evidens ugyanis, hogy képesek vagyunk embereket kínozni és gyilkolni. Olyan tanulmány is van, hogy a háborúkban a katonák nem tudnak leadni célzott lövést emberre, illetve a csak 2% tud közelharcban ölni: a pszichopaták és az elitek. Akármilyen elvetemült teremtmények vagyunk, valahogy mégsem végzünk egymással olyan könnyen, csak azóta, hogy megjelent az internet interkontinentális rakéta, ami több száz kilométerről is működik. Van azonban egy kiskapu: ha valaki nem látszik embernek, már könnyeben megy a dolog. Ezen logikát követve, a parancsnokok nem puszta kegyetlenségből alakították úgy a táborok körülményeit, hogy a foglyok elállatiasodjanak az őrök szemében: ez gyakorlatilag egy mentálhigiénés prevenció volt.

A kollégám gyermekkori válogatási stratégiája két módon magyarázható: a pontatlan alak és festés miatt hiányoztak a csoki antropomorf jellegzetességei, ezért nem alakult ki projekció. A másik magyarázat szerint nagyon is működött a projekció, így automatikusan kialakultak alsóbbrendű mikuláscsokik, akik nem olyan tökéletesek, mint a többiek, ezért nem olyan rossz érzés végezni velük. Érdekes fejtörő. Majd legközelebb megkérdezem a kollégám...

Elemi ösztön

Elég nehéz komolyan venni, hogy ez a Freud által tanatikus (halál-) ösztönnek nevezett faktor benne van a mikuláscsoki elfogyasztásában. Szükséges hozzá a projekció, azaz olyan pszichés tartalmak megjelenése, amelyek csak a szubjektív, és nem az objektív valóság részei. 

Ezzel kapcsolatban volt egy vicces beszélgetésem sörözés közben. Valószínűleg kedvenc lövöldözős játékaink kapcsán jutottunk el a világ elitalakulataiig. Elmeséltem, hogy egy műsor bemutatta a német kommandó, a GSG-9 tagjainak felkészülését. Van benne egy olyan teszt, hogy a reménybeli kommandósnak napokig kell egy csirkét gondoznia, majd a végén ki kell nyírnia. Kemény dolog lehet, megölni egy élőlényt, amihez elkezdtél kötődni, de hát egy fegyelmezett katona nem tétovázik, ugye... Gondolom ezt a tapasztalatot, ennek a lelki tehernek a leküzdését kell majd előhívniuk, amikor a sors úgy hozza, hogy bevetésen le kell szedni egy terroristát; hasonlóan ahhoz, mint amikor a spártai ifjaknak kellett helótákra vadászni. Egyik srác felsóhajtott: "nagyanyám mekkora karriert futhatott volna be ezek között"! Ugyanis - mint ahogy az én nagyanyám is - ő rendszeresen csinálta végig ennek a tesztnek a főbb elemeit. Hát, ennyit a GSG-9 marcona kommandósairól - olyan démonokkal küzdöttek, amelyek egy öregasszony számára teljesen komolytalanok voltak.

Nekünk persze, akik nem igazán követtük még végig a boci és a hamburger közötti összefüggéseket, lehetnek nehézségeink ezekkel az akciókkal, és nem a táplálkozás, hanem a nyers halálösztön megnyilvánulásaiként kódoljuk őket.

Amúgy, ha valakinek még sosem jutottak eszébe ilyen dolgok a decemberi mikulásfogyasztás közben, ne rémüljön meg, nem gyakorló pszichopata! Egyrészt, még ha van is projekció, nem ugyanazokat a tartalmakat hozza elő. Ugyanaz a projekciós felület mást vált ki az emberekből, hiszen más folyamatok vannak bennünk (lásd Rorschach-teszt). Egy másik barátom, akivel megosztottam e gondolatokat, nem ismeri az én projekcióimat, viszont valami kivetítést ő is észlelt. Szerinte ugyanis a mikuláscsoki valójában fallikus szimbólum. Ezt egyrészt a formája alapján gondolja, másrészt felhívta rá a figyelmemet, hogy nem mindenki töri össze úgy a csokit, mint én: sokan egybe bekapják, és mindig a fejénél... Elméletének kifejtése után végül megegyeztünk abban, hogy a mikuláscsoki népszerűsége valószínűtlen töretlen marad, míg az emberben megvannak a feldolgozatlan tanatikus és szexuális késztetések.

A toleráns rotweiler

Van egy vicces kis történet, amit az egyik srác mesélt nekem a suliban. Arra jutottunk, hogy valamiképpen meg kell maradnia az utókor számára, ezért megengedte, hogy itt is megírjam. A bizarr sztorin kívül persze az sem lényegtelen, hogy mily elmés módon sikerült felhasználni a nem mindennapi látványt...

Tetemre ivás

A zuglói sötét lakótelepen egy kutyaházban fekve találták X nénit.

Lábai mozdulatlan kandikáltak ki a házőrző, a jól megtermett rotweiler számára otthont adó menedékből, s csak éktelen hortyogása nyugtatta meg hajnali járókelőket, hogy X néniből egyelőre nem távozott a lélek.

Ezen a kérdésen túl volt még egy, amely nem hagyta nyugodni a tanúk elméjét: vajon hogyan került a néni a kutyaházba hajnalra? A környékbeliek lassan visszafejtették a történet szálait, amit felrázása után X néninek is elmeséltek, hiszen ő maga is értetlenül állt a rejtély előtt. Tudvalevő, hogy X néni az alkoholizmus terén a profi ligában játszik; lehetetlen nincs előtte, és így vagy úgy, de eddig mindent túlélt. Ezúttal is legurította az emberi fogyasztásra alkalmatlan szeszek hátborzongatóan nagy mennyiségét a kérdéses estén, és elindult abba az irányba, amerre otthonát sejtette. A hajnalban látottak alapján feltételezhetjük, hogy egy kicsit eltévedt. A furcsa kimenetelhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy X néni - valamint hasonlóan komoly befogadókapacitással rendelkező barátnője, akit hiányos fogsora miatt csak Kobrának becéznek - az ilyen esti tivornyák után igen rövid hatótávolságú. E tényből kiindulva a helyiek arra következtettek, hogy X nénit elhagyta az ereje út közben, és csupán egyetlen fedett helyet talált, ahol meghúzhatja magát az újratöltés alatt. Gyaníthatjuk, hogy némi érzéki csalódás is szerepet kapott a történetben, mivel X néni nem olyan rettenthetetlen jellem hírében áll, akit ne riasztana el egy dühödten morgó harci kutya - az is lehetséges, hogy gyakorlott alkoholistaként X néni egyszerűen hallucinációnak értékelte a territóriumát őrző ebet.

A zuglóiak elégedetten zárták le az aktát: újabb anekdotával gazdagodott a közösség. X néni már rég lemondott a méltóságáról, ezért valószínűleg neki is el lehet majd mesélni ezt a kis történetet, és még röhögni is fog rajta.

Amikor a srác előadta X néni kalandját, egy addig megválaszolatlan kérdés ütött szöget a fejembe. Vajon a kutya miért nem támadta meg a betolakodót? Miféle isteni gondviselés tart vissza egy ilyen fenevadat, aminek amúgy is természet adta hajlama van az élő hús marcangolására?

A hipotézisem szerint a rotweiler nagyon is határozottan jelezte X néninek, hogy nem kéne a felügyeletére bízott területen bukdácsolni. Ő azonban nem reagált semmilyen értékelhető módon a figyelmeztetésre, így a kutya döntési helyzetbe került. Abból kiindulva, hogy nemhogy sértetlenül hagyta az öregasszonyt, hanem még abba a megalázó helyzetbe is belenyugodott, hogy az ő házában fogja tölteni az éjszakát, hipotézisem az alábbi részekre oszlik:

• Kifinomult szaglásával nyilván érzékelte, hogy X néni nem éppen minőségi alkoholtól bűzlik, és nem akarta megkockáztatni, hogy a betolakodó esetleg mérgező.
• Zavarba ejtette, hogy a néni nem reagál semmit. A rotweiler nyilván ahhoz van szokva, hogy még ha nem is ijednek meg az ugatásától, de legalább foglalkoznak vele. Azonban ha X néniben már teljesen eltompult az orientációs reflex, akkor képtelen volt eljátszani ebben a darabban a neki szánt szerepet. A kutya tehát megkímélte, mert...
• feltételezte, hogy X néni magabiztossága abból származik, hogy van valami titkos aduja, amit inkább nem kéne piszkálni.
• úgy értékelte, hogy X néninek már annyira vége van, hogy semmilyen fenyegetést nem jelent, ezért kiiktatása szükségtelen.
• felismerte, hogy X néninek már annyira vége van, hogy egyszerűen megsajnálta, és elhatározta, hogy már nem ront tovább a helyzetén azzal, hogy széttépi.

Irgalom

Ez a történet persze nem úgy jutott el hozzám, hogy a srác sztorizgatni jött. Aznap azért találkoztunk, mert már kissé sok volt neki a hétköznapokkal együtt járó stressz. Nálunk ugye mindenféle gyerek van, egyesek igazából nem is értem, kiktől kapták meg a papírt, hogy iskolaérettek, mások pedig sportot űznek abból, hogy idegesítsék a többieket, legyenek azok tanár vagy diákok. Mondhatni a munkahelyem elég ingergazdag környezet, és ennél a srácnál sikerült alaposan túllépni azt a bizonyos küszöböt...

A beszélgetés tehát onnan indult ki, hogy egy csomó gyerek idegesíti őt, némely eseteknél azt is feltételezhetjük, hogy szándékosan. Aztán valahogy eljutottunk X néni és a rotweiler esetéig, ahonnan egy hasonlattal kapcsoltam vissza az eredeti témához: itt az iskolában tulajdonképpen ő a rotweiler, és az őt idegesítő gyerek X néni. Értem ez alatt azt, hogy ez a srác is egy ingerlékeny, időnként morgós személyiség, aki szeretné határozottan definiálni és védeni a határait. Az őt idegesítők folyamatosan ezeket a határokat sértegetik, egyesek olyan pofátlanul, mint amilyen pofátlan volt X néni azon manővere, hogy a rotweiler házába fekszik. És hasonlóképpen X néni esetéhez, ezeknél a diákoknál sem feltételezhetjük teljes magabiztossággal, hogy tisztában vannak azzal, hogy mit tesznek, felismerik a figyelmeztető jelzéseket, és egyáltalán képesek még kontrollálni a cselekedeteiket.

Ahogy X néni története is azért tud vicces lenni, mert a kutya minden idegesítő körülmény ellenére megkímélte az idős hölgyet; ugyanígy, ennek a srácnak és az iskolának is akkor lesz happy end a története, ha valahogy visszafogja jogos haragját, és nem ver meg senkit. Valahogy ki kellene fejlesztenie azt a rejtélyes képességet, ami a harci kutyának már megadatott: felismerni, hogy ki az, aki annyira nyomorult, hogy még széttépni sem érdemes.

And Justice for all...

Amikor ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy mi tulajdonképpen két etikai rendszer viszonylatait boncolgatjuk. Valamikor tavaly tanítottam egy osztályt az etika és az empátia közötti összefüggésekről, amelyhez Kohlberg és Gilligan vitáját találtam megfelelő kiindulópontnak. E vita lényege, hogy az etikai döntésekkel kapcsolatban két minta jött ki: az igazság-etika és a törődés-etika. Az igazság-etika egy elvont rendszerre alapozza a döntéseket, amelyben - elvileg - világosan definiált jogok, szankciók vannak, kivételek pedig nem. A törődés-etika ezzel szemben nem hagyja, hogy a zord erkölcs szétszakítsa az embereket egymástól, mivel a döntéseket a kapcsolatokra, szükségletekre, egyedi tényezőkre, azaz empátiára alapozza. Nagyon érdekes konfliktus van a kettő között, amikor mondjuk egy elmebeteg esetében próbáljuk eldönteni, hogy mi a helyénvaló büntetés. (ld. Habeas corpus c. bejegyzés) A linkelt cikk egyébként amellett érvel, hogy a két rendszer kiegészíti egymást, és nincsenek szemben, de a nevezett vitában még nem merült fel ez a szintézis.

