A nap, amely sosem jön el

"Waiting for the one

The day that never comes

When you stand up and feel the warmth

But the sunshine never comes

No, the sunshine never comes"

Metallica: The day that never comes (Death Magnetic, 2008) 

Van egy folyamatosan növekvő listám arról, hogy mi mindenről volna jó írni, de igazság szerint jobban szeretem az aktuális dolgokat, úgyhogy egyes témák most már január óta állnak kidolgozás alatt. Ezt az elvet követve most egy asszociációs láncot osztok meg a kedves olvasókkal, aminek első ránézésre nem biztos, hogy sok értelme van, de jól kapcsolódik más témákhoz, legalábbis az én gondolkodásmódom szerint.

Asszociációk

forrás: mojocreator.com

Hazajövök a munkából, leheveredek egy kényelmes székbe. A nap már fele megvan. Ma még lesz este egy edzés, addig valamit kéne haladni a dolgaimmal. Írni kéne a blogra. Dolgozni kéne a tréningen, amibe bekerültem. Fel kéne vennem a kapcsolatot a diákjaimmal, akik nem láttak két hete, és talán már reménykednek is, hogy holnap sem lesz óra. (azóta kiderült, hogy tényleg nem volt ma tanítás)

Nem, azért pár percet szánjunk az átállásra. Pihenjünk egy kicsit. Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés. Csend. Eszembe jut még egy egyetemi kurzus, ahol autogén tréninget tanultunk, az egy ilyen relaxációs gyakorlat. Kár, hogy nem emlékszem a szövegére. Most volna időm relaxálni. Megkeresni meg lusta vagyok.

Nem olyan könnyű ez. Eszembe jut a munkahely. Nehéz esetek, néha nem is tudjuk őket kezelni. Eszembe jut szinte mindig vidám tesi tanár kollégám, aki mesélte, hogy milyen sokszor panaszkodnak neki rosszullétre. Próbálta a vicces oldalát felfogni a dolognak, de igazából nem feltétlen poén az, hogy ezek a srácok annyira nincsenek hozzászokva a fizikai igénybevételhez, hogy a fáradást összetévesztik a betegséggel... Nem mindenki szokta a szántást, ugye.

Nekünk is volt ilyen, még az előbb felmerült autogén tréningen. Valaki panaszkodott, hogy eddig nem is vette észre, hogy mennyire nehéz egy nap öt percet találni a kikapcsolódásra. Van olyan ember is, aki meg ahhoz nincs hozzászokva, hogy nem lehet mindig szántani. Nem feltétlen a munkamániásokra gondolok, inkább azokra, akik ahhoz vannak hozzászokva, hogy minden percükben foglalkozniuk kell valamivel, és az agyuk állandóan üzemi járaton dolgozza fel a külső ingereket.

Eszembe jut egy bemutató még egy régi Pszinapszisról, ahol valamilyen spéci polinéz szent masszázs demóját lehetett végignézni. A masszázs meg a pihenés jó dolog ám, egyrészt a fizikai egészség, másrészt a lelki egészség szempontjából is, főleg, hogy a kettő egyébként szorosan összefügg. Voltak is érdeklődők szép számmal, bár nem hiszem, hogy mindenki értette, hogy a szakrális részét minek kell ennyire hangsúlyozni. Ezek között voltam én is, meg az egyik haverom, aki a "kételkedem, tehát vagyok" elvet vallja. Szóval végignéztük a masszázst, hallgattuk az egzotikus zenét, szagoltuk a füstölőket, és figyeltük, ahogy a masszőr speciális öltözetben speciális táncmozdulatokkal speciális szolgáltatást nyújt. A haveromat azért érdekelte, hogy ez a szolgáltatás mennyibe kerül. Ezt fontos tisztázni: nem szolgáltatás, inkább ima, megtisztulás, és nem is a pénzről szól, hanem a lélekről, a csodáról, ahogy ember és ember, ember és szentség találkozik, ahogy a rossz energiák távoznak, blablablablabla, húszezer. Az összegre valószínűleg nem emlékszem pontosan, lényeg a lényeg, még ma is komolynak hangzik, akkor pedig még nem is volt háromszáz forint egy euró...

