Kaméleon

Egyetemista éveim nem kis százalékát töltöttem szerepjátékkal. Értem ez alatt a tényleges játékot és a kutatást egyaránt. A dolog úgy kezdődött, hogy a tárgyfelvétel és egyéb ügyek miatt több időt töltöttem a neten, s végül találtam egy jó kis fórumot, ami nagyjából egy hónap alatt az egyik legfontosabb hobbimmá avanzsált. Egyrészt mindig is szerettem írni, másrészt kezdő pszichológus hallgatóként rögtön érdekelni kezdett a dolog pszichés háttere. A fórum tehát nagymértékben befolyásolta a következő évek munkáját: meghatározta a műhelymunkáim témáját, és néha műhelymunkáimmal fordított idő mennyiségét is...

Most már nem vagyok olyan addikt, mint régen, de még mindig szívesen foglalkozom vele. Még mindig érdekesnek tartom a gólyaként feltett kérdéseket: tulajdonképpen mi ez a szerepjáték, és miért olyan izgalmas?

Szerepjáték

Ha azt mondom, szerepjáték, számos dolog eszünkbe juthat. Lehet például egy konkrét társasjáték-fajta: azoknak, akik a kilencvenes években nőttek fel, a klasszikus rpg-k ugranak be a könyvekkel, kockákkal, hétvégi szerepjátékos partikkal. A mostanában felnövőknek számítógépes, elsősorban internetes játékok jutnak eszükbe, amik látványosabbak, cserébe a játékosok nem ismerik személyesen a egymást (legalábbis gyakran ez a helyzet). Ehhez hasonló a színészkedni is vágyóknak a beöltözős színjátszás, ahol időnként már nem is a kocka és egyéb elvont változók, hanem tényleges képességek döntenek. Meg aztán szerepjátéknak nevezik a "18+" kategóriákból ismert "a feleségünk nővérkeruhában" megoldást is... A pszichológusok pedig alighanem az óvodáskor jellemző játékaira vagy a pszichodrámára asszociálnak a szó hallatán.

forrás: kecskefeszek.hu

Szerintem a szerepjáték összes értelmezésében közös, hogy a személyiség egy részét próbálja fejleszteni, felerősíteni. A gyökerei pedig valóban a gyermekkorig nyúlnak vissza, abba a korszakba, amikor az ember már elég érett ahhoz, hogy másokkal játsszon, és közben a fantáziáját használja. Egy viszonylag jól ismert kutató, Piaget szerint a gyerekek a játékon keresztül alkotják meg a hétköznapi élethelyzetek fogalmi rendszereit, forgatókönyveit. Egyrészt új információkat gyűjtenek be, másrészt az eddigi nézeteiket, gondolkodásmódjukat módosítják az újdonságok alapján. Lényegében arról szól a játék, hogy a képzelet segítségével más szempontokból is lehet ismerkedni a világgal, és olyan helyzeteket is kezelni kell, amelyek a valós életben nem fordulnak elő. Ezzel a külvilágot is felderítik, fejlesztik a képességeiket, és magukról is megtudnak ezt-azt. Ez utóbbi azért még nem jelent olyan összetett, tudatosított önismereti folyamatot, inkább tapasztalat arról, hogy milyen helyzetekben, szerepekben érzik jól magukat, kivel jó érzés azonosulni, és kivel nem.

Személyiségfejlődés szempontjából ez az azonosulás az egyik kulcsfontosságú kérdés (a rend kedvéért: ezt már nem Piaget-nél, hanem Méreinél lehet olvasni). Első lépése az utánzás, amikor valamilyen megfigyelt szerep viselkedését kezdik másolni. Például mit mond az orvos, hogyan mondja, hogy kezeli az embereket, hol lehet vele találkozni? Az érdekesebb kérdés: ez miért van így? Hogyan viselkedhetne még, ráadásul úgy, hogy még mindig passzoljon ahhoz, amit az orvosokról tudunk? Ahhoz, hogy ezek a kérdések megválaszolhatóak legyenek, akár gyermeki szinten is, szükséges elképzelni, hogy mit gondolhat és érezhet ez az orvos. Nyilván a komolyabb elképzelésekhez komolyabb mentális kompetenciák és tapasztalati rendszer kellenek, ami óvodáskorban még nincs meg (ennek kifejlődésére van az egész gyerekkor, de részletesebben inkább egy gyerekpszichológust kéne megkérdezni).

Bár gyerekkorban végezzük "főállásban" a világ efféle megismerését, maga a művelet felnőttkorban is lefut, csak jó esetben már rutinszerűen. Például ahhoz, hogy tényleg megértsük és átérezzük valakinek a motivációit, gondjait, bele kell képzeljük magunkat a helyzetébe, azaz azonosulnunk kell vele. Ez persze már kicsit összetettebb történet, hiszen ilyenkor egy egyénnel, és nem egy szereppel kell megtalálni a közös pontokat. Ennek nehézségeiről keseregtem egy korábbi bejegyzésben, ami lényegében a segítő-szerep és a hétköznapi ember karakterei között lévő feszültségről szólt. Röviden összefoglalva a bejegyzést, az volt a téma, hogy a környezet időnként nem akarja meglátni a szerep mögötti embert, illetve az embernek - pontosabban az adott cikkben nekem - is folyamatos kétségeket jelent, hogy minél többet tud meg a szerepről és önmagáról, annál bonyolultabb megtalálni a közös pontokat és a határvonalakat az egyéniség és a szerep között. Mondhatni a cikk első fele arról szólt, hogy mennyire felületesen lehet gondolkodni a szerepekről (lényegében itt már sztereotípiákról volt szó), és emiatt mennyire ki lehet akadni, ha valami nem a forgatókönyv szerint meg. A másik fele meg arról szól, hogy mennyire túl lehet bonyolítani az azonosulást a szereppel.

Karakter

"Az ogrék rétegesek, mint a hagyma."

Az előbb utaltam rá, hogy van az embernek egy saját karaktere, és vannak olyan karakterjegyek, amelyek bizonyos szerepekre jellemzőek. Mi ez a karakter tulajdonképpen? Ez az egyén egyedisége, jelleme, jellemző viselkedése, reakciói, érzelmi világa, gondolkodásmódja. Nem, nem a teljes egyénisége, csupán amit láttatni akar magából, és amit látnak benne. Ha azt mondjuk, hogy az ember réteges, mint az ogre, vagy esetleg a hagyma (vagy ha dependens karakterek vagyunk, akkor dobostorta, mert azt mindenki szereti), akkor e hasonlat szerint a karakter a külső réteg.

