Deus ex machina

A múlt héten szinte zsongott a média és a környezetem a ritka égi jelenség, a napfogyatkozás miatt. Én sajnos olyan sokat nem láttam belőle, mivel éppen dolgoztam, meg nem is volt nálam a szemléléshez alkalmas eszköz. De annyira azért engem is megihletett, hogy összekössem a jelenséget pár dologgal, amivel mostanában foglalkoztam. Ezeknek a dolgoknak az eredője az ember evolúciós értelemben vett alkalmazkodó képessége - mit teszünk, amikor borulnak a modellek, és egy ismeretlen, kiszámíthatatlan helyzetbe kerülünk?

Extremisztán

forrás: lelekcafe.hu/elo_matrix

Én szerettem az ELTE-ben ezt a "tudományegyetem" hozzáállást. Élveztem (na jó, vizsga után már élveztem) az olyan tantárgyakat, amelyek megértéséhez nem empátia és azonosulás, hanem természettudományos gondolkodásmód és matematika kellett. A munkám szempontjából az előbbiek egyébként hasznosabbnak bizonyultak, viszont az elvont, reál tudományokra építő előadásoknál volt gyakrabban olyan érzésem, hogy egy kicsit fellibbent a fátyol az univerzum törvényeiről, és bepillantást kaptam a a világ működésébe.

Az egyik kedvenc előadóm korunk polihisztora, Mérő László, aki eredetileg matematikus. Nem sokkal napfogyatkozás előtt olvastam az egyik - korábban már élőben is hallott - előadásáról az összefoglalót. Ezt az előadást egyébként a jövő héten majd megismétli, bár nem biztos, hogy bejuttok rá, mert Mérő nem csak engem inspirál. De a téma, a "csodák logikája", amúgy az egyik könyvében is olvasható. 

A csodák logikájának az a lényege, hogy két külön paradigma szerint írja le a világ két oldalát, melyeket Átlagisztánnak és Extremisztánnak nevezett el. Átlagisztán a hétköznapok világa, jól lemodellezhető, és a legtöbb dolog jól leírható a normális eloszlást prezentáló Gauss-görbével. Pszichológiai szempontból sem lényegtelen ez a görbe, mivel a legtöbb mérési eljárás statisztikai alapú, tehát átlagokkal, eloszlásokkal dolgozik. 

Azok az eszközök, eljárások, becslések, amelyek a jelent irányítják és segítenek felkészíteni a jövőre, Átlagisztán törvényei szerint jöttek létre. Példaként, itt van egy cikk az év elejéről, ami arról szól, hogy a hétköznapi folyamatok ismeretében mi az az 5 lehetséges probléma, amellyel a 2015-ös évben esetleg szembe kell néznünk.

A lista végén van egy plusz tétel, a fekete hattyú, a jelenség, amire egyáltalán nem számítottunk. Ez a fekete hattyú már Extremisztán területéről származik, ahol olyan körülmények vannak, amiket nem is igazán tudunk elképzelni. Extremisztánt leginkább a káoszelmélet írja le. Lehetetlen a hagyományos paradigmák szerint  felkészülni az eseményekre, és a kreativitás az, ami élet és halál ura lehet ott.

Intuíció

"A lövészárokban nincsenek ateisták"

Ismeretlen

A változó körülményeknek köszönhetően esélyes, hogy a hagyományos - például az iskola által is kínált - analitikus gondolkodásmód csődöt mond, és a "megérzések" visznek előbbre.

Elgondolkodtató számomra, hogy tekinthető-e ez regressziónak (pozitív regresszióról és negatívról is írtam korábban), mivel ha az emlékeim nem csalnak, akkor a tapasztalatokra, megérzésekre építő pszichologika fejletlenebb gondolkodásmód a szillogizmusokra, axiómákra épülő logikánál.

Ha igen, akkor mondhatjuk, hogy egy krízis megoldásához éppen valamilyen archepszichés folyamat segít hozzá. Merthogy Extremisztán eseményei szerintem krízis élményével járnak együtt, éppen azért, mert az ember felkészületlen, eszköztelen, így kontrollvesztést, a biztonságérzet frusztrációját tapasztalja. S ahhoz, hogy ezt a negatív élményt megszüntesse, és helyre állítsa a mentálhigiénés státuszát, előáll valamilyen kreatív megoldással.

