2013. október 29., kedd

Itt fekszünk, vándor


Mint minden rendes iskola, mi is kivittük a diákokat az '56-os forradalom és szabadságharc fontos helyszíneire, hogy ismerkedjenek egy kicsit a történelemmel. Nem tudom, hogy mekkora hatással volt rájuk, nekem azért sikerült a szokásos bébiszitteri teendőkön kívül is figyelni a látottakra. Ahogy szemeztem a pesti srácokkal, azon tűnődtem, vajon én, mint fiatal, egészséges, harcképes magyar férfi, feláldoznám-e az életemet az országért? Nem egyszerű kérdés. Egyszer láttam egy riportot a tévében, amiben ugyanezt a kérdést tették fel korombelieknek. Gondolom, ciki volt hezitálni, úgyhogy azonnal rávágták a választ, hogy igen/nem. Engem nem győztek meg. Még arról sem, hogy értették a kérdést. Szerintem ez nem arról szól, hogy véleményed szerint helyes-e, kötelességed-e harcolni. Ezek csak gondolatok, amiket egy esetleges golyózápor simán elsodor. Azt hiszem, erre a kérdésre a választ valami sokkal alapvetőbb, emberibb, bensőségesebb elmélkedésben kell keresni.


Toystory

"Just like the Pied Piper
Led rats through the streets

We dance like marionettes
Swaying to the Symphony of Destruction"
Megadeth: Symphony of Destruction

Általánosban olvastam még Tatay Sándor Kinizsi Pál c. regényét. A történetben Mátyás királyék úgy próbálják kímélni a seregeiket (az hiszem, a a csehekkel harcoltak), hogy párbajban rendezik az ügyet, bajnoknak pedig az udvari bolondjaikat küldik. Komoly kételyeim vannak azzal szemben, hogy Tatay valamiféle mélyebb értelmet rejtegető szimbólummal operált ebben a jelenetben, de ahogy mondják, a regény az író és az olvasó közös valósága - így számomra ez szimbóluma a világot irányító folyamatoknak. Adottak a hatalmasok, akik megbolondítják a népet, aztán indulhat a véres móka, amit főhadiszállásokról lehet figyelni; bábukat irányítva emberek helyett, veszteségről beszélve áldozatok helyett. Annyira sajnos nem kreatív ez a meglátásom, mivel a mögöttünk lévő évszázad alighanem másoknak is valami ilyesmiről szólt (meg egy kicsit a mögöttünk lévő nemzeti ünnep is). Amikor ilyen forradalmár-hangulatom van, szoktam ilyesmiket írogatni. A legutóbbi bejegyzés végülis utalás arra, hogyan hangoljuk rá az embereket olyan dolgokra, amelyek maguktól nem jutnának eszükbe, egy korábbi, provokatívabb című pedig arról, hogy milyen motivációkat hergelve tudjuk mozgalommá kovácsolni őket.
Vajon a pesti srácokat is kihasználták?
Hát...mit értünk kihasználás alatt?
South Park: Élő pajzs hadművelet
Ugye tanultuk az I. világháború utáni történelmet, hogy ott azért eléggé készültek arra, hogy a jövőben világháborúkat szükséges legyen sorszámozni. Voltak is ehhez ifjúsági közösségek, klasszikusan ide sorolják a Hitlerjugendet, a Levente-mozgalmat, s gyakran erre a listára kerül a cserkészet is. A nagyapám jut eszembe, akinek a gyerekkorát érintették ezek a dolgok. Vajon őt kihasználták? Oda ment kissrácként, hogy milyen jó lesz neki táborozni a barátaival, miközben ment a - múltkori cikk szófordulatával élve - eredet-beültetés, ami arra terelte, hogy lelkesen vonuljon majd be, amikor a hatalom elérkezettnek látta az időt?
És amikor tényleg eljött az idő, úgy jött ki, hogy azzal védi leghatékonyabban a hont, ha részt vesz a németek South Park világára emlékeztető hadműveletében, és kimegy a Don-kanyarba, kartontalpú bakancsban a télbe, hogy megállítsa a túlerőben lévő oroszokat a saját terepükön. Sajnos nem élt már, mire felnőttem annyira, hogy ilyen kérdések foglalkoztassanak. Kíváncsi volnék, hogy hősnek érezték-e magukat, vagy vágóhídra terelt állatoknak, esetleg feláldozható bábuknak valami idétlen sakkjátszmában?
Amikor a pesti srácok úgy gondolták, hogy kiállnak a szovjet tankokkal szemben, vajon őket is valami eredet, manipuláció mozgatta, mint a nagyapám generációját, vagy önként vállalták a veszélyeket?

Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza

"És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!"
Kölcsey Ferenc: Huszt

Az elidegenedés fel-fel tűnik ezen a blogon, azt hiszem részletesebben a társadalmi munkákkal foglalkozó cikkben írtam róla. Az is egyfajta elidegenedés, hogy a katonák kihasználásáról, és nem hősi önfeláldozásáról gondolkodunk. Rámutat arra a problémára, hogy van a haza eszménye, és van ugye a gyakorlat, a hazát kormányzó politikai erő. Jó esetben a két dolog ki van békülve egymással: még ha nem is azok irányítják az országot, akiket mi szeretnénk, ez részletkérdés, mivel az alapvető dolgok, az eszmények sértetlenek. Az elidegenedés az, amikor úgy érzed, hogy az eszmény és a gyakorlat nem passzol. Olyan emberek is kerülhetnek irányító szerepbe, akik nem az eszmény gyarapításán, hanem a saját céljaik elérésén fáradoznak, tekintet nélkül a rájuk bízott népre. Egy ország irányító szerepében pedig nem csak pénzt, hanem emberéleteket is el lehet sikkasztani, például a nagyapámét is. Vajon itt tényleg a hazádért esel el, vagy valakiért, aki aljasságból vagy dilettantizmusból háborúba sodorta a közösséget? Valakiért, aki visszaél azzal, hogy elültették a fejedben a hazafiasság eszményét, és ebbe csomagolja a neked átnyújtott számlát, amit az ő hibáiért kell kifizetni?
Szólít a kötelesség.
De mi a kötelesség...?
Ez az elidegenedés valahol egy hárítás is lehet; afféle hárítás, amit kényelmesen gyávaságnak szoktak címkézni, vagy inkább minősíteni. Nem különösebben rajongok ezért a címkézésért: egyrészt olyan emberek is alkalmazzák, akiknek nem kell ugyanazzal a kihívással szembenézniük; másrészt feltételezi, hogy a címkéző jobban tudja, mi a címkézett kötelessége, mint maga a címkézett. Ha a címkézett úgy érzi, hogy kihasználják őt, akkor valószínűleg nem gondolja kötelességének, hogy részt vegyen a játékban. A "gyáva" címke pedig utal némi kihasználásra, hiszen ez nem más, mint az ember önértékelésének piszkálása; azaz távol áll a meggyőzés érveken alapuló módszereitől. Esetleg kihasználás az is, hogy a nagyapám generációját valósággal tömték a hazafias eszmékkel, meg hogy ők "Magyarország kis katonái" (s hogy témánál maradjunk, ez a személet könnyen öröklődhetett a későbbi pesti srácokra is)?
Ezzel elég durván átesnénk a ló túlsó, elidegenedett oldalára. A "haza" eszménye valóban tartalmazza az önfeláldozás motivációját, azonban nem csak élet-halál kérdésekben, hiszen a kooperációnak és altruizmusnak vannak kevésbé drámai formái is. A kooperáció iránti igényt, annak formáit, várható hatásait, stb. a normák közvetítik, a normákat pedig a kultúra rögzíti, a kultúrát fenntartó erőforrásokat pedig a "haza" kifejezés foglalja össze, legalábbis szerintem. Az evolúciós pszichológiának van egy nagyon jó kis elmélete a kultúráról. Az a lényege, hogy a kultúra lényegében egy tudástár azon evolúciós problémák megoldására, amelyekkel az egyedek szembenéznek. Itt elég lényeges ez az "egyed-dolog". Nekünk, embereknek egyenként elég elhanyagolható előnyünk van mondjuk egy megtermett medvével szemben. A kooperáció az, ami elősegíti a faj, s ezzel az egyed túlélését; azaz csapatba verődve azért le lehet már győzni azt a medvét. A medvénél persze vannak bonyolultabb evolúciós kihívások is. Például jó szülőnek lenni, boldog és ügyes gyerekeket felnevelni, akiknek lesz motivációjuk és erőforrásuk saját gyerekek vállalásához, s ezáltal a génállományod sem hal ki. Itt is segít a kooperáció, mivel jó szülőnek lenni a mai világban elég komoly kihívás, ergo jó ötlet megosztani a tapasztalatokat, információkat, kérdéseket (mondjuk egy pszichológussal, a reklám kedvéért). Ennek a kooperációnak a megszervezésében segít a kultúra.
No igen, de a kultúrában elég sok olyan dolog van, amiről nehéz elképzelni, hogy valaha megoldás lehetett bármilyen problémára; illetve van még ok fenntartani a változó evolúciós kihívások ellenére (ilyen például az kötelező olvasmányok kissé elavult listája). Alighanem ezek a dolgok az identitás iránti igényt szolgálják. Az identitás az egyensúlypont az egyén és a társas környezet között: ebben van benne, hogy mihez tartozunk, mitől különülünk el, miben vagyunk egyediek, és miben átlagosak. Mivel evolúciós szükséglet a közösség kialakulása, az embernek van egyfajta csoportos identitása is, azaz az öndefiníciójában a csoporthovatartozása (tkp hazafisága) is szerepel. Alighanem azért nehéz lecserélni néhány régi elgondolást, mert az identitásunk részévé vált. Sőt, elképzelhető, hogy egyszer maga a hazafiság is ilyen régi elgondolás lesz, amit csak az identitásunk miatt őrzünk. Igazából egyesek szerint ez már most is így van - erről inkább nem vitatkozom, tekintettel a témára; lényeg a lényeg, a haza eszményének van funkciója a pátoszon túl is.
Hogy ez mennyire így van, az egy biológiával, neurológiával foglalkozó barátommal folytatott beszélgetés során ütött szöget a fejembe. Egyébként többek között vele is zajlott a fogolydilemmás bejegyzésben olvasható a "bölcsészek megváltják a világot" beszélgetés is, úgy látszik, inspirálóan hat rám. Szóval a szokásos társadalmi folyamatokat fejtegető sörözés során ez a cimborám felhozta a többszintű evolúció elméletét. Ez az elmélet többek közt az önzetlenségre keresi a választ, ami a klasszikus evolúciós elméletben megmagyarázatlan maradt. Mert ugye a klasszikus elmélet szerint a természetes szelekció az egyedek szintjén működik. Ez esetben viszont nem éri meg önzetlennek lenni, márpedig egyes fajok közösségei, pl. a hangyáké kifejezetten arra épülnek, hogy egyes egyedek megállás nélkül dolgoznak a közösségért. Az új elméletek szerint az evolúcióban nem az a lényeg, hogy az egyed minél tovább fennmaradjon, hisz az lehetetlen - de a génje, na, az fennmaradhat, amíg elég ügyes. Ehhez kell neki egy csoport, amin belül ügyeskedhet, azaz az ő túlélési esélye a csoportétól függ. Következésképp a természetes szelekció nem az egyének, hanem a csoportok szintjén hat: mindenki lemond arról, hogy a többiek hátán feljebb kapaszkodjon, lemond bizonyos előnyökről, bedobja a közösbe, akár komoly áldozatot is hoz, viszont cserébe a csoport erősebbé válik. A cimborám egészen alapszintű organizmusokon keresztül mutatta be a példát: a sejtek összeállnak, hogy szövetek legyenek, a szövetek, hogy szervek legyenek, a szervek, hogy állatok legyenek, az állatok, hogy közösségek legyenek, meg emberek, meg ökoszisztéma, meg minden... Utánaolvastam a dolognak valamennyire, de vannak további kérdéseim, cimbora biztos nagyon fog majd nekem örülni... Lényeg a lényeg, szerintem a haza, a nemzeti identitás ennek többszintű evolúciónak a terméke.
Azt hiszem, tudattalanul érzékeljük is a csoportszelekció folyamatát. Legalábbis nekem azonnal eszembe jutott, amikor ezen a túrán eljutottunk az Ötvenhatosok terén található, kedves egyszerűséggel csak "Gyufás skatulyának" emlegetett emlékműhöz az iskolai túrán.
Tulajdonképpen ezen evolúciós folyamat mentén jöttek létre a morális szabályok, pozitív (ha jófej vagy, az rád is jól hat) és negatív (ha nem vagy jófej, azzal csak rövidtávon jársz jól) példák. Valami ilyesmi rejlik a csoporton belüli összetartás és a csoportok közötti versengés között is, ahogy az árvizes cikkben írtam. Igazából az árvizes cikkben leírtak (az emberi természet automatikusan versengést, ellenségeskedést szül két csoport között, amit nehéz feloldani) utalnak legjobban az összetartás, kooperáció fontosságára: ha elönti a szomszédod a víz, az valahogy rád is hatni fog. Ha pedig felsorakoznak a határon a tankok, akkor már mindegy, hogy személy szerint kiért, ki miatt jöttek. Az egész csoport veszélyben van. De akkor hol van itt a probléma?