No de akkor mi a különbség a karakter és a - divatos szóval élve - arculat között? A karakter nem feltétlenül akaratlagos vagy tudatos, és főleg nem megtervezett. A környezettel való interakciók során formálódik, elsősorban gyerekkorban. Az interakciók során szerzünk pár tapasztalatot és visszajelzést arról, hogy kell viselkednünk, hogy jófejek, de legalább szeretetreméltók lenni. Ami a környezetnek - na jó, nevezzük nevén, szülőnek - tetszik, azt megerősíti, ami meg nem, azt korholja vagy egyenesen bünteti. Végülis logikus - ha valaki azzal éri el, hogy a szülei figyeljenek rá, hogy hisztizik és drámát csinál mindenből, akkor várhatóan hisztrionikus karakter lesz belőle (szélsőséges esetben ez jó mélyen beépül a személyiségébe, és akkor lesz egy újabb személyiségzavaros köztünk). Ha helyesen látom a dolgokat, akkor ez lényegében afféle kondicionálásos viselkedéstanulás (ld. Pavlov és a blöki), ami általában nem is tudatosan marad meg az emberben. Sejtitek már, hogy miért van értelme az önismeret kifejezésnek, és miért vannak erre tréningek meg csoportok? Egy csomószor nem is jut az ember eszébe, hogy a testtartása, a viselkedése, a véleménye, az indulata olyan, amilyennek anno nevelték; mint ahogy az sem, hogy miért olyan nehéz másképp viselkedni. Vicces, egyébként  én is voltam egy ilyen tréningen, ahol a saját karakterünket elemeztük, miközben ezt a cikket tervezgettem. Utána olvasgattam egy kicsit, és rájöttem, hogy a tréning témája tök jól passzol azokhoz a kérdésekhez, amelyek épp foglalkoztatnak, meg amelyekről bejegyzést próbálok faragni.

Miért? Mert ahogy a tréningen felmerült, ez a karakter lényegében egy önszabályzó stílus. Mikor vagyok oké, mikor vagyok ciki? Egyes viselkedésformák automatikusan jönnek, mások automatikusan legátlódnak. Mindezt nem a helyzet, nem is te irányítod, hanem a karakter. Minél kevésbé rugalmas és összetett ez a karakter, annál nehezebb megjeleníteni a különböző én-részeket. A fent hivatkozott bejegyzés nyomán vegyük például, hogy az embernek az a karaktere, hogy mindenkivel jófejnek kell lennie, mindenkit meg kell értenie, mindenkinek segítenie kell. Általában jól is érzi magát így, ennek megfelelő értékrendet is fejleszt ki magának, hiszen ha már eleve így viselkedik, és meg is dicsérik érte, akkor már elvet is lehetne ebből csinálni. Oké, de mi van akkor, ha mondjuk kihasználják, vagy ha feldühítik, vagy urambocsá' valamilyen okból nem akar segíteni? A karaktere és a tényleges érzései konfliktusba kerülnek. Valamit érdemes ezzel kezdeni...

Projektor

Klasszikus hárítási mód a projekció, az a folyamat, amely során egy valamiért problémás belső indulatot, feszültséget másokban veszünk észre. Úgymond más szemében a szálkát is észrevesszük. A projekció fogalma azonban nem csak a hárítások, hanem az általános lelki folyamatok között is szerepel, azaz jellemző az emberre, hogy saját lelki folyamatait vetíti ki a külvilágra. A köznyelv ezt fogalmazza meg úgy, hogy "mindenki magából indul ki". Egyébként erre a folyamatra építenek a projektív tesztek, például a híres Rorschach-teszt is.

forrás: dagonya.hu

Mérei a projekciót nevezi meg a gyermekkori játék újabb fontos elemeként: a gyerek belevetíti a saját érzelmi világát, konfliktusait a játékba. Ez segít a feldolgozásban neki (olyan, mint amikor majd kamaszként verseket ír), hozzájárul ahhoz, hogy rendet rakjon a fejében. Vizsgálatoknál is gyakran figyelik meg a gyerekeket játék közben, mivel olyan dolgokat lehet észrevenni, amelyeknek a kis srácok még a nevüket se ismerik. Nekem is volt ilyen feladatom anno egy kurzuson, és meglepően értelmes vége lett. Egy ilyen kis maci egy napját kellett eljátszani. Néhány eszköz adott volt, de nem voltak túl szigorú keretek, a feladat leginkább a fantáziára alapozott. Abból, ahogy a gyerek felépítette a mackó világát, képet kaptam arról, hogy hogyan látja ő a való világot, mit tud róla, mi érdekli. Abból pedig, ahogy a maci intézte a hétköznapi dolgokat, egyrészt képet kaptam a kis srác napirendjéről (illetve ő mit lát belőle), másrészt arról, hogy milyen viszonyban van a környezetével. Kivel akar jóban lenni, milyen pozíciót tölt be és szeretne elérni, kitől tart, mi nyugtatja meg vagy idegesíti fel... Szerencsére egy elég intelligens gyerek jutott nekem, szóval jöttek az infók bőven.

Erre az ismeretanyagra alapozva az önismereti csoportokon időnként megkérdezem a srácokat, hogy nekik milyen karaktereik (a játékos világban a szó eltér a pszichológiai jelentésétől; ez a "maci", amit mozgatsz) vannak a játékokban. Érdekes, de ez azon kevés kérdések egyike, amelyre szívesen és részletesen válaszolnak, és amelyből a legtöbbet tudom meg róluk...

Távol nem terem bánat

Fogadok, hogy akinek vannak szerepjátékos haverjai, annak valahogy nem ilyen komoly folyamatok jutnak eszébe a szerepjátékról. Oké, gyerekkorban lehet ennek még valami értelme, de egyetemistaként... Bevallom őszintén, amikor egy sörözés során az rpg (role playing game) fanatikus haverjaim átkapcsolnak gépi üzemmódra, nekem se az az érzés ül ki az arcomra, amit csodálatnak nevezünk. Valószínűleg azért, mert úgy mesélik a sztorikat, mintha ezek valódi élmények lennének. Bizonyos szempontból valódi élmények voltak: együtt voltak a haverokkal és jól érezték magukat. Meg legyőztek egy sárkányt, ugye. Vajon tényleg legyőzték? Na, itt van a kutya elásva!