Blake: Az öreg korú

Itt kapcsolódik nekem össze a napfogyatkozással Átlagisztán és Extremisztán története. Ma már vannak elméleteink és gépeink, amelyek segítségével a napfogyatkozást sikerült átpakolni Átlagisztán földjére, de gondolhatjuk, hogy a régi korok emberének ez érthetetlen, kiszámíthatatlan, és feltehetően ijesztő jelenség volt. Mivel az ember Átlagisztánban jobban érzi magát, ő is kitalált rá elméleteket, elsősorban az éppen a fejében regnáló szuperlénynek tulajdonította a dolgot, és megszervezett pár szertartást, amikkel visszaállíthatta a biztonságérzetét.

Akik történelemből műveltebbek, már alighanem kitalálták, hogy itt az időszámításunk előtt 585-ben megvívott, illetve épp meg nem vívott halüszi csatára célzok. A csata rövid története, hogy a médek és a lüdiaiak úgy döntöttek, ideje rendezni a nézeteltéréseiket egy csata keretein belül. A csata napján azonban napfogyatkozás volt, amit mindkét fél isteni beavatkozásnak értelmezett. Úgy vélték, hogy ezek után mégsem kéne harcolni, úgyhogy a csata érdeklődés hiányában elmaradt.

Mi persze jót röhögünk innen, 2600 év távlatából a babonásságukon, de - és ezért szeretem ezeket az elvont matematikai gondolatokat! - az Átlagisztán vs Extremisztán gondolkodásmód szerint teljesen logikusan viselkedtek a médek és lüdiaiak. A csata akkoriban hétköznapi megoldásnak számított, a napfogyatkozás viszont ma is olyan jelenség, ami miatt akár egy nyelvtanóra is elmaradhat. Az emberi gondolkodás úgy működik, hogy összekapcsolja az egyszerre megjelenő ingereket, nem volt ez másképp akkor sem. Tehát ok-okozati összefüggésbe keretezték a csatát és az extrém jelenséget, amiből logikusan következik, hogy valamilyen kreatív megoldásra volt szükség, hogy el tudják helyezni az élményt a világukban (szokatlan ingerre szokatlan válasz). Úgy látszik, az éles eszű és kreatív emberek inkább a békét preferálták, így végül ez lett a válasz a fekete hattyúra.

Krízis

Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete szerint a krízisek nagyon is szükségesek az ember életében, mivel azok megoldása során tesz szert én-erőkre, amelyek később segítik az alkalmazkodásban.

Persze, min vagyunk meglepődve? A fejlődés azt jelenti, hogy elhagyjuk a járt utat, de ahhoz, hogy ezt megtegyük, kell valami motiváció, mégpedig az erősebb fajtából.

Úgy vélem, hogy a személyes fejlődésük kulcsa, hogy időnként találkozunk egy személyes kis fekete hattyúval. Valamilyen helyzettel, amihez nem elegendő a begyakorolt heurisztika, hanem le kell nyúlnunk énünk mélyére, és elsőre akár irrelevánsnak tűnő, regresszív megoldásokkal kell előhozakodnunk, akár meg is kell változnunk.

A múltkor egy megbeszélés során előkerült egy elsőre bagatellnek tűnő történet. Adott egy ember, aki jól elvan a kis kapcsolatában, biztonságban érzi magát, szeretetben, de túl sok szenvedélyt már nem tapasztal. És akkor jön egy új szerelem. Van itt dilemma bőven: kapcsolatok szétbombázása, biztonságvesztés, morális bukás, vétkezés, újrakezdés, dráma... De valahogy mégiscsak olyan átlagos - kinek ne fordulna elő az életében ez a krízis? Egészen addig egy sima szappanoperának tűnt az ügy, míg a tanultabb kolléga rá nem mutatott, hogy a biztonságos, de unalmas állapot, és a kritikus, de izgalmas állapot megfeleltethető a freudi pszichoszexuális fejlődés két szakaszának - a dráma, krízis az ödipális konfliktus, ami pedig megelőzi azt, az a preödipális élet. Na most, ezek a szakaszok olyan négy-öt éves korra tehetők...

A történet hőse tehát regresszív szinten éli meg a románcot, lélekben visszakerül arra a szintre, amikor kikelt a világ ellen, szembeszállt a tekintéllyel, erkölccsel, és küzdött az autonómiájáért. Ennek a konfliktusnak meg kell történnie. Ebben az értelemben ennek a váratlan szerelemnek az a funkciója, hogy a vele járó küzdelemben megerősödjön az illető énje, és valakivé váljon.

