Évadzáró

Az előző bejegyzés közzétételekor pont egy éves lett a blog. A szokások mégis azt kívánják, hogy a naptári év végére időzítsem az elmúlt esztendővel, meg úgy általában a zárással kapcsolatos gondolatokat.

Az év utolsó bejegyzése - mint ahogy a fél internet is mostanában - az önelemzésre, meg az átgondolt célok kitűzésére kívánja felhívni a figyelmet.

A kibicnek semmi sem drága

Két férfi találkozik a utcán. Azt kérdi az egyik a másiktól:

- Mi van veled?

- Hú, ne is kérdezd! Pszichológushoz kell járnom, mert éjjelente bevizelek.

- Tyű, ez komoly! Jobbulást! - Elköszönnek, majd eltelik egy hónap, amíg újra összefutnak.

- Szevasz, öregem. Hogy vagy?

- Sokkal jobban!

- Remek! Tehát már nem vizelsz be éjszaka?

- De igen! De most már büszke vagyok rá!

Rögtön az elején kezdem az elmélettel, de csak röviden, mert ez nem igazán a tanulás időszaka.

Nemrégiben fejeztem be egy munkámat, amelyben szóba kerültek a explicit és implicit célok is. Tömören megfogalmazva, az explicit alatt a formális, "hivatalos" célokat értem, egy célállapotot, aminek az eléréséért elkezdek dolgozni. Implicit cél alatt azt értem, amelyek amolyan járulékos előnyök, de maga a folyamat nem konkrétan róluk szól, nem ezek megvalósulását tűztem ki.

Például ha elmész pályaválasztási tanácsadásra, akkor az az explicit cél, hogy a folyamat végére jobban átlásd ezt a kérdést, és össze tudj magadnak rakni valamilyen jövőképet a munkaerőpiacon, az implicit cél meg az, hogy közben a személyiséged is fejlődjön. 

Amikor életvezetési tanácsadással foglalkozom, akkor jellemzően a tervezettséggel, a jól definiált SMART-célokkal piszkálom a klienseimet. A jól átgondolt cél teszi lehetővé, hogy a közös munka ne egy drága baráti beszélgetés legyen, hanem tényleg haladjunk valami felé. Például ha azzal mész pszichológushoz, hogy "szeretnék boldogabb lenni", akkor valószínűleg még fogtok dolgozni azon, hogy mit is lehet várni ettől az egésztől. Ezt a SMART-célt szerintem jól lehet ilyenkor használni, bár kell hozzá némi kreativitás, mert eredetileg nem a pszichológia területének szánták (eleve gyanús, hogy mozaikszó). Nagyjából így néz ki:

• Specifikus: azaz egy konkrét, jól megfogalmazható célállapotot tűz ki
• Mérhető: lehet, hogy egyszer írok a pszichológiai mérésekről, de a humánosoknak sok lesz a matek, a reálosok meg csapkodni fogják a térdüket a röhögéstől. A mérhetőség alatt itt megelégszünk azzal, hogy világosan eldönthető-e, hogy megvalósult-e, illetve milyen mértékben.
• Attraktív, magyarul vonzó. Az ember azt gondolná, hogy a saját célja motiválja az embert, de - főleg, ha amúgy nincs valami jó passzban - ez nem evidens. Időnként hallani olyat például, hogy "szeretném elfogadni a magányomat".
• Reális, megvalósítható.
• Terminált, vagyis időponthoz kötött, tudjuk, hogy mikorra kell megvalósulnia. A " majd" könnyen jelentheti, hogy "soha".

Ezek alapján időnként érdemes elmélkedni azon, hogy mit várunk a dolgainktól. Én most konkrétan az elmúlt év bloggerkedését teszem meg nyilvánosan.

Alapító okirat

"Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam."

Babits Mihály: A lírikus epilógja (részlet)

A legelső bejegyzésnél még annyira bizonytalan voltam, hogy nem is nagyon osztottam meg. Ez nem valami meglepő, mivel a hosszas töprengés és ötletelés után se definiáltam pontosan az új projektem céljait. Írtam ugyan mindenfélét, de az inkább arról szólt, hogy mit nem akarok, elvégre kritizálni könnyű, alkotni nehéz.

Szóval, milyen célokat tűztem ki egy éve?

1, A könnyű út
2, Az én utam

Explicit célként alighanem a reklámot nevezhetnénk meg. Szép dolog, ha segíteni tudsz másokon, de ha senki nem tud erről, akkor végülis senkinek sem fogsz segíteni, meg ahogy a Macskafogóban mondták, "mehetsz vissza a balettba ugrálni". Más kérdés, hogy ha reklámozol valamit, akkor illik konkrétumokat felkínálni, legalább annyit, hogy mit, mikor, hol és mennyiért adsz. Szóval ez a cél valahogy nem tűnik megvalósultnak.

A második explicite megfogalmazott cél az ismeretterjesztés volt, noha bevallottan én se tudtam, hogy ez pontosan mit takar. De legalább volt egy megfogható probléma, amit anno a diplomaosztón "humán Mekk mesterekként" írt le a dékánunk. A lényeg az, hogy ennek a dolognak is van egy piaca, és mint tudjuk, a piac diktál. A piac kényelmes megoldásokat diktál, amire páran reagálnak is, csak nem fejlesztésekkel, hanem bóvlival (mókás, hogy egy konkrét esetre volt szükség ahhoz, hogy elegendő tettvágyat érezzek az írás elkezdéséhez). Valahogy úgy éreztem, hogy bele kell trollkodnom ebbe az álomvilágba, mondván, hogy "nem, a lelki munkát nem lehet ilyen könnyen megúszni". A legjobb eszköz erre a célra annak tűnt, hogy kerülöm az "én szakember vagyok, és majd megmondom, hogy mit kell tegyél ahhoz, hogy neked jó legyen" attitűdöt.

És itt jönnek az implicit célok. Egyrészt célom volt képviselni egyfajta emberi és szakmai alázatot, révén ezeket igen fontos erényeknek tartom. Azt hiszem, időnként még mindig keverem az alázatot a határozatlansággal, többek között ezért sem sikerült a fent olvasható elvek szerint megfogalmazni a célokat, és eldönteni, hogy mit is akarok én ezzel az egésszel. Visszatekintve, szerintem a blog címe is ebből született...

Ez az alázat megkövetelte, hogy személyes nézőpontból írjak, az állítások ne a "Szakmáé" legyenek, hanem csak a szakmai anyagra támaszkodó magánvélemények. Talán mégsem alázatról, hanem nárcizmusról lehet itt szó, mert ennek következtében én lettem a blog állandó főszereplője.

1, Amit gondolok
2, Amit mondok

Ez utóbbi annyira nem lep meg. A gyakorlatból azt tanultam meg, hogy igazából minden, amit csinál az ember, az róla szól, legfeljebb ezt sosem tudatosítja. Nincsenek véletlen mozdulatok, reakciók, mondatok. Még a szerepjátékos időkben elhatároztam, hogy ha ez már úgyis elkerülhetetlen, akkor igyekszem tudatosan megfigyelni és értelmezni az alkotásaimat. Végülis így valósul meg az egyik leglényegesebb implicit cél: az önfejlesztés. Amikor elkezdtem, elhatároztam, hogy rászoktatom magamat a gondolataim rendszerezésére. Ennek céljából igyekeztem összefűzni őket nagyjából követhető írásokba, és ezáltal - ahogy később fel is merült - jobban átgondolni a munkában és a való életben tapasztaltakat, elsősorban szakmai szempontból. Néha egészen meglepődtem, hogy milyen intellektuális vágányokra, felismerésekre terelnek az asszociációk. Gondolom olvasni is meglepő volt, sőt, alighanem kissé zavaros és dagályos is. Mentségemre próbálom felhozni, hogy ennél még többet tudtam volna firkálni, ahogy ráéreztem, hogy a "minden mindennel összefügg" tézis meglehetősen közel áll a valósághoz.

Köszönet

"A legnagyobb ajándék amit a másiknak adhatsz,az a tiszta figyelmed!"

Ennél jobb idézetet nem találtam. Egyszer olvastam egy olyat is, hogy "a legértékesebb ajándék, amit mások adnak neked, az az idejük". Van benne valami.

A fent leírtak szerint az elmúlt évben inkább utcazenészként tevékenykedtem, mint komoly cikkíróként: ha volt valami téma, ami megihletett, nosza, írtam róla valamit, majd nyilvánosságra hoztam, hátha tetszik valakinek. Az utcazenésznek aprót dobnak a kalapjába, amit átvitt értelemben én is megkaptam, mégpedig figyelem és ráfordított idő, időnként építő kritika formájában. Jól átgondolt célok nélkül kicsit nehéz kiértékelni a kalapban lévő apró mennyiségét, úgyhogy csak megérzésre tudom azt mondani: számomra értékes. Kb 5600 oldalletöltés jött össze egy év alatt, ennek egy része a saját ellenőrzés, nem kis hányada a keresőprogramoké, de alighanem egy jó része mégiscsak hús-vér emberekhez tartozik, akik időt áldoztak az írásaim végigolvasására. Én is szoktam más oldalakat böngészni, az alapján sejtem, hogy nem egyszerű ilyen terjedelemmel megküzdeni. Épp ezért megtisztelve érzem magam.

Azt hiszem, ezt a sok "aprót" be tudom abba fektetni, hogy tovább fejlesszek magamon meg a blogon.

Évadzáró

Nem tudom, hogy hány szempontból fogom végignézni a 2013-as évem eredményeit, munkáit. Azt azért tudom, hogy sokat számít. Egyrészt az ember így megélheti önmagát egy folyamatosan fejlődő személyként, észreveszi, hogy mégiscsak megtett némi utat, még ha az év során ez nem tűnt fel.

Aki követi a példát, és szán némi időt a múltra, annak van egy segédeszköz, egy kollégám osztotta meg. Itt elérhető: http://2014.lathatatlanegyetem.hu/

Ennek segítségével talán tervezni is egyszerűbb, és nem csak akkor kezdesz bele valamibe, amikor már kellően felhúztak ahhoz, hogy változtatni akarj!

Amiért a csengő szól

Nézd már, szenteste dátuma...!

