Rock n' Load

Ha valaki tud komolyan vehető cikket a zene pszichológiájával kapcsolatban, az legyen olyan jó, és kommentben linkelje be! Most épp ezen a témán elmélkedem, úgyhogy megszakítom a nyaralás által már amúgy is megszakított munka alatt álló bejegyzést, és helyette írok arról, ami a héten eszembe jutott. Ez pedig nem más, mint a zene és a lelki állapot közti összefüggés.

Lock and Load

Ez a mondat az angol katonai szlengből van; aki játszik lövöldözős játékokkal, az a pálya elején hallhatja időnként, mivel igeidőtől függően azt jelenti, hogy "felkészülni", vagy hogy "készen áll". Akkor jutott eszembe, amikor a napokban zenéket töltöttem fel a telefonomra. Feltűnt, hogy rövidül a laza, nyári hangulathoz méltó számok listája, viszont több albumnyi Sabatont "tárazok be" (a Sabaton az egy ilyen "harci metál", szerintem lejjebb írok majd róla, mert még én sem tudom, hogy mennyire vagyok komoly rajongójuk... ).

Ennek okát azért nem annyira nehéz megfejteni: szeptemberben kitör az iskola, tehát az összes állásom és önkéntes állásom újra aktív lesz. Nehéz idők jönnek, bizony - észben tartani, hogy mit mikorra kell megcsinálni, egész nap hajtani, teljesíteni, nem teljesíteni (egy pszichológusnak nem épp teljesítménymotviációt kell bevetnie a munkájához), türelmesnek lenni, konfliktust vállalni, satöbbi, szóval jön minden. Nem mondanám, hogy másoknak kisebb terhei vannak, de a felismerés, hogy lehetne ez keményebb is, nem csökkenti az anticipált stresszt. Az előző félévemet - amely során sikerült a blogot is elhanyagolni - tekintve össze kell szednem magam, be kell osztani az időt, össze kell szedni a motivációt.

Ez a fajta életvezetés jól elhelyezhető pár elméleti keretben, még nem döntöttem, hogy mennyire örülök annak, amit megállapítottam magamról a kérdésben. De most nem is ez foglalkoztat, hanem az, hogy mi és hogyan segít nekem abban, hogy egyben tartsam magam a szorgalmi időszakban. A kávé persze evidens, mint "energiaszabályzó" anyag, de mint tudjuk, a lélek is rengeteg erőforrást tartalmaz, csak valahogy elő kell hozni. Tapasztalataim szerint a "harci metál" kiváló eszköz ezen rejtett erőforrások felszabadításához.

Hogy működik? 

"Ha az ég szakadna is le ránk, mi megtartanánk a lándzsáink hegyén!"

Francia lovagok a nikápolyi csata előtt 

(G. Regan: Nagy katonai baklövések)

...hát éppen ezen gondolkozom. Először is, a zene, legalábbis a könnyű zene szerintem valahogy a Gyermeki énállapoton keresztül hat. Az énállapotokról szívesen írok mostanában, legutóbb a Lázadás c. bejegyzésben ismertettem őket. Egy kicsit most tovább gyarapítom az ezzel kapcsolatos információkat.

Ez a Gyermeki énállapot tényleg a gyermekkorban gyökerezik, hogy az elmélet alkotója, Berne fogalmaz, "mindannyinkban lakik egy kisfiú vagy egy kislány, aki pontosan úgy érez, gondolkozik, cselekszik, beszél és reagál, ahogy mi magunk tettük gyermekkorunkban." Hangsúlyozza, hogy a Gyermeki énállapot nem összetévesztendő a gyerekességgel, sőt, igazából pont ez a személyiség legértékesebb része. Ha jól értelmezte az elméletet, akkor azért, mert nagyon sok érzelem, energia van benne. Szegény nem is túl valami racionális, ezért jobban is ért a képek, zenék és egyszerűbb szövegek, rímek, ritmus nyelvén (ezt már nem a könyvben olvastam, hanem a kollégáimmal való beszélgetésekből szűrtem le). Az önmagáról kialakított képe is olyan kidolgozott és reális, mint amilyen egy öt-hatévesre jellemző; tehát vannak benne indokolatlanul optimista hiedelmek, mint például "elbűvölő vagyok", vagy - hogy rátérjek a saját esetemre - "legyőzhetetlen vagyok".