Ez az ő személyes fekete hattyúja.

Ebből a nézőpontból már más oldalát látom a megváltás-keresésnek is. Amikor erről írtam, az identitás-krízis szempontjából közelítettem meg a kérdést. Feltételeztem, sőt elvártam bizonyos tudatosságot a személyiségfejlődés terén, és igencsak nehezemre esett tisztelettel nyilatkozni azokról, akik úgymond "várják a sült galambot", és jó sok pénzt fizetnek fura szolgáltatásokért, ahol hiedelmeik szerint nagyobb eséllyel zuhognak a sült galambok.

Csakhogy ők nem a sült galambot várják valószínűleg, hanem a fekete hattyút, vagy az aktualitás kedvéért, a napfogyatkozást.

Ez a sült galamb-szöveg afféle gúnyos emlékeztető, hogy "Átlagisztánban élünk, öcsi, és ott nem így mennek a dolgok". Igen, neki pont ez a baja. Emigrálni is akar Extremisztánba, ahol már történhetnek váratlan dolgok, amelyek beindítanak benne valami archepszichikus folyamatot...

Ezek az emberek nem az identitás-krízissel voltak elfoglalva, hanem egy sokkal korábbival: ki akartak törni a stagnálásból, és ehhez valami különleges inger kellett - a spirituális ingerek pedig általában elég különlegesek.

Ilyen spirituális fekete hattyús napfogyatkozós ingert pedig szinte bárhol találni. Szupervízión például mindig felteszik az esetgazdának a kérdést: "miért küldte hozzád Isten pont most ezt az embert?" A kérdést mindig csak félig vettem komolyan. Felnőtt én-állapotból, szakemberként értelmeztem, és úgy véltem, hogy az azonosulást hivatott provokálni. Arra akarja felhívni az esetgazda figyelmét, hogy ő is csak ember, ne tartson akkora távolságot, neki is vannak témái, némelyik esetleg egészen hasonló, mint klienséé.

Ennek feltehetően az az oka, hogy én nem vagyok hívő ember, sőt, be kell valljam, a hitet csak regresszív állapotként tudom értelmezni (mint írtam, van jó regresszió is). Ilyen regresszív nézőpontból viszont a kérdés azt sugallja, hogy vannak titokzatos összefüggések a világban, mint mondjuk a halüszi csatában, és ezek a folyamatok mind azon munkálnak, hogy te több és jobb legyél, csak észre kell venned a párhuzamokat, jeleket, jelzéseket. S még ha ez egy regresszív dolog is, kreativitásra, önmaga meghaladására, fejlődésre készteti az embert, így az a sugallat, hogy az ember, akivel találkoztál, talán épp a neked szánt fekete hattyú, nem is feltétlen szánni való hiedelem.

Elveszett cirkáló

Ennek a bejegyzésnek nem tudnám pontosan definiálni a mondanivalóját, azt hiszem, nem is igazán pszichológiai, mint inkább szociológiai a témája. A leginkább releváns, általam ismert elmélet Super Diadalív-modellje, amit tavaly írtam le nemzeti identitásom alakulása fölötti töprengésem alkalmából.

Azt hiszem, találtam példákat, amelyekkel színesíteni lehet még a teóriát.

A modell arról szól, hogy az egyénnek élete végéig tartó törekvése a tulajdonságaiból, motivációiból származó egyéni céljait a környezet távoli és közeli determinánsaival. Közeli determináns az, amellyel az egyén érintkezik, kölcsönhatásba kerül, a távoli pedig az, amire időnként már nem is gondolunk: geopolitikai helyzet, történelmi kontextus, stb.

Ha jól emlékszem, karácsonyra kaptam a Hankiss-könyvet, amit mostanában olvasok, meg folyamatosan forr a világ bús tengere is, szóval bőven akad lehetőség a két éve még "kondás legszennyesebb inge effektusként" leírt jelenség tanulmányozására is.

Hankiss könyve '82-es, öregebb, mint én vagyok. Az eddig olvasott fejezetek alapján az egyén és determinánsok kapcsolódása, a diadalív felépítése nem ment akkoriban valami jól az embereknek. A napokban tapasztaltak alapján még mindig van min rágódni, ha a kultúránk fejlesztése merül fel témaként.