Utolsó asszociációk: mi a fenéért fizet valaki húsz perc masszázsért ennyit? Mi viszi rá az embert? Mit kaphat ettől? Hát imát, megtisztulást, szentséget, megvilágosodást, meg ilyeneket. Úgy látszik, ez nagyon hiányzik nekünk. Ebben a témában már be van tervezve egy bejegyzés (spoiler: annak is egy Metallica-szám a címe), és még a nyitó bejegyzésben is szó volt erről. Hát, talán belefér még egy...

Megváltás

Most már nem a jó kényelmes székemben ülök, de a délután korábbi részében egész jól tudtam azonosulni azokkal, akik mindent megadnának egy ilyen masszázsért. Jó lenne kilépni a mókuskerékből, a monotóniából. Szerintem mindenki ismeri azt az érzést, hogy valami mást szeretne, pihenni szeretne, fejlődni szeretne, de nem tudja, hogy mit lehetne másképp tenni, úgymond be van ragadva. Nem mennek a dolgok, nincs meg az igazi ízük, elvileg boldog vagy, de valahol mégis kimerült... Aztán elmész egy ilyen masszázsra, sámándobolásra, parázson járásra vagy akármire, és az tényleg olyan más. Talán majd most, ebben a más állapotban eszedbe jut valami, inspirációt kapsz, előjön a tudatod alól a megoldás...

forrás: topfoto.hu; Mészáros A.:
Miatyánk

Gonosz leszek: szerintem nem fog. Az a benyomásom, hogy a legtöbb ember úgy van ezzel az állapottal, mint a srácaink a tesi órával - ők nincsenek hozzászokva a fáradtsághoz, ezért felnagyítják az élmény jelentőségét. De ettől még komolyan vehető sportteljesítményről vagy terhelésről nincs szó. A masszázságyra kiterülő felnőtt pedig nincs hozzászokva a relaxhoz, ezért ő is felnagyítja az élmény jelentőségét, és azt hiszi, hogy most valami nagy lelki változás, megvilágosodás történik. Egyébként én láttam olyan embereket, akik tényleg előreléptek már valami rituálénál, de náluk mást éreztem. Az volt az érzésem, hogy ők odabenn aktívak voltak, tényleg lezajlott valamilyen tevékenység mind az objektív, mind a szubjektív valóságban. Ők nem vártak a megváltásra, hanem előidézték azt. Lehet, hogy ők is egy masszázságyon hemperegtek, de az egy keresési folyamat része volt, nem valami ködös, átgondolatlan, diffúz várakozás.

Az jutott eszembe, hogy a lelki megtisztulást is úgy keressük, mint minden más választ az élet kérdéseire. Ilyen kérdés például hogy miben hiszek, hova tartozom, mi akarok lenni, ha nagy leszek, ilyenek. Ez a folyamat az identitásfejlődés, pontosabban az exploráció. Mindenki sajátos módon explorál, de a kutatók (leginkább Berzonsky nevéhez kötik) azért leírtak három jellemző stílust:

• Informatív: nyitott az új információkra, folyamatosan újrarendezi az attitűdjeit, ha kell, aktív, általánosságban komplex gondolkodású, ön-reflektív
• Normatív: az elköteleződéseit, attitűdjeit a számára fontos személyek, példaképek alapján dolgozza ki, nem nagyon szereti, amikor az eddigiekkel ellentétes információkat kell elhelyeznie a fejében
• Diffúz/elkerülő: nem szeret a személyiségét érintő kérdésekkel foglalkozni, nincsenek stabil attitűdjei, a környezethez igazodik

Ahogy sejteni lehet, az informatív stílus szerint élők között van a legtöbb érettnek nevezhető személyiség, a normatív stílusúak között meg a fiatalon megöregedők, rugalmatlanok. Aki már hallott erről az identitásfejlődésről, valószínűleg a serdülőkorhoz kapcsoltan ismerkedett vele. Az igazság az, hogy valóban ebben a korszakban fejlődik az identitás a legnagyobb mértékben, de az élet változásaival nekünk, ergo az identitásunknak is változni kell, ergo az identitásstílus mindig aktuális kérdés.

