Egyensúly

Ebben a bejegyzésben arról próbálok értekezni, hogy milyen módon viszonyulhatunk elesett, bénázó, eltévelyedett, megakadt embertársainkhoz. Nem a szerénység miatt írom, hogy "próbálok", hanem mert szokás szerint nehezemre esik izolálni a mondanivalómat az összes többi gondolattól, amelyek hozzá kapcsolódnak.

Talán a legegyszerűbb az lesz, ha ott kezdem, ahol az elmélkedés elindult. Egy baráti társasággal arról beszélgettünk, hogy valakit közénk tartozónak gondoltunk, de aztán minden erőlködés ellenére úgy alakult, hogy ő nem akart közénk tartozni. Pedig - állapították meg közülünk többen - az illetőnek szüksége volna egy elfogadó, támogató közegre. No de hol ennek a támogatásnak a határa? Meddig mondhatod, hogy küzdesz valakiért, aki nem ismeri fel a saját érdekeit (vagy nem képes küzdeni), és mikortól kell beismerned, hogy valójában csak a saját akaratod, értékrended akartad ráerőltetni?

Ez persze a kérdésnek csak ez egyik fele. Te meddig tolerálod, hogy valaki szívja az energiáid, türelmedet, figyelmedet, erőforrásaidat? Meddig vagy képes elviselni, hol az a pont, amikor már sérülsz?

Ezek csak a beszélgetésben felmerült alapkérdések, amiket csak egy kicsit kell tovább fejtegetni, és máris eltévedtünk a kapcsolati dinamikák labirintusában. Látjátok, ezért írtam, hogy "próbálom".

Közeleg a tél

Van egy haverom, aki egy időben mindig mindenhonnan elkésett. Mi persze elnéztük neki, beépítettük a dolgot a programjainkba, sokszor egy órával korábbi időpontot adtunk meg neki, hátha akkor nagyjából időre odaér. A csel sajnos ritkán jött be. Történt egyszer, hogy kicsit messzebbre mentünk bulizni, úgyhogy igénybe vettük a tömegközlekedés nívós szolgáltatásait. Figyelmeztettük a haveromat, hogy a vonat (pontosabban busz) tényleg olyan, amilyennek Demjén Rózsi megénekelte, azaz "nem vár". A találkozón ettől függetlenül csak ő nem jelent meg. Tanakodtunk, hogy mi legyen, végül felszálltunk a járműre, mivel a következő csak órák múlva indult. Felszállás után felhívtam a srácot. "Most már tényleg csak öt perc! Futok!" - lihegte a telefonba. "Igazán ne erőltesd meg magad!" - feleltem ridegen - "A busz nem vár rád. Ezt már lekésted, öregem." A srác tehát pórul járt, mi elmentünk bulizni, aztán pár sör után eluralkodott rajtunk az érzelgősség, és vállaltunk pár kilométer sétát a hidegben, hogy begyűjtsük az illetőt.

Megtehettük volna, hogy nem megyünk el a busszal? Meg, legfeljebb mi is késünk. Nem is az itt a kérdés, hogy mennyire volt fontos ez a buli, hanem az, hogy meddig játszhatja el velünk ez a srác a "még öt perc" játékot következmény nélkül. Ebben a kérdésben nem számít, hogy külső tényezők hátráltatták (kicsit a periférián lakott), vagy belsők, azaz link volt. Úgy voltunk vele, asszem én még kiselőadást is tartottam belőle, hogy addig jár korsó a kútra, amíg el nem törik, és az Univerzum Törvénye az, hogy előbb-utóbb el kell törnie. "Maga pedagógiából ver" - oktatta Az ötödik pecsétben az öreg nyilas a kezdő nyilast. Hát, mi is pedagógiából hagytuk hátra a srácot.

Megérne egyébként egy-két misét, hogy miért iskoláztattuk a gyereket ezen a passzív-agresszív módon. Amennyire visszaemlékszem, volt ebben valami farkasfalka életérzés, ami arról szólt, hogy ez egy kemény világ, ahol az ember nem követhet el csak úgy hibákat, mert nem lesz ám védőháló, mindennek van következménye, és az ember végtére is magára számíthat, és ha te vagy a leggyengébb láncszem, akkor pórul jársz, blablabla... Sokmindenből táplálkozhat ez a világkép, a család érzelmi elhanyagolásából, a felnőtté válással együtt járó szorongásból, a macsós idealizált énképből, háborús filmekből, a túl sok heavy metalból, a tanulmányi kudarcokból, satöbbi, satöbbi, akár egy személyiségzavarig is eljuthatunk.