Amennyiben nagyvonalúan elfogadjuk, hogy a rotweiler etikai alapon irgalmazott X néninek, akkor feltételezhetjük, hogy ő a törődés-etika képviselője. Tulajdonképpen joga és feladata volt a betolakodó hatástalanítása, azonban végiggondolta a helyzet egyedi tényezőit, s a néni iránt érzett szánalomból úgy döntött, hogy ezúttal kivételt tesz. Egyébként a srác azóta elmesélte, hogy az eb kölyökkorában ismerhette X nénit, úgyhogy valószínűleg ez a válasz kérdéseimre, de ettől még tetszik a hasonlat.

Rájöttem, hogy hiába magyarázom a srácnak, hogy miért érdemes elengednie a haragját, miért kéne megbocsátani a sérelmeit, és miért ne csapja meg visszakézből a körülötte őrjöngő gyerekeket. Igazság-etika szempontjából ugyanis nem volt olyan ötletem, ami igazán működőképes lett volna. Nekem valójában a törődés-etikával kellett őt összeismertetni egy kicsit (a férfiak egyébként inkább az igazság-etikára fogékonyak Kohlberg szerint).

Nem tudom, hogy ez mennyit segített neki. Amikor találkozunk a folyosón, és köszönünk egymásnak, megkérdezzük mi újság. Mivel a körülmények azóta se változtak az iskolában, nincsenek könnyebb napjai, de a beszélgetés óta csak annyit dörmög: "rotweiler" - és mindketten nevetünk.

Véreb

Talán azért szeretem annyira a Trónok harcát, mert hitelesnek érzem benne a karaktereket. Ezért is alakult ki az a szokásom, hogy a Trónok harcából kölcsönzött jelenségeken keresztül próbálok valódi jelenségeket megmagyarázni, arra az esetre, ha nem volna valami etikus a konkrét tapasztalataimról beszélni.

A bejegyzés igazából a kiégésről szól, s bár nem hinném, hogy etikai határokat feszegetek, az asszociáció annyira élénk volt, hogy megosztom eredeti formájában.

Kiégés

"Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek,

Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy itéltem, mint a gyermek.

De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait."

Pál első levele a korintusiakhoz

A kiégés-szindrómával jó eséllyel találkoznak azok, akik segítőszakmában helyezkednek el. Illetve bármilyen olyan szakmában, ami valamilyen értékrend mentén tud működni. S mivel a személyes értékek kulcsfontosságúak, szívesen közelítem meg a témát nagyobb és összetettebb kontextusban, az életpálya- és az identitásfejlődés nézőpontjaiból. E két elméletben nem csak az a közös, hogy alappillérül szolgáltak a szakdolgozatomhoz, hanem mindkettőben kulcsfontosságú az önismeret, az énkép kidolgozottsága. Az énkép kidolgozása, finomítása pedig az egész életpályát végigkíséri - ami nem is meglepő, hiszen időről-időre új helyzetekbe kerülünk, új tapasztalatokat szerzünk, amelyek formálnak bennünket.

Ez a formálás nem feltétlenül jelent pozitív változást. Ha alkalmazkodnod kell, az azt jelenti, hogy az eddig vallott értékek már nem érvényesek, hiteltelenek. Ugyanez a helyzet a célokkal is, a személyes kompetenciákkal, és az önértékeléssel. Jó esetben sikerül idejében elgondolkodni ezen, és átformálni az eddigi rendszert, hogy hatékonyabban tudj kapcsolódni a valósághoz. Rossz esetben viszont ez az átformálás nem sikerül, akár külső, akár belső okokból. Az ilyen jellegű veszteség az elidegenedés, ami abban különbözik az alkalmazkodástól, hogy bár mindkét esetben oda lett a régi, remek kis attitűd-rendszer, az alkalmazkodás hozott egy újat.

Az összetettebb kontextusból visszatérve konkrétan a kiégéshez; ugyanez a folyamat fut le szakmai attitűdök terén. Kezdőként bemész egy munkahelyre, tele vagy világmegváltó szándékkal, úgy gondolod, hogy képes is vagy egy kis világmegváltásra. Sőt, esetleg olyan iskolába jártál, akkor még azt is mondták neked, hogy meg kell váltanod a világot. Aztán jön a munka, amiben benne van egy csomó olyan dolog, amivel korábban nem kalkuláltál. Legegyszerűbb példának ott van az adminisztráció. Ez az adminisztráció nem is igazán szakmai célokat szolgál: annak készíted, aki fizet a kis világmegváltó hadjáratodért, de nem azért, mert tudni akarja, hogyan dolgozol - ez inkább afféle nyugta. Rövid úton rájössz, hogy aki fizet, az nem is várja el tőled, hogy megváltsd a világot, neki elég, hogy olyan munkát végezz, ami alapján el lehet adni, hogy itt világmegváltás zajlik.

De ami igazából kiábrándító, az az, hogy a világ egyáltalán nem akarja, hogy megváltsák. A világ dagonyázni akar a saját mocskában, és igazából csak annyit kér tőled, hogy tedd egy kicsit lakájosabbá a dagonyáját.

Amikor ezzel szembenézel, akkor úgy érzed magad, mint valami ostoba Don Quijote, aki azért harcol, mert neki van szüksége rá - csak neki. Amit csinálsz, az értelmetlen és öncélú.

Legalábbis ezt gondolod először. Aztán, ha képes vagy alkalmazkodni, akkor kicsit formálsz az attitűdökön. Például rájössz, hogy az egész világot nem válthatod meg, de néhány konkrét embert igen. Később arra is rájössz, hogy sokan azok közül, akik hozzád fordulnak, csak hazudják maguknak, hogy ki akarnak mászni a dagonyából, és valójában nem te vallottál velük kudarcot. Arra is rájössz, hogy attól még, hogy a munkaadód csak pózolni akar, és nem azért fizet, hogy bárkit is megválts, te attól még megteheted.

Ha nem vagy annyira alkalmazkodó típus, akkor előbb-utóbb belekeseredsz abba, hogy semmi sem úgy működik, ahogy szerinted kéne, azaz kiégsz. S mivel a szakmai értékeid közvetlenül kapcsolódnak a személyes értékrendedhez, a probléma nem izolált módon hat, hanem szép lassan átterjed az egész életedre, és a végén már a saját gyerekeiddel se tudsz mit kezdeni.

Hogyan képzeljük el a kiégett szakembert?

Egy, vagy talán már két hónapja megjelent egy cikk a neten, amelyben egy kezdő pszichológusnak sikerült bejutnia egy - állítása szerint - neves kórház neves gyermekpszichiátriájára. Nagyjából az első nap sikerült is kiábrándulnia az egész csapatból, mivel finoman fogalmazva nem azokat az attitűdöket képviselték, amelyeket az ember még kezdő szakemberként 100%-ig a magáénak vall. Közöny, cinizmus, megvetés és ellenségesség jellemezte a szakmai teamet, legalábbis az újonc szemszögéből nézve biztosan. Több szempontból is elgondolkodtató volt ez a dolog számomra.

Először a szokásos "magyar egészségügy" narratíva jött elő, ahol nem épp ideális körülmények között kell helytállni. Tehát nem az emberekkel van ott a baj, hanem a helyzettel. Honnan veszi az újonc a bátorságot ahhoz, hogy megítélje a csapatot anélkül, hogy akár egy hétig is csinálta volna azt, amit ezek az emberek már évek óta?

És egyáltalán, miféle felmérés ez? Ahogy Berne is megfogalmazta, más dolgok történnek a szalonban, és megint mások a hátsó szobában, bármily kiábrándító is ez. Jómagam is írtam erről egy bejegyzést korábban. Minek produkálják a szakemberek egymásnak a szakember-szerepet ott, a "hátsó szobában"? Hogy az újonc biztonságban érezze magát, és elhiggye, hogy évtizedekig ki fog tartani a lelkesedése?

Viszont, mégiscsak fején talált egy szöget. A "körülmények áldozata" duma nagyon jó arra, hogy felmentsünk bárkit, sokszor vetik is be, komoly kísérletek támasztják alá, meg minden. De az újonc azért mégis ráérzett valamire: elég durván kiégett szakemberek vannak a teamben. És biztos, hogy mindannyian sokat tanultak a kiégés-szindrómáról. Mégis, semmi jele annak, hogy akár a sajátjukkal, akár egymáséval foglalkoznának is egy kicsit. Vonjuk ki az azonosulást a képletből, ne legyen kérdés, hogy mi hogyan éreznénk magunkat a helyükben, és tegyünk fel egy egyszerű kérdést: ilyen mélységű érdektelenség esetén mire számítunk a szakemberek eredményességével kapcsolatban?

Ez az a rész, ahol megtalálom a közös nevezőt az újonccal: irreleváns, hogy a szakember milyen érzelmi állapot miatt nem végzi a munkáját jól. Amikor tudod magadról, hogy inkább csak kárt okozol a klienseknek, és foglalod a hatékonyabb emberektől a helyet, akkor sürgősen valamilyen lépést kell tenned, ha meg akarod őrizni az önbecsülésedet. Csak a kiégés végső stádiumában hiheti azt valaki, hogy tök mindegy, hogy mit és hogyan csinál, és fölösleges is önbecsülésről beszélni...

Lényeg a lényeg, vannak a kiégésnek stádiumai, amelyek különböző tünetekkel járnak. Nyilván nem áll meg ott a dolog, hogy néha sóhajtasz, hogy "már nem is tudom, hogy minek csinálom ezt az egészet". Nem marad titokban - de mint az előző bekezdésből érezni lehetett, bőven lehet arról vitatkozni, hogy valóban produkálsz-e tüneteket, és ha igen, akkor ezek mely stádiumhoz köthetők.

Erre személyes példám az az eset, amikor valami öregdiák-találkozón vettem részt a Kortársban, amit az aktív, azaz még bőven a hallgatói éveiket taposó kortársak szerveztek. Amikor meséltem a munkámról, úgy fogalmaztam, ahogy a szakemberekkel beszélek: szarkasztikusan buktatva le a játszmákat, amolyan cinkos összekacsintással, hogy valójában mindketten tudjuk, hogy a hozzám járó gyerekek nem igazán akarnak kimászni a "dagonyából". Erre megkaptam, hogy máris produkálom a kiégés tüneteit. Ők ugyanis valahogy még mindig hittek benne, hogy ilyen gyerekekkel foglalkozni olyan, mint a kóbor kiskutyákat dajkálni. Ehhez a világnézethez képest valóban nyersen fogalmaztam, de mégis, valahogy nem jött át nekem a dolog, épp emiatt a naivitás miatt.

Ugyanígy kiégettnek tűnhetek azoknak a tanároknak is, akik még felülnek a gyerekek érzelmi manipulációinak, és kétségbeesve keresnek, amikor "véletlenül" eljut hozzájuk, hogy valaki nagy bajban van. Gondolom, azt hiszik, hogy már nem is érdekel a dolog. Nos, nem így van. Csak a delikvenst már ismerem egy jó ideje, és tudom, hogy mikor szórakozik az emberrel...

A Véreb

"Ma még csak tükörben, homályosan látunk, 

Akkor majd színről-színre. 