Szent és profán

Arcátlan állítás lenne, hogy az ilyen spirituális masszázs csak gagyi lehet. Egyrészt az általam képviselt tudomány alig több száz évesnél, ezek a spirituális utak meg olykor egy helyiértéknyit még hozzácsaphatnak a korukhoz, másrészt jómagam sem vagyok olyan tapasztalt, hogy ilyeneket mondhassak. Különben is, nagyon sok ága a pszichológiának kifejezetten nyitott erre (például a lent hivatkozott jungiánus vonal is). Szerintem arról lehet szó, hogy egy informatív stílusú ember átgondolja, hogy mire van szüksége, és ebben a szellemben megy el valamilyen szeánszra, egy normatív vagy diffúz stílusú ember meg azért, mert "a Bözsi mondta, hogy ez jó". Mindannyian annyit kapnak, amennyit beletettek.

Szintén a Pszinapszison volt egy ember, aki mesélte, hogy a kérdésével már volt jósnál, angyallátónál, meg mindennél, és csak egy kisebb vagyon kifizetése után gondolt rá, hogy esetleg egy pszichológus segíthetne neki. Szerintem neki nem informatív stílusa volt. Ő nem tudott foglalkozni a kérdésével, problémájával, valami nagy, titokzatos dolognak érezte azt, úgyhogy elment valami nagy, titokzatos hatalomhoz.

Az irritál engem, hogy ezekre az emberekre vadásznak ezek a nagy, titokzatos hatalmak, és kvázi gyorséttermet csinálnak a lelki munkából. Gyors megoldást ígérnek, megváltást, lelki fájdalomcsillapítót, amit beveszel, és azonnal hat. Nem a problémára fókuszálnak, hanem az érzésre, amit a probléma okoz. Nem adnak semmit valójában.

A megváltás nem így jön. Azt hiszem, ezt azért mégiscsak magabiztosan kijelenthetem.

Ön-reflexió

forrás: online-pszichologia

Hogy zárjam az asszociációs láncot, jöjjön Jung gondolata: ha átgondolom, mi és miért irritál, magamról is megtudhatok valamit. Igaz lehet. Valószínűleg azért olvasok új dolgokat, akarom magam továbbképezni, igyekszem óvatosan, alázattal fogalmazni, hogy jól meg tudjam magam különböztetni ezektől a kuruzslóktól, akik átverik az embereket. Nem szeretném azt sugallni, hogy én olyan sok választ tudok, én vagyok a te megváltód, majd én segítek rajtad. Én még azért dolgozom azon, hogy mit ígérhetek és mit nem (bár lehet, hogy túlzásba viszem...). Szeretem ugyanis megtartani a szavam.

Végezetül belinkelem a bejegyzés címadó dalát, mindenkinek, aki szereti az ilyen zenét, vagy szeretne még jobban beletekinteni az asszociációs láncba.

Kegyelemdöfés

A múlt héten felvételiztettünk. Ez gondolom viccesen hangzik, hiszen elismert tény, hogy leginkább azok a gyerekek járnak hozzánk, akiket valahonnan már kirúgtak; de a helyzet az, hogy még mi is válogatunk. Nem mintha elitesedni szeretnénk, de érettségi van nálunk is, az érettségihez pedig tartoznak bizonyos követelmények. Vannak emberek, akik valamilyen okból nem tudják teljesíteni ezeket a követelményeket a közoktatás útvesztőiben, de amúgy a képesség megvan bennük hozzá. Nekik találták ki ezt a sulit, kapnak mindenféle fejlesztést, hogy eljussanak odáig, mint kevésbé problémás kortársaik. Olyan emberek is vannak, akik szintén nem tudják teljesíteni a követelményeket - mivel a képességeik nincsenek meg hozzá. A felvételinek lényegében az a célja, hogy megtudjuk, melyik jelentkező melyik kategóriába tartozik. Mint a bejegyzés címéből sejteni lehet, igazából a második eset a nehezebb, akár felvesszük, akár nem...

Feladatorientáltság

"Az igazság, könyörület nélkül, embertelenség."