Amikor egy bejegyzésben a netfüggőségről értekeztem, utaltam rá, hogy ezt a függőséget általában nem a hírportálok alakítják ki, hanem valamilyen alternatív valóság. Amikor egy ilyen alternatív valóságban, esetünkben egy szerepjátékban az ember megküzd a sárkánnyal, tényleg be kell vetnie a képességeit. Használnia kell a fantáziavilágról kialakított ismereteket (amelyek néha elég bonyolultak), taktikát, stratégiát kell kialakítania, meg kell szerveznie a kooperációt a játékostársakkal, improvizálnia kell, ha olyan típusú a játék, akkor nem ártanak a gyors reflexek sem... Amikor legyőzi a sárkányt, akkor bizonyos értelemben valódi kihívásnak felelt meg, hiszen tényleg mindent bele kellett adnia, és tényleg nem tudta volna bárki elérni ezt a sikert. A probléma abból fakad, hogy az erőforrásai és figyelme innentől nem a valódi világra irányul már, hanem erre. Miért? Mert itt sikeres, kielégülnek egyes alapvető igényei. És hát ez a csapda - a fantáziavilágot arra tervezték, hogy sikeres legyél benne, különben faképnél hagynád. Van egyfajta garancia: ha tényleg gyakorolsz, és mindent beleadsz, akkor előbb-utóbb te leszel a sorsod ura. A való élet ehhez képest elég lehangoló tud lenni néha.

Távol valóra válhat

No de - gondoltam én, az első éves hallgató - ha az ember valódinak éli meg a játékban elért sikereket, akkor nem lehetne ezt valahogy úgy tervezni, hogy ne függőséget, hanem önismeretet biztosítson?

Nem tudom. Pontosabban szerintem biztos lehet, csak arra nem jöttem még rá, hogyan. Elmondom, hogy nekem milyen élményeim vannak, aztán mindenki levonhatja a következtetést, hogy azért látok-e bele ennyit, mert a szakmám lényege, hogy keressem a pszichés folyamatokat, vagy azért, mert ezek a dolgok a többi játékosban is lemennek valamilyen mértékben.

Adott a világ megismerése. A képzelet úgy működik, hogy bizonyos fogalmak között kapcsolatokat teremtesz, ha lehet, minél eredetibb módon. Lényegében az összes fantáziavilág, legyen az gyermeki vagy valami szerepjáték terepe, a valódi világ fogalmaiból van felépítve. De ahhoz, hogy ez a világ koherens legyen, és legyen mit benne felfedezni, komolyan kell venni a megszerkesztését. Ahhoz, hogy legyen miből építkezni, a valódi világot is minél jobban meg kell ismerni. Így jutottunk el odáig, hogy egyes történelmi, földrajzi, gazdasági, politikai, stb. összefüggésre és tudásra úgy tettem szert, hogy a fantáziavilágom összerakásához fel kellett tennem a kérdést, hogy "de mi lenne, ha...?" Ez alapján a szerepjáték segíti az intellektuális képességek kihasználását (míg a valódi világ sajnos gyakran megelégszik a rutinnal, az unalommal).

Választható szerepek egy fantáziavilágból

Választható szerepek a valódi világból

Aztán ott vannak a szerepek. Ugyanúgy, ahogy a világot, itt is a valóság alapján rakja össze az ember a szereplőket. Ugyanúgy meg kell ismernie a valóságos szerepeket, ugyanúgy azonosulnia kell velük, mint gyerekkorában, legalábbis ha hitelesen akar működni a fantáziavilági szerepében. Mondjuk a számítógépes játékokban nem tudom, mennyire jött ki, én fórumon játszom, ahol inkább közös regényt írunk, mint feladatokat teljesítünk (magyarul nem dobókockával vagy klikkelgetéssel nyírjuk ki a sárkányt, hanem leírjuk, hogy megküzdünk a sárkánnyal, és közben a karakter mit gondol). Ahhoz, hogy fórumon hitelesen játsszon az ember, biztos, hogy tudnia kell azonosulni a szerepekkel. Ezzel kapcsolatban van is egy anekdotám. Van egy Jedi karakterem, aki inkognitóban utazott együtt pár egyetemistával. A beszélgetés a Jedikre terelődik, hangzanak el pro és kontra érvek, a karakter próbálja nyesegetni a sztereotípiákat. Az irkálás felénél aztán rádöbbenek, hogy ez a beszélgetés már számtalanszor lefutott a valódi világban. Én nem a Jedikről írok - a pszichológusokról. Mindkettő elvont lelki életet él, amit egyes hétköznapi teremtmények nem képesek/akarnak(?) felfogni. Mindkettő segítőszakma, sőt, az ember néhanapján egy kis önfeláldozásra is képes. Sokan nem értik, hogy mit csinálnak és miért csinálják - néha ő maguk sem. Tele van a világ róluk félinformációkkal. Mindkettőt misztifikálja a környezet, néha irreálisan nagy tudást és hatalmat tulajdonít neki ("te belelátsz lelkembe, és manipulálod a gondolataimat"). Ezért vagy túlidealizálják őket, és valami megmentő lovagot látnak bennük, mások meg félnek tőlük, és mindenféle hülye pletykáknak bedőlnek... Na, ezek után jó sokat elmélkedtem, hogy milyen azonosulások mentén alakult, és alakul a pályaválasztásom (meg az értékrendem, pályaidentitásom, stb.)! Az önismeret itt természetesen nem magában a szerepjátékban történt. A szerepjáték hozott felszínre bizonyos tartalmakat, épp azért, mert a fejemben lévő fogalmakat nem a szokott módon kötöm össze. Aztán hogy mit kezdek ezzel, az egy másik történet.

És mi van a karakterrel? Szerintem ez a legérdekesebb. A karakter ugye önszabályzó funkcióval is rendelkezik, azaz legátol pár dolgot, amik azért szívesen felszínre jönnének. Ezeket a dolgokat a szerepjátékban ki lehet élni, ki lehet vetíteni a választott szerepre. A korábbi "a feleségünk nővérkeruhát vesz fel" megoldás igen szemléletes példa erre. Vegyünk egy átlag család anyát, nevezzük mondjuk Sharonnak. Sharon szexuális élete kezd kissé sivár lenni, mert vannak bizonyos gátlásai. Nem mintha nem szórakozna el szívesen néhány merészebb dologgal, de olyan ciki őket csinálni. De amikor felveszi a nővérkeruhát, és átalakul Michelle-é, na, akkor szégyentelenül művel olyan dolgokat, hogy húúú... Sharon a szerepjáték segítségével kicselezte a karakterpáncélját. Ügyes. Ha akarja, akkor meg is ismerheti a karakterét, és próbálhat kezdeni vele valamit. Pszichodrámában gyakran használják az anti-szerepet, ami egy olyan szerepjáték, amiben a karaktered ellentétét kell eljátszanod. Így jobban megismered a gátlásaidat, elakadásaidat, és hogy igazából miért is olyan a karaktered, amilyen... Önismereti csoporton egyébként mi Beugrót szoktunk játszani, ami amellett, hogy vicces, hasonló eredményekre vezethet.