Most csak töredékes a tudásom, 

Akkor majd úgy ismerek, 

Ahogy én is ismert vagyok."

Ez még mindig Pál első levele a korintusiakhoz, csak egy sorral lejjebb

Azért mégiscsak van olyan élményem, amit a kiégéshez tudok kapcsolni. Feltűnt, hogy az egyik durvább, a pusztítás iránt igencsak fogékony csoportom után egyfajta undorral távozok az iskolából, és egész úton hazafelé valamilyen kevésbé emberbarát metált bőgetek. Hazaérve pedig vissza-visszatérő elem, hogy megnézem a Trónok harcából a Véreb és Arya jeleneteit.

Az első két megoldás betudható egy sima érzelmi fókuszú megküzdési módnak. De miért nézem meg hetente ugyanazt a jelenetet? Rájöttem, hogy a Vérebben látom azt a negatív lehetséges énképet, ami valós énképpé is válhat, ha nem kezdek ezzel valamit.

Akik ismerik a Véreb, azaz Sandor Clegane történetét, talán szintúgy bizarr módon viccesnek találják, hogy a kiégéssel tudom összekapcsolni. Pontosabban, annak a végső stádiumával (az enyhébb helyzetet más karakterekkel szoktam bemutatni).

Úgy vélem, hogy a lejtő vége az, hogy már utálod az egész hivatást, és azokat, akik valamilyen - akár közvetett, akár közvetlen - módon kapcsolódnak hozzá. És talán azokat a legjobban, akik még nem ábrándultak ki belőle. A szakma Hősei ellen fordítod azt az energiát, amit anno a világmegváltásra tartogattál. Azzal próbálod enyhíteni a kisebbség-érzeted, hogy bemocskolod őket, elhitelteleníted az az értékeiket, hogy ezzel lecsússzanak a te szintedre (mint ahogy tavaly írtam róla a nemzeti ünneppel kapcsolatos elmélkedésben). Ennek az oka valószínűleg az, hogy már nem is hiszel benne, hogy valóban létezik magas szint, és a szakma Hősei szerinted valójában légvárakban élnek.

Egészen konkrétan ez az a jelenet, amit a csoport után szoktam nézegetni:

Mondjuk a tanári hivatásra átültetve (szerintem azon keresztül könnyebb értelmezni), valahogy így képzelem el ezt a beszélgetést:

- Mit csinálsz? Színezel?

- Nem, óratervet írok. Sok képet, videót, kiemelést használok, vannak páros feladatok, beszámolók, meg minden.

- És ezt hogy fogod majd kikérdezni?

- Dehogy fogom kikérdezni! Minden gyerek azt gondol róla, amit akar, én csak megmutatom nekik a témát.

- És mire adsz jegyet?

- Nem akarom ezzel stresszelni őket. Megmondtam az elején, hogy mindenki ötöst fog kapni.

- Hát ez nem éppen az a mód, amivel munkára bírhatsz harminc kamaszt...

- Ez nem is munka! Ez reform-pedagógia.

- Ki tanította neked ezt a szart?

- A legnagyobb gondolkodó az egyetemen, Forel professzor úr.

- Fogadok, hogy valami tarisznyás hippi volt, mint a többi!

- Ez sztereotípia! Mit tudsz te ezekről?

- Például hogy sosem láttak még igazi gyerekeket.

- Ő látott, és igenis jó órákat tartott!

- Tartott? Miért, lelépett?

- A diákjai állandóan randalíroztak az óráin, és nem tanultak semmit, úgyhogy felmondott, mert úgy látta, hogy visszaélnek a jó szándékával.

- Randalíroztak a diákok? Egy közepes tanár is képes elkussoltatni egy csapat kölyköt!

- Forel tanár úr sosem használt tekintélyelvű eszközöket!

- Talán mert a legnagyobb gondolkodónak nem is volt tekintélye! A professzorodat hülyére vette egy csapat kamasz. Na lássuk, mit tudsz te a módszereivel!

- Oké. Ez itt megbeszélés tárgya lesz, az anyagot a netről kell begyűjteni. Hagyom, hogy használják a mobiljukat, így rájönnek, hogy az eszköz, amihez annyira kötődnek, hasznos lehet a tanulásban. Próbáld csak ki!

- Jó. Nézd csak, már öten lájkolták a bejegyzésem, hogy milyen béna ez az óra! ...A barátod elmenekült, a többi, "hagyományos" tanár meg még mindig oktat. Tudod, hogy miért? Mert ha a kis nyavalyások nem hajlandóak legalább a minimumot kiköhögni, kibaszottul megbuktatják őket!

Egy darabig azt hittem, hogy azért tetszik ez a jelenet, mert ez egy virtuális párbeszéd köztem és a tapasztalatlan hallgatók között. A harctéren már sokat próbált Véreb is nyers őszinteséggel mutatja be, hogy Arya módszere nem valami hatékony, és csak a vívótermekben (=egyetem) működik, a valódi harcban (=osztály) nem. Zordan vigyorogva képzeltem el a kortársakat az aznapi csoportomon, és a pillanatot, amikor megkérdezem a végén, hogy még mindig úgy gondolják, hogy velem van a baj, és csak ki vagyok égve?

Azon a napon, amikor arra jutottam, hogy megírom ezt a bejegyzést, rájöttem, hogy joggal mondhatnának igent. No nem azért, mert én is tudok durván beszélni, vagy esetleg kiábrándultan minősítgetem az egyetem falai közül kiszivárgó ötleteket. Ez csak megküzdés - nem valami elegáns, de láttam már komoly, tapasztalt pszichológusoktól is, akik emellett amúgy baromi jól dolgoztak. A fogáspont az azonosulásnál van: az adott helyzetben egy kisiklott alak bőrébe tudok bebújni a legkönnyebben.

A karakter ugyanis segíteni szeretne Aryának, a maga módján vigyázni próbál rá, de a személyes problémái miatt ez a mód csak eltorzult mása a valódi segítségnek. Ez olyan dolgokból látható, hogy mindig, amikor megmenti a kiscsajt, akkor egyúttal bántja is. A Véreb - hála gyerekkori traumáinak - nem képes az egészséges kötődésre, ami azért a segítő kapcsolathoz nem ártana. Épp ezért távol tartja magától pártfogoltját, annak ellenére, hogy a film egyes jelenetei alapján akár az életét is áldozná érte. Olyan, mint egy alkoholista, bántalmazó apa.

A másik, hogy értékrend terén csak elvesz, de nem ad. A beágyazott jelenetben a porig alázza azt a tudást, amiben Arya hisz, elveszi ezt az értéket tőle - de nem ad helyette másikat, nem ajánlja fel, hogy majd ő megtanítja rendesen harcolni. Egyetlen dolgot tanít: "nem fog menni, nem megy, nincs esélyed".

Átgondolva a dolgot, ez a pont az, ami közös bennem és a Vérebben (remélem nem arra haladok, hogy lesz ez még több is). Ha az elképzelt párbeszéd valóban lezajlott volna, ugyanezt csináltam volna: elveszem a hallgató hitét, de nem mondok semmit arról, hogy merre lehetne valójában indulni. Csak elültetem benne azt a tehetetlenség-érzetet, amit bennem meg a kérdéses csoport ültetett el.

A kiégett szakemberek szerintem általában ezt csinálják. Ők már nem tudnak/akarnak mit kezdeni a problémával, feladták, és erre próbálják rávenni a többieket is, hogy aztán ne kelljen még rosszabbul érezni magukat, ha kiderül, hogy mégis meg lehetne oldani a dolgot egy kis módosítással. Mert amúgy meg lehet. Ha jól sejtem, a videóban látott mozgás Aryától a rapier-víváson alapul, ami egy elég jól működő dolog, igaz, nem vértesek ellen. A Vérebnek csak ennyit kellett volna mondania. A reform-pedagógia is jól tud működni, ha megvan a kontextus, és eszközként, nem pedig ideológiaként használják. A pedagógus-Vérebnek csak ennyit kellett volna elmondania. És biztos van megoldás az én pusztító-csoportomra is, így vagy úgy...!

Banánhéj 3: Bombaszakértő

Korábban elindítottam egy sorozatot abban a témában, hogy egyes szakmai helyzetekben milyen nehéz adekvát reakciót adnom. Ezek olyan helyzetek, amikben az esetmegbeszélőkön kikerülhetetlenül boncolgatott áttétel-viszontáttételi viszony valahogy nem úgy működik, ahogy nekem tetszene. Ilyenkor ugye beindul az önkritika, bizonytalanság, és a többi (innen a banánhéj név) - végül elhatároztam, hogy írok róla, bemutatandó, hogy a pszichológusok élete sem csak játék és mese...
Eddig két szituációról, pontosabban ilyen viszonyról született bejegyzés, az "okoskáról",  és a "fecsegőről", így most jön az utolsó darab, a "bombaszakértő".

"Sokan jönnek majd hozzád tanulni, de főleg azt kell majd tanítanod, amit ők akarnak hallani. Csak kevesen lesznek, akik tőled akarnak tanulni, azt, amit te igazán tudsz."

Egy haverom idézte beszélgetés közben, még mindig nem kérdeztem meg, honnan

Szilencium

Amikor arra gondoltam, hogy kellene a "banánhéj-helyzetről" cikksorozatot írni, akkor eredetileg erről az utólag "bombaszakértőnek" elkeresztelt szituációról akartam mesélni. Csak később jöttem rá, hogy nem igazán szükségesek extrém helyzetek ahhoz, hogy elbizonytalanodjak.

A "bombaszakértő" üzemmód extrém helyzet. Ha esetleg emlékeztek az előző kettő részre a sorozatból, akkor látjátok, hogy az a közös ezekben a helyzetekben, hogy a kliens valamiért nem képes kapcsolódni a saját problémáihoz. Ezért inkább hozzád próbál kapcsolódni, és arra használja a rendelkezésére álló időt, hogy olyan helyzetet alakítson ki, amiben nem is kell foglalkoznia a problémájával, mert ezt majd megteszed helyette. A "bombaszakértő" történetnél viszont nem csak a problémához nem tud az illető kapcsolódni, hanem a hozzád sem. Úgy általában a környezethez sem. Őket nehéz is kliensnek nevezni, hiszen nem egy egyenlő, közös megegyezéssel kialakított helyzetben vagyunk. Ezekben az esetekben a páciens - fájdalom, de ez a legjobb szó, amit találok - nem magától jön, hanem terelték, mert úgymond "bekattant", és már senki sem tudja kezelni.

Szerintem mindenkinek ismerős az a helyzet, hogy dühöng, és úgy viselkedik, amit kívülről nézve ő se találna éppen vonzónak. Némelykor ez a nyilvánosság előtt is megtörténik temperamentumosabb felebarátainkkal. Mégis, bár ijesztő, amikor ajtók csapkodnak, tányérok és meggondolatlan sértések röpködnek, azért tudjuk, hogy ez a dolog is elhelyezhető a hétköznapi élet eseményei között, és bizonyos határok még a dühös embernek is átléphetetlenek, bizonyos dolgok biztosan nem fognak megtörténni. Amikor "bombaszakértőnek" hívnak, akkor ez a biztonságérzet már nincs meg, úgy érzik, hogy a páciens olyan, mint egy élesített bomba, és jó volna minél előbb hatástalanítani.

A helyzet egyik jellemzője a páciens kontrollálhatatlannak tűnő dühe. Nem feltétlen ver szét embereket vagy tárgyakat, csak egyszerűen mindenki érzi, hogy neki már nem lehet a lelkére beszélni.