Aquinói Szent Tamás

Azért örülök, hogy nem kell gyakran sorsokról döntenem. Akkora teher azért nem volt a múlt heti feladat, de azért rossz érzés, amikor biztosan tudod, hogy valaki sosem fogja megvalósítani az álmait. Mondok egy nagyon egyszerű példát: beállít a gyerek, hogy ő óvónéni szeretne lenni, mert hát ő nagyon szereti a gyerekeket. Na mármost az óvónéni egy magasan képzett szakember. Beszélgetsz a gyerekkel, nézed a bizonyítványát, a szakértői papírjait, csináltok valami egyszerű feladatot, és megállapítod, hogy ő nem lesz ilyen magasan képzett szakember. Nem alkalmas rá. Nem annak való. Ezt már elég sok helyen elmondták neki, illetve a szülőknek, de persze hárítják a dolgot, próbálkoznak tovább, hogy talán csak egy kicsit több segítség kell, több idő, majd kinövi, vagy valami - de nem. El kell fogadniuk a gyerek diagnózisát, és azt, hogy ez nem fog úgy elmúlni, mint az ágybavizelés. Ilyenkor kinyírod az álmaikat, valahogy úgy, mint a filmekben az orvos, aki közli, hogy a betege gyógyíthatatlan rákban szenved. Aztán dolgozol a gyászreakcióval, ha mással nem, akkor a tagadás, agresszió, alkudozás fázisaival találkozol (igen, ez  Kübler-Ross akar lenni), és megtudod, hogy mennyire rosszul látod a dolgokat, és milyen szívtelen vagy.

...kivéve, ha nem neked valóak.
(forrás: valahonnan a facebookról)

Ennél hétköznapibb helyzet, amikor nem egy életcélt, csak egy egyszerű, hétköznapi célt rombolsz le. Erre is van ám példám: a diákod megkérdezi, hogy esélyes-e az ötös. Mert neki ez nagyon fontos, ő nagyon hajt, akár éjszaka is tanul. Te azonban ismered az ötös szinthez szükséges teljesítményt, és ismered a tanuló teljesítményét. A két szint nincs közel egymáshoz. Lehet próbálkozni biztató ötösökkel, de nem a végtelenségig. Nem a motivációját osztályzod, hanem a teljesítményét. Ha pedig az nem javul, akkor egyszer a szemébe kell nézni, és közölni, hogy a rendelkezésre álló idő alatt (igazából sokszor a rendelkezésre álló IQ-ról van szó, de ezt nem kéne ilyen nyersen kimondani) nem érhető el a cél. Tökre nem. Valószínű, hogy ez szétzúzza a motivációját, és rosszabbul fog teljesíteni, mintha hagynád, hogy áltassa magát. Azonban tudod, hogy a reális énképhez reális visszajelzések is kellenek, tehát előbb-utóbb szembe kell néznie a szomorú tényekkel ahhoz, hogy elérhető célokat tűzhessen ki magának. Úgyhogy felvállalod a rossz-arc szerepét...

Bár a Megasztár és hasonló koncepciójú műsorok sikere rám cáfol, de általában nem szeretjük nézni, ahogy egy felebarátunk ilyen veszteségek, csalódások közt vergődik. Olykor azonosulunk vele. Elkezdünk mi is alkudozni. Hiszen nem vagyunk jósok, nem tudhatjuk, hogyan alakulnak a dolgok, talán rosszul mértük fel a helyzetet, talán van esély, talán történik majd valami (csoda)...

Néha átvernek minket. Néha pont erre az együttérzésre játszanak...

Kapcsolatorientáltság

"Felismerjük bennük a hatalmat, amit a tehetetlenség kölcsönöz. Arról panaszkodnak, hogy gyengének és szerencsétlennek érzik magukat, veszítenek a súlyukból és így tovább, de mégis ők a legerősebbek valamennyiünk között. Ők uralják az egészséges embereket."

Alfred Adler

(Ez az idézet annyira nem adekvát, mert a depresszív emberekről szól, de szerintem témába vág. Az eredeti egyébként úgy szólt volna, hogy "az Ég óvjon a gyengék hatalmától", de sehol sem találtam, úgyhogy inkább nem kockáztattam a téves hivatkozást.)