Az idei projekciós játékom mintája.

A projekciós játékról is van egy történetem, mégpedig egész friss. Igazából én mindig magamat játszottam el a játékokban, általában szándékosan, bár évek távlatából rájöttem, hogy egy csomó olyan dolgot is belevetítek a karakterek cselekedeteibe, gondolataiba és érzéseibe, amiket a játék idején még nem is tudatosítottam (mint a kis srác a macis játékkal). A legélesebben ez az élő szerepjátékban jön ki, mivel nem csak úgy szépen megkomponálod a játékot, hanem ott helyben rögtönözni kell, azaz élesebben látszanak a gátlások, karakterek, a szerep és játékos közötti határ. Idén nyáron alakítottam Flippyt, a poszttraumás stressz szindrómával küszködő kommandóst, akinek természetesen pont a bevetés kellős közepén kell kiakadnia. Eredetileg poénnak szántam őt, de később rájöttem, hogy sikerült összehozni egy projektív játékot. Eszembe jutott ugyanis a Versus című bejegyzés, ami arról szól, hogy ezek a kedves gyerekek, akikkel foglalkozom, időnként képesek olyan nyomás alá helyezni, amitől fel tudnék robbanni. Valahogy megküzdök ezzel a dologgal, jól vagy rosszul, de felrobbanni nem szoktam. Flippy karaktere tulajdonképpen egy kísérlet volt arra, hogy megnézzem: mi van, ha az ember felrobban, kitörnek belőle az indulatai, és valami nagyon durva - vagy annak vélt - dolgot művel. Ráadásul egy kommandós karaktere eltér az enyémtől, azaz a helyzetben nem működhetnek ugyanazok a hárítómechanizmusok, amikkel én jellemzően élni szoktam. Bizonyos értelemben csináltam magamnak egy anti-szerepet.

Elemzői szemmel...

Szóval a szakmai értelemben vett szerepjáték arra jó, hogy egyes én-részeket előhozzunk, megvizsgáljuk, felerősítsük, feldolgozzuk őket - a játékos értelemben vett pedig könnyen összemosódhat tényleges pszichés folyamatokkal. Egyes szakemberek szerint a személyiségfejlődés tulajdonképpen azonosulások sorozata. Mindig, amikor változik valamennyit az identitásunk, keresünk a világban valamit, amivel azonosulni tudunk, amit meg tudunk jelölni pozitív lehetséges énképként, hogy "na, ilyen akarok lenni".

A játékos értelemben vett szerepjátékba szerintem beszivárognak ezek a folyamatok. Időnként felismerem egy-egy játékban magát a játékost, és látom, hogy valamilyen projektív játékot játszik.

Beszivárogtam egy rejtett erődbe,
leromboltam egy ellenséges lerakatot
és élete legjobb napját adtam
egy rákkal küzdő gyermeknek.
(forrást: 501st Legion)

Végezetül hadd mutassak be egy rövidke elemzést arról, hogyan szoktam nézni ezeket a játékokat! A bal oldalt mellékelt kép az 501. légiót népszerűsítő poszter. Ez a csapat Csillagok Háborúja rajongókból áll, akik a filmek elit rohamosztagos alakulatának jelmezeibe bújnak. Ezt hívják egyébként cosplaynek, ha jól tudom. Elég profi páncéljaik vannak ám, de nem ez a lényeg: időnként felvonulnak benne mindenféle rendezvényeken. Nyilván van itt némi reklám, azonban ugyanúgy van benne jótékonyság is; például beteg gyerekeket örvendeztetnek meg, gondolom valahogy úgy, mint a bohóc-doktorok. Elgondolkodtam, vajon mi a nyavalyának öltözik valaki rohamosztagosnak ahhoz, hogy jótékonykodjon? Minek megy el jótékonykodni, miután beleölt egy rakás pénzt a jelmezébe? Az a hipotézisem, hogy a jelmezesdi ráerősít a már meglévő jótékonykodási hajlamra. Ezt a hipotézist a képen olvasható szövegre alapozom: a légió tagjának lenni - gondolom - azt jelenti, hogy azonosulsz a filmbéli karakterekkel, és átéled a szolgálat, bajtársiasság, önfeláldozás, fegyelem, erő, elszántság és egyéb heroikus tulajdonságok felemelő érzését. És ennek az élménynek megfelelően viselkedsz. Ott a szöveg a képen: az első két hőstett a filmszereplőé, akié a páncél, a harmadik már a rajongóé, aki belebújik a szerepbe. Valószínűleg a jelmez felerősíti a viselője ilyen jellegű én-részét. Valahogy úgy, mint amikor egy kísérletben a résztvevőknek fel kellett vennie Ku Klux Klán-csuklyákat, vagy orvosi öltözetet, és aztán azt vizsgálták, hogy melyik ruhában mutatnak az emberek nagyobb hajlandóságot arra, hogy áramütéssel büntessék a hibákat "egy tanulási kísérletben" (annyira pontosan már nincs meg, elő kell keresnem azt a könyvet). Ez is egy szerepjáték. Hát, a ruha teszi az embert. Időnként mindannyian választunk valami jelmezt egy én-részünk kidolgozásához, csak valaki kardot forgat, valaki raszta frizurát hord, esetleg Lennon-szemüveget vagy bomber-dzsekit.

Tőlünk féltett anyád

Ez az a bejegyzés, amiről kicsit nehéz előre megmondani, hogy miről fog szólni. Ennek elsősorban az az oka, hogy a kérdéses témában igazából félműveltnek érzem magam, és még mindig formálódóban vannak a szakmai attitűdjeim.

Valahogy mindig ambivalens hozzáállásom volt a személyiségzavarokhoz. Eredetileg úgy képzeltem, hogy távol maradok a patológiáktól, és olyan emberekkel dolgozom majd, akik egészségesek, csak van olyan problémájuk, amihez segítség kell. Épp ezért a patológiákkal foglalkozó kurzusoknál inkább a vizsgára készültem, mint arra, hogy ezzel majd tényleg foglalkoznom kell. Amikor dolgozni kezdtem, rájöttem, hogy nem eszik ilyen forrón a kását, és nagyon is fontos, hogy kiműveljem magam azokból a zavarokból, amelyekre korábban azt mondtam, hogy "ez már a klinikumhoz tartozik". Mindezt úgy, hogy gyakran emlékeztetem magam rá, hogy nem kéne átesni a ló túlsó oldalára. Ennek elsősorban az az oka, hogy ez az egészséges/beteg határ nem olyan egyértelmű és látványos, mint korábban gondoltam, és ami azt illeti, egyesek módfelett szeretnek portyázni ezeken a határokon. Az elmúlt évek szakmai fejlődése tehát többek között arról is szólt, hogy megtanuljam felismerni, ha valakinél komolyabb gáz van, viszont ne dobáljak mindenkit a DSM-IV vagy a BNO-10 (ezek ilyen kisokosok, amikben benne vannak a diagnózisok és fontos tüneteik) előregyártott kategóriáiba néhány rosszul sikerült interakció alapján.