A másik jellemző a csend. Egyrészt a tanúké, akik ráéreznek, hogy bár mindig szívesen bosszantanak fel valakit, itt és most mégsem egészséges dolog provokatív tréfákkal oldani a feszültséget. Aztán ott az a fura érzés, hogy bizonyos értelemben eddig "csend" volt, azaz nyugalom; bár történnek idegesítő, rossz dolgok, de mégiscsak egy határon belül. Ezt a csendet szeretnék visszakapni a jelenlévők. A legnagyobb stresszt a páciens csendje jelenti, miután sikerült kicsit megnyugtatni. Mondom, ő nem tud kapcsolódni a saját problémájához, nem is igazán tudja, mi a baja, maximum a belőle fakadó érzelmeket tudja valahogy elfojtani - vagy szerencsés helyzetben kicsit megdolgozni. És ilyen állapotban másokhoz se tud kapcsolódni: zavarja, ha közeledsz hozzá, nem akar hozzád szólni. Olyan, mint a filmekben a sebesült állat, amihez oda kell menned, hogy meggyógyítsd, de ő azt hiszi, hogy bántani akarod, amikor a sebét piszkálod, és fájdalmában megkísérel elzavarni. És bizony egy jól megtermett embernél ehhez a helyzethez kellenek idegek...

Piros drót? Kék?

A filmekben van az a tipikus jelenet, amikor a szereplőnek egy bombát kell hatástalanítani, ami éppen készül elsöpörni valami jókora, emberekkel teletömött épületet. A szereplő helyzetét akkor érezzük igazán szorongatottnak, amikor rájön, hogy a szokásosnak tűnő panelek mögött egy teljesen szokatlan, egyedi huzalköteget talál. Itt nem segítenek a tanultak: csak az intuíció számít. És akkor jön a klisé-szerű dilemma: piros vagy kék drót? Vagy zöld? Vagy nem is drót? Vajon milyen céllal készült a bomba? Egy intellektuális kihívást akartak a szereplő elé állítani, és valahol rejlik egy megoldás a problémára, csak meg kell fejteni? Vagy ennek a bombának tényleg mindenképpen robbannia kell? Ha nincsenek trükkök, amivel szét lehet szerelni a pokolgépet, akkor hogyan választható el a detonátor a robbanóanyagtól? Oké, hogy akkor mindkettő a helyén marad, de legalább mások túlélik.

Valami ilyesmi játszódik le azután, hogy "gyere gyorsan". Igazából engem nem tanított senki arra, hogy mit lehet kezdeni valakivel, aki már nem ura a viselkedésének. És ahogy a filmekben, számomra se egyértelműek a folyamatok, amik az illetőben lezajlanak. Annyi a szerencsém, hogy azt tudom, hogy általában hogy szokott az illető reagálni, így tudom ellenőrizni, hogy kezd-e megnyugodni. Ez egy ilyen érzékeny folyamat, mivel ha nem sikerül eltalálni, hogy az adott inger tényleg helyénvaló-e a helyzetben, akkor annak olyan az eredménye, mint amikor a filmben a rossz drótot vágják el. Csak hogy ne metaforában beszéljek, leírok valami élményszerűt, persze szokás szerint nem egy konkrét élményt, hanem többet egybesűrítve.

Első a helyszín biztosítása. Nem kellenek bámészkodók. A pácienst is idegesítik, engem is idegesítenek. Ráadásul meg vannak ijedve, zavarban vannak, amit tutira törleszteni akarnak majd valamikor. Nem hiányzik, hogy most itt nézelődve gyűjtsék a lehetséges szemrehányásokat arra a helyzetre, amikor már nem lesz "veszélyes" előhozakodni velük. Miután sikerül kettesben maradni a pácienssel, jönnek a tapogatózó kérdések. Ha erre dühösen reagál, akkor csak hallgatok. Esetleg távolabb is ülök, de látható helyre. Amikor először csináltam ilyet, akkor volt egy olyan ötlet a fejemben, hogy ez azt sugallja, hogy "nem akarok tolakodni, de itt vagyok neked, pont olyan közel, ahogy ez neked kényelmes, te irányítod a helyzetet, biztonságban vagy". Az volt az ötletem, hogy a páciensnek jelen pillanatban az a fő baja, hogy mindenki akar tőle valamit, ő meg nem tud, és nem is akar megfelelni az óhajoknak. Talán ha a figyelme nem kifelé, hanem befelé irányul, akkor elszakad a veszélyes drót... Úgyhogy várunk. Időnként tapogatózok, hogy lehetséges-e már valamilyen kommunikáció. Ha igen, akkor nem beszélünk az iménti jelenetről. Elég valami hétköznapi témáról fecsegni, csak hogy legyen idő visszatérni a normál kerékvágásba. Azt, hogy hogyan kezdődött az egész, majd valamikor később, már ha emlékezni fog rá...

Mikor kell bombaszakértő?

Amikor elkezdtem ezzel a bejegyzéssel foglalkozni, éppen attól zajlott a média, hogy egy skizofrén férfi a villamos alá lökött egy idős nőt (írtam is róla a Habeas corpus c. cikkben). Azt nem tudom, hogy amikor az eset történt, éppen hogyan viselkedett a pasas, de már nem először látták őt, és általában mindig agresszív volt. Nos, szerintem ő tipikusan az az eset, aki mellett lelki tűzszerésznek érezném magam. Ezzel nem azt állítom, hogy tudtam volna kezelni a helyzetet, épp ellenkezőleg: az általános stratégiáim nem működtek volna, és onnantól jön a vakrepülés. A módszereim ugyanis lényegében azon alapulnak, hogy minden ember szeretné, ha elfogadnák őt, de legalábbis nem akarnák megverni, szeretné önmagát konzisztens énnek megélni, szeretné magát racionális lénynek tartani, és a többi. Ezek egy része alapvető pszichés szükséglet, a többi meg a társadalom által deklarált érték, olyasféle, amelynek társas lényként automatikusan meg akarunk felelni. "Bombaszakértő" akkor kell, amikor ezek az állandóan jelenlévő célok már nem befolyásolják a viselkedést, helyettük a nyers ösztönök diktálnak.

Egy pszichiátriai betegnél vagy egy pszichoaktív szer hatása alatt álló személynél tehát simán lehet olyan, hogy "rohama" van, és már nem lehet a lelkére beszélni. Viszont a fenti, rögtönzött definíciónak tulajdonképpen nem csak ezek az idegrendszeri működésre visszavezethető problémák tartozhatnak. Egy kis szellemeskedéssel úgy is mondhatnám, hogy "bombaszakértő" akkor kell, amikor a páciens környezete már tehetetlen. Az pedig, hogy valaki tehetetlen, nem csak a megoldandó problémától, hanem az egyéni kompetenciáktól is függ.

Ilyen "pokolgép-féle" szerintem a legtöbb emberben rejtőzik, és akkor kezd el ketyegni, amikor a környezet csak a ketyegést képes/hajlandó meghallani, vagy amikor "túlfeszültség alá kerül a rendszer". Ha csupán arról van szó, hogy meg akarjuk előzni a robbanást, akkor a legtöbb emberhez mégsem kell "bombaszakértő". Nem kell szétszerelni a gépet és vagdalni a drótokat - nagyon is ott van valamilyen kikapcsoló mechanizmus, csak az a kérdés, hogy van-e elég eszünk megtalálni, és motivációnk használni (=bocsánatot kérünk, megőrizzük a nyugalmunkat, mégsem kérjük számon, stb.).

"Bombaszakértő" akkor kell, ha azt szeretnénk, hogy az illető magától alkalmazza ezt a mechanizmust - ez esetbe át kell huzalozni, azaz nevelni, tanítani kell, esetlegesen terápiás környezetben. Volt például nálunk egy srác, aki elég nehezen szabályozta az indulatait. A szülei azt mondták, hogy ilyenkor csak hagyni kell, hadd vonuljon el, majd egyedül megnyugszik, ez volt a kikapcsolómechanizmus. Mi azonban úgy voltunk vele, hogy a gimnazista kor kapujában mégsem lesz az jó, ha össze-vissza mászkál a suliban, és magában fújtat, ha nem tetszik neki valami. Úgyhogy vállaltuk a konfrontációt, és a drótok szorgalmas vagdalását.

Mindenki magából indul ki...

Igazából ez a drótvágás nem is jó kifejezés: inkább amolyan feloldódásról van szó. Én legalábbis ezt látom a pácienseken, és magamon is ezt tapasztaltam, amikor elkezdtem "ketyegni". A "bombaszakértői" kompetenciáim félig a szakmai, félig az önmagammal kapcsolatos ismereteimen alapulnak.

Általánosságban ugyanis - ki gondolná - nem szeretek veszíteni. Ezt nem szoktam levezetni ellenfélen, de amikor mondjuk számítógéppel játszom, akkor nem kell sportszerűen higgadtnak maradni, úgyhogy megengedek magamnak némi érzelmi kitörést. A barátnőm egyszer azt mondta, hogy tudja, hogy nem rá vagyok mérges, de ettől még jobban szeretne ilyenkor a szőnyeg alatt közlekedni, biztos, ami biztos. Erre én elszégyelltem magam, és inkább befelé tereltem a feszültséget, és szép csendben, civilizált módon (=a környezeti elvárásoknak megfelelően) növeszteni kezdtem valami tumort. 
Gyökeresen más élmény volt ez egy vívóedzésen. Egy nehéz nap után voltam, a vívás se ment, és kissé elengedtem magam, látszott, hogy kezdek dühös lenni. Mifelénk alapvető elvárás, hogy az ember megőrizze a hidegvérét, ha fegyvert fog a kezébe, ám az oktatóm kicselezte a dolgot, és viccesen megjegyezte, hogy láthatóan ma harci lázban égek, vagy valami ilyesmi. És ekkor befejeztem a ketyegést, a veszélyes huzalok maguktól elszakadtak. Úgy lehettem dühös, hogy nem kellett érte szégyenkeznem, a környezet ezt a normák ellenére is képes volt elfogadni. Ennek következtében jelentős kapacitást tudtam terelni a pusztító érzelem elfojtásáról a feldolgozására.

Azt hiszem, hogy az engedély körül van itt a lényeg. Nekem az oktatóm hangsúlya adta meg az engedélyt arra, hogy ne fojtsak el, és paradox módon innentől kezdve már nem is volt rá szükségem. És persze sok más megoldást hallottam már, amely segítségével az emberek legálisan levezetik a feszültséget, noha ezek közül nem mindegyik adaptív. Egyszer egy srác például azt mesélte, hogy ő szereti, ha az iskolában összetűzésbe keveredik valakivel, mert ilyenkor kitombolhatja magát...
Az élményeimre alapozva próbálkozom azzal "bombaszakértőként", hogy csendben ülök a pácienssel, a jelenlétemmel azt üzenve, hogy nem félek tőle, lehet dühös, ha akar, vissza tud jönni a normák közé, amikor csak tetszik.

Banánhéj

Az előző mondat nagyon szépen türelemre, megértésre, elfogadásra szólít fel, csak egy apró gond van vele: igazából még mindig a szokásos módszereimre, az általános szükségletekre és lelki folyamatokra épít. Ha a "combinós gyilkos" néven elhíresült betegnél próbálkoztam volna, nem biztos, hogy összejön. A pszichológia és a pszichiátria ideális esetben kéz a kézben járnak, de láttam már olyat, amikor a módszereim semmire sem voltak jók, és csak tonna nyugtató állította le a bombát...