Viszont ideje volna rátérni arra, hogy honnan a bejegyzés címe. Talán felismertétek az általunk kreált Univerzum Törvényében, hogy ez valójában Apa Törvénye. Amikor valamelyik szemináriumon elkezdtünk ítélkezni az eset fölött, és kijelentettük, hogy nem szabadna ezt tennie, ez erkölcstelen, és meglátja, addig fennmarad a probléma, amíg nem hagy fel ezzel; a tanárunk mosolyogva azt mondta: "olyan ödipálisan beszéltek". Ezzel ugye a freudi Ödipusz-komplexusra célzott, amikor az eredeti elmélet szerint a gyerek beleszeret anyuba, de hamarosan rájön, hogy itt apa az alfa-hím, úgyhogy jó lesz, ha úgy viselkedik, ahogy ő. Én jobban szeretem ezt a teóriát egy költői képnek, mint valóban lejátszódó folyamatnak értelmezni, de a témánk szerint ez amúgy is csak a rendcsinálásról szól. Pontosabban arról, hogy a gyerek azonosul az apával, és eltanulja, hogyan kell rendet csinálni. Érdekes módon elég sokszor előkerül az agresszió is a rendcsinálás témájánál.

A családterápiás irodalom szerint ez a rendcsinálás, kvázi kiképzés a centrifugális erő a családban, és hagyományosan az apák szokták képviselni. A centrifugális erő az, ami kifelé tereli a rendszerből a testet (valami ilyesmit tanultunk fizikából, a családterapeuták legalábbis biztosan), ami ebben a metaforában azt jelenti, hogy az apa kompenzálja az anya védő (rosszabb esetben túlvédő) gondoskodását, és felkészíti a gyereket a külvilág, társadalom kihívásaira. Ő az, aki elvárja tőled az önállóságot, hogy nőj fel, oldd meg a problémákat, és ehhez önmagadban találd meg az erőt; a világ nem tartozik neked semmivel. Ő az, aki való világ törvényeit képviselve meghúzza a határokat, és szembesít a következményekkel, ha átlépted őket. Legalábbis elméletben így van, gyakorlatban ez nyilván nem ilyen fekete-fehér.

Rájöttem, hogy pszichológusként kifejezetten ezeket a centrifugális erőket képviselem, azaz a terápiának az a célja, hogy a kliens elhagyja azt, és képes legyen önállóan küzdeni a problémával, amivel felkeresett. Kicsit nehéz is megfogni az olyan szituációkat, amikor valaki csak panaszkodni akar, változtatni nem (ezek se menthetetlenek, csak hozzám nem passzol annyira). Nem elsődleges célom, hogy enyhítsem a bánatát, szorongását, azaz az érzelmeivel dolgozzak; inkább az a cél, hogy segítsek neki megküzdeni azzal a problémával, ami miatt bánatos vagy szorongó. Így átgondolva a munkám olyasmi lehet, mint a Karate kölyök filmek: van egy probléma, amit nem tudsz megoldani, elmész valakihez, aki segít megtalálni önmagadban az erőt és képességet, hogy ezt a problémát önállóan kezeld. Aztán már csak haverkodni mész vissza, már nem kell segítség. Ha egyszer újra szükség van rá, akkor úgyis tudod, hol találod meg azt, aki segített neked...

Elmesélek egy konkrét történetet, hogy érzékeltessem a centrifugális és centripetális erők közti különbséget. Adott egy fiú, aki áthágta az egyik fontos szabályt a suliban. Nem egészen egyértelműek a bizonyítékok, de nincs értelme tagadni, úgyhogy inkább önmaga megy el vallomást tenni az igazgatónak, mielőtt a tanár mondja el a dolgot. Az igazgató után én vagyok a következő állomás. Elmondja, hogy ő igazából nem volt annyira benne a dologban, csak úgy látszott, de tudja, hogy a tanárral fölösleges ellenkeznie, úgyhogy inkább nem sumákolt, kvázi vállalta a büntetést. De hát ez az intő mi ahhoz képest, amit az anyjától kap majd...(igen, az apák manapság inkább önmagukat centrifugálják ki a családból)? És akkor jön a sokatmondó kiskutya-tekintet, jelezvén, hogy reakciót vár. Olyan reakciót, ami valahogy kivezeti ebből az érzelmi nyomásból, belső konfliktusból. Két rész viaskodik benne: az egyik az, hogy miért ne úszhatná meg konok tagadással (mint ahogy egy másik bejegyzés hőse próbálta), mint más diákok olykor, miért pont neki kell ilyenkor elvinni a balhét? A másik rész meg az, hogy így vagy úgy, de csak áthágta azt a szabályt, ha megúszásra játszik, ő se jobb azoknál az osztálytársaknál, akik nem éppen nagy jellemre utaló technikákkal elhárítják az igazgatói intő veszélyét.