Hérosz

„Az igazi harcos egyedül választja ki magának a harcmezőt.”

Paulo Coelho

A problémát elég könnyű összefoglalni: senki se akar meghalni, legalábbis ha minden rendben van vele. Mégis, valahogy nem lehet megúszni ezt a kérdést egyes történelmi helyzetekben. Hadd próbáljam meg elmagyarázni az elgondolásomat egy film-/olvasmányélményemen keresztül!
300, a képregény
A 300 című film azon kevés alkotások közé tartozik, amelyeknél komolyan elgondolkodtam rajta, hogy valahogy megpróbálom még a műsor alatt elhagyni a vetítőtermet. Valahogy roppant primitívnek találtam benne számos megoldást, veszélyesen primitívnek. Aki nem ismeri, röviden összefoglalom: készült egy képregény a thermopülai szorosban történt híres ütközetről, amikor egy apró spártai sereg megállította a sokkal nagyobb perzsa sereget, és az utolsó emberig tartották magukat. A hősi ütközetről írt epigrammából idézgetek ebben a bejegyzésben, bár meglepődnék, ha valakinek eddig nem esett volna le. Szóval ez a képregény filmmé avanzsált, megőrizve a képi világot, és zord, erőszakos hangulatát, s persze a történet és karakterek hihetetlen összetettségét... Mondjuk úgy, hogy alapösztönökre céloztak, na. Az alapösztönökkel könnyű ám manipulálni; s ahogy néztem a filmet, az volt az első gondolatom, hogy a nácik a tíz ujjukat megnyalták volna érte (talán jobban ki kéne művelnem magam a propagandagépezetükből, de aggódom, mit szólna az NSA, ha ilyeneket keresek a neten). Adottak a nagy létszámú, erkölcsileg és testileg torz, romlott, perverz keleti hordák, akiket irgalom nélkül, a honvédelem jogán mészárolnak a jellemükben és testükben tökéletes, maszkulin, egészen biztosan heteroszexuális európaiak. Ezeknek az európai katonáknak egyetlen gyenge pontjuk van. Adott ugyanis a belső ellenség, aki testileg torz, s mint kiderül, jellemében is. Ő az, aki az ellenség kezére játssza honfitársait, pedig a film alapján kétszer is megkímélték az életét, dacára a szigorú eugenetikus normáiknak (üzenet: a tökéletlenség /másság/ feletti kímélet bajt hoz rád). Na, a film feléig én kábé ilyen szemmel néztem az eseményeket. Aztán valahogy lehiggadtam, és tényleg csak alapösztönöket láttam. Oké, hogy a kevéssé szimpatikus propagandisták is alapösztönöket használnak, de hát wc papírt is használnak, s ettől még nem leszünk ugyanolyanok. Ez az alapösztön-elmélet egy gyors felismerésnek köszönhető. Melyikünk nem szeretne testileg és lelkileg tökéletes, esetleg legyőzhetetlen lenni? Melyikünknek ne lenne szimpatikus a gondolat, hogy a bukása valaki másnak köszönhető, valakinek, aki nem fair playt játszik, és hátba támadja (pl. munkahelyi konfliktusok)? Melyikünk látja objektíven az ellenfeleit, s melyikünk tud ellenállni a késztetésnek, hogy kissé befeketítse (erre használunk manapság videókat meg nemzeti ünnepeket)? A film lényegében egy nagyon ősi eredetű pozitív lehetséges énképet fogalmaz meg: a Hős archetípusát.
Jung használta ezt az archetípus kifejezést. Szerinte ezek olyan kollektív tudatalattiból származó képek, amelyek minden ember személyiségfejlődésében megjelennek valamilyen mértékben, mindenkiben jelen vannak, mindenki tud velük azonosulni, projektáljuk a kultúrába, stb. Remélem, sikerült röviden definiálni... Szóval, a Hős. Ez az archetípus olyan esetekre kell, amikor az egónak szüksége van valami megerősítésre, valami nagy kihívás előtt áll, amihez kellene egy kis plusz. Ilyenkor ezzel az archetípussal azonosulunk, kölcsönözzük a tulajdonságait, hogy ugyanolyan rettenthetetlenül szálljunk szembe a feladattal, mint ő. Egy Henderson nevű fickó tovább bontogatta ezt a dolgot, és indián-mondákat elemezve négy szakaszra osztotta a Hős fejlődését. Mivel az indiánok terminológiáját használta, inkább csak sorszámokkal írom le a szakaszokat, mert az elnevezések...hát, hogy politikailag korrekt legyek, kultúridegenek.