Itt pedig be is kapcsolódik a kompetenciakör kérdése. Mivel általában még én értek a legjobban az emberi lélekhez a környéken, engem szoktak "bombaszakértőnek" hívni. Elgondolkodtató, hogy vajon fel fogom-e ismerni a határaimat, vagy erőltetem majd a módszereimet, hogy megfeleljek a külső elvárásoknak (s ez, ugye, már nem a páciens, hanem az én jóllétemnek a kérdése)? Képes leszek-e azt mondani, hogy "srácok, hívjatok mentőt"? Persze ehhez hozzákapcsolódik az a kérdés is, hogy ha mentőt kell hívni, akkor az mennyiben az én kompetenciáim határainak, és mennyiben a helyzet súlyosságának köszönhető?

Ez jelenleg egy nem megválaszolható kérdéskör, mert mind mondtam, én nem tanultam olyanokat, hogy mi a best practice akkor, ha valakinek elborul az agya. Úgyhogy maradnak az intuíciók. Intuíciókra általában az amatőrök és a profik hagyatkoznak, csak éppen eltérő okokból. Eddig nagyjából bejöttek a megoldásaim, de igazából csak olyan szinten, hogy a páciens abbahagyta a ketyegést, személyiségszintű változás nem állt be (mondjuk ahhoz meg terápia kell, amit én nem csinálok). Vajon a "fokozatos közeledésre, elfogadásra építő" attitűd, amivel ilyenkor próbálkozom, igazából csak egy kamu neve annak, hogy igazából nem végzek beavatkozást?

Vicces ilyen dolgokat leírni. A végén már abban is kételkedni fogok, hogy egyáltalán megszülettem. Ezeknek a "banánhéj" bejegyzéseknek az a közös pontja, hogy olyan helyzeteket írok le, ahol úgy érzem, hogy nincs a kezemben a kontroll, nem igazán tudnám lépésről-lépésre levezetni, hogy mit csinálok, esetleg utólag úgy gondolom, hogy valamit másképp kellett volna. Rengeteg ilyen helyzet van egyébként, csak nem tudom mindegyiket típusokba sorolni.

Ahogy korábban írtam, ez nem kimondottan egzakt tudomány, tehát nincs kimondottan jó válasz sem a kapcsolódó kérdésekre. Lehet, hogy én jobban érezném magam akkor, ha én irányítanám a helyzetet, de vajon a kliens is? Így visszaolvasva ezeket a cikkeket a "banánhéj" igazából az a kérdés, hogy lesz-e itt kapcsolat, megyünk-e mélyebbre, vagy csak kerülgetjük egymást? Ezt a kérdést pedig nem nekem kell megválaszolni.

Rock n' Load

Ha valaki tud komolyan vehető cikket a zene pszichológiájával kapcsolatban, az legyen olyan jó, és kommentben linkelje be! Most épp ezen a témán elmélkedem, úgyhogy megszakítom a nyaralás által már amúgy is megszakított munka alatt álló bejegyzést, és helyette írok arról, ami a héten eszembe jutott. Ez pedig nem más, mint a zene és a lelki állapot közti összefüggés.

Lock and Load

Ez a mondat az angol katonai szlengből van; aki játszik lövöldözős játékokkal, az a pálya elején hallhatja időnként, mivel igeidőtől függően azt jelenti, hogy "felkészülni", vagy hogy "készen áll". Akkor jutott eszembe, amikor a napokban zenéket töltöttem fel a telefonomra. Feltűnt, hogy rövidül a laza, nyári hangulathoz méltó számok listája, viszont több albumnyi Sabatont "tárazok be" (a Sabaton az egy ilyen "harci metál", szerintem lejjebb írok majd róla, mert még én sem tudom, hogy mennyire vagyok komoly rajongójuk... ).

Ennek okát azért nem annyira nehéz megfejteni: szeptemberben kitör az iskola, tehát az összes állásom és önkéntes állásom újra aktív lesz. Nehéz idők jönnek, bizony - észben tartani, hogy mit mikorra kell megcsinálni, egész nap hajtani, teljesíteni, nem teljesíteni (egy pszichológusnak nem épp teljesítménymotviációt kell bevetnie a munkájához), türelmesnek lenni, konfliktust vállalni, satöbbi, szóval jön minden. Nem mondanám, hogy másoknak kisebb terhei vannak, de a felismerés, hogy lehetne ez keményebb is, nem csökkenti az anticipált stresszt. Az előző félévemet - amely során sikerült a blogot is elhanyagolni - tekintve össze kell szednem magam, be kell osztani az időt, össze kell szedni a motivációt.

Ez a fajta életvezetés jól elhelyezhető pár elméleti keretben, még nem döntöttem, hogy mennyire örülök annak, amit megállapítottam magamról a kérdésben. De most nem is ez foglalkoztat, hanem az, hogy mi és hogyan segít nekem abban, hogy egyben tartsam magam a szorgalmi időszakban. A kávé persze evidens, mint "energiaszabályzó" anyag, de mint tudjuk, a lélek is rengeteg erőforrást tartalmaz, csak valahogy elő kell hozni. Tapasztalataim szerint a "harci metál" kiváló eszköz ezen rejtett erőforrások felszabadításához.

Hogy működik? 

"Ha az ég szakadna is le ránk, mi megtartanánk a lándzsáink hegyén!"

Francia lovagok a nikápolyi csata előtt 

(G. Regan: Nagy katonai baklövések)

...hát éppen ezen gondolkozom. Először is, a zene, legalábbis a könnyű zene szerintem valahogy a Gyermeki énállapoton keresztül hat. Az énállapotokról szívesen írok mostanában, legutóbb a Lázadás c. bejegyzésben ismertettem őket. Egy kicsit most tovább gyarapítom az ezzel kapcsolatos információkat.

Ez a Gyermeki énállapot tényleg a gyermekkorban gyökerezik, hogy az elmélet alkotója, Berne fogalmaz, "mindannyinkban lakik egy kisfiú vagy egy kislány, aki pontosan úgy érez, gondolkozik, cselekszik, beszél és reagál, ahogy mi magunk tettük gyermekkorunkban." Hangsúlyozza, hogy a Gyermeki énállapot nem összetévesztendő a gyerekességgel, sőt, igazából pont ez a személyiség legértékesebb része. Ha jól értelmezte az elméletet, akkor azért, mert nagyon sok érzelem, energia van benne. Szegény nem is túl valami racionális, ezért jobban is ért a képek, zenék és egyszerűbb szövegek, rímek, ritmus nyelvén (ezt már nem a könyvben olvastam, hanem a kollégáimmal való beszélgetésekből szűrtem le). Az önmagáról kialakított képe is olyan kidolgozott és reális, mint amilyen egy öt-hatévesre jellemző; tehát vannak benne indokolatlanul optimista hiedelmek, mint például "elbűvölő vagyok", vagy - hogy rátérjek a saját esetemre - "legyőzhetetlen vagyok".

Ha az élet kemény veled,
ne azt mondd: miért én?
Azt mondd: tégy próbára!

Visszagondolva, nem sok tényre emlékszem, amely alátámaszthatta volna a gyermekkori omnipotencia-érzésem, de ettől még tagadhatatlan, hogy nagyon is megvolt. Mentségemre szóljon, hogy nem voltam vele egyedül, és a szakirodalom szerint ez abban a korban rendben is van. Ez az omnipotencia-érzés úgy jellemezhető, hogy ilyenkor azt gondolod, hogy bármire képes vagy, csak az akaratodon múlik. Te definiálod a korlátokat, te döntöd el, hogy mennyi energiád van, és semmi sem lehetetlen. Ide neked az oroszlánt, legyűröd rögtön!

Sejthetjük, hogy ebben az életérzésben olyan energiák lakoznak, amelyek jól jönnek egy olyan embernek, aki több fronton próbál teljesíteni. Ha Felnőtti énállapotból nézzük ennek az embernek az élethelyzetét, akkor még az is lehet, hogy az elején kedvünket veszítjük. A Felnőtt tárgyilagos és racionális, tehát szépen rendesen megtervezi, hogyan lehet az adott élethelyzetben hatékonyan működni. De olyan kis pszichodinamikus segédeket, mint amilyen az érzelem és a motiváció, nem nagyon tud adni. Valahogy tehát el kell intézni, hogy a Felnőtt "célozzon", de a gyerek "adagolja a lőszert", csak hogy hű legyek a bejegyzés címéhez.

Ehhez jól kapcsolódik egy korábbi, érettséggel, hárításokkal foglalkozó bejegyzés (A gyáva). Ebben az írásban a méltán kötelezőnek feladott Haan-cikkből dolgoztam, amelyben a regresszió megtalálható mint hárítás és megküzdés is. Jelen esetben akkor beszélünk a hárítás értelemben vett regresszióról, ha én komolyan hiszek benne, hogy bármire képes vagyok, végtelenek az erőforrásaim, stb. Ez esetben ugyanis tagadom a valóságot. A megküzdés, amit Haan ego-regressziónak ír, azt jelenti, hogy a tényekkel szembenézek, csak tudatosan lejjebb megyek egy szinttel. Például ha elmegyek bulizni, akkor úgy viháncolok, mint egy gyerek, de ha ugyanebben a buliban valaki rosszul lesz, azonnal össze tudom magam szedni, hogy megoldjam a helyzetet. A most boncolgatott zenélős esetben pedig: elfogadom a határaimat, de aktívan tesztelgetem őket, a régi érzelmi töltést felhasználva. Egy metaforával élve az ego-regresszió olyan, mintha lemennék a pincébe tüzelőért, de maga a tűzgyújtás művelete a magasabb szinten van. A pincéhez pedig a Sabaton nívós munkássága szolgáltatja a kulcsot. 

Mutasd meg mit hallgatsz, megmondom ki vagy!

Sráckoromban minden ismerkedésnél elhangzott a kérdés: "mit hallgatsz?" Akkoriban a zene egészen más szerepet kapott az életünkben. Egy egész szubkultúra szerveződött köré, egyedi értékrenddel, szabályokkal. Identitást, personát adott nekünk, azaz valamit, amit bemutathattunk a világnak, hogy kik akarunk lenni.

Manapság, ha felnőttekkel beszélek csak mellékesen kérdezem őket arról, hogy mit hallgatnak szívesen. Bár az ízlés ebben a korban is sokat elárul az emberről, de nem definiálja. Mivel már nem is olyan fontos része az identitásnak, heterogénebb is az ízlés.

Viszont ezt az ego-regressziós elméletet végiggondolva, lehet, hogy mégiscsak érdemes volna nagyobb jelentőséget tulajdonítani annak, hogy ki mit hallgat. A personáról már nem nagyon árulkodik, viszont betekintést ad abba, hogy milyen "tüzelővel" működik az illető, milyen érzelmeket akar előcsiholni a Gyermekijéből (legalábbis én az ego-regressziót úgy tudom értelmezni, hogy ilyenkor az egyén átadja a gyeplőt a Gyermeki énállapotnak).

Ezen a ponton felmerült az ún. Sorskönyv. Az elmélet szerint nagyjából hatéves korunkig kitaláljuk, hogy hogyan fogunk élni, nem kis mértékben a szülői - nem is igazán tudatos - nevelésre alapozva. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy "tűzoltó leszel katona", hanem hogy milyen életstílust, játszmákat, célokat, küzdelmeket választunk majd magunknak a későbbiekben. A választást ugyanis a Gyermeki nagyban befolyásolja. Na mármost, mint feljebb írtam, még nem döntöttem el, hogy az eszmefuttatásom mentén kialakult önismereti kérdések mennyire örömteliek a számomra. Lehet ugyanis, hogy rossz a sorrend: nem arról van szó, hogy belekerültem egy kihívásokkal teli élethelyzetbe, amelynek megoldásához segítségül hívtam a Gyermeki "na majd én megmutatom" énemet. Hanem valójában az történik, hogy a Gyermeki "na majd én megmutatom" énem alakította ki ezt az élethelyzetet, és ezen keresztül a zenei ízlésemet is. Azon kívül, hogy hátborzongatónak hangzik, hogy a hat éves énem hozza a felnőttkori döntéseimet, ez azért mintha emlékeztetne az Ikarosz-komplexusra is (írtam róla egy régebbi bejegyzés végén)...