Szóval többen is elmondták már a gyermeknek és családjának, hogy nem lesz ebből érettségi, vagy egy beteges fizikumú ember nem bírná a szakács szakmával járó gyötrelmeket, és a többi. Ők nem mondanak le az álomról. Nem is hibáztatom őket érte. De hogy oldják meg a problémát? Keresnek egy balekot, akinek megesik rajtuk a szíve. Ettől még képes lesz teljesíteni, mondjuk leérettségizni a gyerek? Nem. Hacsak a bizottság meg nem sajnálja, amire éppenséggel már láttam példát, úgyhogy akár ebben is lehet reménykedni. És ha megvan az érettségi? Mi lesz a felvételivel, a munkával? Bízhatnak abban, hogy mindig lesz egy balek? Nem kéne, de bíznak. Alkudoznak, ameddig valaki egyszer keményebben meg nem fogalmazza a nyilvánvalót. (Megjegyzés: valószínűleg ezért szeretjük mondjuk Dr. House-t, mert ő egy ilyen valaki. Elsőre kegyetlennek tűnik, de aztán valahogy arra fut ki a történet, hogy csak nem balek.) Akkor aztán nagy sértődések lesznek, és ha tartjuk magunkat az amerikai sztorikhoz, akkor katarzis is.

Mi lenne itt a katarzis? Fejlődik az önismeret. A gyereknek és családnak ugyanis abszolúte joga nagy célokat kitűzni, álmokat megvalósítani, égre törni, önmegvalósítani, mint mindenkinek. Csak éppen tisztában kell lenni a realitásokkal, el kell fogadni a korlátokat. Mire alapozza majd az önbecsülését? Arra, hogy mindig volt valaki, aki megszánta? Hogyan hat ez a személyiségére? Komolyan kevésbé ártana a szánalmasság érzése, mint az, hogy szembenéz azzal, hogy nem tudja elvégezni a feladatot?

Aggódva nézem az olyan gyerekeket, akik valahogy átcsúsztak a szitánkon. Nem sokat tanulnak nálunk, hiszen amit mi tanítunk nekik, a tanterv, ugye, az magas. Egy dolgot viszont megtanulnak: az érzelmi zsarolás valahogy mindig megnyit egy kaput, ahol át lehet csusszanni. Egyszer találkoztam egy olyan emberrel, aki már tényleg lebetegedett, ahányszor meghalt egy nagyanyja. Vizsgaidőszakban pedig a nagymamák úgy hullanak, mint a legyek.

Maradj a célon

Helyes benyomás, hogy én feladatorientált vagyok a kiválasztás kérdésében. Közérdek, hogy a pozíciókat azok töltsék be, akik a legkisebb erőforrás igénybevételével a legnagyobb mértékben tudják hasznossá tenni magukat. Sokan abból a szempontból nézik ezt a kérdést, hogy joga van-e az embernek megkapni valamit, és próbálkoznak mindenféle kompenzációval, jogorvoslattal, ombudsmannal, stb. Ha az én dolgom dönteni a kiválasztásról, akkor számomra nem az a kérdés, hogy valakinek van-e joga megkapni mondjuk egy állást, hanem hogy el tudja-e végezni a hozzá tartozó feladatokat? Ennyi a kérdés, erre kell választ kapnom. Nem az én dolgom foglalkozni azzal a kétségbeeséssel, hogy "akkor én most mit csináljak?" Arra ott a pszichológus. :D

Az empátia azonban szükséges a feladatorientált gondolkodásmódhoz, hiszen azt, hogy "ki a legmegfelelőbb", nehéz megjósolni. Kezelhetetlenül sok változó befolyásolja az eredményt, amelyeket a mintavétel nem tár fel. Sőt, egy felvételi helyzet eleve torzít, hiszen a szorongás köztudottan megváltoztatja a viselkedést: valakit debilizál, valakit feltölt. Ráadásul a "legmegfelelőbb" ember feltehetően képes fejlődni, tehát nem feltétlen a legjobban teljesítő személyt kell keresni, hanem azt, akiből ki lehet hozni a legjobbat. Ahhoz, hogy ezt mérlegelni tudjuk, elég komoly empátia kell.
Ezért lehet az, hogy néha úgy jön ki a lépés, hogy az elsőre gyengébbnek tűnő jelentkezőnek is érdemes esélyt adni. Butaság azt mondani, hogy "hallgass a szívedre", vagy "ne hagyd, hogy az érzéseid befolyásoljanak", hiszen csak úgy hozható jó feladatorientált döntés, ha a józan ész és a megérzések szintéziséből fakad.