  1. Ebben a szakaszban a Hősnek nincsenek valami nagy tettei, inkább amolyan gyerek-csínyei vannak, éretlen. Van viszont egy segítője, aki bevezeti őt a nagyok világába.
  2. Ebben a szakaszban a Hős elnyeri a jogot, hogy együtt lógjon a többi hőssel (=férfiakkal), de ő maga még nem vált azzá.
  3. Ez a legjobb rész, a nagy küzdelem, dráma, ilyenek. A Hős önmagával kell megküzdjön, persze szimbolikus értelemben. Ha ez összejön, akkor már tényleg nevezhetjük Hősnek.
  4. A Hős itt már mindent elért, legyőzhetetlen, ereje az istenekével vetekszik (emlékszünk Ikaroszra?). Úgyhogy meg is kell halnia, vagy szó szerint, vagy szimbolikusan (átvált egy másik archetípusba), esetleg a kettő egyszerre (pl. a 300-ban Leonidász szellemi vezetővé vált a példamutatásával)
Ha jól értelmezem az elméletet, akkor mindannyian a 4. szakasz felé menetelünk, amelyhez viszont teljesíteni kell a 3-at. Az önmagunkkal való megküzdés egyik formája nem más, mint az a kérdés, amit az elején tettem fel magamnak. Tegyük fel, ha nem gondolom, hogy kihasználnak, ha hiszek az ügyben - képes vagyok rá? Feláldozni az életem? A Hős archetípusa szerint, ha a válasz igen, akkor már hős vagyok, valami több, mint ami voltam. Nem, nem hulla, hiszen itt csak a hajlandóságról van szó, nem a tényleges halálról. A többé válás, önmagammal megküzdés lényegében nem más, mint a közösség érdekeit az saját érdekeim elé helyezni. A Hős archetípusa - szerintem - lényegében nem más, mint a többszintű evolúció hívószava, tudományosabb nevén drive-ja.

Változók

"Égverő fenyvek sudarát sürűbben
rázza förgeteg, recsegő robajjal
dől a nagy torony s a hegyek legormát
sújtja a villám."
Quintus Horatius Flaccus: Licinius Murenához


Ha - jó- vagy rosszhiszeműen - a közösség is abba az irányba terel, hogy váljak hőssé, és biológiai örökségként van bennem ilyen drive (mondom, ez saját elmélet, ne tessék csak úgy elhinni!), akkor miért olyan nagy kérdés ez?
Tartozom még egy magyarázattal - fent azt mondtam, hogy ez az elidegenedés-szöveg lehet hárítás is, lehet gyávaságnak is nevezni. Az elidegenedés-szöveg lehet érvekkel való körbebástyázása egyfajta szorongásnak. Ez a szorongás nyilván az életed féltéséhez kötődik, és itt nem a puszta életösztönre gondolok. Már így is vagy valaki, így is vannak kisebb-nagyobb hőstetteid (el mertél menni egyedül a suliba 7 évesen). Miért ne lenne ez neked elég? Lehet, hogy nem leszel hős, de legalább leszel. Aki elmondja, hogy "elhullt csatában a derék", már nem is lehet derék, amiért ő nem hullt el? Miért ne elégednél meg, miért ne mernél kicsi lenni
A döntés hasonló azzal, amit az Iliászban Akhilleusznak kell meghozni: mész háborúba, és ott hagyod a fogad, cserébe a tetteid híre legyőzik még az idő és a tér korlátait is, valami több leszel, ezt szavatolja a közösség. Vagy maradsz, lesz egy jó kis nyugis életed, leszármazottaid, így a génjeid fennmaradnak, de a nincs változás, nem lett tőled jobb a világ.
Azt hiszem, a felnőtt-élet egyik velejárója, hogy az ember megértse, hogy ennél komplexebb kérdésről van szó. Akhilleusz mesehős, mára már Leonidász is inkább az, csakúgy mint a többi Hős - szimbólumok, példaképek, melyek egytől-egyig hasonlóak abban, hogy az emberi életnek pusztán egy aspektusáról szólnak. Egy laboratóriumban tényleg tök jól működnek, csak sajnos a valós egyenletekben sokkal több változó van. A Hős csak egy archetípus, egy változó, aminek milliónyi értéke lehet, hiszen csak arra való hogy valamit megtegyél, amivel több lehetsz. A pesti srácok kiválasztottak egy konkrét verziót arra, hogyan lehet az ember valami több - de miért kéne mindenkinek ugyanúgy megoldania az egyenletet, ha a változók más értékeket vesznek fel? Azzal nem lesz-e valaki több, hogy lemond a felkínált dicsőségről, kvázi áldozatot hoz azért, hogy a kölykeinek ne kelljen szülő nélkül felnőniük, hogy aztán felzabálja őket a világ? Azt hiszem az elidegenedés-szöveg mögött ez a bizonytalanság áll. Nagyon sokféleképpen válhatsz a közösség javára. Biztos, hogy pont most, pont így kell?
Igen, ez lehet hárítás, intellektualizáció arra a szorongásra, hogy ebben a 3. hősi szakaszban testileg-lelkileg meg lehet nyomorodni, és ez éppenséggel nem hiányzik. Azonban, pont a sok változó miatt, én nem mernék a gyáva szóval dobálózni, ítélkezni. Ha ítélkezni kell, akkor ennek a hárításnak, "merjünk kicsik lenni" attitűdnek egy agresszívabb formájánál keresgélnék. Egy német szerző, Sven Hassel írt a II. világháborúról, német oldalról, saját élményekből merítve. Egyik regényében a főszereplők egy büntetőszázad tagjai, akik valamilyen baklövésük miatt kapnak helyet az alakulatban. Ide kerülnek azok is, akik megtagadják a katonai szolgálatot. Hőseink tanúi lesznek annak, hogy egy hívő ember kihúzza magát, és a tisztek szemébe nézve közli, hogy ő nem fog fegyvert. Persze ott helyben agyon is verik. A szereplők egyfajta ideges beszélgetésbe kezdenek az eset után, mind azt ecsetelve, hogy mekkora idióta volt ez az ember, hogy kikezdett a tisztekkel, simán élhetett volna még. Az idegességük - és a narráció - arra utal, hogy érzik, hogy a bátorság megnyilvánulását látták, valamit, amire ők nem vállalkoznának. Ez a felismerés nem tesz valami jót az énképüknek úgyhogy cinizmusukkal igyekeznek megsemmisíteni azt az értéket, amelyhez nem tudnak felnőni. Az szerintem nem akkora gáz, hogy nem állnak készen ilyen áldozatokra. Az már igen, hogy devalválják mások hősiességét, hogy ne is érezzék a fejlődés szükségességét. Egyébként ezzel napi szinten találkozom, de azt már tényleg egy külön bejegyzésbe írom meg.