De miért olyan nehéz ez?

Hisztis díva

Hiszek a szenvedélyben, abban, hogy azt tedd,
amit a szíved diktál.
Ezért feküdtem le a pasiddal a szülinapodon.
(forrás: 9gag.com)

Ez a reklámból átvett alcím szalonképesebb annál, mint ami először eszembe jutott, amikor megláttam a képernyőn Scarlett O'harát. Nem vicc, ez az egész bejegyzés onnan indult ki, hogy kapcsolgattuk a tévét, és épp az Elfújta a szél ment. Nem láttam még, úgyhogy belepillantottunk. Pár perc alatt többen haltak meg, mint egy átlag akciófilmben, ment a dráma, siránkozás, ahogy kell. Aztán valahogy eljutunk Scarlett húgának a halálos ágyáig, ahol épp a férj és Scarlett búcsúzkodnak tőle. A barátnőm közben elmeséli az előzményeket: ez a pasi - azt hiszem, Ashleynek hívták - és Scarlett hajdanán kerülgették egymást, volt valami románc is. De Scarlett addig szórakozott ezzel az emberrel , hogy az megunta, és elvette Scarlett húgát, aki amúgy is bele volt zúgva, csak hát Scarlett mellett úgy érezte, neki már nincs dobása. Gyanús, hogy Scarlett kapcsolatai ennyire bonyolultak... Ekkor beindul a beszélgetés, a húg halálos ágyánál: Scarlett azt kérdezi Ashleytől, hogy szerette-e őt valaha igazán, miért nem mondta meg, miért vette el a húgát, ilyenek... Általában az öregasszonyok dolga visszabeszélni a tévének, de itt nem tudtam visszafojtani a retorikai kérdést: "nem kéne legalább kimenni a szobából, hogy a haldokló húgodnak ne kelljen végighallgatnia, ahogy a férjével szórakozol?" Innentől azon elmélkedtem, hogy Scarlettnek milyen személyiségzavara lehet, hogy ennyire képtelen normálisan kezelni az ügyeit. Hülyíti a férfiakat, olyan veszettül sok empátiát nem vettem észre rajta, és állandóan viharoznak az érzelmei, állandóan szenved valami miatt. Vajon borderline vagy hisztrionikus?

Még érdekesebb kérdés: hogy a pokolba lett ilyen népszerű? Miért akar ilyen embereket nézni a mozilátogató, és miért választja őket példaképnek?

Személyiség - zavar?

A róka át akar menni a folyón. A parton ott áll a skorpió is, és megszólítja:

"Egyedül nem tudok átmenni a folyón. Átviszel a hátadon?"

"Nem, mert belém fogsz csípni, és megölsz."

"Megígérem, hogy nem fogom megtenni."

A róka beleegyezik, felengedi a hátára a skorpiót, és úszni kezd.

Félúton a skorpió megcsípi. A róka azt kérdi:

"Ezt meg minek csináltad? Így mindketten meghalunk!"

"Nem tehetek róla. Ilyen a természetem."

A fent idézett két probléma az ún. teátrális személyiségzavarok közé tartozik, ugyanabba társaságba, ahová az antiszociális és a nárcisztikus személyiség is.

Mi az a személyiségzavar egyáltalán? A polcomon lévő könyv szerint lényegében olyan attitűdök és viselkedésminták rugalmatlan együttese, ami megnehezíti az ember beilleszkedését környezetébe, illetve sérülésekhez vezethet (lelki és testi értelemben is). Tehát függ az adott kultúrkörtől, ahová be kell illeszkedni - valószínűleg az antiszociális személyiségzavarosok egész jól beilleszkedtek volna a vikingek soraiba, és talán a számomra roppant anitpatikus Scarlett is teljesen oké volt abban a korban, amelyben élt (bár akkor nem hagyta volna el mindenki a film végére). Éppen ezért problémás a személyiségzavar fogalma, és zárul a fejezet dilemmák hosszú sorával.

forrás: indafoto.hu

Ha az, hogy valami zavar vagy sem, az adott kultúrkörtől függ, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy mit és miért nevezünk zavarnak?  Hiszen épp a mi kultúránk propagálja az egyediséget, önérvényesítést, nonkonformizmust, a másság iránti toleranciát. Erre meg létrehoz olyan fogalmakat, mint pl. "teátrális személyiségzavarok"? Hiszen Scarlett nem tett mást, mint kimondta, ami nyomta a szívét, akkor, amikor eszébe jutott, nem rendelvén alá a saját szükségleteit a húgáénak. Hogy szórakozik a férfiakkal - titkon minden nő azt szeretné, hogy téma legyen, hogy kihívás, nehéz zsákmány legyen, nem? Az, hogy melodrámát csinál mindenből - csak megéli az érzéseit, és nem fél őket kimutatni, nem rejti el mások elől, csak azért, hogy ne zavarja őket. Sorra vehetünk klasszikus értelemben vett devianciákat is - ezekkel is az a probléma, hogy a társadalom nevezi őket rossznak, igazából relatívak. Az egyén olyan eszközzel él, ami jut, és ami hatékony. Miért szégyenkezne emiatt? Ez volna a zavar? Az, hogy nem állnak be a sorba, nem kötik meg őket a szokások? Hát nem ez a fejlődés lényege? Az összes forradalom devianciából indult. Talán a személyiségzavar fogalma egy ellenforradalmi hadművelet?

No, hogy bele tudtam ebbe magam lovalni, pedig nem rajongok az összeesküvés elméletekért (az olyan paranoid, és ég óvjon attól, hogy paranoidnak nevezzenek.. :D). Főleg azért kap el a gépszíj, mert valahol van némi igazság benne, gondoljunk csak arra, amikor a szovjetek elmegyógyintézetbe zárták azokat, akik nem értettek egyet a rendszerrel (persze mi különbek vagyunk). A személyiségzavar fenti magyarázata azoknál az embereknél is passzolt... Miért használható mégis a koncepció? Az imént rögtönzött kiáltvány csupán elvekről szól, amiket lehet könyvekben, újságokban, neten, tüntetéseken kóstolgatni. Abból az általános célból születtek, hogy az emberek nyitottabbak legyenek - de a hétköznapi élethelyzetekről vagy tudnak valamit mondani, vagy nem. Ha egy kultúrkör tagjainak folyamatos stresszt jelent, hogy valaki nem a játékszabályok szerint játszik, akkor lehet probléma azzal, hogy számukra ez stresszor, lehet probléma a játékszabályokkal, de azért a teljesség kedvéért a listára vehetjük az illetőt is, aki nem tud/akar szabály szerint játszani. A személyiségzavar koncepciója e harmadik elgondolásból származik. Ennyi.