Ha az élet kemény veled,
ne azt mondd: miért én?
Azt mondd: tégy próbára!

Visszagondolva, nem sok tényre emlékszem, amely alátámaszthatta volna a gyermekkori omnipotencia-érzésem, de ettől még tagadhatatlan, hogy nagyon is megvolt. Mentségemre szóljon, hogy nem voltam vele egyedül, és a szakirodalom szerint ez abban a korban rendben is van. Ez az omnipotencia-érzés úgy jellemezhető, hogy ilyenkor azt gondolod, hogy bármire képes vagy, csak az akaratodon múlik. Te definiálod a korlátokat, te döntöd el, hogy mennyi energiád van, és semmi sem lehetetlen. Ide neked az oroszlánt, legyűröd rögtön!

Sejthetjük, hogy ebben az életérzésben olyan energiák lakoznak, amelyek jól jönnek egy olyan embernek, aki több fronton próbál teljesíteni. Ha Felnőtti énállapotból nézzük ennek az embernek az élethelyzetét, akkor még az is lehet, hogy az elején kedvünket veszítjük. A Felnőtt tárgyilagos és racionális, tehát szépen rendesen megtervezi, hogyan lehet az adott élethelyzetben hatékonyan működni. De olyan kis pszichodinamikus segédeket, mint amilyen az érzelem és a motiváció, nem nagyon tud adni. Valahogy tehát el kell intézni, hogy a Felnőtt "célozzon", de a gyerek "adagolja a lőszert", csak hogy hű legyek a bejegyzés címéhez.

Ehhez jól kapcsolódik egy korábbi, érettséggel, hárításokkal foglalkozó bejegyzés (A gyáva). Ebben az írásban a méltán kötelezőnek feladott Haan-cikkből dolgoztam, amelyben a regresszió megtalálható mint hárítás és megküzdés is. Jelen esetben akkor beszélünk a hárítás értelemben vett regresszióról, ha én komolyan hiszek benne, hogy bármire képes vagyok, végtelenek az erőforrásaim, stb. Ez esetben ugyanis tagadom a valóságot. A megküzdés, amit Haan ego-regressziónak ír, azt jelenti, hogy a tényekkel szembenézek, csak tudatosan lejjebb megyek egy szinttel. Például ha elmegyek bulizni, akkor úgy viháncolok, mint egy gyerek, de ha ugyanebben a buliban valaki rosszul lesz, azonnal össze tudom magam szedni, hogy megoldjam a helyzetet. A most boncolgatott zenélős esetben pedig: elfogadom a határaimat, de aktívan tesztelgetem őket, a régi érzelmi töltést felhasználva. Egy metaforával élve az ego-regresszió olyan, mintha lemennék a pincébe tüzelőért, de maga a tűzgyújtás művelete a magasabb szinten van. A pincéhez pedig a Sabaton nívós munkássága szolgáltatja a kulcsot. 

Mutasd meg mit hallgatsz, megmondom ki vagy!

Sráckoromban minden ismerkedésnél elhangzott a kérdés: "mit hallgatsz?" Akkoriban a zene egészen más szerepet kapott az életünkben. Egy egész szubkultúra szerveződött köré, egyedi értékrenddel, szabályokkal. Identitást, personát adott nekünk, azaz valamit, amit bemutathattunk a világnak, hogy kik akarunk lenni.

Manapság, ha felnőttekkel beszélek csak mellékesen kérdezem őket arról, hogy mit hallgatnak szívesen. Bár az ízlés ebben a korban is sokat elárul az emberről, de nem definiálja. Mivel már nem is olyan fontos része az identitásnak, heterogénebb is az ízlés.

Viszont ezt az ego-regressziós elméletet végiggondolva, lehet, hogy mégiscsak érdemes volna nagyobb jelentőséget tulajdonítani annak, hogy ki mit hallgat. A personáról már nem nagyon árulkodik, viszont betekintést ad abba, hogy milyen "tüzelővel" működik az illető, milyen érzelmeket akar előcsiholni a Gyermekijéből (legalábbis én az ego-regressziót úgy tudom értelmezni, hogy ilyenkor az egyén átadja a gyeplőt a Gyermeki énállapotnak).