A vadkacsa

Összefoglalva: az az elvem, hogy kerülöm a kegyes hazugságokat. Amikor meg kell ítélnem, hogy várhatóan eredményesen tudunk-e foglalkozni valakivel, próbálom a feladat és az egyén adottságait is figyelembe venni. Ez utóbbihoz kell némi empátia is. Vannak olyan emberek, akik visszaélnek ezzel az empátiával. Nem csak nálam: más, tapasztalt kollégáknál is.

"...az elutasítás következménye
túl súlyos."
forrás: flagshipgames.com

Miért tudnak visszaélni?

Nem csak azért, mert nem vesszük észre, hogy mire játszanak. Nem csak azért, mert nem tudunk elég kemények lenni ahhoz, hogy lebuktassuk és elhajtsuk őket.

Hanem azért is, mert sokan nem csak arra nem alkalmasak, hogy végigcsináljanak egy gimnáziumot, hanem arra sem, hogy továbblépjenek, megküzdjenek a keserűséggel, és találjanak valamilyen reális megoldást a gimnázium helyett. Vagy az elutasítás következménye túl súlyos. Van olyan gyerek, akinek megmondják, hogy ha ide sem veszik fel, akkor nem kell a szülőnek, mehet gyermekotthonba. 

Egy középiskolai olvasmányom, Ibsen drámája, a Vadkacsa jut ilyenkor eszembe. Lehet az ember feladatorientált és őszinte, és elmondhatja, hogy nem fog menni, ne hazudjunk magunknak. Lehet együttérző és kegyes, és adhat még egy, meg még egy, meg még egy esélyt, mert valamiért sajnálja a delikvenst. Akárhogy is, valakinek előbb-utóbb ki kell fizetnie a számlát a döntésért. És néha kegyetlenségnek érezzük, hogy a jelentkező fizesse ki. Inkább továbbküldjük a számlát magunknak, a kollégáknak, egy másik sulinak, a társadalomnak, és reménykedünk - ő meg ezt a kört is megynerte.

Nőnap

Egy olyan blog esetében, amit nem kis százalékban nők olvasnak, rossz PR lenne kihagyni a nőnapi köszöntést. Boldog nőnapot tehát az érintetteknek! Ha van Zoltán a környéken, akkor neki meg a névnapja legyen boldog.

forrás: deviantart.com;
 Az eredeti a The Wall c. filmből van a Pink Floydtól.

Elgondolkodtam, hogy milyen viszonyom volt a nőnappal. Gyerekkoromban ki nem állhattam, mivel kötelező jelleggel fel kellett köszönni az osztálytársnőket, és hiába vártuk a viszonzást, "mert a férfiak már nem olyan fontosak". Kicsit idősebben, kb. 14 évesen már komoly elméleteim voltak, hogy az ünnep indokolatlan, és nem összeegyeztethető az emancipációs törekvésekkel. Aztán később hozzácsaptam azt a kiegészítést, hogy az emberi kapcsolatok személyes, privát dolgok, és ne szóljon már bele valami nemzetközi idétlenkedés, hogy kivel vagyok jóban, kit köszöntök fel, és egyáltalán.

Mára már megszűnt az ellenállás. Még mindig nem tudnék komoly érveket találni mellette, és nem is hallottam még egyet se, de már nem is tartom ezt lényegi kérdésnek. Talán a leghatásosabb az volt, amikor egyszer láttam, hogy mekkora sor van egy női wc előtt... Hát, van mit kompenzálni! Viccet félretéve, akit nem kedvelek, a mai napig nem köszöntöm fel, ha bunkónak akar találni, akkor könnyedén találhat erre komolyabb indokokat. Viszont ha jóban vagyok valakivel, és jól esik neki, akkor miért okoskodjak a személyi szabadságom megsértéséről? Az ember ápolja a kapcsolatait, ugye.