A bátrak igazsága

"Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond
avagy gyáván bújik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
hozza koszorúit."
Babits Mihály: Petőfi Koszorúi


Jó sokat elmélkedtem ezen a hős-dolgon, a pesti srácokon, '56-on, a forradalmakon. Azt hiszem, van üzenete ezeknek, főleg, ha nem ész nélkül kezeljük. Általános iskolában, március 15 kapcsán egy osztálytársammal azt kérdeztük, minek ez a nagy felhajtás egy vesztes harc miatt? Egy tanár leteremtett minket, hogy tisztelnünk kell ezeket a dolgokat, mert értünk haltak meg. Kösz szépen, ebből nem igazán tudtunk meg többet, de most már szégyelljük is magunkat.
Gyerekként mintha láttuk volna, hogy a király meztelen, és egy üres rítus az egész, ami az identitásunk része, de mi sem értjük, miért (szerintem a tanítónő ingerültsége ebből az értetlenségből fakadt). Nincs személyes üzenet, csak valami kényszer, hogy ünnepeljünk, mert "illik".
Hogy a rutint megtörjem, elmondom, hogy nekem mi a személyes üzenet. Ahogy a bejegyzésen, sőt, több más bejegyzést felhasználva végigvezettem, az egyént külső és belső motivációk egész hada sarkallja különböző tettekre. Ezek a motivációk egymásnak gyakran mondanak ellent, és a bonyolultságuk finoman szólva is elbizonytalanító. Voltaképpen itt az egzisztencialista filozófia és pszichológia alapkérdéseiről van szó, a szabad akaratról és a vágyról, hogy valamilyen módon mégse haljunk meg, s megvalósítsuk önmagunkat. Ezen töprengések elég kínzóak tudnak lenni, egy csomó ember, aki segítségért fordult hozzám, ebben a mókuskerékben taposott. Én is ebben a csónakban evezek, sőt, szerintem mindannyian. Amikor a forradalmárokról elmélkedem, olyan emberek vannak a lelki szemeim előtt, akik ugyanolyan hús-vér, a legkevésbé sem szimbolikus arcok, mint én, viszont ők valahogy képesek voltak kiszűrni a számukra legfontosabb, súlyozottabb változókat az egyenletből, és rájöttek, hogyan akarnak valami többé válni (az, hogy életkortól független, megerősíti, hogy valami nagyon alap dologról van szó).
Azért lényeges ez az üzenet nekem, mert egyetértek Junggal és még számos teoretikussal abban, hogy az emberi élet értelme a fejlődés, a többé válás. Ennek vannak drámai megoldásai is, hogy meghalsz a hazádért, meg kevésbé drámai, de azért szintén határozottságot, céltudatosságot, bátorságot igénylő megoldásai is, például felmondasz, amikor szemétkednek veled (vagy mással!) a munkahelyeden, vagy egyáltalán szembe mersz szállni a főnököddel. Vagy amikor megtartod a gyereket, vagy bevallod a szüleidnek, hogy meleg vagy, vagy hogy nem is akarsz mérnök lenni (valahol ez ugyanakkora csapás), el akarsz válni, elismered, hogy megöregedtél, mit tudom én... Vannak fejlődési feladatok, amik krízissel járnak. A pesti srácok számomra szimbólumai annak, hogy ezek a krízisek kezelhetők, hogy a sok változó nem mindig tud dróton rángatni, mert némelyik drótot el lehet vágni.
 S hogy a többszintű evolúcióra visszatérjünk: minél több ember kezd el hinni abban, hogy a krízisek kezelhetők, a kooperációnak van értelme, sőt, akár az áldozatnak is; hosszútávon annál többet nyer a populáció, ami manapság talán már nem is csak a haza, hanem a teljes emberiség (szakszóval a "hazák" csak kolóniák egy populáción belül, ami a teljes világ).
Már csak az a kérdés, hogy ezt hogyan lehetne elmondani a diákjainknak. Kéne róla valami MMORPG-t írni...

2013. október 16., szerda

Eredet

Van ez az Eredet című film, nem rég a tévében is leadták. A filmnek az a lényege (van, aki nem látta?), hogy egy csapat belép a célszemély álmaiba, és azon keresztül próbálják elérni a tudatalatti világát. Ez nem új, ezzel már Freud is mókázott (csak az nem volt ilyen látványos). A csapat azonban azért szórakozott a célszemély álmaival, hogy elhelyezhessenek egy gondolatot, motivációt az illetőben, ezt nevezték őt eredetnek. Igazából ez sem annyira új, főleg ha egy kis humorral nézzük a világot...

Nem én

"Ja, és még valami. Ha beszélgetünk, és buzit csinál belőlem, megölöm. Érti?"