Ezen a ponton felmerült az ún. Sorskönyv. Az elmélet szerint nagyjából hatéves korunkig kitaláljuk, hogy hogyan fogunk élni, nem kis mértékben a szülői - nem is igazán tudatos - nevelésre alapozva. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy "tűzoltó leszel katona", hanem hogy milyen életstílust, játszmákat, célokat, küzdelmeket választunk majd magunknak a későbbiekben. A választást ugyanis a Gyermeki nagyban befolyásolja. Na mármost, mint feljebb írtam, még nem döntöttem el, hogy az eszmefuttatásom mentén kialakult önismereti kérdések mennyire örömteliek a számomra. Lehet ugyanis, hogy rossz a sorrend: nem arról van szó, hogy belekerültem egy kihívásokkal teli élethelyzetbe, amelynek megoldásához segítségül hívtam a Gyermeki "na majd én megmutatom" énemet. Hanem valójában az történik, hogy a Gyermeki "na majd én megmutatom" énem alakította ki ezt az élethelyzetet, és ezen keresztül a zenei ízlésemet is. Azon kívül, hogy hátborzongatónak hangzik, hogy a hat éves énem hozza a felnőttkori döntéseimet, ez azért mintha emlékeztetne az Ikarosz-komplexusra is (írtam róla egy régebbi bejegyzés végén)...

Ja igen, ígértem, hogy mesélek a bejegyzés titokzatos szereplőjéről, a Sabatonról. Ez egy svéd power-metal (ezt a stílust általában némi freudi szemlélettel úgy szoktam definiálni, hogy felnőtt férfiak ódákat írnak a saját péniszeikhez) együttes, ami az elmúlt kb. 10 évét azzal töltötte, hogy emelkedett, eposzi magaslatokba illő számokba foglalta a történelem nagy háborúit, amik persze borzasztóak és véresek voltak, meg minden, de hősöket neveltek, akiknek helytállása legendává vált, megacélozták a férfi akaratot, erényeket, és persze soha ne legyen több háború, de ha valami többé akarsz válni, akkor lépj be a seregbe...

Ismertetőül berakom ide az egyik számukat, de vigyázzatok, ha túlságosan belemélyedtek a munkásságukba, akkor mellékhatásként előfordulhat, hogy le akarjátok rohanni az egyik szomszédos országot...

Habeas corpus

Készül az új bejegyzés, de most igazából inkább sztorizgatós hangulatban vagyok, mint elmélkedősben. Az elmúlt héten szárnyra kapott pár hír, amelyeknek központjában erőszakos bűncselekmények és áldozataik vannak. Olvasgatván a kapcsolódó cikkeket, számomra kiszűrődik egy jó adag kétségbeesés, elidegenedés is. Az az érzésem - és nem éppen új keletű - hogy a polgárok nem igazán érzik, hogy a rendszer az ő oldalukon áll, és számíthatnak rá, ha baj van.

Eszembe jut erről pár történet, főleg egy 2008-as kutatásból vannak, amelynek során az ország börtöneiben interjúztunk drog-témában. A hosszú és komplex interjúk során volt lehetőségünk ismerkedni a fogvatartottakkal is (főleg, mivel időnként meg kellett tanítanunk őket írni-olvasni), némelyik sztori passzol a mostani eseményekhez.

Ámokfutó

Az első eset az alighanem már mindenki számár ismert "combinós gyilkosság". A történet lényege, hogy egy paranaoid-skizofrén beteg látszólag random kiválasztott egy embert a Margit híd budai hídfőjénél, és belökte a villamos elé. Az áldozat a helyszínen meghalt.

Már csak szakmai szempontból is érdekelt, hogy mi lesz az ügyből, hogyan próbálják az emberek és a média helyreállítani a világ rendjét, keresni a felelősöket, emberi és rendszerszintű mulasztásokat. Nem volt olyan nehéz azért kérdéseket megfogalmazni, hiszen az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) bezárása óta azért egy-két jámbor ember megjegyzi időnként, hogy amúgy jópár súlyos beteg kóvályog az utcán ellátatlanul. Egy klinikai pszichológia-szemináriumon azt hiszem az egyik hozzám hasonlóan cinikus haverommal össze is súgtunk, hogy "ezzel is csak akkor kezdenek majd foglalkozni, amikor az egyikük kinyír valakit". És valóban, évek óta most hallom először újra az OPNI nevét, a helyét, ahová "ezeket el lehetett zárni".