Ja igen, ígértem, hogy mesélek a bejegyzés titokzatos szereplőjéről, a Sabatonról. Ez egy svéd power-metal (ezt a stílust általában némi freudi szemlélettel úgy szoktam definiálni, hogy felnőtt férfiak ódákat írnak a saját péniszeikhez) együttes, ami az elmúlt kb. 10 évét azzal töltötte, hogy emelkedett, eposzi magaslatokba illő számokba foglalta a történelem nagy háborúit, amik persze borzasztóak és véresek voltak, meg minden, de hősöket neveltek, akiknek helytállása legendává vált, megacélozták a férfi akaratot, erényeket, és persze soha ne legyen több háború, de ha valami többé akarsz válni, akkor lépj be a seregbe...

Ismertetőül berakom ide az egyik számukat, de vigyázzatok, ha túlságosan belemélyedtek a munkásságukba, akkor mellékhatásként előfordulhat, hogy le akarjátok rohanni az egyik szomszédos országot...

Habeas corpus

Készül az új bejegyzés, de most igazából inkább sztorizgatós hangulatban vagyok, mint elmélkedősben. Az elmúlt héten szárnyra kapott pár hír, amelyeknek központjában erőszakos bűncselekmények és áldozataik vannak. Olvasgatván a kapcsolódó cikkeket, számomra kiszűrődik egy jó adag kétségbeesés, elidegenedés is. Az az érzésem - és nem éppen új keletű - hogy a polgárok nem igazán érzik, hogy a rendszer az ő oldalukon áll, és számíthatnak rá, ha baj van.

Eszembe jut erről pár történet, főleg egy 2008-as kutatásból vannak, amelynek során az ország börtöneiben interjúztunk drog-témában. A hosszú és komplex interjúk során volt lehetőségünk ismerkedni a fogvatartottakkal is (főleg, mivel időnként meg kellett tanítanunk őket írni-olvasni), némelyik sztori passzol a mostani eseményekhez.

Ámokfutó

Az első eset az alighanem már mindenki számár ismert "combinós gyilkosság". A történet lényege, hogy egy paranaoid-skizofrén beteg látszólag random kiválasztott egy embert a Margit híd budai hídfőjénél, és belökte a villamos elé. Az áldozat a helyszínen meghalt.

Már csak szakmai szempontból is érdekelt, hogy mi lesz az ügyből, hogyan próbálják az emberek és a média helyreállítani a világ rendjét, keresni a felelősöket, emberi és rendszerszintű mulasztásokat. Nem volt olyan nehéz azért kérdéseket megfogalmazni, hiszen az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) bezárása óta azért egy-két jámbor ember megjegyzi időnként, hogy amúgy jópár súlyos beteg kóvályog az utcán ellátatlanul. Egy klinikai pszichológia-szemináriumon azt hiszem az egyik hozzám hasonlóan cinikus haverommal össze is súgtunk, hogy "ezzel is csak akkor kezdenek majd foglalkozni, amikor az egyikük kinyír valakit". És valóban, évek óta most hallom először újra az OPNI nevét, a helyét, ahová "ezeket el lehetett zárni".

Ez az "elzárni" attitűd háttere elgondolkodtat. Nem is az ilyen felkapott ügyeknek köszönhetően, hanem mondjuk a "sajátos nevelési igényű" gyerekek miatt, akikkel dolgozom. Ez az SNI egy hatalmas gyűjtőfogalom, amelybe beleférnek a legszeretetreméltóbb és legkevésbé szeretetreméltó gyerekek is, mivel csak később, felnőttkorban mondják ki, hogy valakinek egy türelmesebb iskola, valakinek meg egy a börtön az a környezet, amely megfelel sajátos nevelési igényeinek.

Ezzel a türelmes, igazságos hozzáállással nem mindig könnyű azonosulni, akad azért olyan gyerek, akiből senki sem kér többet, mint amennyi feltétlen muszáj, olyan, akiről titkon azt gondolják a szakemberek, hogy "el kéne zárni", még ha átvitt értelemben is. Azt hiszem ez egy nagyon bonyolult belső konfliktus, amiben benne van, hogy igazságos akarsz lenni, és gyógyítani/nevelni akarsz, nem büntetni, próbálsz empatikus lenni, és elhinni, hogy az illető tettei mögött egy betegség áll, és nem az amúgy is nehezen megfogható fogalom, a szabad akarat. Más felől, neked nagyon rossz együtt élni ezekkel az arcokkal, leszívják az energiád, bántanak, kihasználnak, sőt, a durvábbaktól egyenesen félsz. Azt kívánod, bárcsak máshol lennének, egy olyan helyen, ahonnan nem jöhetnek át a te világodba. Sőt, nem csak védekezésnek, hanem egyenesen büntetésnek szánod ezt az elzárást, cserébe a szemétségeikért.

Annyira nem vagyok rajongója a devianciáknak, ezért sem műveltem ki magam komolyabban sem klinikai-, sem kriminálpszichológiából, sem addiktológiából. Éppen ezért azt hiszem keverednek a fejemben a szakmai és személyes vélemények, amikor megpróbálom megkülönböztetni az "útról való letérés" erkölcsi és pszichés verzióit. Nem is tudnám megmondani, hogy a személyes véleményem vajon az átlag emberéhez, vagy egy segítőfoglalkozásúéhoz van-e közelebb, amikor ezekről a tűréshatáron túli, esetleg veszélyes emberekről van szó. Törékeny egyensúly ez. Szerintem azért törékeny, mert amint kilendülsz valamelyik irányba (azaz túl megértő vagy túl elutasító leszel), magad is letérsz az utadról, azaz deviáns leszel. Azt hiszem, ez valami közkeletű probléma, hiszen egy csomó filmben ezt a kilendülést próbálják elérni a hősnél a főgonoszok (lásd a Nolan-féle Batman vs Joker dinamika). A hőstörténetek elemzői mindig fel is hívják a figyelmet rá, hogy a hős csak erkölcsileg halhat meg, testileg igazából nem. Ilyesmi játszódik le bennünk, amikor azon gondolkozunk, hogy mondjuk a combinós gyilkost feltétlenül muszáj-e még valaha emberek közé engedni. Saját élményről a Versusban írtam e témában.

Erről az igazságosság-büntetés-bosszúállás témáról beszélgettem ezzel a haverommal, akivel a klinikai szemináriumon cinikusan összesúgtam. Jött ő is a börtönbe kutatni, és ő is találkozott vicces alakokkal. A "legijesztőbb eset" díjat azért szerintem én kaptam volna. A fegyházban a véletlenszám-generátor kisorsolta azt a fogvatartottat, aki több időt töltött hűvösön, mint odakint. Azt hiszem maga a börtönigazgató javasolta, hogy generáljunk inkább egy másik véletlenszámot, de a kutatási szempontok miatt erre nem kerülhetett sor. Oké, akkor legalább férfi menjen be hozzá. Meg legyen a közelben őr. Közelebb, mint az eddigieknél... Szóval mindenki mondta, hogy ez a pasas nagyon gáz. Ezt én is hamar megerősítettem, mivel a kisugárzása mondhatni alkalmas volt a nyugalom megzavarására. Ő volt az egyetlen olyan fogvatartott, akinél az interjú során végig a kezem ügyében volt a bejáratnál kapott riasztó, hátha próbálkozik valamivel. Elmondta, hogy neki papírja van arról, hogy disszociatív személyiségzavaros. Meg egyébként a testi sértés összes változatáért elítélték már, a "súlyostól" a "halált okozóig". Az interjú során beszélt össze-vissza, a végén el is árulta, hogy szinte mindenhol hazudott. De nem ez volt a kellemetlen. Az utolsó kérdés valami olyasmi volt, hogy volt-e már olyan, hogy nagyon erős indulatot, idegességet élt át itt bent.

"Igen! Most!" - villant fel a szeme.

 "Értem. Szerencsére már nem bosszantom tovább, mert épp végeztünk." - vettem elő a legnyájasabb mosolyomat.

"Nem végeztünk!" - vakkantotta.

"Tehát szeretne még mondani valamit?" - kérdeztem semleges hangon, miközben az ujjam észrevétlenül a riasztó gombja közelébe került, hátha nekem ugrik ez a derék polgártárs.

"Nem. De ha még itt várunk, akkor az őrnek nem lesz ideje elmenni kávézni." - felelte. De nem valami csibészes vigyor volt az arcán, inkább afféle szadista öröm, hogy még egy kis apró rúgást bevihet fogva tartóinak, akik valószínűleg már amúgy is imádták, hogy ott állnak az ajtó előtt a jó hosszúra nyújtott interjú miatt. De legalább nem engem akart szívatni.

Ennek ellenére sem kedveltem meg a pasast. A haverommal, aki inkább klinikai szakirányban gondolkodott, azon elmélkedtünk az esti sör mellett, hogy az illető miért fegyházban van, és miért nem az IMEI-ben (Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet). Végülis ha beteg, akkor nem ilyen idilli körülmények között kellene büntetni kvázi-életfogytig (akkoriban az életfogytiglan nem azt jelentette, hogy akár életed fogytáig is bent héderozhatsz), hanem legalább meg kéne próbálni meggyógyítani, hogy egy kicsit is értelmes életet élhessen. Itt azonban hamar előjött a kárörvendő vigyor, hogy már csak azért is lenne előnyös ez, mert az IMEI-ből állítólag tényleg csak zsákban jönnek ki az emberek, hiszen nincs pszichiáter, aki azzal hazardírozna, hogy gyógyultnak nyilvánítja őket. Rájöttünk, hogy egyáltalán nem annak szurkolunk, hogy a pasas meggyógyuljon, hanem annak, hogy sohase kerüljön vissza a társadalomba. Nem nagyon érdekeltek a jogai, a tragédiája, pedig leendő szakemberként sejtettük, hogy nem lehet valami boldog, és a gyerekkora feltételezhetően olyan volt, amihez képest a Twist Olivér maga a High School Musical. Nem volt bennünk valami sok empátia vagy segítő szándék. Bizonyos értelemben deviáns nézeteket vallottunk. Úgyhogy ittunk is még egy sört...

Igazságosztó

Szóval, az előző anekdota hősét kivonta a forgalomból a rendszer, és mi nagyon örültünk. Nem nagyon foglalkoztattak olyan kérdések, hogy ez az illetővel szemben mennyire igazságos, bőven megelégedtünk azzal, hogy a társadalommal szemben tutira az. Úgymond gyakorlatiasan kezeltük a dolgot.

A Különvélemény c. filmben már akkor tudtak egy
bűntényről, amikor még el sem követték

De azért van úgy, hogy a rendszer nem ennyire gyakorlatias. Néha egészen egyértelműnek tűnik a tényállás, de mégsem mozdulnak a dolgok. Például itt ez a combinós gyilkos, vagy 2009-ből a pécsi egyetemi ámokfutó. Őket látta szakember, aztán valahogy mégis sikerült szabadon őrjöngeniük. Akkoriban egy küszöbön lévő öngyilkosság miatt próbáltam utánajárni, hogy mégis mi kell teljesüljön ahhoz, hogy valakit akarata ellenére kezelésbe vegyenek? Hát, nem egyszerű. Ahhoz, hogy eljuss az ellátásba, vagy magadtól kell menned, vagy annyira be kell kattanj, hogy a mentők vigyenek be. Utána el is engednek egy rövid idő elteltével, ha akarod. Azzal, hogy bent tartanak, eléggé belepiszkálnak a személyiségi jogaidba, és úgy, hogy igazából nem követtél el semmit, ami törvényt sért, ez elég problémás... Az akkori törvényeket olvasva az jött le nekem, hogy hiába tudjuk valakiről, hogy veszélyes, neki is vannak jogai, ami megakadályoz minket abban, hogy cselekedjünk. Úgyhogy ülünk ölbe tett kézzel, és várjuk, hogy okot szolgáltasson rá, hogy rá kényszerítsük a gyógyulást (ami így leírva elég kifordított elképzelésnek hangzik...).