Híresek még a Vietnámban elkövetett
háborús bűnök is. Ezek kapcsán
kezdtek azon gondolkodni, hogy talán
mégis van olyan, hogy "a körülmények
áldozata".
(fotó: a My Lai mészárlás;
salam-news.com)

Akkor most mindenki, aki nem a szabályok szerint játszik, valamilyen személyiségzavarral küszködik? Nem. A fenti definícióban ugyanis kulcsfontosságú a problémás lelki folyamatok rugalmatlan mivolta. A személyiség, viselkedés, gondolkodásmód ugyanis elég rugalmas, változékony, és uram bocsá' az is előfordulhat, hogy nem a környezet normái szerint alakulnak a dolgok. Nagyon híres eset a stanfordi börtönkísérlet, amelyben a kísérleti elrendezés hatására az egyébként tök normális (ellenőrizték) kísérleti személyek úgy viselkedtek, mint a keményvonalas személyiségzavarosok. Tehát a körülmények igencsak lényegesek, és a szélsőséges viselkedés nem feltétlenül tulajdonítható az egyén stabil személyiségvonásainak. Például valaki lop, mert éhes. Tegyük fel, hogy nagyvonalú a társadalom, és azt mondja, "oké, elhiszem, hogy a körülmények áldozata vagy, elhiszem, hogy igazából rendes gyerek vagy". De ha valakinek az éhség kellemetlen érzésére automatikusan a lopás a válasza - nos, ott azért szerintem mindenki személyiségzavarról beszélne.

A definíció szerint tehát nem tudhatom, hogy Scarlett O'hara szenved-e valamilyen személyiségzavarban, hiszen nem voltam hajlandó megnézni a teljes filmet, és megismerni az ő személyiségműködését (bár a barátnőm összefoglalója alapján lehet vele némi gond). Csak azt tudom, hogy az adott élethelyzet (mondom, hullottak az emberek körülötte, mint a legyek) ilyen tüneteket váltott ki belőle, de traumáknál ez amúgy mindenkire jellemző.

Svindlerek

"A lelki béke hazugság, csak a szenvedély létezik.

A szenvedélyből erőt merítek.

Az erő révén hatalmat szerzek.

A hatalom révén győzelmet aratok.

A győzelem révén a láncaim lehullanak."

Sith-mantra (D. Karpyshyn: A pusztítás útja (Star Wars))

Zavarnak nevezni ezeket a személyiségstílusokat tehát nem minden nézőpontból evidencia. Egyrészt a diagnózisok se olyan megingathatatlanok, másrészt a személyiségzavar elvileg rossz az egyénnek, evolúciós terminológiával élve hátráltatja az alkalmazkodásban (itt nem a társas környezethez, hanem a létezéssel együtt járó kihívásokhoz kell alkalmazkodni). Pedig, ha egy antiszociális alakot veszünk, akkor könnyű belátni, hogy a személyiségműködése igazából nem neki probléma, hanem mindenki másnak. Ő igazából nagyon jól elvan azzal, hogy felrúgja a szabályokat, sőt, többre megy vele, mint a szabálykövetők. Hallani ugye olyan kiskorúakról, akik egy hét alatt annyi pénzt hoznak össze, mint az egész tanári egy hónapban...

Az ötletes kis plakát azokra a tünetekre
utal, amit mindannyian átélünk, ha valami
rosszat csinálunk. Mint sejthető, egy
antiszociális személyiség nem szokott
ilyen kínokat átélni...

Tanultunk a szociopátiáról (röviden: olyan társas viselkedésmintázat, amit a kölcsönösség, illetve a kötelezettségek megszegése jellemez), antiszociális személyiségzavarról egy kurzuson. Az egyik cikkben az evolúciós alkalmazkodás nézőpontja felől közelítették meg a témát. Van egy jellegzetes alkalmazkodási stílus, a csalás. Csalással ( mások kijátszása, cserbenhagyása) egyrészt erőforrásokhoz (pénz, kaja, szállás, stb.) lehet jutni, másrészt megoldható a génállomány fennmaradása is, azaz minél több szexuális partner begyűjtése (elhitetni a másikkal, hogy ő az egyetlen, nyugodtan kitarthat mellettünk). Túl sokat nem is lehet veszíteni a turpisságokon, hiszen a csalás egyik lényege, hogy a másik féllel ellentétben mi - akár fizikai, akár pszichés értelemben - nem invesztálunk túl sok erőforrást az ügybe, úgymond fizetés nélkül távozunk. Előnyös, előnyös, de hosszútávon nem sok jóval kecsegtet, mivel előbb-utóbb mindenki felhúzza magát, ha a bizalmával és jóindulatával visszaélnek. Éppen ezért két út áll az ember előtt: vagy nem ezt választja fő stratégiának, és csak időnként él vele (pl. puskázik a dolgozatnál, bliccel a BKV-n), vagy erre rendezi be az egész életét, azaz bűnöző lesz. Azok, akikre jellemző csalás, mint fő stratégia, nem is tudnak hosszú távon egy kapcsolatban, egy közösségben megmaradni (leszámítva persze a börtönt, de az nem szabadon választott).

A cikk szerint lényegében a személyiségzavarok konkrét típusainak, az antiszociális és hisztériás személyiségnek a csalás a fő stratégiája (ld. a fenti tolvajos példát). A különbség az, hogy az egyik úgymond a férfias fenotípus, a másik nőies, de működésmód ugyanaz.

No de ha a csalás ilyen kiválóan működik, mint stratégia, akkor miért nevezzük betegségnek? Illetve fontosabb kérdés: miért élnek vele - hál' Istennek - ilyen kevesen? Ez utóbbit könnyű megválaszolni: a csalók pont azért nyernek ennyit, mert mások nem csalnak. Amint megnő a csalók száma, mindenki elkezd veszíteni.

Azonosulás

"Inkább gyűlöljenek azért, ami vagyok,

mint szeressenek azért, ami nem."

Kurt Cobain

Kurt Cobain, a rockzenész, aki a mai napi is hatással van
a fiatalokra. Még a rajongói sem vitatják, hogy szegény
elég zavart volt, a zenéje valahol pont erről szólt. Ideális
projekciós felület egy épp identitáskrízisben szenvedő serdülő
számára.