Ez az "elzárni" attitűd háttere elgondolkodtat. Nem is az ilyen felkapott ügyeknek köszönhetően, hanem mondjuk a "sajátos nevelési igényű" gyerekek miatt, akikkel dolgozom. Ez az SNI egy hatalmas gyűjtőfogalom, amelybe beleférnek a legszeretetreméltóbb és legkevésbé szeretetreméltó gyerekek is, mivel csak később, felnőttkorban mondják ki, hogy valakinek egy türelmesebb iskola, valakinek meg egy a börtön az a környezet, amely megfelel sajátos nevelési igényeinek.

Ezzel a türelmes, igazságos hozzáállással nem mindig könnyű azonosulni, akad azért olyan gyerek, akiből senki sem kér többet, mint amennyi feltétlen muszáj, olyan, akiről titkon azt gondolják a szakemberek, hogy "el kéne zárni", még ha átvitt értelemben is. Azt hiszem ez egy nagyon bonyolult belső konfliktus, amiben benne van, hogy igazságos akarsz lenni, és gyógyítani/nevelni akarsz, nem büntetni, próbálsz empatikus lenni, és elhinni, hogy az illető tettei mögött egy betegség áll, és nem az amúgy is nehezen megfogható fogalom, a szabad akarat. Más felől, neked nagyon rossz együtt élni ezekkel az arcokkal, leszívják az energiád, bántanak, kihasználnak, sőt, a durvábbaktól egyenesen félsz. Azt kívánod, bárcsak máshol lennének, egy olyan helyen, ahonnan nem jöhetnek át a te világodba. Sőt, nem csak védekezésnek, hanem egyenesen büntetésnek szánod ezt az elzárást, cserébe a szemétségeikért.

Annyira nem vagyok rajongója a devianciáknak, ezért sem műveltem ki magam komolyabban sem klinikai-, sem kriminálpszichológiából, sem addiktológiából. Éppen ezért azt hiszem keverednek a fejemben a szakmai és személyes vélemények, amikor megpróbálom megkülönböztetni az "útról való letérés" erkölcsi és pszichés verzióit. Nem is tudnám megmondani, hogy a személyes véleményem vajon az átlag emberéhez, vagy egy segítőfoglalkozásúéhoz van-e közelebb, amikor ezekről a tűréshatáron túli, esetleg veszélyes emberekről van szó. Törékeny egyensúly ez. Szerintem azért törékeny, mert amint kilendülsz valamelyik irányba (azaz túl megértő vagy túl elutasító leszel), magad is letérsz az utadról, azaz deviáns leszel. Azt hiszem, ez valami közkeletű probléma, hiszen egy csomó filmben ezt a kilendülést próbálják elérni a hősnél a főgonoszok (lásd a Nolan-féle Batman vs Joker dinamika). A hőstörténetek elemzői mindig fel is hívják a figyelmet rá, hogy a hős csak erkölcsileg halhat meg, testileg igazából nem. Ilyesmi játszódik le bennünk, amikor azon gondolkozunk, hogy mondjuk a combinós gyilkost feltétlenül muszáj-e még valaha emberek közé engedni. Saját élményről a Versusban írtam e témában.