forrás: humormaffia.hu

Érdekesebb kérdés: mit tehet a pszichológus bácsi a nőnappal kapcsolatban? Merthogy ennyi értelme biztos van: aktualizál olyan témákat, amelyeken mindenkinek érdemes elmélkednie. Amikor egy kollégámmal két éve csoportokat vezettünk, neki támadt az az ötlete, hogy nőnap alkalmából beszéljünk arról, hogy milyen az igazi nő, mind a lányok, mind fiúk szempontjából. Ebből persze meglett a következő alkalom témája is, mert nem lényegtelen kérdés az igazi férfi sem. Még a legellenállóbb csoport is érdeklődést mutatott, ami arra utal, hogy mégiscsak van valami, ami foglalkoztatja őket. Hasznos beszélgetés volt, mert a srácok így felírhatták a "mit tudunk a nőkről" listára az új gondolatokat, a lányok pedig elgondolkodhattak azon, hogy lehet, hogy a fiúk se csak dugni akarnak (ez ügyben ugyanis van ám tapasztalat).

Azóta minden évben előveszem a témát, és többnyire van is fogékonyság. "Szerintetek miért van nőnap?" - merül fel a kérdés. Elég nehéz a válaszokat összeszedni. Főleg a nemi szerepek merülnek fel, ami meg kell mondjam, nagyon érdekes. Nem kevés fejtágításban volt részem szociálpszichón a sztereotípiákból, és a nemi sztereotípiákat is alaposan górcső alá vettük, néha éppenséggel a komfortzónámon túl is. Ezek után érdekes dolog, amikor 16 éves emberektől az apám generációjának szavait hallom. Vajon ez azt jelenti, hogy a feminizmus igazából egy elég szűk réteg sportja, és valójában senkit sem érdekel, főleg nem a lányokat; vagy ennyire nem halad a nemi identitás fejlődése? Van okom azt hinni, hogy az utóbbi.

Egyes csoportokon az Identity nevű önismereti játékot szoktam bevetni, és abban van egy kérdés, hogy "a jelenlegi/ideális párod mit szeretne benned?" "Nem tudom" - ez volt a válasz. Beszélgettünk a lányokkal erről egy órát, és arra a konklúzióra jutottam, hogy tényleg nincs ötletük, hogy mely tulajdonságaikért szerethetné őket egy fiú. Így azért nem csodálom, hogy rögtön szétteszi némelyikük a lábait, amint a fiú csettint, hiszen nincs ötlete, hogy ezen kívül mit tudna hozzátenni a kapcsolathoz. Következésképpen azon sem kéne csodálkoznom, hogy a nem kívánt terhesség témája néha későn jut az emberek eszébe...

forrás: facebook...

Jelenleg tehát ott tartok, hogy ezért van értelme a nőnapnak. A lányoknak kidolgozottabb a nemi élete, mint a nemi identitása, és ami az identitás részét képezi, az se saját gondolat. Ez azért gáz, mert valószínűleg a nyakunkon lévő évszázad egyik legfontosabb témája a nemi szerepek tisztába tétele lesz, legalábbis ha nem akarunk kihalni. Ez közkeletű és igencsak aktuális téma, azért jut eszembe. Az a biológiai adottság valószínűleg nem szűnik meg, hogy a nők tehetségesebb anyák, mint a férfiak. Az a társadalmi rendszer viszont már nem áll olyan szilárd lábakon, hogy ezen kívül nincs más dolguk. Most nem nagyon akarok belekezdeni ilyen emanci-szövegekbe a női jogokról, meg konzervatív szövegekbe a női kötelességekről (mintha a gyerekhez elég lenne egy ember), de szerintem nem értékrend, hanem intelligencia kérdése, hogy belássuk, az eddig járt utak, ha jók is voltak, már nem adaptívak. Nem erkölcsi kérdés - evolúciós, legalábbis szerintem. Ezekre a problémákra azoknak kell megtalálni a megoldást, akikkel nőnapon szoktam arról beszélgetni, hogy mit jelent nőnek, férfinak lenni, hogy tudunk együtt boldogok és produktívak lenni.