A centripetális, azaz megtartó, gondoskodó erő itt az lenne, hogy "jól van, a fiú láthatólag magától is megtanulta a leckét, fölösleges megbüntetni, amúgy sem volt igazán benne a dologban, majd én közbenjárok érte". A centripetális erő megóvná őt attól, amitől fél, azaz az anyja haragjától. A centrifugális erő, azaz a "kilöklek a rideg valóságba, aztán meglátjuk, hogy elég jó vagy-e ahhoz, hogy megbirkózz vele" viszont nem óvja meg ettől a vésztől, hanem felkészíti rá, hogy megküzdjön vele. A centrifugális erő szembesíti azzal, hogy mindennek ára van: a szabályok áthágásának és a becsületnek is. És persze mindennek van haszna is: a sumákolásnak az, hogy nem lesz otthon balhé, a becsületnek pedig a tényekkel megerősített jog, hogy emelt fővel járjon azok között is, akik nem a márkás sapkákat tartják a legtiszteletreméltóbb dolognak egy emberben.

Igazából nem tőlem, hanem az apjától kellene azt hallania, hogy "büszke lehetsz magadra, amiért vállaltad a felelősséget, jól jegyezd meg ezt a napot, mert ma a nehezebb, de helyes utat választottad, büszke vagyok rád", stb. De hát az elvált apák ma már nem rendcsinálással vívják ki sarjaik tiszteletét, hanem azzal, hogy tudnak még egy hamburgert venni...

Senkit sem hagyunk hátra

Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy a bevezetőben említett beszélgetésben én a "mindenkinek joga van fejjel menni a falnak, főleg, ha csak abból tanul" elvet képviseltem. Volt azonban egy barátom, aki azt mondta: "a jó pásztor az utolsó elveszett bárányt is megkeresi". Vagy valami ilyesmit, a Bibliából idézett, én meg ehhez ideológiailag nem vagyok elég képzett. Amikor ilyet hallok, hogy "senkit sem hagyunk az út szélén", "megkeressük az utolsó bárányt is", "senkit sem hagyunk hátra", cinikusan elhúzom a számat, mert nem hiszem, hogy valódi nemesség van e nemes szólamok mögött. Inkább hitegetik az embert az elveszett Édennel a szolgálatért cserébe. Ez az elveszett Éden a centripetális erő, az Anya, aki vigyáz rád. Mégis, ennél a barátomnál nem éreztem cinizmust, mivel ő már bizonyította, hogy nem a levegőbe beszél.

Történt ugyanis, hogy egyszer együtt mentünk egy képzésre. Ez a képzés közös hobbinkhoz kapcsolódik, szóval pénz nem forgott kockán, de azért komolyan kellett venni, oda kellett érnünk vidékre valamikor reggel 8-9 óra köröl. Megbeszéltünk egy hajnali időpontot, talán fél hatot a Boráros térre, hogy onnan visz minket kocsival. Nekem sok munkám volt, valami gond volt a vekkerrel, meg minden, de lényeg a lényeg, háromnegyed hatkor csörög a telefon, és ez a barátom kedvesen érdeklődött, hogy ugyan merre vagyok? "Otthon, nem ébresztett a vekker. Induljatok el nélkülem!" - áldoztam fel magam bánatosan. "Egy fenét; mennyi idő alatt érsz ide?" - kérdezte. Így történt, hogy a srácok még vagy háromnegyed órán át üldögéltek a kocsiban, rám várva. Eléggé szégyelltem magam, különösen abban a tudatban, hogy én tényleg elindultam volna a helyükben. És azt is tudom, hogy milyen mérges lettem volna, ha a vezető döntése miatt kell vesztegelni, és elkésni a képzésről. 

Én természetesen meakulpáztam rendesen, amit ők elég lazán vettek. Egyáltalán nem nehezteltek rám. Más jellemek, ez tény. Azt hiszem, ezt lehetne centripetális erőnek nevezni, ami bent tart a közösségben. Itt nem csak a fizikai megtartásra gondolok, azaz arra, hogy megvártak és elvittek a képzésre, hanem az érzelmire is, azaz a szívességért cserébe nem kellett szégyenkeznem, és felmondanom, hogy mennyire nem oké ezt eljátszani másokkal. Úgymond átvállalták helyettem a számlát.