"Bújt az üldözött s felé

Kard nyúl barlangjában,

Szerte nézett, s nem lelé

Honját a hazában,

Bércre hág, és völgybe száll,

Bú s kétség mellette"

 Kölcsey Ferenc: Himnusz (részlet)

Jézus, Karcsi!

Van egy Facebook-csoport, ahol pszichológusok közvetítenek egymás közt munkát, klienseket. Hasznos kis oldal, segít, hogy a szolgáltatást igénybe vevő a hozzá leginkább passzoló szakemberhez jusson.

Egy napon újabb megkeresés jelent meg: valaki pszichológust keres, és fontos, hogy az illető vallásos legyen. Ilyenkor beindul az agykerék, hogy vajon miért olyan fontos az? Nem olyan ciki bevallani neki, hogy igazából az ördögűzéssel próbálkoztak először (igaz történet)? Nos, talán nem kell ilyen messzire menni. Feltételezem, az illető úgy véli, hogy csak egy olyan ember képes megérteni őt, aki ugyanúgy látja a világot, mint ő. Vagy csak olyan emberben képes megbízni, aki olyan mint ő. Persze, mélyebben belegondolva, ennyire nem korlátolt a vágya: a vallás végül is a lélekkel foglalkozik, van egy sajátos értelmezése a lélekre, és ami azt illeti, nem sok köze van a természettudományokhoz (a pszichológia viszont időnként próbál bejutni a természettudományok panteonjába /ismervén a szó jelentését, ez így egész vicces/, változó sikerrel). Nyilván az illető nem azért akar pszichológushoz járni, hogy aztán filozófiai vitába szálljon az én-koncepciókról.

Már le is zártam magamban az eszmefuttatást, amikor jött egy komment, ami egyszerre volt szellemesen provokatív, igazi trollhoz méltó, és hírnöke egy új világnak. Azt kérdi valaki: "milyen vallású"? Elsőre azt gondoltam, hogy a katolikus vs. református tengelyen kell elhelyezni a keresett szakembert, majd eszembe jutott, hogy a kérdés értelmezhető a kereszténységen kívül is. Belegondoltam, hogy a szakembert kereső mennyire megsértődhetne egy ilyen kérdés hallatán, holott manapság a buddhista, muszlim, hindu ember is ugyanúgy vallásos, mint ő. Számunkra, ateistáknak ők ugyanabba a kategóriába tartozhatnak, és nem szükségképpen foglalkozunk a kategórián belüli elkülönülésekkel, míg számukra éppen ezek az elkülönülések adják a világ szerkezetét.

Most vannak ezek a vasárnapi boltbezárások, amik nem keltettek éppen osztatlan lelkesedést az ismerőseim körében. Egyik haverom - nem mentesen az indulatoktól - a kormány névben keresztényebb pártját okolja a számára igencsak kényelmetlen változás miatt, így elég neki két logikai lépés, hogy valláskritikussá váljon. Ő úgy érzi, hogy rá akarják erőltetni a vallásosságot, a vallásos időbeosztást. Alapvetően inkább konzervatív, így a kognitív disszonanciát az alábbi okfejtéssel oldotta fel: "én nem vagyok keresztényellenes, tőlem nyugodtan lehet valaki olyan vallásos, amilyen csak akar, csak otthon, a négy fal között". Meg se próbáltam visszafojtani a hahotázásomat, hiszen már hallottam ezt a mondatot, csak épp nem a vallással, hanem a szexuális orientációval kapcsolatban.

Itt, a fővárosban tehát úgy tűnik, hogy ha valaki keresztény, már nem ringathatja magát abba a hitbe, hogy ő van többségben, és a többiek deviánsok. Már ő is egy kisebbség része, és a rezervátumát meg kell ossza más vallásokkal. A rezervátumban még valóban többségben van, hiszen úgy ezer évvel korábban jött ide, de ha kilép a társadalomba, oka van a bizonytalanságra.

