Deus ex machina

A múlt héten szinte zsongott a média és a környezetem a ritka égi jelenség, a napfogyatkozás miatt. Én sajnos olyan sokat nem láttam belőle, mivel éppen dolgoztam, meg nem is volt nálam a szemléléshez alkalmas eszköz. De annyira azért engem is megihletett, hogy összekössem a jelenséget pár dologgal, amivel mostanában foglalkoztam. Ezeknek a dolgoknak az eredője az ember evolúciós értelemben vett alkalmazkodó képessége - mit teszünk, amikor borulnak a modellek, és egy ismeretlen, kiszámíthatatlan helyzetbe kerülünk?

Extremisztán

forrás: lelekcafe.hu/elo_matrix

Én szerettem az ELTE-ben ezt a "tudományegyetem" hozzáállást. Élveztem (na jó, vizsga után már élveztem) az olyan tantárgyakat, amelyek megértéséhez nem empátia és azonosulás, hanem természettudományos gondolkodásmód és matematika kellett. A munkám szempontjából az előbbiek egyébként hasznosabbnak bizonyultak, viszont az elvont, reál tudományokra építő előadásoknál volt gyakrabban olyan érzésem, hogy egy kicsit fellibbent a fátyol az univerzum törvényeiről, és bepillantást kaptam a a világ működésébe.

Az egyik kedvenc előadóm korunk polihisztora, Mérő László, aki eredetileg matematikus. Nem sokkal napfogyatkozás előtt olvastam az egyik - korábban már élőben is hallott - előadásáról az összefoglalót. Ezt az előadást egyébként a jövő héten majd megismétli, bár nem biztos, hogy bejuttok rá, mert Mérő nem csak engem inspirál. De a téma, a "csodák logikája", amúgy az egyik könyvében is olvasható. 

A csodák logikájának az a lényege, hogy két külön paradigma szerint írja le a világ két oldalát, melyeket Átlagisztánnak és Extremisztánnak nevezett el. Átlagisztán a hétköznapok világa, jól lemodellezhető, és a legtöbb dolog jól leírható a normális eloszlást prezentáló Gauss-görbével. Pszichológiai szempontból sem lényegtelen ez a görbe, mivel a legtöbb mérési eljárás statisztikai alapú, tehát átlagokkal, eloszlásokkal dolgozik. 

Azok az eszközök, eljárások, becslések, amelyek a jelent irányítják és segítenek felkészíteni a jövőre, Átlagisztán törvényei szerint jöttek létre. Példaként, itt van egy cikk az év elejéről, ami arról szól, hogy a hétköznapi folyamatok ismeretében mi az az 5 lehetséges probléma, amellyel a 2015-ös évben esetleg szembe kell néznünk.

A lista végén van egy plusz tétel, a fekete hattyú, a jelenség, amire egyáltalán nem számítottunk. Ez a fekete hattyú már Extremisztán területéről származik, ahol olyan körülmények vannak, amiket nem is igazán tudunk elképzelni. Extremisztánt leginkább a káoszelmélet írja le. Lehetetlen a hagyományos paradigmák szerint  felkészülni az eseményekre, és a kreativitás az, ami élet és halál ura lehet ott.

Intuíció

"A lövészárokban nincsenek ateisták"

Ismeretlen

A változó körülményeknek köszönhetően esélyes, hogy a hagyományos - például az iskola által is kínált - analitikus gondolkodásmód csődöt mond, és a "megérzések" visznek előbbre.

Elgondolkodtató számomra, hogy tekinthető-e ez regressziónak (pozitív regresszióról és negatívról is írtam korábban), mivel ha az emlékeim nem csalnak, akkor a tapasztalatokra, megérzésekre építő pszichologika fejletlenebb gondolkodásmód a szillogizmusokra, axiómákra épülő logikánál.