Máshol is találni ilyet, például a fenti történetben mi is elsétáltunk a haveromért, csak a mi áldozatkészségünk nem volt olyan színtiszta, és kellett hozzá pár sör is. Most, hogy félév végi lezárások vannak, egyes tanárokon lehet megfigyelni, hogy még mindig adnak esélyeket azoknak a tanulóknak, akikről a többiek már jogosan lemondtak. A megfigyeléseim szerint ezek közül a reménytelen esetek közül néhányból tényleg lesz valami, kirángatja őket a centripetális erő abból a lelki disznóólból, ahonnan indultak.

Yin-yang

Összefoglalva a gondolatmenetet, a centrifugális erő az, ami erőt ad az önálló helytálláshoz, a centripetális pedig az, ami időt ad, hogy erőt gyűjts hozzá, addig átvállalja helyetted a kihívásokat, elvisel téged, áldozatot hoz.

A családterápia apa és anya szerepekre osztotta a centrifugális és centripetális erőket, de érezhetően ez egy sematizált elgondolás. A barátom, aki végül kivitt a képzésre, és bizonygatta, hogy mindenkit meg kell menteni, egyébként nem épp egy feminin karakter, s mellesleg családapa. Ezeket az erőket értelmesebb lenne a tranzakcióanalízis értelmezési keretében elhelyezni. Ebben az iskolában vannak ún. én-állapotok, amelyeket röviden "üzemmódokként" aposztrofálnék. Három fő állapot van: gyermeki, felnőtti, szülői. A szülői a domináns helyzet, pl. az a pozíció, amikor jogod van eldönteni, hogy valakinek milyen napja lesz. A szülői én-állapotnak két típusa van: az irányító és a gondoskodó. Azt hiszem, az irányító lehet a centrifugális, a gondoskodó pedig a centripetális erővel felruházott állapot.

Ebben az a lényeg, hogy ezek az erők nem csak a személyközi helyzetben értelmezhetők, hanem a személyiségen belül is. Mindkettő megvan az emberben, csak az arányosság a kérdés. Ha egyensúlyban vannak, akkor javára válsz a környezetednek, nem fognak kihasználni, és valószínűleg önmagadat is könnyebb lesz jobb emberré formálni (önkritika és önelfogadás, ugye).

Más szemszögből, de erről a külső és belső egyensúlyról írtam a Versusban is egyénként.

Ments meg

Ebben a bejegyzésben lényegében két történetről van szó. Az egyikkel már évek óta ismerkedem, és a napokban fogalmazódott meg bennem, hogy "újra és újra olvasom ugyanazt a könyvet". A másik történet egy filmsorozat, ami érzésem szerint igencsak hasonlít a megfigyeléseimhez, habár csak másodkézből kapott információkra alapozok, mivel az ügybe fektetett eltökéltségem elégtelen volt ahhoz, hogy komolyabban megismerjem.

Közös pont az érzelmi zsarolás, szélsőséges szenvedélyesség, felelőtlenség, színpadiasság. Mindkét történetnek van folytatása, attól tartok, több is, mint kellene.

Oké, befejezem a ködösítést: elkezdem boncolgatni az önsebzés kérdéskörét, amely olyan kiterjedt, hogy várhatóan további bejegyzésekben is írok róla. Főleg azért szeletelem fel így a témát, mert a tapasztalataim szerint elég változatos populációval van dolgunk, s ami igaz az egyik esetben, az a másikban egyáltalán nem. Most az a típusú önsebzés jön, amelynek - úgy tűnik - van némi társas előnye.

Aki farkast kiált

Ha szarkazmussal tekintünk ezekre az esetekre, akkor van egy sajátos humora annak, hogy meddig képesek elmenni az emberek, és mennyire könnyű beugrani nekik, vagy mennyire felsülnek. Néha olyan banális az egész. Ha viszont beleéljük magunkat a szereplők helyzetébe, akkor a történet inkább tragikus.

Előzetesként feleleveníteném két korábbi írásomat, mert úgy érzem, hogy témába vágnak, és ezeket felidézve könnyebb megérteni, hogy nem valamilyen elszigetelt dologról van szó. Azt még nem tudom eldönteni, hogy az összefüggések mennyire erősek, feltehetően ez esetenként különböző.