Erről az igazságosság-büntetés-bosszúállás témáról beszélgettem ezzel a haverommal, akivel a klinikai szemináriumon cinikusan összesúgtam. Jött ő is a börtönbe kutatni, és ő is találkozott vicces alakokkal. A "legijesztőbb eset" díjat azért szerintem én kaptam volna. A fegyházban a véletlenszám-generátor kisorsolta azt a fogvatartottat, aki több időt töltött hűvösön, mint odakint. Azt hiszem maga a börtönigazgató javasolta, hogy generáljunk inkább egy másik véletlenszámot, de a kutatási szempontok miatt erre nem kerülhetett sor. Oké, akkor legalább férfi menjen be hozzá. Meg legyen a közelben őr. Közelebb, mint az eddigieknél... Szóval mindenki mondta, hogy ez a pasas nagyon gáz. Ezt én is hamar megerősítettem, mivel a kisugárzása mondhatni alkalmas volt a nyugalom megzavarására. Ő volt az egyetlen olyan fogvatartott, akinél az interjú során végig a kezem ügyében volt a bejáratnál kapott riasztó, hátha próbálkozik valamivel. Elmondta, hogy neki papírja van arról, hogy disszociatív személyiségzavaros. Meg egyébként a testi sértés összes változatáért elítélték már, a "súlyostól" a "halált okozóig". Az interjú során beszélt össze-vissza, a végén el is árulta, hogy szinte mindenhol hazudott. De nem ez volt a kellemetlen. Az utolsó kérdés valami olyasmi volt, hogy volt-e már olyan, hogy nagyon erős indulatot, idegességet élt át itt bent.

"Igen! Most!" - villant fel a szeme.

 "Értem. Szerencsére már nem bosszantom tovább, mert épp végeztünk." - vettem elő a legnyájasabb mosolyomat.

"Nem végeztünk!" - vakkantotta.

"Tehát szeretne még mondani valamit?" - kérdeztem semleges hangon, miközben az ujjam észrevétlenül a riasztó gombja közelébe került, hátha nekem ugrik ez a derék polgártárs.

"Nem. De ha még itt várunk, akkor az őrnek nem lesz ideje elmenni kávézni." - felelte. De nem valami csibészes vigyor volt az arcán, inkább afféle szadista öröm, hogy még egy kis apró rúgást bevihet fogva tartóinak, akik valószínűleg már amúgy is imádták, hogy ott állnak az ajtó előtt a jó hosszúra nyújtott interjú miatt. De legalább nem engem akart szívatni.

Ennek ellenére sem kedveltem meg a pasast. A haverommal, aki inkább klinikai szakirányban gondolkodott, azon elmélkedtünk az esti sör mellett, hogy az illető miért fegyházban van, és miért nem az IMEI-ben (Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet). Végülis ha beteg, akkor nem ilyen idilli körülmények között kellene büntetni kvázi-életfogytig (akkoriban az életfogytiglan nem azt jelentette, hogy akár életed fogytáig is bent héderozhatsz), hanem legalább meg kéne próbálni meggyógyítani, hogy egy kicsit is értelmes életet élhessen. Itt azonban hamar előjött a kárörvendő vigyor, hogy már csak azért is lenne előnyös ez, mert az IMEI-ből állítólag tényleg csak zsákban jönnek ki az emberek, hiszen nincs pszichiáter, aki azzal hazardírozna, hogy gyógyultnak nyilvánítja őket. Rájöttünk, hogy egyáltalán nem annak szurkolunk, hogy a pasas meggyógyuljon, hanem annak, hogy sohase kerüljön vissza a társadalomba. Nem nagyon érdekeltek a jogai, a tragédiája, pedig leendő szakemberként sejtettük, hogy nem lehet valami boldog, és a gyerekkora feltételezhetően olyan volt, amihez képest a Twist Olivér maga a High School Musical. Nem volt bennünk valami sok empátia vagy segítő szándék. Bizonyos értelemben deviáns nézeteket vallottunk. Úgyhogy ittunk is még egy sört...

Igazságosztó

Szóval, az előző anekdota hősét kivonta a forgalomból a rendszer, és mi nagyon örültünk. Nem nagyon foglalkoztattak olyan kérdések, hogy ez az illetővel szemben mennyire igazságos, bőven megelégedtünk azzal, hogy a társadalommal szemben tutira az. Úgymond gyakorlatiasan kezeltük a dolgot.