Paul Vitti (Csak egy kis pánik)


Ez a bejegyzés, pontosabban hogy a méltán népszerű filmmel azonos címet adok neki, akkor jutott először eszembe, amikor egy az idézethez hasonló logika mentén zajló beszélgetésben volt részem. De kezdem szép sorjában az esettanulmányokat!
Megfigyeltem, hogy van egy elég nagy különbség a csoportjaimba járó gyerekek között. Vannak páran - főleg a hiperaktív-figyelemzavar-érzelmileg elhanyagolt-stb mondakörből - akik elég nagy elánnal bontják a rendet az iskolában - azaz nálam is. Egy kicsit vicces jelenség, hogy sokan túlszabályozzák magukat, mert attól félnek, hogy rájuk sütök valami pszichológiai diagnózist; ezek a gyerkőcök viszont inkább alulszabályozzák magukat, mert a csoporton zajló folyamat nem olyan strukturált (illetve nem látszik annak), mint egy órán. Szóval durvulnak rendesen, időnként elég alapvető határokat is áthágva. Ilyenkor konfrontálódunk, hogy ezt mégse kéne.
Itt lehet találkozni azzal a felismeréssel, hogy mekkora különbség lehet két rendetlenkedő gyerek között. Vannak amolyan érettebb figurák, akik belátják, hogy - egy kollégám szavaival élve - most elrúgták a pöttyös labdát, elnézést kérnek, megcsinálják az előre megbeszélt büntetést, és próbálnak visszatérni a csoportba. És vannak olyan figurák, akik a körülmények áldozatai, azaz ők nem viselkednének így, csak idegesítjük őket. Ez végülis logikus gondolat, hiszen a focihuligánok is tök békés, jóravaló emberek, akik csupán annak a körülménynek az áldozatai, hogy kikapott a csapatuk.
A különbség rávilágít arra az elvre, hogy a csoporton nem az a kérdés, hogy balhéztál-e, hanem az, hogy vállalod-e érte a felelősséget, szembe tudsz-e nézni azzal, hogy ezt te művelted, akármilyen zavaró körülményekről is van szó. Én legalábbis abban az ódivatú hitben élek, hogy mindig az ember az, aki irányítja a cselekedeteit, feltéve, hogy a koponyáján belül minden rendben van (múlt héten olvastam Adlert, az jött le, hogy ő is ebben a hitben élt). Ellenkező esetben ugyanis beszámíthatatlanságról van szó, ami esetünkben durva túlzás lenne.
Menj, és mondd nekik;
sosem hiszik el neked, hogy én ettem meg a
házidat!
Némi szarkazmussal eredetnek szoktam nevezni azt a helyzetet, amikor valaki nem ismeri fel, hogy ő nem csak reagál a körülményekre, hanem ő maga a cselekedeteinek a kiindulópontja, és nem magatehetetlen elszenvedője. Az ilyen egyén úgy értelmezi a saját viselkedését, mintha valami tőle idegen dolog lenne, mintha a helyzet egyszerűen elültette volna a fejében a szándékot. Ha ez általánosságban jellemző az emberre, akkor a pszichiáterek tárt karokkal várják. Az én srácaim egyébként nem ilyen emberek: ők képesek lennének belátni, hogy felelősek önmagukért, csak nem hajlandóak rá, azaz hárítanak. Ez a hárítás valahogy odáig fajul, hogy szerintük kevésbé égő eredetnek beállítani a helyzetet, mint azt mondani, hogy "bocs, egy kicsit elkapott a hév". Pont úgy viselkednek, mint az előző bejegyzés főhőse, Travis.

Egy másik esetnél az sem egyértelmű, hogy viselkedés, vagy attitűd szintjén ültettük-e el az eredetet. A csoportunkban volt két srác, akik amolyan se veled, se nélküled barátságban voltak. Azon a napon éppen a se veled-szakaszban voltak, mégpedig láthatóan oly intenzíven, hogy attól tartottunk, egymás torkának esnek. Nyilván ez kihatott a csoportfolyamatra is, úgyhogy elhatároztuk, megpróbálunk segíteni megoldani a konfliktust. A jó öreg technikák mentén el is kezdtük bogozni a dolgot, megpróbáltuk elérni, hogy megfogalmazzák, hogy mi a gondjuk, és mit szeretnének másképp. Volt ezzel kapcsolatban némi ellenállás, főleg az egyik srác részéről, aki úgy őrizte a haragját, mint valami kincset. Végül sikerült eljutni addig a pontig, ahol el lehetett őket engedni. A következő alkalommal megkérdeztük, sikerült-e kibékülni (úgy tűnt, igen). Azt mondja az egyik: "igen, rendbe' van minden, annak ellenére, hogy így összeugrasztottak minket".
Mi van????
forrás: docstock.com
Az összeugrasztás alatt konkrétan azt a beszélgetést értették, amikor arra kértük őket, hogy definiálják a problémát, és próbáljanak rá megoldást találni. Szerintük a konfliktushelyzet nem az volt, hogy fújtak egymásra. Nem attól oldódott meg a dolog, hogy bármit megváltoztattak volna, vagy végiggondolták volna a másik szempontjait (vagy lehet, csak ciki volt elmondani), hanem egyszerűen helybenhagyták a dolgot, és lecsillapodtak a kedélyek. Az ő szemükben mi robbantottuk ki az ügyet, hiszen egyszerű "kussoljál", "hagyjál már békén" szólamokon kívül semmi vészes nem hangzott volna el a beavatkozásunk nélkül.
Sajnálom, hogy nem sikerült messzebbre menni ezzel a mondattal, mert ennek az eredetnek az elemzésével komolyabban megismerhettük volna a srác(ok) hárító mechanizmusait. Vajon az összeugrasztás alatt konkrétan a viselkedéses részt kell érteni, azt, hogy ki is mondják, hogy fújnak egymásra? Vagy esetleg úgy vélték, hogy igazából nekik nem voltak komolyabb indulataik, csak feltüzeltük őket, azaz igazából maga az érzelem, a gondolat az eredet?

