2014. augusztus 28., csütörtök

Rock n' Load

Ha valaki tud komolyan vehető cikket a zene pszichológiájával kapcsolatban, az legyen olyan jó, és kommentben linkelje be! Most épp ezen a témán elmélkedem, úgyhogy megszakítom a nyaralás által már amúgy is megszakított munka alatt álló bejegyzést, és helyette írok arról, ami a héten eszembe jutott. Ez pedig nem más, mint a zene és a lelki állapot közti összefüggés.

Lock and Load

Ez a mondat az angol katonai szlengből van; aki játszik lövöldözős játékokkal, az a pálya elején hallhatja időnként, mivel igeidőtől függően azt jelenti, hogy "felkészülni", vagy hogy "készen áll". Akkor jutott eszembe, amikor a napokban zenéket töltöttem fel a telefonomra. Feltűnt, hogy rövidül a laza, nyári hangulathoz méltó számok listája, viszont több albumnyi Sabatont "tárazok be" (a Sabaton az egy ilyen "harci metál", szerintem lejjebb írok majd róla, mert még én sem tudom, hogy mennyire vagyok komoly rajongójuk... ).
Ennek okát azért nem annyira nehéz megfejteni: szeptemberben kitör az iskola, tehát az összes állásom és önkéntes állásom újra aktív lesz. Nehéz idők jönnek, bizony - észben tartani, hogy mit mikorra kell megcsinálni, egész nap hajtani, teljesíteni, nem teljesíteni (egy pszichológusnak nem épp teljesítménymotviációt kell bevetnie a munkájához), türelmesnek lenni, konfliktust vállalni, satöbbi, szóval jön minden. Nem mondanám, hogy másoknak kisebb terhei vannak, de a felismerés, hogy lehetne ez keményebb is, nem csökkenti az anticipált stresszt. Az előző félévemet - amely során sikerült a blogot is elhanyagolni - tekintve össze kell szednem magam, be kell osztani az időt, össze kell szedni a motivációt.
Ez a fajta életvezetés jól elhelyezhető pár elméleti keretben, még nem döntöttem, hogy mennyire örülök annak, amit megállapítottam magamról a kérdésben. De most nem is ez foglalkoztat, hanem az, hogy mi és hogyan segít nekem abban, hogy egyben tartsam magam a szorgalmi időszakban. A kávé persze evidens, mint "energiaszabályzó" anyag, de mint tudjuk, a lélek is rengeteg erőforrást tartalmaz, csak valahogy elő kell hozni. Tapasztalataim szerint a "harci metál" kiváló eszköz ezen rejtett erőforrások felszabadításához.

Hogy működik? 

"Ha az ég szakadna is le ránk, mi megtartanánk a lándzsáink hegyén!"
Francia lovagok a nikápolyi csata előtt 
(G. Regan: Nagy katonai baklövések)