Történetek egy kaptafára: Star Wars és Harry Potter

Az egyik (Tőlünk féltett anyád) arról szól, hogy egyes - a szakma szerint zavartnak vélt - személyiségstílusok gyakorlatilag arra szakosodnak, hogy nem feltétlen etikus manipulációk segítségével dróton rángassák a környezetüket, különösen azokat, akik törődnek velük. Ilyen manipuláció a közismert meséből a pásztorfiú megoldása is: szerette volna, hogy figyelnek rá, és ezt úgy oldotta meg, hogy kihasználta az emberek félelmeit, és farkast kiáltott. A mese egyébként nem csak a manipulációról szólhatna, hanem arról is, hogyan kell kioltani egy kondicionált (tudod, Pavlov és a kutyái) reakciót - a történetben azt, hogy vészjelzésre az emberek a bajbajutott segítségére sietnek (én egyébként ezért nem bírom a kandi-kamerát). Hogy a pásztorfiú személyiségzavaros volt-e, érdekes kérdés, de mindenesetre hosszútávon sikerült ugyanolyan agressziót (csak most passzívat) kiváltania a falusiakból, mint egy személyiségzavarosnak (mert ez a szó azért mégiscsak stigmatizáló).

Egy másik bejegyzés (Kegyelemdöfés) az iskolai felvételikről szólt, többek közt arról a helyzetről, amikor olyan döntést kell hoznod, ami befolyásolja valaki sorsát, és ez a valaki a rendelkezésére álló etikus és etikátlan eszközöket bevetve igyekszik meggyőzni téged, hogy úgy dönts, ahogy ő szeretné. A hasonlatnál maradva, hallod, hogy "farkas, farkas!", és elég jól megalapozott gyanúd van rá, hogy a farkas igazából nem jön. De nem tudhatod biztosan. Mikor alszik ki az a (kondicionált?) reflex-szerűen előtörő motiváció benned, hogy segíts? Vállalod-e a morális felelősséget, hogy megleckéztesd a pásztorgyereket, habár lehet, hogy ezúttal nem csalt?

Ez a farkaskiáltós játszma zajlik le egy csomó esetben, amikor "véletlenül" kiderül, hogy valaki például pengékkel vagdossa magát.

Elég tapasztalatlan voltam még, amikor egy kliensem felvágta az ereit. Alkalomról-alkalomra magyarázta, hogy mennyire közel került a halálhoz, és mennyire nehéz volt meggondolnia magát. Én meg növekvő kétségbeeséssel kerestem valami megoldást. Egy tapasztaltabb, sokatlátott pszichológus végighallgatta az esetet, majd kedvesen, mint amikor a szülő rámutat, hogy gyermeke milyen csacsiságot mond, a következőt kérdezte: "Bálint, mennyi vér is van az emberi szervezetben?" Nos, az efféle információkat én mindig is a könyvekben tartottam, de egy pillanat alatt rájöttem, hogy az a mennyiség már vagy háromszor kifolyt az illetőből. "Bálint, ez az ember magának lesz öngyilkos" - segített értelmezni a helyzetet mentorom. Végülis a történet jól végződött, került bele csattanó is, lehet anekdotázni, hogy mennyire beugrottam. Másfelől képzeljük bele magunkat a kliens helyébe: vajon mennyire szenved az, aki azt hiszi, hogy öngyilkossági kísérletekkel tudja csak magára vonni valakinek a figyelmét? Hogyan működhetnek az emberi kapcsolatok valakinél, aki az érzelmi bevonódásomat csak akkor látja, ha már konkrétan az életéért aggódok?

Ebben a sztoriban az volt a tanulság, hogy az öngyilkossági kísérlet vagy önsebzés nem feltétlenül azért történik, mert valaki már nem bírja tovább. A történet főhősénél baromi sok életeseményre tudtam gondolni, amikor a miértek jártak a fejemben. Eszembe se jutott, hogy a háttérben nem ezek állnak, hanem a kapcsolatunk.

Akiknek már hiába kiáltanak farkast:
"Azt kívánom, hogy a pázsitom emós
legyen. Akkor levágná magát."

Épp ezért könnyebb komolyan venni az iskolai önsebzéseket is, minden különbség ellenére. Ezek többségénél nincs annyi trauma a háttérben, sőt, jellemzően egy se. Némelyik alany ráadásul az emo-stílus stílus híve, s mint köztudott, ennek rituáléi közé tartozik a falcolás. Mondhatnánk tehát, hogy ez valami hülyeség, amit a zenekaroktól vett át a gyerek, mint a jellegzetes hajviseletet, ruházatot, és a kötelező depresszív tüneteket is. Így azért elég nehéz úgy értelmezni a jeleket, hogy valami nagy baj van készülőben, legalábbis a többség úgy reagál ezekre a gyerekekre, mint a falusiak az állandóan farkast kiáltó pásztorfiúra. Hogy finoman fogalmazzak...