Akár zavart szegény Scarlett, akár nem, szerintem mindenki tudna olyan hírességeket, hősöket mondani, akiknél elképzelhető valamilyen személyiségzavar. Némelyik nagyra becsült művészről tudjuk is, hogy igazából nem volna olyan jó vele együtt élni, mégis példaképnek választjuk őt. Ez persze igaz más sikeres személyekre is, csak az ő belső világukba nincs mindig akkora betekintésünk. Némelyikük valószínűleg csak azért olyan népszerű, mert olyan jó utálni őket, és minden este ítélkezni felettük, amikor megy az aktuális sztárrovat. Viszont sok van, akiket követünk, utánozunk. Sőt, ki is találunk magunknak fiktív anti-hősöket, akik néha meglepően népszerűek. Van egy történet, miszerint mielőtt saját alkotója a Csillagok háborúja ellen fordult, egy gyermekpszichológus megkérdezte a kissrácokat, hogy melyik karakterek lennének szívesen a filmből. A várakozással ellentétben nem a pozitív karakteret mondta a többség, hanem Darth Vadert. Vajon miért azonosulunk az ilyen alakokkal?

Van egy kis történetem arról, amikor először elkezdtem ezen elmélkedni; az internetes társadalomban az "epic fail" kategóriába sorolják az ilyen sztorikat. A fent bemutatott cikk, illetve egy másik referátumom felsorolt kb. 8-10 olyan tulajdonságot, jellegzetességet, ami az antiszociális viselkedéssel gyakran együtt jár. Ezek a következők:

1. Hiperaktivitás: gyerekkori probléma, de a kutatások szerint sokaknak felnőttkorra is megmarad. Közhiedelemmel ellentétben hiperaktív gyerek nem azonos a csintalan, izgő-mozgó gyerekkel. Ez olyan logika, mint amelynek mentén az "olyan depi voltam, majdnem öngyi lettem" mondatok létrejönnek.
2. Kockázat és izgalomkeresés: olyan helyzeteket keres, ahol átélhet némi stresszt, úgymond adrenealinfüggő (láttátok a Bombák földjént? Na, ilyen a főszereplő. )
3. Neurológiailag aktív drogok használata szabadidőtöltésként
4. Aktív szociális interakciók preferálása: állandó pörgés, bulik
5. Iskolakerülés, elhagyás: itt a notórius hiányzókról van szó, nem azokról, akik egyszer-egyszer ellógnak
6. Szerencsejáték, gyorshajtás, az élet veszélyeztetése, drogkereskedés
7. Tiltott anyagok tartása, vétele, eladása
8. Rendbontás, gyermek elhagyása
9. Széleskörű szexuális tapasztalatok, promiszkuitás (értsd: fűvel fával, röptében a legyet is...), instabil kötődés
10. Házasságtörés, kukkolás, pedofília
11. Alkoholizmus
12. Csavargás

Szóval ezek azok a korrelátumok, amelyek statisztikailag az átlagnál nagyobb mértékben jellemzik a szociopatákat. Néztem, néztem, én, a hallgató. Ezek egy része eleve olyan sztori, ami a btk-ban is benne van, szóval nem feltétlen érdemes pszichológusként foglalkozni velük, mert azzal nagyjából olyan állításokat tennénk, mint "a bűnöző arról ismerszik meg, hogy bűnöz". Aztán ott vannak különböző tudatmódosító szerek. Vajon azért lelkesednek érte a bűnözők, mert szociopaták, vagy azért követnek el bűncselekményeket, mert a függőségük másképp már nem kielégíthető, illetve - mondjuk az alkohol esetében - ügyesen háttérbe szorították az önszabályzó funkciókat? Szóval ez se tudott meggyőzni, inkább a gyerekkori részeket néztem, hiszen abban az időszakban formálódik ki a személyiség. Olyan kiugróan durva dolgoknak nem tűntek ezek, úgyhogy vitába szálltam: "lényegében ezek a kamaszkor jellemzői". A kurzus vezetője rövid úton lezárta a diszkussziót: páran kísérleteznek ezekkel a magatartásformákkal, de a legtöbb serdülő mégsem fogyaszt rendszeresen drogot, nem rongál, nem keresi a veszélyeket, nem lép le otthonról és rendesen bejár az iskolába. És tényleg. Azon a kurzuson többek között azt is megtanultam, hogy igazából normális, konform társadalomban élünk, csak szakmailag nem arra fókuszálunk; nem kéne rögtön minden ötletet bedobni, csak hogy lássák, hogy vannak önálló gondolataim; és a kamaszkor - az enyém is - igazából nem volt olyan durva, csak nagyon szeretünk ezzel pózolni.

Ez utóbbi önirónia azért tovább érlelődött, főleg, miután dolgozni kezdtem, és nem csak a könyvekben láttam embereket. Szóval, miért utánozzuk a személyiségzavarosokat? Mit akarunk tanulni tőlük? Miért népszerűbb a rossz fiú a jó fiúnál?

Legegyszerűbb válasz: a jó fiút már ismerjük, mi vagyunk azok, meg a szomszéd, osztálytársak, stb. A rossz fiú ergo izgalmasabb. Egy kicsit összetettebb válasz: ahogy fent már írtam, a csalás nagyon is hatékony eszköz, amit azért kicsit irigylünk. Látjuk, hogy vannak emberek, akiket úgymond nem fognak vissza demokratikus fékek (ez most vicc akart lenni, nem célzás), és ők valahogy többet elérnek. Van pénzük, népszerűbbek, sikeresebbek (-nek látszanak) a szerelemben, boldogabbak (-nak látszanak), erősebbek, nem félnek és a többi... Szóval felületesebben nézve zsebesnek áll a világ. Ha így állunk, akkor jobb nem lemaradni, úgyhogy kifejlesztünk néhány mocskosabb taktikát. Ez különösen fontos a túléléshez, mivel a játékelmélet és a fent bemutatott teória egymástól külön-külön arra a következtetésre jutott, hogy a színtiszta stratégia hosszútávon ugyanolyan maladaptív, mint a csalás. A tiszta stratégiát (nem a morális okok miatt tiszta, hanem mert mindig ugyanúgy játszunk) könnyű kiismerni, így kijátszani is, ahogy egy korábbi bejegyzésben erről már írtam. Viszont azt, hogy kell csinálni, tőlük lehet ellesni.