Ez persze a jéghegy csúcsa, hiszen egyáltalán nem csak a zavart embereknek jut eszébe, hogy megölnek valakit mondjuk szerelemféltésből. A mélységben sokkal kuszább a helyzet. Ott van példának a családon belüli erőszak: megoldható, hogy ne jöjjön mentő, hogy senki se tudjon róla. Vannak emberek, akikről tudod, hogy hazamennek, és végigverik a családot, ha ma nem, akkor a jövő héten - de ahogy a gyógykezelést, úgy a családterápiát se lehet rájuk kényszeríteni. Sőt, igazából a kevésbé baráti testületek, azaz a zsaruk se nagyon tudnak ezzel mit kezdeni. A héten a Facebookon terjedt egy történet, amiben egy lány mesélte el, hogy az exe megverte. Meg se próbálom kitalálni, hogy hazugságról van-e szó, hiszen még ha ez az is, akkor is ott van helyette egy csomó valódi eset. Egy cikkben azon elmélkedtek a sok megosztást kapott történettel kapcsolatban, hogy fel se merült, hogy az illető a rendőrséghez fordul (amit a cikk szerint később mégis megtett), helyette az internetes közösséghez fordult. Ez nem épp arról árulkodik, hogy a lányban nagy bizalom van az igazságszolgáltatás iránt. Erről a kiábrándultságról elég sokan szoktak írni, vérmérséklettől függően. Egyesek visszahúzódnak, és növelik a megoldott ügyek számát azzal, hogy el se indítják az ügyet, mások leisszák magukat és dühöngenek, páran pedig úgy döntenek, hogy felülvizsgálják ezt a társadalmi szerződést, és majd ők rendet raknak.

Ebben a kutatásban egész könnyen az interjú végére értem egy másik fogvatartottal. Halkszavú, intelligens ember volt, barátságos, összetett mondatokban beszélt, értette a kérdéseket és pontos válaszokat adott. Szóval nagyon kilógott a sorból. Kérdeztem, hogy mégis hogy került ide? Azt mesélte, hogy az egyik hölgyismerősüket bántalmazta a volt pasija. A rendőrség valahogy nem tudott hatékonyan közbelépni, nem tudom már, mi volt pontosan, lényeg a lényeg, a srácok elhatározták, hogy akkor majd ők megoldják a dolgot. Összeálltak páran, és meglátogatták a pasast, hogy figyelmeztessék, baj lesz, ha nem áll le. Valahogy sikerült elszámítani a dolgot, mert a célpont nem volt egyedül, és történetesen a társasága sem riadt vissza az erőszaktól. Amikor a rendőrök kijöttek, a srác még meg volt győződve róla, hogy végül jól sül el a dolog, hiszen valami miatt már bevihetik a megmentendő hölgy exét. Az igaz, hogy őt is bevitték, de végül ezt a srácot vették elő önbíráskodásért. A srác ezt nem bírta elfogadni, úgyhogy megszökött, ami csak súlyosbított a helyzetén. Lényeg a lényeg, a hölgyet bántalmazó ex szabadlábon maradt, a sráccal meg ugye egy börtönben beszélgettem erről. No persze lehet, hogy hazudott. De miért pont ezt? Mert tudja, hogy manapság egy ilyen sztori nagyon is hihető...

Renegát

"Mindég az állat első bennetek,
És csak midőn ezt birád csitítni,
Eszmél az ember, hogy nagy gőgösen
Megvesse azt, mi első lényege."

Lucifer, Madách: Az ember tragédiája

Az első történetben az volt a deviancia, hogy gyakorlatilag exkommunikáltuk a fogvatartottat. Induljunk ki abból, hogy mi amúgy hiszünk az emberi jogokban, akár még ki is állnánk értük - nos az övéiért nem. Nekünk mindegy volt, hogy diagnosztizált beteg (ami szintén lehet kamu, bár a fogva tartói szerint tényleg zakkant) vagy szimplán gonosz, menjen csak a levesbe, és ne kelljen tartani tőle többet. Egy kicsit talán deperszonalizáltuk is, mert ugye ez nem személyes, mi nem tőle akarunk megszabadulni, csak egy veszélyforrástól (a tartalomelemzés-tanárunk szerint direkt ilyen személytelen a katonák nyelvezete). Így utólag persze világos, hogy afféle szorongással próbáltunk így küzdeni, hiszen bele tudtunk gondolni, hogy ez a pasas is csak úgy került be, hogy már megölt valakit, tehát ilyen időzített bombákból van még egy pár...

A másodikban a devianciát igazából a fogvatartott képviselte, de megmondom őszintén, tudtam azonosulni vele, és csodáltam is, hogy a héten bemutatott asszonyverőt nem csapta meg senki. Ő a fent említett szorongás enyhítését nem a rendszerre bízta, hanem a törvénnyel szemben úgy döntött, hogy majd ő intézkedik. Talán itt nem is az a frusztráció oka, hogy már csak veszélyforrást, és nem egy embert lát magával szemben, hanem hogy a rendszer nem különíti el őket ugyanígy, és ugyanolyan jogokkal ruházza fel őket, holott az "antagonista" már kilépett ezek közül a keretek közül. Úgyhogy ő is kilép közülük, lényegében utána megy az "árnyékba" (megint rátaláltunk Jungra...?), hogy most már az ellenfélnek is legyen mitől félnie. A rendszer szemében így azonosul az ellenféllel, ugyanabba a kategóriába tartozik, bár ő maga úgy véli, hogy ez az azonosulás valójában nem történt meg, sértőnek is találja a dolgot. A frusztráció abból származik, hogy az előírt eszközök korlátozottak, de a deviánsok meg számára is tiltottak, pedig ő igazából jó...

Mindkettőben megvan az a pozíció, hogy "aki engem bánt, vagy rám veszélyt jelent, direkt vagy indirekt módon, az kiiktatandó". És tökmindegy, hogy miért fenyeget, az ilyen oknyomozás nem előzi meg a bajt. Ez vitán felül áll, ez amolyan velem-vagy-ellenem kérdés: ha megvédenek a fenyegetéstől, és az én jogaim 100%-ban győznek az ellenségem jogai felett, jól van. Ha ez nem történik meg, akkor onnantól kezdve már az igazságszolgáltatás is a "másik oldalon" áll.

No persze van jó deviancia is, hiszen az útról jó irányba is le lehet térni. Egy elfuserált jogrendszerben nem tudom, mennyire baj, ha "kompenzáljuk" a hibákat. Azt viszont sejtem, hogy ez nem egy veszélytelen dolog. Ahogy az illusztrációnak használt képekből már rájöhettetek, ez a szembenállás a jó öreg szuperhősös filmekre emlékeztet, amikor van a rendszeren kívül egy hős, akit nem tartanak vissza a szabályok, de mégis jóra használja az erejét. Ilyen platóni bölcselkedésbe foglalva: az ideák világában Batman és Joker valószínűleg mindig is antagonisztikus ellentétet képviselnek, hiába próbálkozik az utóbbi, hogy megingassa ezt a hitet. A mi világunkban viszont attól tartok, hogy Batman a Magyar Gárda egyenruháját ölti fel, és könnyebben válik - tényleg - bukott hőssé, mint azt valaha gondolta volna.

Lázadás

Ez a bejegyzés a felnőtté válásról szól. Eredetileg egy kliensem kapcsán volt egy érdekes meglátásom, és ezt akartam megosztani, de némi saját élményt belekeverve a dologba rájöttem, hogy a felnőtté válás nem a kamaszok ügye, hanem mindenkié, jóformán napi szinten.

A két történetet a tranzakcióanalízis énállapotain keresztül sikerült integrálni, amiről korábban írtam, a "hogyan kezeljük szerencsétlenkedő felebarátainkat" bejegyezés vége felé.

Énállapotok

forrás:
birtalan.hu

A fent hivatkozott bejegyzésben már említettem, hogy a tranzakcióanalízis három énállapotot különít el: a Szülőit, Felnőttet és Gyermekit (nagy betűvel szokták írni, hogy világos legyen, nem életkorról vagy regresszióról, hanem "üzemmódról" van szó). Talán sikerült kellő mélységben érzékeltetni a Szülői, és két típusának, az irányítónak és a gondoskodónak a működését.

Ezúttal a Gyermekit kell egy kicsit jobban megérteni. Szokás kiemelni, hogy az énállapotot, nem illik összetéveszteni a gyerekessel vagy az éretlennel - igazából arra az üzemmódra utal, amit főleg érzelmek, vágyak határoznak meg, meg némi kiszolgáltatottság. Egy gyerek a környezetére van utalva: egyrészt szüksége van másokra a vágyai kielégítéséhez és a fejlődéséhez, másrészt a struktúrát a felnőttek (ami ebben az elméletben inkább Szülő) teremtik meg, azaz ők mondják meg, mi oké és nem oké, hogy lehet viselkedni. Ha jól értelmeztem az olvasmányaimat, akkor a Gyermeki ezekhez a felnőttekhez, azaz az autoritáshoz való kapcsolódásán keresztül osztható három részre. Az egyik az alkalmazkodó Gyermeki, amiben a gyerek azt csinálja, amit mondanak neki, mert mások jobban tudják, meg meg is dicsérik érte, stb. Persze a vágyak időnként ütköznek a környezettel, időnként jön a lázadó Gyermek, aki protestál, hisztizik, hogy nem az van, amit ő akar, és hogy vele nem lehet szórakozni... Ezzel elég sokat lehet találkozni, például ha egy iskolában dolgozik az ember, akkor minden nap (ilyenről írtam tavaly a Versusban), de az ügyfélszolgálatos emlékeimből is előugrik néhány vásárló, aki ezzel az állapottal jellemezhető. A harmadik pedig egyszerűen a szabad Gyermek, aki elvan, ha játszik. Ha sikerül időnként eljutni ebbe az énállapotba, akkor egész egészséges életet élünk.

Bukott istenek

"I see faith in your eyes

Never you hear the discouraging lies

I hear faith in your cries

Broken is the promise, betrayal

The healing hand held back by the deepened nail

Follow the god that failed"

Metallica: Tha god that failed

Van ez a srác, aki állandóan összeakasztja a tengelyt az autoritásokkal. Ő ezt úgy interpretálja, hogy nem szereti, ha megmondják neki, hogy mit csináljon, gondoljon meg érezzen. De hát - vetem fel - senki sem szereti, és mégsincs mindenkinek ilyen sok konfliktusa. Hát igen, neki sincs mindenkivel baja, valaki megtanulta, hogy kell hozzá közelíteni. Ez rendben is van, én is azokkal vagyok jóban, akik megtanultak elviselni, de nincs ennyi balhém azokkal, akik viszont nem áldoztak időt és energiát arra, hogy kiismerjenek. Hogy lehet, hogy ennyire különbözünk?