Szerintem téves interpretáció az, hogy "csak a figyelmet akarják felhívni magukra, valójában nincs is bajuk". Az lehet, hogy nincsenek objektíve észlelhető bajai valakinek, akit anyu-apu körbeugrál, jólétben él, és a suli legnépszerűbb gyereke. Első ránézésre. Másodikra triviális a megoldás: az a baja, hogy ennek ellenére sem érzi magát biztonságban, és úgy érzi, hogy állandóan készültségben kell tartania a környezetét ahhoz, hogy ne veszítse el. Azért ezzel már elmegy az ember pszichológushoz, nem?

Szóval adott valaki, aki sehogy se érzi, hogy ő értékes, fontos személy. Kivéve akkor, amikor látja mások arcán az ijedtséget, amikor felmerül, hogy őt amúgy el is lehet veszíteni. Hogy ő komoly bajban van, és meg kell menteni. Na jó, de kinek produkálja magát? Mit akar elérni? Pár ötletem azért van erről:

• Szülők: Elképzelhető, hogy valami gond van a családdal, és a gyerek így akarja felrázni a többieket (a családterapeuták szerint ez gyakori). Az is lehet, hogy a nevelésébe szól bele így, azt üzenvén, hogy "megtilthatsz nekem dolgokat, megbüntethetsz a rossz jegyért, de attól én ideges leszek, és azt csak így tudom levezetni". Vagy valami gond van a kötődéssel, és ha a szülők neheztelnek valami miatt, akkor azt érzi, hogy nem szeretik. Ha viszont remegve szorítják őt magukhoz, miközben azt suttogják, "úgy megijedtem, hogy valami bajod lesz", nos, akkor mégiscsak szeretik, és nem mellesleg vissza lehet kerülni a gyámoltalan kisgyerek szerepbe (regresszió, úgy, mint a drognál)...
• Tanárok: Ők azért lényegesek, mert bár nevelik őt, de a kapcsolatotokban meghatározó a teljesítmény. Egy kevésbé fejlett érzelmi intelligenciájú ember (öööö, hát ez a tanár is lehet) nehezen tesz különbséget aközött, hogy a teljesítményére vagy a személyére kap visszajelzést, amikor beírják az érdemjegyet. Épp ezért egy rossz jegyet agresszióként is meg lehet élni. Tipikus védekezés (még az állatvilágban is), hogy gyengének tettetjük magunkat, ami sokszor leállítja a másikat. Ennek szellemében véletlenül elővillan egy-két vágás, ami szinte sikít, hogy "szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának"... A felelés elmarad.
  
• Pszichológus: Ebben a szakmában vannak szabályok. Először is: ez egy szakma. Bár megoszthatja a problémáit a bácsival, bár rengeteg figyelmet kap tőle, ez nem olyan viszony, mintha a bátyjával/apjával/nagybácsival/legjobb baráttal beszélne. Például a pszichológus másoknak is megadja ezt a kitüntető figyelmet. Például nem lehet felhívni éjszaka, sőt, időpontot kell vele egyeztetni, egyes esetekben fizetni is kell neki. Ez túl személytelen. Valahogy ki kell provokálni ebből az emberből, hogy neki is szüksége legyen rá, abban az értelemben, mint ahogy az egyik ember kell a másiknak. Meg kell oldani, hogy többet akarjon adni, hogy ezen múljon az ő lelki jólléte. Úgyhogy tesz egy kísérletet arra, hogy befolyásolja a lelki jóllétét...
• Barátok: Ez a szülő és pszichológus keveréke. Szülő abban az értelemben, hogy ez egy sima személyes kapcsolat szeretettel, haraggal, ítélettel, megbocsájtással, stb. A barátok megengednek maguknak olyasmit (érzelmi kitörések, kétségbeesett aggodalom), amit a pszichológus nem. Viszont az ember - ebben a korban - megengedhet magának olyasmit, amit csak a pszichológusnál mer. A szülőkkel ellentétben ugyanis ez a kapcsolat kontrollálható, választott, megszakítható, és nincs összeköttetésben semmilyen rendszerrel, ami változtatásra kényszerítene. A betyárbecsület nevében ezeket a rendszereket nem is figyelmeztetheti (tehát az illető magára marad a gonddal). Szóval hősünk azt csinál, amit akar, és azzal, hogy az önsebzéssel zsarol, másokkal is azt csináltatja, amit ő akar. Itt persze nem valami bűnözőzsenire kell gondolni, hanem valakire, aki csak így tudja megélni a kapcsolatokat. Ez mondjuk nem lep meg: a barátságokat javarészt a neten tartják karban (ld. A Mátrix rabjai c. bejegyzés), ami annyira mégsem személyes közeg, de ha személyesen találkoznak, még akkor is a mobilneten kommunikálnak (láttam már ilyet). Valahogy mégiscsak ki kell hívni a grundra a többieket... Persze, ha ez már megvan, akkor felmerül, hogy milyen rossz érzés volt a másikat "depisnek" látni. Nem is tudnak mit kezdeni ezzel a rossz érzéssel, kénytelenek ők is fizikai fájdalommá alakítani. Úgy adják körbe-körbe a szenvedést, mint más körök a jointot.