A Különvélemény c. filmben már akkor tudtak egy
bűntényről, amikor még el sem követték

De azért van úgy, hogy a rendszer nem ennyire gyakorlatias. Néha egészen egyértelműnek tűnik a tényállás, de mégsem mozdulnak a dolgok. Például itt ez a combinós gyilkos, vagy 2009-ből a pécsi egyetemi ámokfutó. Őket látta szakember, aztán valahogy mégis sikerült szabadon őrjöngeniük. Akkoriban egy küszöbön lévő öngyilkosság miatt próbáltam utánajárni, hogy mégis mi kell teljesüljön ahhoz, hogy valakit akarata ellenére kezelésbe vegyenek? Hát, nem egyszerű. Ahhoz, hogy eljuss az ellátásba, vagy magadtól kell menned, vagy annyira be kell kattanj, hogy a mentők vigyenek be. Utána el is engednek egy rövid idő elteltével, ha akarod. Azzal, hogy bent tartanak, eléggé belepiszkálnak a személyiségi jogaidba, és úgy, hogy igazából nem követtél el semmit, ami törvényt sért, ez elég problémás... Az akkori törvényeket olvasva az jött le nekem, hogy hiába tudjuk valakiről, hogy veszélyes, neki is vannak jogai, ami megakadályoz minket abban, hogy cselekedjünk. Úgyhogy ülünk ölbe tett kézzel, és várjuk, hogy okot szolgáltasson rá, hogy rá kényszerítsük a gyógyulást (ami így leírva elég kifordított elképzelésnek hangzik...).

Ez persze a jéghegy csúcsa, hiszen egyáltalán nem csak a zavart embereknek jut eszébe, hogy megölnek valakit mondjuk szerelemféltésből. A mélységben sokkal kuszább a helyzet. Ott van példának a családon belüli erőszak: megoldható, hogy ne jöjjön mentő, hogy senki se tudjon róla. Vannak emberek, akikről tudod, hogy hazamennek, és végigverik a családot, ha ma nem, akkor a jövő héten - de ahogy a gyógykezelést, úgy a családterápiát se lehet rájuk kényszeríteni. Sőt, igazából a kevésbé baráti testületek, azaz a zsaruk se nagyon tudnak ezzel mit kezdeni. A héten a Facebookon terjedt egy történet, amiben egy lány mesélte el, hogy az exe megverte. Meg se próbálom kitalálni, hogy hazugságról van-e szó, hiszen még ha ez az is, akkor is ott van helyette egy csomó valódi eset. Egy cikkben azon elmélkedtek a sok megosztást kapott történettel kapcsolatban, hogy fel se merült, hogy az illető a rendőrséghez fordul (amit a cikk szerint később mégis megtett), helyette az internetes közösséghez fordult. Ez nem épp arról árulkodik, hogy a lányban nagy bizalom van az igazságszolgáltatás iránt. Erről a kiábrándultságról elég sokan szoktak írni, vérmérséklettől függően. Egyesek visszahúzódnak, és növelik a megoldott ügyek számát azzal, hogy el se indítják az ügyet, mások leisszák magukat és dühöngenek, páran pedig úgy döntenek, hogy felülvizsgálják ezt a társadalmi szerződést, és majd ők rendet raknak.

Ebben a kutatásban egész könnyen az interjú végére értem egy másik fogvatartottal. Halkszavú, intelligens ember volt, barátságos, összetett mondatokban beszélt, értette a kérdéseket és pontos válaszokat adott. Szóval nagyon kilógott a sorból. Kérdeztem, hogy mégis hogy került ide? Azt mesélte, hogy az egyik hölgyismerősüket bántalmazta a volt pasija. A rendőrség valahogy nem tudott hatékonyan közbelépni, nem tudom már, mi volt pontosan, lényeg a lényeg, a srácok elhatározták, hogy akkor majd ők megoldják a dolgot. Összeálltak páran, és meglátogatták a pasast, hogy figyelmeztessék, baj lesz, ha nem áll le. Valahogy sikerült elszámítani a dolgot, mert a célpont nem volt egyedül, és történetesen a társasága sem riadt vissza az erőszaktól. Amikor a rendőrök kijöttek, a srác még meg volt győződve róla, hogy végül jól sül el a dolog, hiszen valami miatt már bevihetik a megmentendő hölgy exét. Az igaz, hogy őt is bevitték, de végül ezt a srácot vették elő önbíráskodásért. A srác ezt nem bírta elfogadni, úgyhogy megszökött, ami csak súlyosbított a helyzetén. Lényeg a lényeg, a hölgyet bántalmazó ex szabadlábon maradt, a sráccal meg ugye egy börtönben beszélgettem erről. No persze lehet, hogy hazudott. De miért pont ezt? Mert tudja, hogy manapság egy ilyen sztori nagyon is hihető...