Miért piszkálódom ezzel az eredet-témával? Miért vagyok ilyen szigorú a felelősség kérdésében? Nos, ahogy egy évértékelő bejegyzés vége felé taglaltam, akkor tudod megoldani a problémákat, ha kontrollod van felettük. Ehhez pedig el kell hinned, hogy te irányítasz azokat a dolgokat, amelyek döntő szerepet kapnak a probléma kialakulásában. Ha például állandóan balhézol csoporton, és mindig veled kell szórakozni, akkor a többiek egy idő után kiközösítenek. Ez a folyamat viszont visszafelé is működik. A kapcsolataid minősége pedig elég nagy mértékben függ attól, ha lezongorázod magadban, ki iránt mit érzel, mit vársz és mit várhatsz tőle. A kapcsolatok egyensúlyát a konfliktusok is segítenek beállítani, nem csak a közös vidámparkozás. Épp azért izgalmas meg érdekes ez a téma (...annyira, hogy egy tonna sorozatot gyártanak hozzá évente), mert a kapcsolatok összetett dolgok, és egyszerre van kellemes meg kellemetlen, segítő és visszahúzó aspektusuk. Ha valakivel megbeszéled ezt, akkor nem elültet a fejedbe egy eredetet, hanem olvas a sorok között, és segít megfogalmazni valamit, amit eddig valahogy nem vettél számításba, vagy hárítottál. Kivéve ha...

Boszorkányok márpedig vannak

"Ah, és mi lett a mi Mariónkból szédítő szavai közben? Nehezemre esik elmondani, mint ahogy nehezemre esett látni is, mert az a legbensőbb érzések kiszolgáltatása, az elcsüggedt és őrületben fölizzó szenvedély világ elé tárása volt."
Thomas Mann: Mario és a varázsló

...kivéve ha kontárt használunk erre a célra. A kontárok ugyanis időnként nem érzékelik a határokat, és nem veszik észre, hogy ami mondjuk nekik működőképes megoldás, az a másiknak inkább káros.
Talán nehéz elhinni, de a pszichológusoktól megszokott "hümmögés" a legnehezebben elsajátítható szokás. Nekem legalábbis nagyon nehéz nem beszélni, hangosan értelmezni, továbbgondolni, dialógust kezdeni a hozzám forduló ember témájáról; pedig tapasztaltam már nem egyszer, hogy az tesz jót valakinek, ha egyszerűen csak végigmondja, amit akar, beleszólás nélkül. Szerencsére nem is szigorúan kötelező a hümmögés, amennyiben az ember tudja tartani magát ahhoz az elvhez, hogy ne irányítsa a kliensét. Ezért vicces a "tanácsadó pszichológus" megfogalmazás, mivel pont ő az, aki valószínűleg nem mondja meg, hogy mit kell csinálni az adott helyzetben. Nem mintha nem jönne néha jól valami tanács, de elég könnyen lesz belőle eredet, mivel a pszichológusról sokan azt gondolják, hogy ők aztán teljesen átlátják a helyzetet, és amit mondanak, az úgy van, és úgy kell csinálni. Aztán ami a beszélgetés során jó ötletnek tűnt, az életben nem jön be. Vagy éppen a kliens mégsem tud annyira azonosulni a megoldással, és tévútra fut a dolog (mint a filmben a főszereplő nejénél). De maradjunk annál az elgondolásnál, hogy a kliensnek csak egy adott problémája van, és a személyisége elég jól működik ahhoz, hogy végiggondolja a terapeuta javaslatát, mielőtt szolgalelkűen végrehajtja. Sajnos volt már példa arra is, hogy ezt a józan észt is megkerülték.

Képzeljük el, hogy van valami lelki problémánk, de csak a tüneteket érzékeljük, a konkrét problémát nem. Sehogy sem tudunk rájönni, hogy mi a gond, még segítő beszélgetés során sem. Ekkor rájövünk, hogy a "kilazult csavar" nem csak tudatos úton közelíthető meg, hanem vannak rá technikák, hogy a tudatalattit is segítségül hívják. Mélyebb vagy felületesebb módon, de ezeket a technikákat gyakran alkalmazzák a pszichológusok, mivel ki lehet vele cselezni az okos felnőttekre oly gyakran jellemző hárítási módokat (intellektualizáció), és érzelmi oldalról tudunk próbálkozni; az elakadás amúgy valószínűleg úgyis ott található. Erre a leginkább klasszikusnak mondható eljárás Freud és barátai munkássága, a hipnózissal, álomelemzéssel, ilyenekkel.
forrás: edesviz.hu
Csak hát hipnózisban nem csak felfedezni, hanem elhelyezni is lehet lelki tartalmakat. Még az első egyetemi évemben olvastam egy könyvet az emberi emlékezet működéséről. A szerző esettanulmányokon keresztül mutatta be a memóriakutatás eredményeit, bár ezt az esetet - azt hiszem - etikai órákon szokták elővenni. A történet úgy szól, hogy egy terapeutát azzal kerestek fel a kliensei, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan lelki problémájuk van, talán családi konfliktusokról volt pontosan szó. Na mármost, van egy klasszikus pszichoanalitikus elmélet, hogy egyes tünetek hátterében elfojtott traumatikus élmények, egész pontosan gyermekkori szexuális zaklatás áll. Hősünk ennek szellemében meg is kezdi a munkát. Szépen lemennek hipnózisba, majd azt mondja a kliensnek: "beszélj az erőszakról"! Mármint arról, ami veled történt. Mert valószínűleg történt, ne küzdj ellene tovább, már nem kell elfojtanod, nézz szembe vele, ecetera... Nos, a memóriáról, pontosabban a felidézés folyamatáról azt kell tudni, hogy nem áll valami távol a képzelettől. Az elme szépen újrakonstruálja az emlékképet az adott részletek alapján. Csak éppen hipnózisban nem világos, hogy melyik részlet mögött vannak életesemények, melyiket láttuk a tévében, melyik történt meg egy barátunkkal... És jön a szuggesztió, hogy velünk történt valami szörnyűség, ez biztos így van, ha a terapeuta mondja, úgyhogy hipnotikus állapotban lévő tudatunk készségesen meg is kreálja az emléket.
Gondolom sejthetitek, hogy az eset következményei elég negatívak lettek. Egyrészt alaptalanul vádolták meg a szüleiket a gyerekeik, másrészt meg tudták hazudtolni a valóságon alapuló vádakat a tényleges elkövetők. Ezek után nem csoda, hogy kialakult némi bizalmatlanság a terápiával szemben...