No, hát egy hónap alatt végül csak sikerült eljutni egy bejegyzésig! Ha az elmúlt időszakot tömören össze kéne foglalnom, akkor a 24 című sorozat karácsonyi kiadása lenne a legjobb summázat: hajsza, drámai fordulatok, stressz, mindig meg kell találni valamit (csak nem bombát, hanem ajándékot)... Az év utolsó aktív hetei, amikor egyszerre találja ki mindenki, hogy "na még most gyorsan", "én már nem bírom tovább", "miért kell az utolsó héten is dolgozni", és hasonlók. 

Adventi (ehhez már késő) és karácsonyi (ez talán még meglesz) bejegyzés következik.

Kölcsönösség

Annak idején egy középiskolai tanáromnak nem nagyon volt már kedve a karácsony előtti utolsó órák valamelyikét megtartani, úgyhogy inkább beszélgetésbe kezdett. Azt kérdezte tőlünk, hogy szeretjük-e a karácsonyt, pontosabban ki az, aki nem szereti? Ezzel az egy kérdéssel jobban kiismerte az osztályba járók családi hátterét, személyiségét, mint egyes pszichológusok egy rakás teszttel. Többek között ezért sem szoktam bárkivel a karácsonyról beszélgetni, mert nem akarok belemászni a magánéletükbe, és persze a sajátomat sem szívesen tárom fel bárkinek.

A diákjaim viszont kezdeményezték mostanában ezeket a beszélgetéseket, ami nem meglepő, hiszen ez az aktuális. Ami meglepőbb, hogy simán hozzájárultak a komolyabb kifejtéshez is, ergo komolyan vették a témát. Természetesen rögtön ráharaptam a dologra, hiszen - ahogy anno a tanárom - nem kevés információ gyűjthető be, és nem kevés probléma piszkálható egy ünnep alkalmából; legalábbis nőnapkor már bejött az ötlet. Nem szeretek szentimentális lenni, de valódi élmény volt erről társalogni velük. Ahogy a nőnapnál, itt is megfigyelhető volt, hogy gyanúsan "felnőttes" gondolatokat fogalmaznak meg, amelyek aligha a sajátjaik, inkább úgy tűnik, hogy egy fontos személytől vették át őket. Legalább tényleg átvették, végiggondolták őket, hiszen tudnak rajtuk módosítani, ha szükséges, alá tudják támasztani az állításaikat érvekkel, szóval értik, hogy miről beszélnek. Ez egyébként nem annyira magától értetődő, például elég nagy bukta szokott lenni, amikor ugyanilyen beszélgetésekkel próbálkoznak politika terén. Az élmény egyébként azért lényeges, mert úgymond meghívtak maguk közé, hogy ne mint pszichológus, hanem magánszemély csatlakozzak ezekhez a beszélgetésekhez. Nekem pedig egyáltalán nem esett nehezemre elfogadni ezt a meghívást, simán át tudtam változni csoporttaggá egy kis időre. Ez a szimmetrikus viszony valahogy őszintébbé is tette a helyzetet, és valahogy azt a benyomást alakította ki bennem, hogy egészen valós, alapvető kérdéseket vetünk fel. Néhányat le is írok.

Napforduló

Szinte csoda, hogy mennyire evidens összefüggés van a személyiség érettsége és a karácsonyozó-stílus között (ez a szószörny közös kreatúra)! Vagy talán azért csodálkozom, mert nem én mondtam ki először a csoporton. 

Az érettség alatt itt a személyiség egyik legfontosabb funkcióját, a másokhoz való kapcsolódást értem. Akármennyire is eltorzította a fogyasztói társadalom, ez a "szeretet ünnepe" attitűd még mindig él. De hát mi is a szeretet? Mindenkinek ugyanaz? Definíció szerint talán, de megélt érzelmek, elvárások és szándékok, tettek szempontjából aligha. Egyébként ezt hívják szeretet-nyelvnek (Chapman), majd ha megint érzelgős hangulatban leszek, vagy van valami aktualitása, szerintem bővebben is írok róla. Szóval, kapcsolódás. Lényegi kérdés, hogy kihez próbálok közeledni. Ki ő nekem, miből érzi, hogy szeretem őt? Ő mit vár tőlem? Ki vagyok én neki? Ez utóbbi kérdés inkább rólam, az énképemről szól már.

Elgondolkodtató, hogy mennyire személyes az a kapcsolat, amikor ezek a kérdések lózungokkal megválaszolhatók? Hát ő a nagyanyám, tehát én vagyok az unokája, azt várja tőlem, hogy legyek kedves unoka, és látogassam meg karácsonykor (és töltsem ki a jelenléti ívet) és onnan érzi, hogy szeretem, hogy mondom neki. Mintha könyvből olvasnám. Inkább nem kísérlem meg elmagyarázni, hogyan képzelem el ezt a kapcsolatot személyesebbnek, inkább mondok egy - szóismétlés - személyes példát. Kissrác koromban azzal tudtam megörvendeztetni a nagyanyámat, hogy írtam neki verseket. Egyrészt értékelte az erőforrás befektetését, pontosabban azt, hogy ezt az időt és energiát az ő örömébe fektettem bele. Másrészt önmagában örömöt okozott neki, hogy a versem jobb volt az előző évinél, azaz demonstráltam a fejlődésem. Van itt egy kis érdekesség, ami nem jutott volna eszembe, ha az egyik srác nem mondott volna el egy saját sztorit: voltak olyan karácsonyok, amikor ő már rég tudta, hogy nincs Jézuska, de a szülei kedvéért eljátszotta, hogy még hisz benne. Így az egész család átélt valami varázslatot, amelyhez a gyerek konkrétan a naivitásával járult hozzá. Nagyon érdekesnek találom ezt a dinamikát: igazából a szülők voltak azok, akiknek erre a naivitásra igényük volt. Csak az ő korukban ezt már regressziónak hívják (ld. A gyáva), úgyhogy kivetítették a gyerekre (ld. Projekció). A gyerek meg fogta ezt, és eljátszotta a neki osztott szerepet. Ebből a szemszögből én is észreveszek valamit a nagyanyámnak írt versekben: mindig törekedtem arra, hogy aranyosak legyenek. Ugyan szándékomban állt profibbnak lenni az előzőhöz képest, de ugyanígy törekedtem a gyermeki ártatlanságra, bájra is.

Vajon a felnőtté válás az, hogy az ember már nem képes, vagy az, hogy nem hajlandó már eljátszani ezt a játékot?

Azért fontos kérdés ez, mert ez a karácsonyi varázslat szerintem tényleg a regresszióról szól, nem a gyermeki ártatlanságról. A beszélgetésbe beleszövődött az egyik pénzintézet reklámja is, amiből megtudhattuk, hogy milyen jó ötlet hitelt felvenni karácsonyi ajándékok vásárlásához. Ezt a témát is a diákok hozták fel, és komoly - bár aligha saját - ítéleteket is mondtak e hozzáállás, s úgy általánosságban a kommercializált karácsony és fogyasztói társadalom felett. Ez mondjuk nem lep meg, révén ők az a generáció, akik az előbb emlegetett ártatlan gyermeki világból rögtön egy gazdasági válságba léptek be. De hogy jön ide a regresszió? Igazat adok a diákjaimnak abban, hogy okos felnőtt ember nem azért vesz fel hitelt, mert karácsony van, hanem mert ezt kívánják a jól átgondolt érdekei, céljai. Itt a felnőtt a kulcsszó. Ahogy a fenti példában a szülők el akarták játszani a varázslatot, hogy van Jézuska, úgy eljátsszák itt, hogy ez a hitel nem olyan, mint a többi. Erre nem lehet ráfizetni, ezt nem kell úgy átgondolni, mert ez nem üzlet, hanem karácsonyi varázslat. Amolyan Jézuska-pótlék, engedély, hogy az ember újra gyerek legyen, és ne foglalkozzon a felnőtt világ fárasztó terheivel. A számla meg ugye úgyis csak 2014-ben jön meg... Ehhez hasonló gondolkodásmód mentén alakul a diéta is - ki akarnak fegyelmezett étrendet karácsonyra? Úgyhogy eljátsszuk, hogy a bejgli nem szénhidrátból van, hanem szeretetből, és ugye az nem hizlal...

Mindez még csak az egyik fele a kapcsolódásnak. A gyermeki oldala, amikor a világ tele van örömökkel, a terheket meg átveszi tőlünk valaki, ha más nem, akkor a Jézuska, noha annak inkább tavasszal lenne szezonja (fun fact: a beszélgetések során egyszer sem jött elő, hogy ez egyébként vallási ünnep). De eljön a gyászos nap, amikor el kell fogadnod, hogy az ajándékokat valójában a szüleid rakták a fa alá. Következésképpen nincs értelme drágább ajándékokat kérni, mint amiket ők ki tudnak fizetni (beszéltem egy gyerekkel, aki minden drága ajándékot a Télapóra és Jézuskára hárít, mert a szüleinek most nem megy jól a bolt...). Személy szerint nem emlékszem, hogy ez hogy alakult nálam, nem emlékszem valami nagy drámára. Gondolom az érettséggel együtt jár, hogy az ember magától rájön, hogy a varázslat nem valódi. Ez azonban csak az egyik fele a változásnak: ha minden jól megy, akkor rájössz, hogy nem csak te kaphatsz király ajándékokat, hanem adhatsz is. Most már nem kell eljátszani az aranyos kisgyereket, aki azzal szerez örömöt, hogy aranyos. Te is kitalálhatod, hogy minek örülnének a szeretteid, és megadhatod (nem, ez nem feltétlen jelenti azt, hogy megveheted) nekik ezeket az ajándékokat.

A konklúziónk tehát az volt, hogy ezzel a felnőtté válással veszítesz egy Jézuskát és némi csodát, de cserébe megkapod az ajándékozás örömét, meg a szimmetrikus kapcsolatokat (adsz és kapsz is). Ez utóbbi fejlődési fázisra jól rímel, hogy diákok bevontak engem a csoportba, azaz karácsony alkalmából már nem csodára, hanem kölcsönösségre vágynak.

Négy hét a kilövésig

"Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek

S vessem oda testem, hogy elégessenek,

Ha szeretet nincs bennem,

Mit sem használ nekem."

Pál apostol 1. levele a korintusiakhoz

A beszélgetések során tehát megfejtettük, hogy a karácsonyi ajándékozás, közös fadíszítés, készülődés rituáléjában rejlik egyfajta szimmetrikus-asszimetrikus kapcsolati tengely; azaz csoda történik velem, vagy csodát teszek másokkal.