A farkasokkal táncoló

Eddig volt az első történet: az önsebző kamasz. Rájöttem, hogy ez nem feltétlenül valami felszín alatti, sötét dolog, amit fel kell kutatni az emberek életében. A nyilvánosság előtt történik az egész, és van egyfajta kultúrája is. Ez se meglepő, hisz fent már előkerültek az emók. Nos, ennél van egy szélesebb körben elfogadott történet is a fent ismertetett érzelmi manipulációra.

Onnan tudom, hogy a pszichológiára szükség van, és van jövője, hogy egy egész generáció rajong az Alkonyat sorozatért.

Bevallom, nekem nem sikerült végignézni egy részt sem (azt hiszem, nem az én műfajom), úgyhogy másodkézből kapott információk alapján dolgozom. Ezeket az infókat nagyjából összefoglalja ez a videó:

Sajnos nem tudom hasábokra osztani a felületet, pedig úgy jobban lehetne szemléltetni a párhuzamokat. Leírom, hogy mit tudok a filmről, aztán ugyanazokkal a szereplőkkel leírom az első, önsebzős történetet.

Jacob, Bella és Edward

Alkonyat: van egy lány, Bella, akinek elváltak a szülei, és ő az új lány a suliban. Nagyon tetszik neki Edward,  és úgy látszik, ez kölcsönös, össze is jönnek. Mégis, valami okból Edward elmegy, azaz nem áll rendelkezésre, nem tudja kielégíteni Bella érzelmi igényeit. Szerencsére itt van Jacob, Bella barát-zónába osztályozott barátja, aki úgy-ahogy ki tudja elégíteni Bella affiliációs (szeretet) igényeit. Jacob vonzódik is Bellához, olyannyira, hogy egészen komoly áldozatokat is hozna érte: lemond a barátairól, önmagáról. Bellának ez imponál, ezért valamennyire viszonozza az érzelmeket, kvázi csontot dob a kutyának. Bella mégsem boldog, mert ő Edwarddal akar lenni valójában, és úgy véli, hogy Edward valahogy mégiscsak tudja, mi van vele. Úgyhogy öngyilkossági kísérletekkel próbálkozik, a pásztorfiús analógiával élve mindig farkast kiált, s bár erre inkább Jacob szokott reagálni (ezt így végiggondolva, egész vicces...), meg a faterja, ő addig nem hagyja abba, amíg hőn szeretett Edwardja vissza nem tér. Jól is teszi, hogy visszajött, mert Jacobbal már alakult valami... A szerelem abban nyilvánul meg, hogy Edward megharapja Bellát, gondolom szívja a vérét is, és ezzel beavatja egy új életbe.

Hogy happy end legyen a vége, Jacob sem marad hoppon: ő lehet a pasija Bella újszülöttjének. Azt nem tudom, hogy az apának hogy lett happy end, de az biztos, hogy az idegei azért átestek némi próbatételen.

Önsebzős történet: van egy lány, Bella, akinek elváltak a szülei, és ő az új lány a suliban. Nagyon tetszik neki Edward,  és úgy látszik, ez kölcsönös, össze is jönnek. Edward azonban túl fiatal és jóképű ahhoz, hogy elkötelezze magát egy komoly kapcsolat mellett: kell a haver, buli, más csajok... A kapcsolat tehát megszakad, de mégis minden nap találkoznak, hiszen egy suliba járnak, és a Facebook amúgy is folyamatosan közvetíti az eseményeket. Bella nagyon gyászolja a kapcsolatot, és bánatát Jacobbal osztja meg. Jacob kedves fiú, akire mindig lehet számítani, de sosem merte bevallani Bellának, hogy ő többet szeretne. Nem mintha Bella nem tudná, de hát ő nincs felkészülve egy új kapcsolatra, meg hát Jacob hülye haverjai is... De hát mégiscsak magányos, és be kell bizonyítani Edwardnak, hogy ő képes nélküle élni, úgyhogy esélyt ad Jacobnak, ha letesz némi szerelmi zálogot, és hajlandó változtatni az életén érte. Jacob mindent megtesz, de ezzel valójában csak Bella nárcisztikus igényeit elégíti ki, a szeretet iránti igényeket nem. Mert Jacob rajong, és nem szeret. És különben is, mindig az kell, ami nem lehet az övé... De hogy lehetne övé Edward? Tudja, hogy figyeli őt, csak jelezni kell neki.