Hajmeresztő és kevésbé hajmeresztő sztorikat valószínűleg elég sokan ismernek. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy polihisztor nemzet vagyunk, és nem csak a focihoz és a közgazdaságtanhoz értenek itt tízmillióan. Másrészt tényleg vannak kontárok; én magam is hallottam olyan történetet, hogy csak pislogni tudtam a kolléga megoldásain. Hiába, kis hazánkban nem nagyon alakult ki ennek a kultúrája. Igazából bárki nevezheti magát terapeutának, aki elég sok humbugot tud felsorolni; olyan egy-két éve kezdtek törvényeket írni ezzel kapcsolatban.
Ettől függetlenül a bizalmatlanság szerintem fenn fog maradni még egy jó darabig. Azok az emberek, akik már nem lehetnek terapeuták, még mindig lehetnek ezoterofénylényauralátócsakracsavarócipollák, akiknek konkrét anyagi érdekük fűződik ahhoz, hogy inkább bennük bízzanak a potenciális kliensek. Ha azt ajánlják, hogy gyors megoldás lesz, és rögtön eljön a te napod, sokan harapnak a dologra. 
Egy tanár kérdezett egy szülőt nálunk, hogy felmerült-e esetleg, hogy pszichés megsegítést vegyenek igénybe a gyereknél? Erre a szülő azt válaszolta, hogy nem, mert nem bízik a pszichológusokban, azok belemásznak az ember agyába, és ki tudja mit művelnek ott... Nos, oké, tegyük fel, hogy hallott pár elrettentő történetet. De ha egyetért abban, hogy a gyereknek kéne valami segítség, akkor lépnie kell, legfeljebb nem pszichóhoz mennek. Az a gyanúm hogy az illető nem is a pszichológiával szemben gyanakvó, hanem maga az ötlet zavarja, hogy egyes problémáknál valamilyen szakmai segítség kell. Neki még aszonták, hogy dilidokihoz csak az őrültek mennek. Nos, számára az elrettentő sztorik igazából nem a bizalmatlanság forrásai, hanem megerősítő eszközei annak a rég kialakult elgondolásnak, hogy ilyen problémák valójában nincsenek is, és ez az egész csak valami úri huncutság.

Kereszteshadjárat

Miközben írogattam ezt a bejegyzést, újabb etikai kérdések kezdtek foglalkoztatni. Olyan ügyeket írtam le, amelyek furcsák voltak nekem, mert az emberek a saját működésüket valamilyen külső tényezőnek tulajdonították, nem önmagukat. Amikor leírok ilyen dolgokat, akkor mindig újrajátszom a fejemben a jeleneteket, és próbálom elképzelni a szereplők motivációját, és miért hárítottak számomra teljesen kézenfekvő dolgokat.
Ahogy az összes esetet végiggondoltam, arra jutottam, hogy valószínűleg nem is értették, hogy mi történik. A konfliktuskezelésnél például világos - így, utólag - hogy teljesen mást értünk konfliktus, indulat, kibékülés alatt. Számukra az kibékülés az "idő mindent megold" stratégia mentén alakul ki, mi pedig a "beszéljük ezt meg" stratégiát próbáltuk használni. Valószínűleg azt se értették, hogy mire megy ki ez az egész, mik a várható eredmények, és egyáltalán, mi történik most. A pszichológusokkal bizalmatlan szülő valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy miben különbözhet egy lelkizgetés egy pszichológussal való beszélgetéstől, magát a problémát sem érti, ezért az se világos számára, hogy itt más megoldás kell.
Ők csak azt látják, hogy vannak ezek az okosok, és meg akarják mondani, hogy hogyan kellene csinálni a dolgokat. Ez frusztráló, mert nem értik a magyarázatot, csak azt, hogy rá akarják őket venni valamire - az ember pedig ki nem állhatja, ha rá akarják venni valamire, mert van ez a szabad akarat-izé.

Most akkor ezek az emberek most miért
bóklásznak a falon? Hát én ezt nem értem,
mekkora baromság!
Amikor a saját megoldásainkat erőltetjük, akkor vajon nem azt csináljuk-e, mint a fenn említett tökkelütött hipnózis-terapeuta, aki ragaszkodott az elmélethez, hogy márpedig szexuális zaklatás történt? Igazából ez már társadalmi kérdés, hiszen ide tartozik, hogy az oktatást, kultúrát, jogot, politikát, gazdaságot irányító értelmiség erőlteti a tanulatlanabb embereknek a saját megoldásait. Ezek mind valamilyen eredetet hoznak létre a fejekben, de olyanokat, amiket nem feltétlen értenek, és nem is tudnak célszerűen használni (így lesz pl. a nacionalizmusból sovinizmus). Ez nyilván frusztráló, és nyilván összezavarja az embert, és valószínűleg kivált némi ellenállást.
Aztán meg vakarózunk, hogy a leggyökerebb pártok ellepik a parlamentet, miközben az emberek nyakra-főre veszik fel a hiteleket, kórosan elhíznak a gyorskajától és elzüllenek az alkoholtól.
Talán ha nem akarnánk olyan dolgokat tanítani, amiket nem értenek, nem használnak, és nem is érdekli őket, akkor nagyobb lenne itt a harmónia.
De akkor honnan fogják tudni, hogy a beteg gyereken nem az segít, ha a kondás szennyes ingére fektetik?