Ez utóbbi, az ajándékozás felnőttkorra már mindenkinek szokásává válik, de nem mindenkinek jelenti ugyanazt. Ahogy korábban írtam, az ember ilyenkor néha eljátssza, hogy itt valami varázslat van, és a való élet szabályai nem működnek. Például a diszfunkciós családokban eljátsszák, hogy minden oké, és szeretik egymást. Itt nem az anyagiak, vagy a józan tervezésre való hajlandóság hiányát kompenzálják, hanem a személyességét, szeretetét. Korábban már írtam a lózungokkal megoldott "jelenléti íves" karácsonyozásról: együtt kell lenni, mert szokás, ajándékot kell adni, mert szokás. Szokás az is, hogy karácsonyra drágább dolgot adunk, mert ez az év legfontosabb ünnepe. Szokás az is, hogy az ajándék árával fejezzük ki az illető fontosságát. Az árával - nem azzal, hogy mennyit gondolkodtunk rajta, vagy vesződtünk a csomagolásával. Valójában itt az elidegenedés egyik formájával, a ritualizmussal nézünk szembe, amikor az ember követi a társadalmi normákat, de nem azonosul velük.

Az karácsony számára teljesítmény, illetve a nyugtatószedés és idegeskedés fő időszaka. Nem sértésnek szánom, de az a megfigyelésem, hogy ez főleg a jómódú családoknál van. Tegyük fel, hogy nem a jó öreg lop-csal-hazudik kombóval szedték össze a vagyont, hanem tényleg kőkeményen megdolgoztak érte. Az tehát rutinszerű, hogy a feladatot minél precízebben, magasabb színvonalon el tudják végezni. Sajna a karácsonyozás is ilyen feladat, egy kb. négy hetes projekt, amelynek vasárnaponként vannak a mérföldkövei, az utolsó vasárnap után pár nappal meg jön a kick-off, vagy hogy hívják ezt a projektmenedzserek. Ha ők így boldogok, akkor nekem oké, de a gyerekeik érzelmi fejlődéséhez azért hozzáfűznék egy lábjegyzetet, mivel a kapcsolódás mikéntjét a szüleiktől tanulják el. Sajnos nem nehéz cáfolni azt az elméletet, hogy az érzelmi odafordulás pótolható anyagi ráfordítással. Nem egy olyan kölyköt ismerek, akinek a telefonját akkor tudnám megvenni, ha nem költenék egy fillért se kb. két hónapig. Ezek kölykök amúgy nem is vonódtak bele ebbe a beszélgetésbe, nem érezték a lényegét. Ők az egészre 20 perc ajándékvadászatot szánnak, pár ezer forintot, egy óra bazsajgást a családdal, aztán majd mennek játszani. Hát, nagy ügy, mondhatnánk, a serdülők nem szívesen lógnak együtt a családdal. Ez éppenséggel igaz, csakhogy ezeknél az arcoknál ugyanígy működnek a kortárs kapcsolatok: rakás ismerős a Facebookon, de sehol egy igaz barát, rakás csak megvolt már, de egyet se szerettek, óriási szülinapi parti, de azt se tudjuk, kik jöttek el rá... Nem hiszem, hogy ez volna az egészséges kapcsolati séma.

Főnix

"Világosodik lassacskán az elmém,

a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,

észreveszi, hogy milyen ostoba.

Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.

Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,

ebbe fog belehalni."

József Attila: Kései sirató

Van nekem egy pajtásom, aki alaposan utána szokott nézni a dolgoknak, és nagy lelkesedéssel osztja meg az eredményeket másokkal. Ő azt mondta, hogy a karácsony igazából anno a fény ünnepe volt, és nem véletlenül van közel a téli napfordulóhoz. Azt mondta, hogy a karácsony eredetileg ahhoz kapcsolódik, hogy idáig egyre sötétebb lett, de eljött az időpontja, hogy ez a sötétség végül visszaszorul, és újra a fény uralkodik majd, ahogy hosszabbak lesznek a nappalok. A remény születik meg a kis Jézussal - mondta ez a pajtásom - hogy nem lehet örökké sötét, és újra fény, azaz megváltás lesz.

Belegondolva, valami halál/újjászületés dolog tényleg van abban a közös elméletben, amit a csoportokkal kialakítottunk. Adott az ember gyerekként, amikor az egész egy varázslat, hogy minden szép és jó, mert jön valami angyal, aki figyel rá, és örömöt akar neki szerezni. Aztán eljön az elmúlás pillanata, amikor rájön, hogy a világ nem egészen így működik. A kérdés, hogy mit kezd ezzel? Vagy vissza-visszavágyódik ebbe a varázslatba, és belerángatja az egész családot (pl. "karácsonykor nem szabad számolni a pénzt"), vagy lemond az egészről, úgy ahogy van, a varázslattal együtt kihajítva a kapcsolódást is ("jó karácsonyunk lesz, ha belepusztolok is"). És van ennek egy arany középútja is, amikor hősünk lemond az angyalkáról, de a meghittségről azért nem, és ezt az időszakot arra fordítja, hogy örömöt szerezzen a szeretteinek, kvázi ő legyen az angyalkájuk.

Projekció

Sun Tzu

"Ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe; ha azonban nem ismerjük az ellenséget, csak magunkat ismerjük, akkor egyszer győzünk, másszor vereséget szenvedünk; és ha sem az ellenséget, sem magunkat nem ismerjük, akkor minden egyes csatában feltétlenül végveszély fenyeget bennünket."

Sun Tzu: A háború művészete

Mostanában valahogy a hárító mechanizmusok érdekelnek. A munkám során is ezeket veszem észre a legkönnyebben. Meg a színházban is. Meg más blogok, oldalak olvasásánál is. Gondoltam, ha már ennyire foglalkoztat a dolog, akkor írok még róla egy kicsit...

Védelem

Ironikus módon erről a felismerésről is egy hárító mechanizmus jutott eszembe, mégpedig a kivetítés, szakmai nevén projekció. A kivetítésnek az a lényege - amennyiben hárításként jön elő - hogy egy belső tudattartalmamat, pl. önértékelési problémát, bűntudatot másról látom tükröződni, s így már nem önmarcangolásként élem meg, hanem visszajelzésként. Ez azért előnyös nekem, mert így "objektív" lesz a bennem lévő bizonytalanság, tehát "indokoltan" sajnálhatom/utálhatom/büntethetem magam. Ha inkább harcos típus vagyok, akkor jól nekimehetek annak az embernek, akire kivetítettem a dolgaimat, és védekezhetek, hogy rólam nem lehet ilyen dolgokat gondolni (ez a védekezés kicsit nehezebb lenne önmagammal szemben). Ha jó projekciós felületet találok, mondjuk valakit, akivel hasonló bajok vannak, mint velem, akkor sajnálhatom/utálhatom/büntethetem őt magam helyett.

Mondok példákat. Az önismereti csoporton egy tag csinál valamit, majd hozzáteszi, "persze, tudom, hogy szerintetek nem ezt kellett volna". Éppenséggel egy egész barátságos, elfogadó csoport tagja, úgyhogy valahogy nem stimmel ez a vélekedése. Valójában nincs kibékülve magával, úgy érzi, hogy sosem lehet elég jó, s így létrejön az a gondolat, hogy ha önmagának nem felel meg, akkor másoknak sem. Ezen a szűrőn jönnek át a külvilág jelei, amelyek ennek köszönhetően torzulnak is, olyan formára, hogy passzoljanak az önmagáról kialakított képnek.

Esetleg ott van az a srác, akinek nagyon tetszik egy lány, de félénk, nem meri megmondani. Elhatározza, hogy mégiscsak tesz egy próbát. Hogy, hogy nem, de amikor már majdnem megmondta a lánynak az érzéseit, akkor felfigyel rá, hogy a lány egyre távolodik tőle, és non-verbálisan azt mutatja, hogy "semmi esélyed nálam".

Vagy van egy másik példa. Adott egy ember, aki mindig szeretne jól dolgozni, a legjobb eredményt elérni, és elégedetté tenni másokat. Ebbe elég sok energiát hajlandó befektetni. Sajnos az eredményei olyan körülményektől is függenek, amelyekre semmilyen módon nem lehet befolyással, s ennek következtében az eredmények nem lehetnek tökéletesek. Aztán valaki átveszi az eddigi munkáját, hogy folytassa, de az illető nehézségekbe ütközik, úgyhogy konzultációt kér hősünktől. Hősünk felháborodik, amiért számonkérni akarják őt, és panaszkodik, hogy raportra hívják olyan emberek, akik ugyanúgy nem tudnának többet kihozni a feladatból mint ő. Mikor lett ebből számonkérés? Abban a pillanatban, amikor először végiggondolta, hogy az adott munkát lehetett-e volna szebben, jobban elvégezni? Talán igen. Biztosan a konzultációt kérő kolléga erről akarja kioktatni, vagy számon akarja kérni, hogy hogy adhatott ki ilyen munkát a kezéből, vagy valami ilyesmi. Azt várja, hogy magyarázza a bizonyítványát. Meg akarja alázni. Nos, az első két példától eltérően ez egy hipotetikus karakter (bár a hétköznapi tapasztalataimra alapozva nem kellett túl sok kreativitás a megalkotásához), szóval tételezzük fel, hogy hősünk kollégája valójában nem csak a feszültséget akarja levezetni valakin! E feltételezés mellett könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy hősünk a saját - akár indokolatlan - szégyenérzetét vetíti ki a kollégára, s vele veszekedve talán majd fel is dolgozza azt.

Tükör a tükörben

Most jöttem rá, hogy már írtam a projekcióról, mégpedig a szerepjátékkal kapcsolatos bejegyzésben.