És itt jön a lényeg: elterjed az osztályban és a folyosón a pletyka, hogy Bella szenved. A karján vágások jelentek meg. Mindenki megretten, kérdezik: miért? Félnek, hogy talán meg akarja magát ölni. Főleg Jacob, aki mint aktuális pasi, úgy érzi, hogy neki azért mégiscsak befolyással kellene lennie szerelme lelki állapotára. De Bella elhajt mindenkit, hiszen ők ezt nem érthetik. Csak egy ember értheti. És ez az üzenet eljut ehhez az egyetlen emberhez: Edwardhoz. Edward a depresszió ürügyén megkeresi Bellát, hogy mi a baj, segíthetne-e neki, vagy valami. Bella kitárulkozik, megosztja minden bánatát. Újra intim viszonyban vannak. Edward úgy érzi, felelős Belláért, mint a Kis Herceg a Rókáért. Szóval mindig együtt vannak. Jacob persze emiatt elég ideg, hiszen hivatalosan még nem szakítottak vele. Még szükség van rá: ő az eszköz, amivel Bella bünteti Edwardot a korábbi kivonulása miatt. Edward továbbra is úgy véli, hogy mindenki nekik szurkol (=őt utálnák, ha nem akarja a kapcsolatot), úgyhogy elhatározza, hogy ő lesz a hős szerelmes, és boldoggá teszi a kapcsolatot. Ehhez sokat kell tepernie, olyan sokat, hogy a kognitív disszonancia elmélet szellemében a végén már ő is azt hiszi, hogy szerelmes Bellába. Ha minden Bella terve szerint alakul, akkor ezt már csak a házasság után gondolja át újra. Van alternatív vége is, ami nem megy ilyen hosszútávra. Edward bevezeti Bellát egy új életbe, segít neki érzelmileg függetlenedni (ami ebben a kontextusban furán hangzik), új életet kezdeni. Ő is terápiás eszköz, mint Jacob. A valóságban az sem ritka, hogy mindkét fél sebzi magát, így mint a filmben, Edward majd szimbolikusan megsebzi Bellát. Ezzel hivatalosan is önsebzővé avatja, identitást ad neki, beavatja valamilyen underground közösségbe (Amerikában ezek a cutter clubok). Sokféle kifutása lehet, attól függ, ki játssza el Edward és Bella szerepét.

Jacob még megmentheti a méltóságát azzal, hogy "kiderül", hogy igazából nem is Bella, hanem valamelyik barátnője vagy a húga tetszett neki ennyire, és hálás Bellának, hogy rajta keresztül közelebb kerülhetett hozzá.

Hogy a szülők hogy vészelik át ezt, más kérdés. Ők úgyis csak mellékszereplők, vagy antagonisták, mert minden történetbe kell egy főgonosz...

Őstörés

Nem hiszem, hogy ezt a játszmát az Alkonyatból tanulják a fiatalok. Alighanem mindig is voltak ilyen kényszerítőzések az irodalomban és egyéb kulturális közvetítőkben. Ez egy séma.

forrás: bezzeganya.postr.hu

De minek a sémája? Sokat elmélkedtem ezen, és tutira nem vagyok még a végén. Próbálok analógiákat, szakirodalmi hivatkozásokat találni, felismerni, hogy hol láttam még ezt, és ott mi volt a megoldás. Eddig egy igazán használható ötletem van. Melyik életkorban van az, hogy az ember amiatt szorong, hogy magára hagyják? Amikor a létezése függ a környezettől? Amikor állandóan vészjelzésekkel riasztja a környezetét, hogy szüksége van rá? Ebben a korban a "farkas, farkas!" kiáltás még úgy hangzik, hogy "oááá, oááá!". Hát, ez volna az. Az első évek, az ősbizalom (a világ igazából egy jó hely, számíthatok rá, hogy kielégíthetem az szükségleteimet, és a végén majdcsak segít rajtam) kialakulása.

Első év. Pre-verbális szint. Remek. Hát mégiscsak van értelme a tudatalattival szórakozni...