Renegát

"Mindég az állat első bennetek,
És csak midőn ezt birád csitítni,
Eszmél az ember, hogy nagy gőgösen
Megvesse azt, mi első lényege."

Lucifer, Madách: Az ember tragédiája

Az első történetben az volt a deviancia, hogy gyakorlatilag exkommunikáltuk a fogvatartottat. Induljunk ki abból, hogy mi amúgy hiszünk az emberi jogokban, akár még ki is állnánk értük - nos az övéiért nem. Nekünk mindegy volt, hogy diagnosztizált beteg (ami szintén lehet kamu, bár a fogva tartói szerint tényleg zakkant) vagy szimplán gonosz, menjen csak a levesbe, és ne kelljen tartani tőle többet. Egy kicsit talán deperszonalizáltuk is, mert ugye ez nem személyes, mi nem tőle akarunk megszabadulni, csak egy veszélyforrástól (a tartalomelemzés-tanárunk szerint direkt ilyen személytelen a katonák nyelvezete). Így utólag persze világos, hogy afféle szorongással próbáltunk így küzdeni, hiszen bele tudtunk gondolni, hogy ez a pasas is csak úgy került be, hogy már megölt valakit, tehát ilyen időzített bombákból van még egy pár...

A másodikban a devianciát igazából a fogvatartott képviselte, de megmondom őszintén, tudtam azonosulni vele, és csodáltam is, hogy a héten bemutatott asszonyverőt nem csapta meg senki. Ő a fent említett szorongás enyhítését nem a rendszerre bízta, hanem a törvénnyel szemben úgy döntött, hogy majd ő intézkedik. Talán itt nem is az a frusztráció oka, hogy már csak veszélyforrást, és nem egy embert lát magával szemben, hanem hogy a rendszer nem különíti el őket ugyanígy, és ugyanolyan jogokkal ruházza fel őket, holott az "antagonista" már kilépett ezek közül a keretek közül. Úgyhogy ő is kilép közülük, lényegében utána megy az "árnyékba" (megint rátaláltunk Jungra...?), hogy most már az ellenfélnek is legyen mitől félnie. A rendszer szemében így azonosul az ellenféllel, ugyanabba a kategóriába tartozik, bár ő maga úgy véli, hogy ez az azonosulás valójában nem történt meg, sértőnek is találja a dolgot. A frusztráció abból származik, hogy az előírt eszközök korlátozottak, de a deviánsok meg számára is tiltottak, pedig ő igazából jó...

Mindkettőben megvan az a pozíció, hogy "aki engem bánt, vagy rám veszélyt jelent, direkt vagy indirekt módon, az kiiktatandó". És tökmindegy, hogy miért fenyeget, az ilyen oknyomozás nem előzi meg a bajt. Ez vitán felül áll, ez amolyan velem-vagy-ellenem kérdés: ha megvédenek a fenyegetéstől, és az én jogaim 100%-ban győznek az ellenségem jogai felett, jól van. Ha ez nem történik meg, akkor onnantól kezdve már az igazságszolgáltatás is a "másik oldalon" áll.

No persze van jó deviancia is, hiszen az útról jó irányba is le lehet térni. Egy elfuserált jogrendszerben nem tudom, mennyire baj, ha "kompenzáljuk" a hibákat. Azt viszont sejtem, hogy ez nem egy veszélytelen dolog. Ahogy az illusztrációnak használt képekből már rájöhettetek, ez a szembenállás a jó öreg szuperhősös filmekre emlékeztet, amikor van a rendszeren kívül egy hős, akit nem tartanak vissza a szabályok, de mégis jóra használja az erejét. Ilyen platóni bölcselkedésbe foglalva: az ideák világában Batman és Joker valószínűleg mindig is antagonisztikus ellentétet képviselnek, hiába próbálkozik az utóbbi, hogy megingassa ezt a hitet. A mi világunkban viszont attól tartok, hogy Batman a Magyar Gárda egyenruháját ölti fel, és könnyebben válik - tényleg - bukott hőssé, mint azt valaha gondolta volna.