Még szerencse, hogy ott nem részleteztem ennyire, különben fölöslegesen koptatnám a billentyűket ennyi ideje... 

forrás: cognitivedissidents.files.
wordpress.com

Szóval, abban a bejegyzésben már leírtam, hogy nem csak hárításról van szó, hanem egy olyan észlelést torzító folyamatról, ami többé-kevésbé mindig működik. Ahogy írtam, ezen elmélet szerint működnek a projektív tesztek (pl. Rorschach, TAT). Miért? Az érzékszervekkel felfogott valóság valójában csak egy rakás inger, az elme az, ami értelmes, feldolgozható mintázattá formálja, feltölti jelentéssel. Ehhez a jelentéshez már meglévő információk, emlékek kellenek, legyen szó arról, hogy felismered, hogy az adott színt pirosnak nevezik, vagy arról, hogy ezt a színt arra használják, hogy heves érzéseket, agressziót, vészhelyzetet fejezzenek ki vele. És az egyszerűség kedvéért ezek még csak szemantikus emlékek, nyilván egy csomó személyes emléket aktiválnak az ingerek, legyenek ezek akár a tudatban leképződők, vagy tudatalattiak (most nem feltétlen elfojtásra gondolok: egy kondicionált reflex sem tudatos). Ezek az emlékek ugyanúgy információt adnak, mint a szemantikus emlékek, úgyhogy beszűrődnek az értelmezésbe is, így a folyamat végére összekeveredik az, amit látsz, és a sajátos látásmódod (személyiségműködés, eddigi tapasztalatok, vélekedések, sokminden tartozik ide). Magyarul objektív valóságot sohasem észlelsz, mert az információfeldolgozó rendszer eleve torzít. A Rorschachnál például csak tintapacákat érzékelsz, de véres belsősé...izé, vidáman táncoló manókat észlelsz. Sokat elárul valakiről az, hogy mit vetít bele a dolgokba.

Azért nem volna haszontalan reálisan látni a világot. Az önismeretnek - szerintem - pont az az egyik legfontosabb funkciója, hogy segítségével szét tudd választani a objektív és a szubjektív tényezőket, és - amennyire lehetséges - reálisan észleld a helyzetet.

Önismeret

Fiore dei Liberi:
Flos Duellatorum

Ennek örömére készültem egy kis játékkal. Két feladat van, szerintem eléggé hasonlóak, de kíváncsi vagyok az ezzel kapcsolatos véleményekre.

Az elsőt egy blogról lopom, amit egy cimborám ír, közös szenvedélyünk, a hosszúkardvívás témájában. Ehhez a feladathoz nem árt, ha valaki tisztában van e harcművészet alapjaival, de a lényeg ettől függetlenül is át fog jönni.

A bejegyzés itt érhető el, de a teljesség kedvéért bemásolom ide:

"Szituáció leírása. Verseny van. Az egyik vívó bal kezével elkapta, és a hóna alá szorította a másik vívó kardot tartó jobb kezét. A versenyszabályok megengedik a fizikai kontaktust és a birkózást is. 

Kérdés: Mit teszel ebben a helyzetben?"

Még nem lövöm le a poént. Következzen helyette az a kép, ami egészen hasonló elmélkedést váltott ki belőlem:

Ez eredetileg egy videó volt egyébként, csak azt már leszedték a netről. A videóban nekem az volt a legérdekesebb, hogy majdnem két percig jóformán semmi sem történt, minden szereplő mozdulatlanul elemezgette a taktikai helyzetet. Elemezd te is!

Te mit tennél ebben a helyzetben?

Nem egyszerű, igaz? A leggyakoribb válasz alighanem a "mit tudom én". Honnan tudná az ember, hogy a két vívó milyen lehetőségekkel élhet? Honnan tudja, hogy mire képes egy krokodil, egy falka vadkutya, vagy egy varacskos disznó?

Ez utóbbiban egyébként tudok segíteni, a krokó konkrétan erre képes:

A lényegi kérdés valójában nem az, hogy meg tudod-e oldani a szituációt (azt hiszem a Star Trek rajongók ezt szokták Kobayashinak emlegetni), hanem hogy melyik szereplővel azonosulsz. A kardívívós feladatra itt a magyarázat:

"A leírás nem határozza meg, hogy melyik versenyző szerepében vagy, te választasz a szorult helyzetben lévő és az előnyt magához ragadó között. Aki igazi versenyző típus, az az előnyben lévővel azonosul."

Maga a helyzet értelmezésébe tehát eleve belekeveredett a személyiséged. Érdekes, nem?

Valami ilyesmi lehet szerintem Krokó, Pumba és a Vadkutyák történeténél is. Tudományosan jól körülbástyázott magyarázatom nincs arról, hogy pontosan mit jelenthetnek a projekciók, azonosulások ennél a képnél, de elméletem azért akad.

• Pumba: krízis, szorongás, stressz, tanult tehetetlenség, elidegenedés, önalávető személyiség. Amikor Pumbával azonosultam, akkor én voltam a társadalom ártalmatlan polgára, aki csak a hétköznapi szükségleteit szerette volna kielégíteni, anélkül, hogy bárkinek keresztbe tenne. De ez a rohadt világ úgy működik, hogy mások úgy próbálják kielégíteni az ugyanilyen igényeiket, hogy közben nekem az rossz lesz. Állandóan hívogatnak, hogy vegyek meg tőlük valamit, átvernek, követelnek, kiszipolyoznak, kihasználnak, megbüntetnek, valósággal felzabálnak. Egy tapodtat sem tudok megtenni anélkül, hogy ne leselkedne rám valaki. Annyi bajom van, hogy képtelen vagyok dönteni (azaz a megküzdési kompetenciáimon túlmutat a kihívás).
• Krokó: itt nem tudok szakkifejezéseket sorolni, majd kutatok utánuk. Itt olyan személyiségről lehet szó, aki hosszú távon, türelmesen tárolja a sérelmeit, és egy döntő, váratlan pillanatban törleszt, inkább intrikával, mint nyílt konfrontációval. Jól rejtegeti az érzéseit. Nem valami aktív: nem űzi a céljait, hanem berendez magának egy életteret, ahol ő az úr. Ez a territórium lehetőleg legyen olyan helyen, hogy másoknak át kelljen menniük rajta: akkor megbírságolhatja őket, vagy csak van valami oka, hogy bánthassa őket. Vagy ha nem is akarja bántani őket, valahogy érintkezésbe akar velük kerülni, olyan érintkezésbe, ahol ő a domináns, és mivel ezeket az érintkezéseket az emberek szívesen elkerülik, muszáj rájuk telepedni valahogy. Ha a lehetőség felbukkan, akkor is óvatosan közelíti meg. Az ismert utat csak akkor hagyja el, ha kikapcsolódni akar. Amikor én voltam Krokó, akkor valami ellenőr helyébe képzeltem magam, vagy abba rigolyás vénemberébe, akin muszáj segítened, ő meg állandóan kötekedik.
• Vadkutyák: itt sincs szakkifejezésem. Mondjuk én vagyok itt a falkavezér: tudom, hogy mi a projekt célja, tudom, hogy milyen lehetséges veszélyek vannak. Kockázatfelmérést, terveket készítettem, felkutattam a tökéletes helyszínt, és hajlandó voltam odamenni, mobil vagyok. Összeszedtem a kellő számú embert a feladatra, biztosítottam mindent. Ismerem a konkurenciát, és tartok is tőle. Jól felkészülten várom a megfelelő pillanatot... Amikor a Vadkutyák helyébe képzeltem magam, menedzser-szerepben tetszelegtem.

Esetleg a három szereplő értelmezhető úgy, mint elkerülő stressz-megküzdési stratégiák (Pumba), érzelmi fókuszú megküzdési stratégiák (Krokó, a bosszúálló), és problémafókuszú stratégiák (Vadkutyák, a tervező/túlbiztosító).

Az elméletem önismereti szempontból igazából irreleváns az olvasó számára, nagyobb jelentősége van annak, hogy mit gondol, miért pont azt gondolta, amit gondolt (már ha belépett a játékba)?

Valami ilyesmiről szól a projektív tesztek előnye és hátránya is, legalábbis ahogy én látom. Egy "mennyire igazak Önre egy 1..5 skálán az alábbi állítások" kérdőívnél torzító tényező az illető önismerete (nem tudja, hogy mennyire igazak rá), illetve az egyéni kódjai (az 1 nála nem biztos, hogy ugyanannyi, mint nálam). Ezek után mennyire valid az eredmény?

A projektív tesztnél ezt megkerüljük, ott egyedül én, a kódoló torzítom az eredményt, mert hát én is projektálok, ugye.

A gyáva

Szóval az úgy volt, hogy lehetőséget kaptunk rá, hogy olyan harminc gyereket elvigyünk egy drogprevenciós témájú színházi előadásra, ami A gyáva címet kapta. Igazából az előadás utáni beszélgetésig nem is tudtam, hogy ez a címe; aztán meg összefonódott pár dologgal, amiről valamikor amúgy is akartam írni, gondoltam, akkor legyen most.

A mai bejegyzés azt boncolgatja, hogyan nem nézünk szembe problémákkal - pontosabban igyekszem fogyasztható terjedelemben írni, úgyhogy inkább arról, hogy én ennek milyen formáival szoktam találkozni.

A darab

"Nem jók a szavak. Valahol talán tudja a dolgokat, szavak nélkül; s ezért nem szeret magyarázkodni. Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele."

Ottlik Géza: Iskola a határon

Ez egy ilyen alacsony költségvetésű előadás, amiben két színész mutatja be egy cirka 25 éves heroinista srác történetét. Személy szerint nem beszélgettem még olyan sok keményvonalas kábszeressel, de az eddigi tapasztalataim alapján arra tippelek, hogy a darab megalkotásánál tényleg nem csak dísznek volt ott az addiktológus. Maga a történet egyébként drogosok és ex-drogosok elbeszélésein, könyvein alapul. Explicit mondanivaló nem hangzik el, még annak ellenére sem, hogy előadás után az előadók/alkotók leülnek beszélgetni a nézőkkel. Épp ezért csak tőled függ, hogyan értelmezed a látottakat, attól függően, milyen szemüvegen keresztül tekintesz a sztorira (érintettként, szülőként, pszichológusként, stb.); én úgy látom, hogy az igazi téma még a drogfüggőség problémájánál is mélyebben van, úgyhogy a lehetőségek tárháza nagyjából végtelen lehet.

forrás: 7ora7.hu

A főszereplő, a drogos srác amolyan sztorizgatós hangulatban veszi fel a kontaktust a közönséggel, mintha csak a kocsmában találkoztunk volna. Nekem ez volt a legismerősebb rész, mivel bár szakemberként még nem foglalkoztam drogfüggővel, de azt ismerem, amikor valami random tag megneszeli, hogy te általában meghallgatod az embereket, úgyhogy rád zúdítja a gondolait. Ezek a gondolatok nem valami összefüggőek, viszont áradnak bőséggel, ergo az ismeretlen illető úgy köti le a figyelmedet vagy fél órán keresztül, hogy a végére se derül ki, mit akart mondani. A második ismerős jelenség a karakter erőszakossága. Nem úgy értem, hogy agresszív, hanem úgy, hogy egyszerűen nem tudod lerázni udvariasan, nem ért a szép szóból. Olyan közvetlenséget enged meg magának, mintha ezer éve volnátok haverok, belemászik a személyes teredbe, és rendíthetetlenül próbál belerángatni a számodra teljesen érdektelen játékaiba és beszélgetéseibe, abban a hitben, hogy csak azért mondtál nemet, mert még kéretni akarod magad. Eközben van valami fura benne, olyan érzésed van, hogy ha még egyszer nemet mondasz, verekedés lesz a vége. Egy szó mint száz, a világot strukturáló válaszfalak nincsenek meg a figurában, se a gondolatai között, se a kapcsolataiban - és ezt a színész elég hitelesen hozta is.

forrás: 7ora7.hu

A másik fontos szereplő a srác apja, akit úgy általánosságban tehetetlennek, hajszoltnak lehetne leírni. Látszik, hogy próbálkozik - megnyílik érzelmileg, számonkér, ellenőrizget, konfrontálódik, ultimátumot ad, próbál beszélgetni -, de igazából eszköztelen és a végletekig kétségbeesett. Egyedül őt látjuk a családból, de a srác elbeszélésein keresztül képet kapunk a többiekről, meg úgy általában a gyerekkorról.