Ha igen, akkor mondhatjuk, hogy egy krízis megoldásához éppen valamilyen archepszichés folyamat segít hozzá. Merthogy Extremisztán eseményei szerintem krízis élményével járnak együtt, éppen azért, mert az ember felkészületlen, eszköztelen, így kontrollvesztést, a biztonságérzet frusztrációját tapasztalja. S ahhoz, hogy ezt a negatív élményt megszüntesse, és helyre állítsa a mentálhigiénés státuszát, előáll valamilyen kreatív megoldással.

Blake: Az öreg korú

Itt kapcsolódik nekem össze a napfogyatkozással Átlagisztán és Extremisztán története. Ma már vannak elméleteink és gépeink, amelyek segítségével a napfogyatkozást sikerült átpakolni Átlagisztán földjére, de gondolhatjuk, hogy a régi korok emberének ez érthetetlen, kiszámíthatatlan, és feltehetően ijesztő jelenség volt. Mivel az ember Átlagisztánban jobban érzi magát, ő is kitalált rá elméleteket, elsősorban az éppen a fejében regnáló szuperlénynek tulajdonította a dolgot, és megszervezett pár szertartást, amikkel visszaállíthatta a biztonságérzetét.

Akik történelemből műveltebbek, már alighanem kitalálták, hogy itt az időszámításunk előtt 585-ben megvívott, illetve épp meg nem vívott halüszi csatára célzok. A csata rövid története, hogy a médek és a lüdiaiak úgy döntöttek, ideje rendezni a nézeteltéréseiket egy csata keretein belül. A csata napján azonban napfogyatkozás volt, amit mindkét fél isteni beavatkozásnak értelmezett. Úgy vélték, hogy ezek után mégsem kéne harcolni, úgyhogy a csata érdeklődés hiányában elmaradt.

Mi persze jót röhögünk innen, 2600 év távlatából a babonásságukon, de - és ezért szeretem ezeket az elvont matematikai gondolatokat! - az Átlagisztán vs Extremisztán gondolkodásmód szerint teljesen logikusan viselkedtek a médek és lüdiaiak. A csata akkoriban hétköznapi megoldásnak számított, a napfogyatkozás viszont ma is olyan jelenség, ami miatt akár egy nyelvtanóra is elmaradhat. Az emberi gondolkodás úgy működik, hogy összekapcsolja az egyszerre megjelenő ingereket, nem volt ez másképp akkor sem. Tehát ok-okozati összefüggésbe keretezték a csatát és az extrém jelenséget, amiből logikusan következik, hogy valamilyen kreatív megoldásra volt szükség, hogy el tudják helyezni az élményt a világukban (szokatlan ingerre szokatlan válasz). Úgy látszik, az éles eszű és kreatív emberek inkább a békét preferálták, így végül ez lett a válasz a fekete hattyúra.

Krízis

Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete szerint a krízisek nagyon is szükségesek az ember életében, mivel azok megoldása során tesz szert én-erőkre, amelyek később segítik az alkalmazkodásban.

Persze, min vagyunk meglepődve? A fejlődés azt jelenti, hogy elhagyjuk a járt utat, de ahhoz, hogy ezt megtegyük, kell valami motiváció, mégpedig az erősebb fajtából.

Úgy vélem, hogy a személyes fejlődésük kulcsa, hogy időnként találkozunk egy személyes kis fekete hattyúval. Valamilyen helyzettel, amihez nem elegendő a begyakorolt heurisztika, hanem le kell nyúlnunk énünk mélyére, és elsőre akár irrelevánsnak tűnő, regresszív megoldásokkal kell előhozakodnunk, akár meg is kell változnunk.