De vajon mit kezd ezzel a bizonytalansággal? Elidegenedik a világtól, elkezdi a "manapság", "ezek a mai fiatalok", "ez a romlott világ" szöveget, visszahúzódik a saját kis világába, ahol nem kell hallgatnia a blaszfémiát, izolálódik, megkeseredik, megsértődik, ellenséges lesz? Lehet, hogy azért keres vallásos pszichológust, mert a saját kis világán belül akar csak mozogni, és reménykedik, hogy majd közösen ítélkezhetnek az erkölcstelen világgal szemben, amit tönkreteszi a családokat. De az is lehet, hogy azért keres vallásos pszichológust, mert tudni akarja, hogyan lehet ezzel a változással megküzdeni úgy, hogy az ember a nagy világ része maradjon, és jól érezze magát benne.

Ez attól függhet, hogy normatív vagy informatív identitásstílusa van-e. Erről írtam szintúgy két éve, és érdekes módon akkor is a hittel volt kapcsolatos az elmélkedés. A normatív identitásstílus nem tud mit kezdeni azzal, hogy a világ nem kötődik, és nem is akar kötődni ahhoz az értékrendhez, amelyben felnőtt. Az ő személyisége merev, sérülékeny, és mint sejthetjük, ez a frusztráció agresszióhoz fog vezetni. Még ha nem is megy el lövöldözni a lelki mocskot árasztó médiára, feltehetően nem ő lesz a legkellemesebb ember azok számára, akik ismerik, de nem vallanak vele azonos nézeteket. Az informatív stílusú egyén megvizsgálja a világot, és keres magának egy helyet, ha szükséges, akkor újat, és él szépen tovább. Gondolom, ő oda fog eljutni a végén, hogy a hite nem sérül attól, hogy mások nem osztják, amúgy meg ha ott van neki egy szuperlény, akkor a mi mocskolódásunk egyenesen bagatell az ő szempontjából.

Az eltűnt idő nyomában

Nemrégiben előadást tartottam egy vidéki egyetem hallgatóinak, ami miatt le kellett utaznom erre az egyetemre. Kelet-magyarországi utazásom ráébresztett, hogy jómagam is rezervátumban élet, melyet úgy hívnak, Budapest. Ebben a rezervátumban vannak azok, akik gyakran mondják, hogy "Európa", meg "fejlődés", bejárták a világot, ahol vagy "minden jobb volt", vagy "jaj de jó, hogy mi Európában élünk", de a világból is igazából csak a nagyvárosokat látták. Nagyjából olyan eltérő a világról alkotott képük a rezervátumon kívüliekétől, mint a GSG-9-nek és nagyanyámnak a csirkékről.

A gyanú akkor ébredt bennem, amikor a vonatom pár perc késéssel futott be Mezőtúrra, ahol el kellett érnem a pár perc szűkére szabott csatlakozást. A másik vonat, amely tovább vitt volna, egyből kilőtt az állomásról, amint a miénk megállt. Gondolom, mondták a vezetőnek, hogy meg kell várnia a pesti vonatot, ő meg is tette; de azt már senki nem mondta, hogy esetleg valaki át akar majd szállni, úgyhogy amint megcselekedte, amit megkövetelt a haza, ment a dolgára. Egy kicsit káromkodtam, de még nem húztam fel magam, mert másfél óra előnyben voltam. Budapesten nincs olyan közlekedési probléma, amit ne lehetne megoldani ennyi idő alatt. 

Mezőtúron van. A következő vonat két óra múlva indult. Megkérdeztem a pénztárnál a hölgyet, hogy van-e esetleg busz. Mondta, hogy ő nem tudja, de fél órára van innen az állomás, ott, a benzinkútnál. Bár Mezőtúr mostanában bekerült az újságokba, nem a benzinkút miatt, úgyhogy a GPS-re kellett hagyatkoznom a túrán. Az állomáson elmondták, hogy tíz perce ment el a busz, a következő két és fél óra múlva fog, sokat nem tudnak mondani, mert nem is az ő buszuk, hanem a borsodiaké. Ekkor elhatároztam, hogy stoppolok. Megnéztem, hogy hol van az az út, ami az én célom felé visz, és megpróbáltam leinteni valakit. Főleg biciklisek jöttek, de előbb-utóbb autósok is elhúztak mellettem. Végül egy biciklis odatekert mellém, és megkérdezte tőlem, merre tartok. Miután megosztottam vele a célom, csak kedélyesen legyintett, hogy nem érdemes próbálkozzak, mert komp hiányában az út márciusig járhatatlan.

Ekkor született meg bennem az az érzés, hogy lejöttem a térképről, és valami fantasy-ba kerültem. Már vártam, hogy azt mondja, "régen én is kalandozó voltam, mint te, de aztán kaptam egy nyilat a térdembe".