Ez a gyerekkor-aspektus volt a legérdekesebb számomra. Pontosabban az az érzésem, hogy a főszereplő valahogy nem tudta maga mögött hagyni. Egyrészt megőrizte a gyerek-státusszal járó előnyöket (fater eltart, mert szeret, és ezt el is várhatom), másrészt egyes részletekben feltűnő volt, hogy próbál valamilyen gondtalan, naiv, boldog állapotba kerülni. Mintha a "boldog gyerekkort"láttam volna, amikor még nem veszel tudomást a veszélyekről, mert valaki úgyis vigyáz rád, nincs a válladon nagy felelősség, minden hülyeségedet megbocsátják, kiszolgálnak, és főállásban játszol és örülsz magadnak. Na, 25 évesen én ezt már regressziónak nevezném, annak a hárítómechanizmusnak, amely segítségével az egyén valahogy tagadja a saját életkorát, nem veszi fel az azzal járó szerepeket, viselkedést, gondolkodásmódot, érzelmi világot; azaz próbál megragadni az egyedfejlődés valamilyen éretlenebb formájában.

Az előző bejegyzésben a Hős archetípusával játszadoztam, amellyel a bátorság és gyávaság kérdésköre is előkerült. A gyávaságra egy példát hoztam, amiben pár katona cinikusan reagál egy hősies tettre, amit láttak. Úgy éreztem, hogy felismerik, hogy fejlettségben messze a mártír alatt vannak, és hárítják az ötletet is, hogy ők is erre a szintre emelkedjenek. Akkor ezt gyávaságnak értelmeztem, most úgy látom, hogy a reakció valahogy rokon a regresszióval: visszarettenés valamilyen magasabb fejlődési szinttől. Ezért is gondolkoztam ezen a színdarabon annyit, az összefüggéseken elmélkedve.

A legérdekesebb az volt, hogy a diákok közül sokan nevettek egyes jeleneteknél, sőt, alig várták, hogy a főszereplő valami ciki dolgot mondjon vagy tegyen. Nem bírták a feszültséget, na. Valamennyire sikerült őket is figyelni az előadás közben, és az a benyomásom alakult ki, hogy a teremben nem a főszereplő az egyetlen, aki feltűnő görcsösséggel ragaszkodik ehhez a "boldog gyerekkor" életérzéshez.

Hát nem cuki a kalapom?

A South Park film mellékelt daláról kétféle értelmezésem alakult ki az elmúlt kb. 10 évben.

A nóta arról szól, hogy Amerika háborúba vonul, ami érthetően lelombozza a kedélyeket. Az előadó, Meleg Al egy vidám dallal próbálja feldobni a hangulatot, ami kimondja, hogy nem akar a háborúval, halállal, politikai szemétkedésekkel foglalkozni, ehelyett igyekszik magát jól érezni, és örülni a cuki kis kalapjának.

Tizenéves hivatásos forradalmárként úgy értelmeztem, hogy a dal arról szól, hogy az egyénnek nem feltétlenül kell megadnia magát a környezet ingereinek, és nem kell eljátszania az erőltetett szerepeket, átérezni a ráerőltetett érzéseket. Arra reagál, amire akar, azzal foglalkozik, amivel akar, úgy érzi magát, ahogy akarja. Meleg Al dala maga a megtestesült Szabad Akarat.

Most inkább úgy értelmezem, hogy Meleg Al dala maga a megtestesült Hárítás. Adott az egyén, aki nem hajlandó tudomásul venni a körülötte történő dolgokról, valószínűleg nincs felkészülve azokra az érzésekre, amelyeket a tények várhatóan kiváltanak majd. Úgyhogy keres valamilyen az életére nézve kisebb volumenű tényezőt, mondjuk egy kalapot, és arra irányítja a teljes figyelmét, s ezzel megőrzi azt az örömöt, amelyet a tények alighanem lerombolnának. Vicces egyébként, hogy - mint a serdülőkori - alighanem a jelenlegi értelmezésem is az adott életérzésből táplálkozik (például abból a kérdésből, hogy miért ölök több energiát a hobbijaimba, mint a karrierembe). Szóval várhatóan lesznek még alternatívák, idővel...

A South Park paródia, tehát nyilván felnagyítja és torzítgatja ezeket a kifinomult pszichológiai folyamatokat, úgymond görbe tükröt tart elénk. Ez a görbe tükör azért jó dolog, mert elveszi a visszajelzés élét, a humor által fogyaszthatóbbá teszi. Én is szoktam alkalmazni a srácoknál, az egyik csoporton például megosztottam az elméletemet Meleg Al dalával kapcsolatban. El is kezdtük számolgatni a "Meleg Al dalokat", azaz figyelmeztettük egymást akkor, amikor előkerült valamilyen hárítás. A végére persze elpoénkodták a dolgot, de eleinte - úgy tűnt - hogy átjött az üzenet...

Természetesen finomabb, fájdalmasan életszerű formában ilyen Meleg Al-dalokat vettem észre A gyáva alatt is. Egyrészt a színészektől, másrészt a srácoktól, akik nem tudtak mit kezdeni a feszült helyzetekkel, és "leragadtak" azoknál a részeknél, hogy "höhö, úgy üvölt, mint valami idióta". Nem hiszem, hogy ne lenne meg az eszük, hogy az idióta viselkedés mögé nézzenek (oké, egy-kettőnél azért hiszem). Csak visszarettenek attól, amit ott látnának.

Ezek amolyan regresszív Meleg Al-dalok voltak: amíg komédiát látnak a tragédiából, addig háborítatlan a "boldog gyerekkor" feeling. Addig a drog veszélytelen, addig csak béna emberek csúszhatnak le ennyire, addig simán le lehet erről szokni, addig csak buli valami cuccot belecsempészni másnak az italába, addig menő a rendőrökkel összeveszni. Hogy a Versus című bejegyzésre utaljak, addig nem jön a Castamere-i esők harmadik versszaka.

És a bosszantó az, hogy ezek a dalok nekik a Szabad Akarat himnuszai, mint ahogy anno én is így értelmeztem a nótát a South Parkból, és képzeltem azt, hogy a szabadság az, ha nem veszek tudomást a környezetemről.

So what?

"And I've drunk that

I've drunk this

I've spewed up on a pint of piss

So what, so what

(...)

Well, who cares, who cares

What you do

Yeah, who cares, who cares

About you, you, you, you, you, you"

Metallica: So what (feldolgozás)

Anno az én "Meleg Al-dalomat" nem a South Parkból, hanem a metál világából választottam. Konkrétan a So what című számra gondolok, amelyben elég...hát, sajátos szöveg és világnézet van. A "fuck" kifejezés többször hangzik el benne, mint egy egész estés pornófilmben, s ez még csak a jéghegy csúcsa. Ez is egy regresszió: nem a cuki kis kalapnak örülsz, hanem annak az illúziónak, hogy vagány, sebezhetetlen és megállíthatatlan vagy (káromkodhatsz anélkül, hogy rád szólnak, hűűűűű). Abba a gyermekkori évbe repít vissza, amikor játék közben gyakran hangzott el valami olyasmi, hogy "haha, ez rajtam nem fog, mert lézerrel megerősített kvantumerőtér védőpajzs van rajtam". Ebben az időszakban voltál "csibész": állandóan rossz fát tettél a tűzre, meg is büntettek érte, de igazából senki sem haragudott rád. A bűntényeid inkább tréfák voltak, nem volt szükség elvonóra, gyógyszerre, csak valakire, aki embert farag belőled. Ismerős az előző bejegyzésből a Hős első fázisa, ugye?

Lényegében ilyen tréfaként képzeled a töméntelen alkoholfogyasztást, drogok kipróbálását, osztálytársakkal való szemétkedést, a női szívek kíméletlen összetörését, tanárok ideggondozó felé terelését. Legalábbis nálam mindig ezzel védekeznek ezek a derék fiatalemberek, amikor megpróbálom megmagyarázni a tetteik valós mélységét, és hogy mit élhettek át az áldozataik. Vonogatják a vállukat, hogy "na és?", mintha szociopaták lennének. Nem szociopaták, csak nem valami kényelmes dolog együttérezni a sértettekkel, végiggondolni, hogy mi lett volna, ha valaki rosszul lesz, ha az az ijesztgetésnek szánt kést esetleg valaki komolyan veszi, komoly fájdalmat okoznak... Előkerül a "Meleg Al-dal" keményebb verziója, mint valami varázsige, hogy ha csak "keményen buliznak", akkor ez az egész tényleg csak buli, vicc, amit meg lehet úszni egy kis sarokba állítással.

Persze a senki sem szereti elvinni a balhét, azonban ez az attitűd a felelősség minden formájára vonatkozik. Itt arról a cinizmusról beszélek, amit akár önmagával szemben is alkalmaz az ember. Emlékszem, anno egy tanárunk csalódottan mondta az osztálynak, hogy "azt hittem, a világbanki osztályok értelmesebbek". Akkor akadt ki igazán, amikor válaszul pergőtűzként zúdult rá a gúnyos röhögés. A célpont persze ő volt elsősorban, de másodsorban a saját "jobbik énünk", amit a felnőttek vártak el tőlünk. Azzal, hogy bizonygattuk, hogy ez a jobbik énünk nem létezik, el is hárítottuk a felszínre hozásával, megerősítésével járó fáradalmakat és felelősséget.