...hát éppen ezen gondolkozom. Először is, a zene, legalábbis a könnyű zene szerintem valahogy a Gyermeki énállapoton keresztül hat. Az énállapotokról szívesen írok mostanában, legutóbb a Lázadás c. bejegyzésben ismertettem őket. Egy kicsit most tovább gyarapítom az ezzel kapcsolatos információkat.
Ez a Gyermeki énállapot tényleg a gyermekkorban gyökerezik, hogy az elmélet alkotója, Berne fogalmaz, "mindannyinkban lakik egy kisfiú vagy egy kislány, aki pontosan úgy érez, gondolkozik, cselekszik, beszél és reagál, ahogy mi magunk tettük gyermekkorunkban." Hangsúlyozza, hogy a Gyermeki énállapot nem összetévesztendő a gyerekességgel, sőt, igazából pont ez a személyiség legértékesebb része. Ha jól értelmezte az elméletet, akkor azért, mert nagyon sok érzelem, energia van benne. Szegény nem is túl valami racionális, ezért jobban is ért a képek, zenék és egyszerűbb szövegek, rímek, ritmus nyelvén (ezt már nem a könyvben olvastam, hanem a kollégáimmal való beszélgetésekből szűrtem le). Az önmagáról kialakított képe is olyan kidolgozott és reális, mint amilyen egy öt-hatévesre jellemző; tehát vannak benne indokolatlanul optimista hiedelmek, mint például "elbűvölő vagyok", vagy - hogy rátérjek a saját esetemre - "legyőzhetetlen vagyok".
Ha az élet kemény veled,
ne azt mondd: miért én?
Azt mondd: tégy próbára!
Visszagondolva, nem sok tényre emlékszem, amely alátámaszthatta volna a gyermekkori omnipotencia-érzésem, de ettől még tagadhatatlan, hogy nagyon is megvolt. Mentségemre szóljon, hogy nem voltam vele egyedül, és a szakirodalom szerint ez abban a korban rendben is van. Ez az omnipotencia-érzés úgy jellemezhető, hogy ilyenkor azt gondolod, hogy bármire képes vagy, csak az akaratodon múlik. Te definiálod a korlátokat, te döntöd el, hogy mennyi energiád van, és semmi sem lehetetlen. Ide neked az oroszlánt, legyűröd rögtön!
Sejthetjük, hogy ebben az életérzésben olyan energiák lakoznak, amelyek jól jönnek egy olyan embernek, aki több fronton próbál teljesíteni. Ha Felnőtti énállapotból nézzük ennek az embernek az élethelyzetét, akkor még az is lehet, hogy az elején kedvünket veszítjük. A Felnőtt tárgyilagos és racionális, tehát szépen rendesen megtervezi, hogyan lehet az adott élethelyzetben hatékonyan működni. De olyan kis pszichodinamikus segédeket, mint amilyen az érzelem és a motiváció, nem nagyon tud adni. Valahogy tehát el kell intézni, hogy a Felnőtt "célozzon", de a gyerek "adagolja a lőszert", csak hogy hű legyek a bejegyzés címéhez.
Ehhez jól kapcsolódik egy korábbi, érettséggel, hárításokkal foglalkozó bejegyzés (A gyáva). Ebben az írásban a méltán kötelezőnek feladott Haan-cikkből dolgoztam, amelyben a regresszió megtalálható mint hárítás és megküzdés is. Jelen esetben akkor beszélünk a hárítás értelemben vett regresszióról, ha én komolyan hiszek benne, hogy bármire képes vagyok, végtelenek az erőforrásaim, stb. Ez esetben ugyanis tagadom a valóságot. A megküzdés, amit Haan ego-regressziónak ír, azt jelenti, hogy a tényekkel szembenézek, csak tudatosan lejjebb megyek egy szinttel. Például ha elmegyek bulizni, akkor úgy viháncolok, mint egy gyerek, de ha ugyanebben a buliban valaki rosszul lesz, azonnal össze tudom magam szedni, hogy megoldjam a helyzetet. A most boncolgatott zenélős esetben pedig: elfogadom a határaimat, de aktívan tesztelgetem őket, a régi érzelmi töltést felhasználva. Egy metaforával élve az ego-regresszió olyan, mintha lemennék a pincébe tüzelőért, de maga a tűzgyújtás művelete a magasabb szinten van. A pincéhez pedig a Sabaton nívós munkássága szolgáltatja a kulcsot. 

Mutasd meg mit hallgatsz, megmondom ki vagy!