Ahogy meséli ezeket a történeteket, nem az jön le nekem, hogy ő szokta kezdeményezni ezeket a balhékat. Inkább mintha mindig megtalálnák őt azok, akik egy kicsit fitogtatni akarják a hatalmukat. Ezeknek a provokációknak valahogy mindig felül: vagy lázadó Gyermeki énállapotot vesz fel, és jön a szópárbaj, a "kinek van igaza" meccs és a rendszabályozás; vagy alkalmazkodó Gyermekit, és megpróbálja "kiengesztelni" az agresszort, mindezt úgy, hogy nem követett el olyan dolgot, ami miatt meghunyászkodnia kéne.

Jellemzően Gyermekiben van, nem uralja a helyzeteket, és nem sűrűn érzi, hogy nyertesként jön ki egy szituációból. Amikor alkalmazkodik, akkor együttműködő, megcsinálja, amit mondanak, és várja, hogy megengedjék, hogy jól érezze magát. Mint a gyerek, aki a Mikulást várja a jó viselkedésért cserébe, vagy a bűnös, aki feloldozást vár. Csak hát a másik félnek nem áll érdekében megszüntetni ezt a remek állapotot, amivel sakkban tartja őt, úgyhogy egy idő után hősünk úgy éli meg, hogy szórakoznak vele. Ekkor jön a lázadó Gyermek (ha nem azzal kezdett). De mit jelent ez gyakorlatban? Azt, hogy innentől nem érzi kötelezőnek, hogy együttműködő legyen, és jogot érez, hogy dühös legyen. De történni nem igazán történik semmi. Tehát nem javul a helyzet, még mindig nem érzi jobban magát, de most már rá lehet sütni azt is, hogy rendbontó, deviáns, meg ilyenek.

"Olyan, mintha egy görög dráma hőse lennél, és szórakoznának veled az istenek" - mondtam. Mintha az élete minden területén ki lenne szolgáltatva nagyobb hatalmú embereknek, akiknek szeszélyei szerint alakul az élete. Ezek az "istenek" azt várják, hogy betű szerint tartsa be az általuk deklarált törvényeket, és menjen el a templomaikba áldozni, imádkozni, bűnbocsánatért. Aztán ezeket vagy megkapja, vagy nem, egy isten útjai kifürkészhetetlenek, és nem lehet számon kérni tőlük semmit. Hiszen az istenek sosem ígértek semmit, csak az a norma, hogy hisz bennük, és éli egy jó vallásos ember életét. Ha pedig lázad, az se jelent semmit. Az csupán azt jelenti, hogy nem jár el a templomba, nem imádkozik, nem áldoz. Ettől még az istenek, a köréjük kreált vallás, a hatalmuk és a híveik megmaradnak, csak most már biztos, hogy nem lesznek valami jó fejek.

A srác számára felnőtté válás azt jelentené, hogy kilép ebből a világból. Ez a változás nem azt jelenti, hogy nem csinálja meg, amit az istenek elvárnak tőle, vagy pont az ellentétét csinálja. Ez még csak lázadó Gyermek, még mindig az istenek szabályozzák a viselkedését, hiszen az ő parancsaikra reagál folyamatosan. A Felnőtt énállapot itt azt jelenti, hogy hősünk ismeri a jogait, és ezektől a jogoktól függ, mit tervezhet, hogyan viselkedhet és érezheti magát, nem néhány ember önkényétől. Felismeri, hogy ők csap próbálkoznak, hogy megszerezzék a kontrollt, és csak akkor van hatalmuk, ha elhiszi, hogy tényleg van hatalmuk, mégpedig korlátlan, az emberek törvényei felett álló. Valójában nem istenek, csak portások, tanárok, 2nd line managerek, és így tovább...

Szent harag

"Fuck it all and no regrets

I hit the lights on these dark sets

I need a voice to let myself

To let myself go free"

Metallica: St. Anger

Ettől a sráctól nem kisebb dolgot várunk el, mint hogy világnézetet váltson. Főleg azon dolgoztam vele, hogy megértse, hogy igazából vannak alternatív univerzumok, ahol nem piszkálják az embert holmi jött-ment istenek. Hogy melyikben él, az attól függ, hogy melyikben hisz igazán, melyikre hangolódik rá, hogyan konstruálja az ő szubjektív valóságát. Azt a valóságot is ő konstruálta, hogy a vele konfliktust kezdeményező embereknek ilyen hatalma van - ha ezt nem hitte volna el, mások lennének ezek a történetek.

De mi ad erőt valakinek ahhoz, hogy világnézetet váltson?

Ez tulajdonképpen egy többszintű konfliktus: a mostanival szemben áll az a szubjektív valóság, amit kisgyerekkorában konstruált; az egyén szemben áll azokkal, akik azt szeretnék, hogy maradjon ennél a régi, jól bevált rendszernél; a járt út szemben áll a járatlannal... Egy ilyen összetett konfliktusrendszerben energiaforrást találni a változtatáshoz nem egyszerű. Amikor elvittem esetmegbeszélőre a kérdést, az egyik kollégám megkérdezte: "hol van itt a harag? Miért nem dühös ez a srác, miért fogadja el az osztott lapokat?" Logikus kérdés - a közmondás szerint rossz tanácsadó, de mégis az akaratunk érvényre juttatására van egy evolúciósan kifejlődött alapérzelmünk: a harag.

Nyilván itt egy komolyabb beszélgetés kezdődött a lehetséges megoldásokkal kapcsolatban. Viszont ezt a harag-kérdést érdekesnek találtam, főleg, miután nem rég egy kis saját-élményt is szereztem a témában.

A vívókkal nagy fába vágtuk a fejszénket: komolyan vehető bírókat képzünk ki gyermekcipőben járó sportágunkhoz. Ehhez természetesen jó adag gyakorlás is kell, minek céljából kivonultunk egy szombati nap, hogy egy verseny körülményeit szimulálva viaskodjunk egy kicsit. 

Ebben a történetben én vívóként vettem részt. Mivel a védőfelszerelésem még nem teljes, ezért egyes alkatrészek körbe-körbe járnak, és idő kell, amíg az előző vívó leveszi, én meg felveszem őket. Idő viszont nincs, legalábbis egy versenyen. Éppen raktam fel a térdvédőt, amikor a bírók először jeleztek, hogy kezdőpozícióba kellene álljak. Aztán még egyszer jelezték, és még egyszer, aztán kilátásba helyezték, hogy megintenek, ha nem jelenek meg időre a helyemen. Én meg szép kötelességtudóan odasiettem a kiindulópontra, csak épp teljes védelem nélkül. A tarkómat védő alkatrészre nem volt időm, de feloldottam az ezzel kapcsolatos aggodalmat azzal, hogy "nem baj, máskor se mindig van rajtam, és különben is, a támadások szemből jönnek". Nos, a támadások jellemzően tényleg szemből vagy oldalról jönnek, de természetesen ez az a párbaj volt, amikor sikerült elérni a tarkómat is.

Úgy egyszerre öntötte el az agyamat a fájdalom, az ijedtség és a düh. A fájdalom és ijedtség egyértelmű: nem kellemes, és nem is igazán egészséges, amikor acéllal tarkón csapnak. A düh egy oldalról magától értetődik: ha fáj, harcolsz vagy menekülsz, ahhoz pedig energiát ad a harag. De kire voltam mérges?

Hát a bírókra, amiért nem várták meg, amíg rendesen felszerelkezem, helyette még siettettek, fenyegettek is, hagytak harcba indulni megfelelő védelem nélkül. Pedig igazából még én segítek nekik...!

Fújtatva, szitkozódva visszamentem a kezdőpozícióba, volt ott egy tarkóvédő, leszedtem a maszkról, és dühöngve feltettem. Persze jöttek oda, hogy megnézzék, megsérültem-e, de nem voltam tárgyalóképes. Végül, amikor látták, hogy fizikailag igazából stabil maradtam, akkor tovább engedtek. Nem mondom, hogy durván vívtam ezek után, inkább mondjuk úgy...céltudatosabban.

Azért beszéltünk erről ebédnél. Elmondtam, hogy igazából azért voltam dühös, mert tudják, hogy idő kell a felcuccoláshoz, ez nem olyan, mint egy nagy verseny, ahova mindenki felszerelve érkezik. Megvárhatták volna, amíg felveszem a védőfelszerelést, igazságtalan szívózás volt még büntetéssel fenyegetőzni is. Szóval ők nem hagyták, hogy megfelelő védelemben párbajozzak... Van ott egy srác, egy bölcsebb merítésből származik, ő is bírónak készül. Elismerte, hogy a bíróknak valóban kell arra figyelni, hogy minden a helyén van-e a párbaj előtt. De akármit kerteltek a büntetésről, akkor is felvehettem volna a tarkóvédőt. Végülis az én tarkóm, talán megérhetne nekem egy büntetést...

Hát elég hülyén éreztem magam, ahogy átláttam, mennyire igaza van. Pontosan azt a hibát követtem el, mint a fentebb említett srác: afféle istenségeknek tekintettem a bírókat, és minden parancsuknak meg akartam felelni, ahogy egy jó gyerekhez illik. Ez az alkalmazkodó Gyermeki annyira elhatalmasodott rajtam, hogy a saját biztonságom fölé helyeztem az ő idővel kapcsolatos elvárásaikat. 

Eddig ez még sima behódolás lenne, viszont jön a második fele: dühös voltam rájuk, amiért majdnem megsérültem. Mintha a párbajt elindító jelzés egyben ígéret is lenne, hogy ők szavatolják a biztonságomat. Mintha mindent a kezükben tarthatnának. Szóval minek is szólt a düh? Egyrészt nekik, mert még annyira sem mindenhatóak, mint kéne (emlékszem, egy az előtti párbajban szinte megbotránkoztam azon, amikor az egyik megkérdezte, hogy mik is a szabályok). Hasonló ez a harag ahhoz, amit egy másik, fejlődéssel kapcsolatos bejegyzésben idéztem: "miért nem neveltek normálisra" (vagyis még mindig úgy gondolom, hogy itt nekik kellett volna valamit intézkedni).Másrészt önmagamnak, amiért rossz világképet választottam, és annyira Gyermekit vettem fel, hogy gyakorlatilag nem vállaltam felelősséget a saját biztonságomért. 

Esetleg ez a harag afféle kísérő jelenség, amikor csalódsz az istenekben, lerugdosod őket az Olümposzról, hogy innentől felnőtthöz méltóan te magad irányítsd a sorsod (és felvedd azt az átkozott tarkóvédőt).

Tanulság

Ha jól értelmezem a kliensem történetét és a saját esetemet, akkor úgy tűnik, hogy szükség van a haragra, amikor az ember megpróbál leszokni a Gyermeki énállapotokról, és helyette kóstolgatja a Felnőttit, az autonómot, gondolkodót, mérlegelőt (mérlegelni például, hogy nem érne-e meg mégis egy büntetést az a védőfelszerelés...). Ez a változás egyrészt a személyen belül történik, másrészt a személy teljes környezetében is, hiszen átrendeződnek az erőviszonyok, innentől szimmetrikus, nem asszimetrikus kapcsolatok vannak, és az istenekre immár partnerként van szükség.

Talán ezért hergelik magukat a serdülők látszólag olyan fölöslegesen mindenféle hülyeségen. Kell a harag, ami segít eltávolodni az egész életében járt úttól.

És kell-e a harag a Felnőtti énállapothoz? Ellenkezőleg. Én sajnos ezúttal buktam ezt a próbát. Akkor lettem volna Felnőttiben, ha még a párbaj előtt szép higgadtan közlöm, hogy addig semmit sem kezdek el, amíg a megfelelő felszerelés nincs rajtam. A fent említett bölcs barátom felhívta rá a figyelmet, hogy kizárt, hogy egy ilyen mondat után bárki is intéssel fenyegetőzött volna.