A múltkor egy megbeszélés során előkerült egy elsőre bagatellnek tűnő történet. Adott egy ember, aki jól elvan a kis kapcsolatában, biztonságban érzi magát, szeretetben, de túl sok szenvedélyt már nem tapasztal. És akkor jön egy új szerelem. Van itt dilemma bőven: kapcsolatok szétbombázása, biztonságvesztés, morális bukás, vétkezés, újrakezdés, dráma... De valahogy mégiscsak olyan átlagos - kinek ne fordulna elő az életében ez a krízis? Egészen addig egy sima szappanoperának tűnt az ügy, míg a tanultabb kolléga rá nem mutatott, hogy a biztonságos, de unalmas állapot, és a kritikus, de izgalmas állapot megfeleltethető a freudi pszichoszexuális fejlődés két szakaszának - a dráma, krízis az ödipális konfliktus, ami pedig megelőzi azt, az a preödipális élet. Na most, ezek a szakaszok olyan négy-öt éves korra tehetők...

A történet hőse tehát regresszív szinten éli meg a románcot, lélekben visszakerül arra a szintre, amikor kikelt a világ ellen, szembeszállt a tekintéllyel, erkölccsel, és küzdött az autonómiájáért. Ennek a konfliktusnak meg kell történnie. Ebben az értelemben ennek a váratlan szerelemnek az a funkciója, hogy a vele járó küzdelemben megerősödjön az illető énje, és valakivé váljon.

Ez az ő személyes fekete hattyúja.

Ebből a nézőpontból már más oldalát látom a megváltás-keresésnek is. Amikor erről írtam, az identitás-krízis szempontjából közelítettem meg a kérdést. Feltételeztem, sőt elvártam bizonyos tudatosságot a személyiségfejlődés terén, és igencsak nehezemre esett tisztelettel nyilatkozni azokról, akik úgymond "várják a sült galambot", és jó sok pénzt fizetnek fura szolgáltatásokért, ahol hiedelmeik szerint nagyobb eséllyel zuhognak a sült galambok.

Csakhogy ők nem a sült galambot várják valószínűleg, hanem a fekete hattyút, vagy az aktualitás kedvéért, a napfogyatkozást.

Ez a sült galamb-szöveg afféle gúnyos emlékeztető, hogy "Átlagisztánban élünk, öcsi, és ott nem így mennek a dolgok". Igen, neki pont ez a baja. Emigrálni is akar Extremisztánba, ahol már történhetnek váratlan dolgok, amelyek beindítanak benne valami archepszichikus folyamatot...

Ezek az emberek nem az identitás-krízissel voltak elfoglalva, hanem egy sokkal korábbival: ki akartak törni a stagnálásból, és ehhez valami különleges inger kellett - a spirituális ingerek pedig általában elég különlegesek.

Ilyen spirituális fekete hattyús napfogyatkozós ingert pedig szinte bárhol találni. Szupervízión például mindig felteszik az esetgazdának a kérdést: "miért küldte hozzád Isten pont most ezt az embert?" A kérdést mindig csak félig vettem komolyan. Felnőtt én-állapotból, szakemberként értelmeztem, és úgy véltem, hogy az azonosulást hivatott provokálni. Arra akarja felhívni az esetgazda figyelmét, hogy ő is csak ember, ne tartson akkora távolságot, neki is vannak témái, némelyik esetleg egészen hasonló, mint klienséé.

Ennek feltehetően az az oka, hogy én nem vagyok hívő ember, sőt, be kell valljam, a hitet csak regresszív állapotként tudom értelmezni (mint írtam, van jó regresszió is). Ilyen regresszív nézőpontból viszont a kérdés azt sugallja, hogy vannak titokzatos összefüggések a világban, mint mondjuk a halüszi csatában, és ezek a folyamatok mind azon munkálnak, hogy te több és jobb legyél, csak észre kell venned a párhuzamokat, jeleket, jelzéseket. S még ha ez egy regresszív dolog is, kreativitásra, önmaga meghaladására, fejlődésre készteti az embert, így az a sugallat, hogy az ember, akivel találkoztál, talán épp a neked szánt fekete hattyú, nem is feltétlen szánni való hiedelem.