Van erre egy konkrét példám. Adott egy srác, aki nem épp a jeles magatartásáról híresült el. Leülünk beszélgetni. A beszélgetés során leszól mindent, a sulit, a szüleit, a tanulmányait, a többi gyereket, s persze önmagát is. Előkerül egy történet: talált egy pénztárcát, pénzzel és iratokkal, és úgy, ahogy volt, saját költségen visszajuttatta a tulajnak. Nagyjából ez a párbeszéd alakul ki belőle:

"- Szóval visszavitted, pénzzel együtt. Nem semmi. Sok embert ismerek, akik legalább a pénzt kivették volna belőle, és azt mondták volna, hogy már így találták. Úgy néz ki, hogy te egész becsületes ember vagy!

- Ühüm. Ja. Na és?"

Mondhatjuk, hogy ez elidegenedés, kiábrándultság, hogy ma már nem érték a becsület, és semmire se megy vele. Idézgethetjük a Facebookon, hogy "minden cinikus emberben egy kiábrándult idealista lakozik" (ez Carlin, azt hiszem). Mi is ezt csináltuk annak idején.

De azért egy kicsit tovább gondolva, lehet, hogy ez a kiábrándultság mesterséges? Merthogy a kiábrándult embernek jó oka van rá, hogy ne várhassunk el tőle semmit, és motiválatlan legyen. A kiábrándult emberrel inkább lelkizni ülünk le, mint dolgozni. Azt azért kétlem, hogy ez valami jól kitalált álca, de élek a gyanúperrel, hogy - vigyázat, metafora következik - a motorháztető alatt nem pontosan ugyanazt a hibát találnám, mint ami a kijelzőn olvasható.

A motorháztető alatt

Nem először írok a hárításról, és aligha utoljára, úgyhogy azt hiszem, kicsit boncolgatni kellene már ezt a fogalmat. Általában a pszichológushallgatók között jól ismert Haan-cikkre (Coping and Defending) alapozom az elméleti hátteret. Ez a cikk analitikus nézőpontból közelíti meg a lelki folyamatokat, azaz alapvető fogalom benne az ego (freudi értelemben). A szerző szerint az egónak lényegében az a célja, hogy szervezze a lelki folyamatokat, mégpedig úgy, hogy az egyén önmagát egy folyamatos, összefüggő "történetnek" (nem tudok jobb magyar szót) élje meg. Azaz az emlékei, gondolatai, cselekedetei, érzései és vágyai legalább önmaga számára kiszámítható, kiismerhető mintázatba rendeződjenek. Azon kívül, hogy "egyben van", az sem árt, hogy ebben a mintázatban lát valami pozitívumot, értelmeset (az "Élet értelme" szöveg).

A lelki folyamatokat egyrészt belülről, másrészt kívülről származó ingerek határozzák meg, vagyis az egó kapcsolatban van a külső valósággal (azzal, amit közmegegyezéssel mindenki valóságnak tekint). Így az összes inger, legyen az ki- vagy bemenő, valahogy átszalad az ego szűrőjén, és jó eséllyel torzul, mivel a fent leírt célnak van alárendelve. Egy gyakorlatban annyit jelent, hogy nem húzzuk fel magunkat minden ostobaságon, képesek vagyunk fontossági sorrendet felállítani, és nem mellesleg szobatiszták vagyunk.

forrás: hazipatika.hu

A hárítás azt jelenti, hogy kimarad valami információ, vagy információk közötti összefüggés, de az egyén még kapcsolatban van a valósággal. A hárítás azért jön létre, mert az egyén nem tudja kezelni az adott problémát, viszont a probléma teljes valójában alaposan megnehezíteni az ego azon törekvését, hogy a "nagyjából rendben vagyok" érzést fenntartsa az egyénben.

A regresszió is hárítás, mégpedig - a Haan-cikk szerint - azoknál a témáknál kerül elő, amikor az egyén önmagával kapcsolatban gondolkodik, reagál; rendezgeti a saját énképét. Ha belegondolunk, nem meglepő, hogy a serdülőknél/fiatal felnőtteknél ez megfigyelhető, hiszen pont abban a korszakban vannak, amikor az énképet gyakrabban kell frissíteni, mint a netbankos jelszavunkat (ahogy a Versusban írtam, nem tudják eldönteni, "melyik ligában akarnak játszani"). Ezen kívül enyhítő körülmény az is, hogy a regressziónak van egy kevésbé problémás változata is, amivel kvázi "időt kérünk" az élettől (sajnos a szerző adott  rövid, közérthető magyarázatot, úgyhogy be kell érnetek az én megfogalmazásommal), és egy kicsit levesszük a felnőtt-jelmezt (a különbség az, hogy ha kell, simán felöltjük újra). Megpróbálom érzékeltetni, mire gondolok: a strucc-politika jól tud jönni, de csak addig, amíg van B-terv arra az esetre, ha betonon ijesztenek meg.

Talán még most sem annyira világos, hogy mit értek egészséges regresszió alatt, úgyhogy illusztrációként itt egy vicces(nek szánt) videó:

Csak hát van itt egy kis probléma, mégpedig a drog és egyéb pszichoaktív szerek. Hogy a gépi metaforánál maradjunk, ez az egész ego-dolog a "szoftveres" működés. Tudvalevő, hogy a szoftver működése a hardvertől függ; például ha beleöntöd a gépbe a kakaódat, akkor az nem árt közvetlenül az operációs rendszernek, de ha az alaplap ettől meghibásodik, akkor az oprendszer sem indul. Ugyanez a helyzet a drogokkal is, csak ott a hardver az agyad, az operációs rendszer meg a lelked. A kakaó meg az, amit az adott hárítómechanizmust segíti (nem tetszik a valóság - hallucinogén; nem tetszenek a határaid - stimuláns; nem tetszik a sok feszültség - antidepresszáns...).

Hogy mi köze van ennek a színházi élményhez? Láttunk egy karaktert, akinek valami baja volt, nem jött össze neki a "boldog család", felnőtté válás, ilyenek. Ezzel a problémával nem tudott megküzdeni, így ahhoz, hogy "egyben" érezhesse magát, hárítania kellett - szerintem ez a hárítás konkrétan a regresszió volt, de erről szívesen vitatkozom. Aztán rájött, hogy ez sem elég, illetve a hárítást "meg lehet támogatni hardveresen". Úgyhogy szerzett valami jó kis pszichoaktív szert magának, és belekerült az ördögi körbe. Eleinte azt hiszi, hogy ura a helyzetnek, és a drog, mint "hardveres támogatás", csak hangszer a "Meleg Al-dalhoz". Valamikor rájön, hogy a szer átvette az irányítást, de hát mit tehetne, ha az eredeti problémáját sem tudta már kezelni?

Szóval úgy látom, hogy a megtekintett darab viszonylag komplexen kezeli a "drog-problémát". Remélem, a diákjaink is láttak benne valami ilyesmit.

u.i.: Nektek is volt "Meleg Al-dalotok"?

Itt fekszünk, vándor

Mint minden rendes iskola, mi is kivittük a diákokat az '56-os forradalom és szabadságharc fontos helyszíneire, hogy ismerkedjenek egy kicsit a történelemmel. Nem tudom, hogy mekkora hatással volt rájuk, nekem azért sikerült a szokásos bébiszitteri teendőkön kívül is figyelni a látottakra. Ahogy szemeztem a pesti srácokkal, azon tűnődtem, vajon én, mint fiatal, egészséges, harcképes magyar férfi, feláldoznám-e az életemet az országért? Nem egyszerű kérdés. Egyszer láttam egy riportot a tévében, amiben ugyanezt a kérdést tették fel korombelieknek. Gondolom, ciki volt hezitálni, úgyhogy azonnal rávágták a választ, hogy igen/nem. Engem nem győztek meg. Még arról sem, hogy értették a kérdést. Szerintem ez nem arról szól, hogy véleményed szerint helyes-e, kötelességed-e harcolni. Ezek csak gondolatok, amiket egy esetleges golyózápor simán elsodor. Azt hiszem, erre a kérdésre a választ valami sokkal alapvetőbb, emberibb, bensőségesebb elmélkedésben kell keresni.

Toystory

"Just like the Pied Piper

Led rats through the streets

We dance like marionettes

Swaying to the Symphony of Destruction"

Megadeth: Symphony of Destruction

Általánosban olvastam még Tatay Sándor Kinizsi Pál c. regényét. A történetben Mátyás királyék úgy próbálják kímélni a seregeiket (az hiszem, a a csehekkel harcoltak), hogy párbajban rendezik az ügyet, bajnoknak pedig az udvari bolondjaikat küldik. Komoly kételyeim vannak azzal szemben, hogy Tatay valamiféle mélyebb értelmet rejtegető szimbólummal operált ebben a jelenetben, de ahogy mondják, a regény az író és az olvasó közös valósága - így számomra ez szimbóluma a világot irányító folyamatoknak. Adottak a hatalmasok, akik megbolondítják a népet, aztán indulhat a véres móka, amit főhadiszállásokról lehet figyelni; bábukat irányítva emberek helyett, veszteségről beszélve áldozatok helyett. Annyira sajnos nem kreatív ez a meglátásom, mivel a mögöttünk lévő évszázad alighanem másoknak is valami ilyesmiről szólt (meg egy kicsit a mögöttünk lévő nemzeti ünnep is). Amikor ilyen forradalmár-hangulatom van, szoktam ilyesmiket írogatni. A legutóbbi bejegyzés végülis utalás arra, hogyan hangoljuk rá az embereket olyan dolgokra, amelyek maguktól nem jutnának eszükbe, egy korábbi, provokatívabb című pedig arról, hogy milyen motivációkat hergelve tudjuk mozgalommá kovácsolni őket.

Vajon a pesti srácokat is kihasználták?

Hát...mit értünk kihasználás alatt?

South Park: Élő pajzs hadművelet

Ugye tanultuk az I. világháború utáni történelmet, hogy ott azért eléggé készültek arra, hogy a jövőben világháborúkat szükséges legyen sorszámozni. Voltak is ehhez ifjúsági közösségek, klasszikusan ide sorolják a Hitlerjugendet, a Levente-mozgalmat, s gyakran erre a listára kerül a cserkészet is. A nagyapám jut eszembe, akinek a gyerekkorát érintették ezek a dolgok. Vajon őt kihasználták? Oda ment kissrácként, hogy milyen jó lesz neki táborozni a barátaival, miközben ment a - múltkori cikk szófordulatával élve - eredet-beültetés, ami arra terelte, hogy lelkesen vonuljon majd be, amikor a hatalom elérkezettnek látta az időt?