Ennyit az evolúciós, én-is-akarok-egy-szeletet-a-tortából nézőpontról. Tetszik vagy nem, ezek a megkérdőjelezhető moralitású alakok néha erőt adnak az embernek. Erősnek látszanak, de miért? Mert ők nem szoronganak annyit a tetteik következményei miatt. Ők ilyen übermenschek, akik megtesznek bármit, amit akarnak. Ha nem tesznek meg valamit, az nem azért van, mert félnek megtenni, hanem mert nem akarják megtenni. Talán emlékszünk a Bűn és bűnhődés c. vaskos könyvre, melynek főhőse, Raszkolnyikov azt az elméletet vallja, hogy vannak Napóleon kaliberű emberek, akik meg tudják tenni, amit kell, még ha pár szabályt áthágnak is, és vannak a hétköznapi kis tetvek (azt hiszem, így fogalmazott), akiket ezek a szabályok elválasztanak a nagy tettektől, önmegvalósítástól, boldogságtól, stb. Egyébként a helyzet az, hogy Raszkolnyikov jól látja a dolgot: tényleg tele vagyunk fölösleges szorongásokkal, és tényleg bilincsbe verjük saját magunkat. Ezeket a bilincseket az ember szeretné lerázni. Mert egyszer-kétszer azért mi is el akarunk lógni a suliból. Egyszer-kétszer mi is szeretnénk ész nélkül bulizni, betépni, üvöltözni, tombolni, kihasználni másokat. Vagy elmenekülni a világ elől, különcnek lenni, elzárkózni, másokra bízni mindent. Satöbbi, satöbbi, ez ízlés dolga. Vannak emberek, akik ezeket gond nélkül meg is teszik, úgyhogy amikor mi is próbálkozunk ezzel az úttal, azonosulunk velük, átvesszük az attitűdjeiket, viselkedésüket, még az öltözködésüket is, ha úgy jobban jön ki. Lényegében ez egy projektív identifikáció: beléjük vetítjük a saját szorongásunkat, alantas kis ösztöneinket, ők meg tükrözik őket, és mutatják a megoldást.

A gyermekpszichológus szerint Darth Vaderrel azért azonosulnak a gyerekek lassabban, mert ő erős. Vader azt tesz, amit akar, nem kell félnie senkitől, semmitől. Lehet, hogy negatív karakter, de a pozitívakat azért párszor lenyomták a filmben, és mellesleg őket ugyanazok a szorongások, bizonytalanságok gyötrik, mint bármelyik földi halandót. Miért is akarnánk akkor olyanok lenni, mint ők?

Valószínűleg hasonló dinamika mentén lett ikon Scarlett O'harából is. Meg VV Akárkiból, Kurt Cobainből, a Született gyilkosok szereplőiből (true story), Wertherből (közismert sztori), meg a dekadens költőkből is.

Egyébként, nem biztos, hogy akkora gond néha átállni a sötét oldalra. Az is egyfajta személyiségzavar, ha valaki mindig minden szabályt pontosan betart, és ezt várja el mástól is. Kényszerességnek hívják. Volt egy ilyen tanárom, nem volt semmi...

Lapszemle

"Tőlünk féltett anyád"

Cool head clan

Nem ér farkast kiáltani, de néhány eddigi írásom esetében felmerül a kérdés, hogy kapcsolatban állhat-e valamilyen zavarral. Ami azt illeti, egész megjött a kedvem a témához, úgyhogy szerintem még írok róla, de most inkább összeszedem az eddigi termést, hátha további összefüggések ugranak be. 

• A Mátrix rabjai: ebben a bejegyzésben megjelenik az az egyre gyakoribb probléma, hogy az emberek a neten jobban érzik magukat, mint a valós világban. Ez lehet egyrészt valamilyen szorongásos zavar, utalhat a szociális készségek komoly deficitjére (pl. skizoid személyiségzavar), vagy kényszerességre.
• Nequaquam vacui: itt szorongásos problémákról írtam, konkrétan arról, hogy néz ki az, amikor az ember inkább "halottnak teteti magát", mint az oposszum a Jégkorszakban.
• Nem vénnek való vidék: ez a bejegyzés arról szólt, hogy egymás elég kegyetlen szivatásával hogy próbálnak népszerűbbek lenni az diákok. Nyilván itt szélsőséges, komoly károkkal végződő esetekről van szó. Nem tudom, hogy milyen zavart válasszak. Egyrészt áldozat talán okkal lesz célpont, mondjuk valamilyen "különc", vagy szorongásos zavara van, ezért a perifériára kerül. Az elkövető meg sokminden lehet, leginkább a  nárcisztikusra (magát felmagasztalja, másokat lenéz) tippelnék.
• Kegyelemdöfés: ebben a bejegyzésben arról firkálgattam, hogyan próbálnak egy felvételi eljárás során visszaélni az ember jóindulatával. Ez a játszmázás sok zavarra jellemző, a már sokat tárgyalt antiszociális és hisztrionikus problémákra, de tudomásom szerint a borderline-ra is.
• Remény: eredetileg az a bejegyzés arról szólt volna, hogyan élnek vissza az ember lelkiismeretével a szociopaták. Ezt a részt inkább rövidebben, elmélkedés-jelleggel írtam le, mert végül nem akartam összemosni azzal a kihangosított dilemmával, hogy kölcsönadjak-e a haveromnak. (amúgy azóta megadta)
• Dementor: no, itt szerintem jó helyen keresgélünk, ha valamilyen zavart akarunk találni! A bejegyzés arról szól, hogy néhányan úgy teremtenek piacot a szolgáltatásaiknak, hogy felerősítik és kihasználják mások szorongásait.
• Versus: lényegében az egész bejegyzés a tanár vs. diák játszmázásról szól. Ahogy egy kommentben nagyon helyesen le is vonták a következtetést, ez egy speciális konfliktushelyzet, egyrészt a kontextus miatt, másrészt mert a kamaszok tényleg így működnek. De találkozhatunk ilyen dinamikával máshol, mással is. Ahogy egy kollégám szokta mondani, "a borderline-oknál nincs nagyobb játékos"!
• Mein kampf: ez a cikk arról szól, hogy milyen pszichés folyamatokat viszünk bele olykor a társadalmi folyamatokba. A nyilvánosság valóságos Kánaán a teátrális zavarokkal küszködőknek, úgyhogy az ilyen nagy megmozdulásokon tuti találkozunk egy-kettővel!
• Merjünk kicsik lenni: így utólag jövök rá, hogy a cím mást is sugall, mint amit eredetileg gondoltam. Kicsik=önállótlan, védtelen, kiszolgáltatott gyerekek. Mókás, mert a cikk egy része arról szól, hogyan alakítunk ki a túlvédett gyereknek egy frankó kis dependens (másoktól függő) személyiséget. A főnököm egyszer megjegyezte, hogy a címek kiválasztásában olykor nagyon erős tudat alatti folyamatok munkálnak. Hát, egy pont neki. 
  Ezek után már csak azt kéne kitalálni, hogy ennek a bejegyzésnek mi lesz a címe.