Sráckoromban minden ismerkedésnél elhangzott a kérdés: "mit hallgatsz?" Akkoriban a zene egészen más szerepet kapott az életünkben. Egy egész szubkultúra szerveződött köré, egyedi értékrenddel, szabályokkal. Identitást, personát adott nekünk, azaz valamit, amit bemutathattunk a világnak, hogy kik akarunk lenni.
Manapság, ha felnőttekkel beszélek csak mellékesen kérdezem őket arról, hogy mit hallgatnak szívesen. Bár az ízlés ebben a korban is sokat elárul az emberről, de nem definiálja. Mivel már nem is olyan fontos része az identitásnak, heterogénebb is az ízlés.
Viszont ezt az ego-regressziós elméletet végiggondolva, lehet, hogy mégiscsak érdemes volna nagyobb jelentőséget tulajdonítani annak, hogy ki mit hallgat. A personáról már nem nagyon árulkodik, viszont betekintést ad abba, hogy milyen "tüzelővel" működik az illető, milyen érzelmeket akar előcsiholni a Gyermekijéből (legalábbis én az ego-regressziót úgy tudom értelmezni, hogy ilyenkor az egyén átadja a gyeplőt a Gyermeki énállapotnak).
Ezen a ponton felmerült az ún. Sorskönyv. Az elmélet szerint nagyjából hatéves korunkig kitaláljuk, hogy hogyan fogunk élni, nem kis mértékben a szülői - nem is igazán tudatos - nevelésre alapozva. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy "tűzoltó leszel katona", hanem hogy milyen életstílust, játszmákat, célokat, küzdelmeket választunk majd magunknak a későbbiekben. A választást ugyanis a Gyermeki nagyban befolyásolja. Na mármost, mint feljebb írtam, még nem döntöttem el, hogy az eszmefuttatásom mentén kialakult önismereti kérdések mennyire örömteliek a számomra. Lehet ugyanis, hogy rossz a sorrend: nem arról van szó, hogy belekerültem egy kihívásokkal teli élethelyzetbe, amelynek megoldásához segítségül hívtam a Gyermeki "na majd én megmutatom" énemet. Hanem valójában az történik, hogy a Gyermeki "na majd én megmutatom" énem alakította ki ezt az élethelyzetet, és ezen keresztül a zenei ízlésemet is. Azon kívül, hogy hátborzongatónak hangzik, hogy a hat éves énem hozza a felnőttkori döntéseimet, ez azért mintha emlékeztetne az Ikarosz-komplexusra is (írtam róla egy régebbi bejegyzés végén)...

Ja igen, ígértem, hogy mesélek a bejegyzés titokzatos szereplőjéről, a Sabatonról. Ez egy svéd power-metal (ezt a stílust általában némi freudi szemlélettel úgy szoktam definiálni, hogy felnőtt férfiak ódákat írnak a saját péniszeikhez) együttes, ami az elmúlt kb. 10 évét azzal töltötte, hogy emelkedett, eposzi magaslatokba illő számokba foglalta a történelem nagy háborúit, amik persze borzasztóak és véresek voltak, meg minden, de hősöket neveltek, akiknek helytállása legendává vált, megacélozták a férfi akaratot, erényeket, és persze soha ne legyen több háború, de ha valami többé akarsz válni, akkor lépj be a seregbe...
Ismertetőül berakom ide az egyik számukat, de vigyázzatok, ha túlságosan belemélyedtek a munkásságukba, akkor mellékhatásként előfordulhat, hogy le akarjátok rohanni az egyik szomszédos országot...

2 megjegyzés:

  1. És tényleg! Most hogy mondod, mindenkitől megkérdeztem én is, milyen zenét hallgat... ma meg még mellékesen sem.
    És én is mostanában kezdek rájönni, mennyire sokat tud adni, ha olyan zenét hallgatok, filmet nézek, ami igazán én vagyok. Beállítja az érzelmi harmóniát, az energiáimat összerendezi. Mert párkapcsolatban élve sokszor közös dolgok szólnak, közöseket nézünk. Azokat is szeretem, de nem csak az enyéim. És akkor jönnek néha a régi válogatás CD-k... :)
    Jó kis bejegyzés, és tetszik az az elmélkedés, hogy vajon a Gyermeki miatt vagy itt, vagy a Gyermekiből merítesz erőt.. Jó kérdés.
    Sikeres félévet!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi a megjegyzést! :)
      Amúgy kipróbáltam ezt a zenés dolgot egyéniben egy sráccal. Neki nagyon bejött ez a dolog, mert úgy érzi, hogy a kedvenc számai jobban megfogalmazzák az érzéseit, mint ő erre képes lenne. Persze az önkifejezésen még nem árt dolgozni, de most legalább megkönnyebbült, hogy végre valaki tudja, hogy mi van vele.

      Törlés