Visszakullogtam a vasútállomásra a kihalt utcákon, magamban mindenki anyját szidva, akinek sejtelmem szerint köze lehet a közlekedéshez. A következő vonatnál már fél órával korábban ott voltam, és a peronról figyeltem az alvó masinisztát, hogy véletlenül se hagyjon itt, ha véletlenül felébred. A csend súlyosan telepedett ránk, nagyjából úgy, mint egy westernben, párbaj előtt. A feszültség tovább fokozódott, amikor az interneten kiírt indulás és a tényleges indulás valahogy nem akarták megtalálni egymást. A vonat elméletben már egy-két perce robogott, amikor a kalauz még mindig a peronon beszélgetett pár helybélivel. Úgy öt perccel az elméleti start után szállt fel az utasok 70%-a, a jelek szerint egyszerűen csak megkérték a kalauzt, hogy várja már meg, amíg elszívják a cigit. 

Nincs wifi, beszélgessetek!

Ahogy a menet közben néztem a nevesincs falvakat, azon töprengtem, hogy errefelé másféle erők mozgatják a dolgokat, mint ott, ahonnan jövök. Itt a személyes ismertség sokkal többet nyom a latba, mint valami száz kilométerről megtervezett menetrend. És eszerint is alakul az időbeosztás: senki nem volt ideges amiatt, mert elkéstem. Gondoltam rá, hogy a nagy, angolból átfordított előadásanyagommal olyan leszek majd, mint a középkori térítők, de erről szó sem volt. A hallgatók ugyanahhoz a generációhoz tartoznak, mint én, egy különbséggel: ők valahogy jobban szeretik az életet, van idejük a barátaikra, és mire annyi idősek lesznek, mint én, már két gyerek szülei akarnak lenni.

Idegen

Tavaly márciusban gondolkodtam olyan dolgokon, hogy a nyugati kultúra elterjedése segít-e nekünk a természetes fejlődésben? Ha az én generációmat olyan információk határozzák meg, amelyek nem az itteni környezetben evolválódtak, képesek leszünk-e a helyi problémákra reagálni, egyáltalán felismerni őket? A kommentekben ezen jól el is vitatkoztunk Schundi barátommal, aki szerint '89 után totál megváltozott a társadalom szerveződése, és azok, akik a rendszerváltás után nőttek fel, országhatárok és nyelvi korlátok ellenére is közelebb érzik magukat egymáshoz, mint azokhoz, akiktől csak egy határ választja el őket: az idő.

Rájöttem, hogy igaza van: amikor a pályaválasztásról és életvezetési kompetenciákról írtam, hivatkoztam is egy longitudinális kutatásra, melynek alanyait teljesen megborította a rendszerváltás. Csak igen nehezen tudtak alkalmazkodni az új világhoz. Az alanyok ahhoz a generációhoz tartoztak, amelyik minket felnevelt. Ez a generáció idegen az új világban, és azok is, akik normatív identitásstílust alkalmazva az ő megoldásaikat, értékeiket, hitvilágukat próbálják alkalmazni a mai világban.

Mi meg idegenek vagyunk az országban. Az információk elérhetősége segít abban, hogy megnézzük a menetrendeket, anyagot gyűjtsünk a szakdolgozathoz, állást keressünk; szóval utána járjunk bárminek anélkül, hogy akár egyetlen élő személlyel beszélni kelljen. Csakhogy ez az információgyűjtés nem feltétlen informatív stílus. Az informatív stílus azt jelenti, hogy az ember hajlandó megváltoztatni a világképét, ha kell, és kapcsolódik a környezetéhez vele, nem izolálódik. A nyugathoz való igazodás ugyanúgy lehet normatív stílus (lám, valamit azért mégiscsak eltanultunk!), csak épp a referenciapont más.

Szóval most van két normatív stílusú generáció egymás mellett, amelyek nem tudnak mit kezdeni egymással; egyik a "múltat" tekinti referenciapontnak, a másik a "jövőt", az egyik "kelet" felé nyit,  másik "nyugat felé". És közben idegennek érzik magukat, így rezervátumokba húzódnak vissza, már ha itt maradnak egyáltalán.

Ezen elmélkedtem, amikor egy olyan szociológiai könyv igazát ismertem fel, amely idősebb, mint én vagyok.