És amikor tényleg eljött az idő, úgy jött ki, hogy azzal védi leghatékonyabban a hont, ha részt vesz a németek South Park világára emlékeztető hadműveletében, és kimegy a Don-kanyarba, kartontalpú bakancsban a télbe, hogy megállítsa a túlerőben lévő oroszokat a saját terepükön. Sajnos nem élt már, mire felnőttem annyira, hogy ilyen kérdések foglalkoztassanak. Kíváncsi volnék, hogy hősnek érezték-e magukat, vagy vágóhídra terelt állatoknak, esetleg feláldozható bábuknak valami idétlen sakkjátszmában?

Amikor a pesti srácok úgy gondolták, hogy kiállnak a szovjet tankokkal szemben, vajon őket is valami eredet, manipuláció mozgatta, mint a nagyapám generációját, vagy önként vállalták a veszélyeket?

Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza

"És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!"

Kölcsey Ferenc: Huszt

Az elidegenedés fel-fel tűnik ezen a blogon, azt hiszem részletesebben a társadalmi munkákkal foglalkozó cikkben írtam róla. Az is egyfajta elidegenedés, hogy a katonák kihasználásáról, és nem hősi önfeláldozásáról gondolkodunk. Rámutat arra a problémára, hogy van a haza eszménye, és van ugye a gyakorlat, a hazát kormányzó politikai erő. Jó esetben a két dolog ki van békülve egymással: még ha nem is azok irányítják az országot, akiket mi szeretnénk, ez részletkérdés, mivel az alapvető dolgok, az eszmények sértetlenek. Az elidegenedés az, amikor úgy érzed, hogy az eszmény és a gyakorlat nem passzol. Olyan emberek is kerülhetnek irányító szerepbe, akik nem az eszmény gyarapításán, hanem a saját céljaik elérésén fáradoznak, tekintet nélkül a rájuk bízott népre. Egy ország irányító szerepében pedig nem csak pénzt, hanem emberéleteket is el lehet sikkasztani, például a nagyapámét is. Vajon itt tényleg a hazádért esel el, vagy valakiért, aki aljasságból vagy dilettantizmusból háborúba sodorta a közösséget? Valakiért, aki visszaél azzal, hogy elültették a fejedben a hazafiasság eszményét, és ebbe csomagolja a neked átnyújtott számlát, amit az ő hibáiért kell kifizetni?

Szólít a kötelesség.
De mi a kötelesség...?

Ez az elidegenedés valahol egy hárítás is lehet; afféle hárítás, amit kényelmesen gyávaságnak szoktak címkézni, vagy inkább minősíteni. Nem különösebben rajongok ezért a címkézésért: egyrészt olyan emberek is alkalmazzák, akiknek nem kell ugyanazzal a kihívással szembenézniük; másrészt feltételezi, hogy a címkéző jobban tudja, mi a címkézett kötelessége, mint maga a címkézett. Ha a címkézett úgy érzi, hogy kihasználják őt, akkor valószínűleg nem gondolja kötelességének, hogy részt vegyen a játékban. A "gyáva" címke pedig utal némi kihasználásra, hiszen ez nem más, mint az ember önértékelésének piszkálása; azaz távol áll a meggyőzés érveken alapuló módszereitől. Esetleg kihasználás az is, hogy a nagyapám generációját valósággal tömték a hazafias eszmékkel, meg hogy ők "Magyarország kis katonái" (s hogy témánál maradjunk, ez a személet könnyen öröklődhetett a későbbi pesti srácokra is)?

Ezzel elég durván átesnénk a ló túlsó, elidegenedett oldalára. A "haza" eszménye valóban tartalmazza az önfeláldozás motivációját, azonban nem csak élet-halál kérdésekben, hiszen a kooperációnak és altruizmusnak vannak kevésbé drámai formái is. A kooperáció iránti igényt, annak formáit, várható hatásait, stb. a normák közvetítik, a normákat pedig a kultúra rögzíti, a kultúrát fenntartó erőforrásokat pedig a "haza" kifejezés foglalja össze, legalábbis szerintem. Az evolúciós pszichológiának van egy nagyon jó kis elmélete a kultúráról. Az a lényege, hogy a kultúra lényegében egy tudástár azon evolúciós problémák megoldására, amelyekkel az egyedek szembenéznek. Itt elég lényeges ez az "egyed-dolog". Nekünk, embereknek egyenként elég elhanyagolható előnyünk van mondjuk egy megtermett medvével szemben. A kooperáció az, ami elősegíti a faj, s ezzel az egyed túlélését; azaz csapatba verődve azért le lehet már győzni azt a medvét. A medvénél persze vannak bonyolultabb evolúciós kihívások is. Például jó szülőnek lenni, boldog és ügyes gyerekeket felnevelni, akiknek lesz motivációjuk és erőforrásuk saját gyerekek vállalásához, s ezáltal a génállományod sem hal ki. Itt is segít a kooperáció, mivel jó szülőnek lenni a mai világban elég komoly kihívás, ergo jó ötlet megosztani a tapasztalatokat, információkat, kérdéseket (mondjuk egy pszichológussal, a reklám kedvéért). Ennek a kooperációnak a megszervezésében segít a kultúra.

No igen, de a kultúrában elég sok olyan dolog van, amiről nehéz elképzelni, hogy valaha megoldás lehetett bármilyen problémára; illetve van még ok fenntartani a változó evolúciós kihívások ellenére (ilyen például az kötelező olvasmányok kissé elavult listája). Alighanem ezek a dolgok az identitás iránti igényt szolgálják. Az identitás az egyensúlypont az egyén és a társas környezet között: ebben van benne, hogy mihez tartozunk, mitől különülünk el, miben vagyunk egyediek, és miben átlagosak. Mivel evolúciós szükséglet a közösség kialakulása, az embernek van egyfajta csoportos identitása is, azaz az öndefiníciójában a csoporthovatartozása (tkp hazafisága) is szerepel. Alighanem azért nehéz lecserélni néhány régi elgondolást, mert az identitásunk részévé vált. Sőt, elképzelhető, hogy egyszer maga a hazafiság is ilyen régi elgondolás lesz, amit csak az identitásunk miatt őrzünk. Igazából egyesek szerint ez már most is így van - erről inkább nem vitatkozom, tekintettel a témára; lényeg a lényeg, a haza eszményének van funkciója a pátoszon túl is.

Hogy ez mennyire így van, az egy biológiával, neurológiával foglalkozó barátommal folytatott beszélgetés során ütött szöget a fejembe. Egyébként többek között vele is zajlott a fogolydilemmás bejegyzésben olvasható a "bölcsészek megváltják a világot" beszélgetés is, úgy látszik, inspirálóan hat rám. Szóval a szokásos társadalmi folyamatokat fejtegető sörözés során ez a cimborám felhozta a többszintű evolúció elméletét. Ez az elmélet többek közt az önzetlenségre keresi a választ, ami a klasszikus evolúciós elméletben megmagyarázatlan maradt. Mert ugye a klasszikus elmélet szerint a természetes szelekció az egyedek szintjén működik. Ez esetben viszont nem éri meg önzetlennek lenni, márpedig egyes fajok közösségei, pl. a hangyáké kifejezetten arra épülnek, hogy egyes egyedek megállás nélkül dolgoznak a közösségért. Az új elméletek szerint az evolúcióban nem az a lényeg, hogy az egyed minél tovább fennmaradjon, hisz az lehetetlen - de a génje, na, az fennmaradhat, amíg elég ügyes. Ehhez kell neki egy csoport, amin belül ügyeskedhet, azaz az ő túlélési esélye a csoportétól függ. Következésképp a természetes szelekció nem az egyének, hanem a csoportok szintjén hat: mindenki lemond arról, hogy a többiek hátán feljebb kapaszkodjon, lemond bizonyos előnyökről, bedobja a közösbe, akár komoly áldozatot is hoz, viszont cserébe a csoport erősebbé válik. A cimborám egészen alapszintű organizmusokon keresztül mutatta be a példát: a sejtek összeállnak, hogy szövetek legyenek, a szövetek, hogy szervek legyenek, a szervek, hogy állatok legyenek, az állatok, hogy közösségek legyenek, meg emberek, meg ökoszisztéma, meg minden... Utánaolvastam a dolognak valamennyire, de vannak további kérdéseim, cimbora biztos nagyon fog majd nekem örülni... Lényeg a lényeg, szerintem a haza, a nemzeti identitás ennek többszintű evolúciónak a terméke.

Azt hiszem, tudattalanul érzékeljük is a csoportszelekció folyamatát. Legalábbis nekem azonnal eszembe jutott, amikor ezen a túrán eljutottunk az Ötvenhatosok terén található, kedves egyszerűséggel csak "Gyufás skatulyának" emlegetett emlékműhöz az iskolai túrán.

Tulajdonképpen ezen evolúciós folyamat mentén jöttek létre a morális szabályok, pozitív (ha jófej vagy, az rád is jól hat) és negatív (ha nem vagy jófej, azzal csak rövidtávon jársz jól) példák. Valami ilyesmi rejlik a csoporton belüli összetartás és a csoportok közötti versengés között is, ahogy az árvizes cikkben írtam. Igazából az árvizes cikkben leírtak (az emberi természet automatikusan versengést, ellenségeskedést szül két csoport között, amit nehéz feloldani) utalnak legjobban az összetartás, kooperáció fontosságára: ha elönti a szomszédod a víz, az valahogy rád is hatni fog. Ha pedig felsorakoznak a határon a tankok, akkor már mindegy, hogy személy szerint kiért, ki miatt jöttek. Az egész csoport veszélyben van. De akkor hol van itt a probléma?

Hérosz

„Az igazi harcos egyedül választja ki magának a harcmezőt.”

Paulo Coelho

A problémát elég könnyű összefoglalni: senki se akar meghalni, legalábbis ha minden rendben van vele. Mégis, valahogy nem lehet megúszni ezt a kérdést egyes történelmi helyzetekben. Hadd próbáljam meg elmagyarázni az elgondolásomat egy film-/olvasmányélményemen keresztül!

300, a képregény

A 300 című film azon kevés alkotások közé tartozik, amelyeknél komolyan elgondolkodtam rajta, hogy valahogy megpróbálom még a műsor alatt elhagyni a vetítőtermet. Valahogy roppant primitívnek találtam benne számos megoldást, veszélyesen primitívnek. Aki nem ismeri, röviden összefoglalom: készült egy képregény a thermopülai szorosban történt híres ütközetről, amikor egy apró spártai sereg megállította a sokkal nagyobb perzsa sereget, és az utolsó emberig tartották magukat. A hősi ütközetről írt epigrammából idézgetek ebben a bejegyzésben, bár meglepődnék, ha valakinek eddig nem esett volna le. Szóval ez a képregény filmmé avanzsált, megőrizve a képi világot, és zord, erőszakos hangulatát, s persze a történet és karakterek hihetetlen összetettségét... Mondjuk úgy, hogy alapösztönökre céloztak, na. Az alapösztönökkel könnyű ám manipulálni; s ahogy néztem a filmet, az volt az első gondolatom, hogy a nácik a tíz ujjukat megnyalták volna érte (talán jobban ki kéne művelnem magam a propagandagépezetükből, de aggódom, mit szólna az NSA, ha ilyeneket keresek a neten). Adottak a nagy létszámú, erkölcsileg és testileg torz, romlott, perverz keleti hordák, akiket irgalom nélkül, a honvédelem jogán mészárolnak a jellemükben és testükben tökéletes, maszkulin, egészen biztosan heteroszexuális európaiak. Ezeknek az európai katonáknak egyetlen gyenge pontjuk van. Adott ugyanis a belső ellenség, aki testileg torz, s mint kiderül, jellemében is. Ő az, aki az ellenség kezére játssza honfitársait, pedig a film alapján kétszer is megkímélték az életét, dacára a szigorú eugenetikus normáiknak (üzenet: a tökéletlenség /másság/ feletti kímélet bajt hoz rád). Na, a film feléig én kábé ilyen szemmel néztem az eseményeket. Aztán valahogy lehiggadtam, és tényleg csak alapösztönöket láttam. Oké, hogy a kevéssé szimpatikus propagandisták is alapösztönöket használnak, de hát wc papírt is használnak, s ettől még nem leszünk ugyanolyanok. Ez az alapösztön-elmélet egy gyors felismerésnek köszönhető. Melyikünk nem szeretne testileg és lelkileg tökéletes, esetleg legyőzhetetlen lenni? Melyikünknek ne lenne szimpatikus a gondolat, hogy a bukása valaki másnak köszönhető, valakinek, aki nem fair playt játszik, és hátba támadja (pl. munkahelyi konfliktusok)? Melyikünk látja objektíven az ellenfeleit, s melyikünk tud ellenállni a késztetésnek, hogy kissé befeketítse (erre használunk manapság videókat meg nemzeti ünnepeket)? A film lényegében egy nagyon ősi eredetű pozitív lehetséges énképet fogalmaz meg: a Hős archetípusát.

Jung használta ezt az archetípus kifejezést. Szerinte ezek olyan kollektív tudatalattiból származó képek, amelyek minden ember személyiségfejlődésében megjelennek valamilyen mértékben, mindenkiben jelen vannak, mindenki tud velük azonosulni, projektáljuk a kultúrába, stb. Remélem, sikerült röviden definiálni... Szóval, a Hős. Ez az archetípus olyan esetekre kell, amikor az egónak szüksége van valami megerősítésre, valami nagy kihívás előtt áll, amihez kellene egy kis plusz. Ilyenkor ezzel az archetípussal azonosulunk, kölcsönözzük a tulajdonságait, hogy ugyanolyan rettenthetetlenül szálljunk szembe a feladattal, mint ő. Egy Henderson nevű fickó tovább bontogatta ezt a dolgot, és indián-mondákat elemezve négy szakaszra osztotta a Hős fejlődését. Mivel az indiánok terminológiáját használta, inkább csak sorszámokkal írom le a szakaszokat, mert az elnevezések...hát, hogy politikailag korrekt legyek, kultúridegenek.

1. Ebben a szakaszban a Hősnek nincsenek valami nagy tettei, inkább amolyan gyerek-csínyei vannak, éretlen. Van viszont egy segítője, aki bevezeti őt a nagyok világába.
2. Ebben a szakaszban a Hős elnyeri a jogot, hogy együtt lógjon a többi hőssel (=férfiakkal), de ő maga még nem vált azzá.
3. Ez a legjobb rész, a nagy küzdelem, dráma, ilyenek. A Hős önmagával kell megküzdjön, persze szimbolikus értelemben. Ha ez összejön, akkor már tényleg nevezhetjük Hősnek.
4. A Hős itt már mindent elért, legyőzhetetlen, ereje az istenekével vetekszik (emlékszünk Ikaroszra?). Úgyhogy meg is kell halnia, vagy szó szerint, vagy szimbolikusan (átvált egy másik archetípusba), esetleg a kettő egyszerre (pl. a 300-ban Leonidász szellemi vezetővé vált a példamutatásával)

Ha jól értelmezem az elméletet, akkor mindannyian a 4. szakasz felé menetelünk, amelyhez viszont teljesíteni kell a 3-at. Az önmagunkkal való megküzdés egyik formája nem más, mint az a kérdés, amit az elején tettem fel magamnak. Tegyük fel, ha nem gondolom, hogy kihasználnak, ha hiszek az ügyben - képes vagyok rá? Feláldozni az életem? A Hős archetípusa szerint, ha a válasz igen, akkor már hős vagyok, valami több, mint ami voltam. Nem, nem hulla, hiszen itt csak a hajlandóságról van szó, nem a tényleges halálról. A többé válás, önmagammal megküzdés lényegében nem más, mint a közösség érdekeit az saját érdekeim elé helyezni. A Hős archetípusa - szerintem - lényegében nem más, mint a többszintű evolúció hívószava, tudományosabb nevén drive-ja.

Változók

"Égverő fenyvek sudarát sürűbben

rázza förgeteg, recsegő robajjal

dől a nagy torony s a hegyek legormát

sújtja a villám."

Quintus Horatius Flaccus: Licinius Murenához

Ha - jó- vagy rosszhiszeműen - a közösség is abba az irányba terel, hogy váljak hőssé, és biológiai örökségként van bennem ilyen drive (mondom, ez saját elmélet, ne tessék csak úgy elhinni!), akkor miért olyan nagy kérdés ez?

Tartozom még egy magyarázattal - fent azt mondtam, hogy ez az elidegenedés-szöveg lehet hárítás is, lehet gyávaságnak is nevezni. Az elidegenedés-szöveg lehet érvekkel való körbebástyázása egyfajta szorongásnak. Ez a szorongás nyilván az életed féltéséhez kötődik, és itt nem a puszta életösztönre gondolok. Már így is vagy valaki, így is vannak kisebb-nagyobb hőstetteid (el mertél menni egyedül a suliba 7 évesen). Miért ne lenne ez neked elég? Lehet, hogy nem leszel hős, de legalább leszel. Aki elmondja, hogy "elhullt csatában a derék", már nem is lehet derék, amiért ő nem hullt el? Miért ne elégednél meg, miért ne mernél kicsi lenni? 

A döntés hasonló azzal, amit az Iliászban Akhilleusznak kell meghozni: mész háborúba, és ott hagyod a fogad, cserébe a tetteid híre legyőzik még az idő és a tér korlátait is, valami több leszel, ezt szavatolja a közösség. Vagy maradsz, lesz egy jó kis nyugis életed, leszármazottaid, így a génjeid fennmaradnak, de a nincs változás, nem lett tőled jobb a világ.

Azt hiszem, a felnőtt-élet egyik velejárója, hogy az ember megértse, hogy ennél komplexebb kérdésről van szó. Akhilleusz mesehős, mára már Leonidász is inkább az, csakúgy mint a többi Hős - szimbólumok, példaképek, melyek egytől-egyig hasonlóak abban, hogy az emberi életnek pusztán egy aspektusáról szólnak. Egy laboratóriumban tényleg tök jól működnek, csak sajnos a valós egyenletekben sokkal több változó van. A Hős csak egy archetípus, egy változó, aminek milliónyi értéke lehet, hiszen csak arra való hogy valamit megtegyél, amivel több lehetsz. A pesti srácok kiválasztottak egy konkrét verziót arra, hogyan lehet az ember valami több - de miért kéne mindenkinek ugyanúgy megoldania az egyenletet, ha a változók más értékeket vesznek fel? Azzal nem lesz-e valaki több, hogy lemond a felkínált dicsőségről, kvázi áldozatot hoz azért, hogy a kölykeinek ne kelljen szülő nélkül felnőniük, hogy aztán felzabálja őket a világ? Azt hiszem az elidegenedés-szöveg mögött ez a bizonytalanság áll. Nagyon sokféleképpen válhatsz a közösség javára. Biztos, hogy pont most, pont így kell?

Igen, ez lehet hárítás, intellektualizáció arra a szorongásra, hogy ebben a 3. hősi szakaszban testileg-lelkileg meg lehet nyomorodni, és ez éppenséggel nem hiányzik. Azonban, pont a sok változó miatt, én nem mernék a gyáva szóval dobálózni, ítélkezni. Ha ítélkezni kell, akkor ennek a hárításnak, "merjünk kicsik lenni" attitűdnek egy agresszívabb formájánál keresgélnék. Egy német szerző, Sven Hassel írt a II. világháborúról, német oldalról, saját élményekből merítve. Egyik regényében a főszereplők egy büntetőszázad tagjai, akik valamilyen baklövésük miatt kapnak helyet az alakulatban. Ide kerülnek azok is, akik megtagadják a katonai szolgálatot. Hőseink tanúi lesznek annak, hogy egy hívő ember kihúzza magát, és a tisztek szemébe nézve közli, hogy ő nem fog fegyvert. Persze ott helyben agyon is verik. A szereplők egyfajta ideges beszélgetésbe kezdenek az eset után, mind azt ecsetelve, hogy mekkora idióta volt ez az ember, hogy kikezdett a tisztekkel, simán élhetett volna még. Az idegességük - és a narráció - arra utal, hogy érzik, hogy a bátorság megnyilvánulását látták, valamit, amire ők nem vállalkoznának. Ez a felismerés nem tesz valami jót az énképüknek úgyhogy cinizmusukkal igyekeznek megsemmisíteni azt az értéket, amelyhez nem tudnak felnőni. Az szerintem nem akkora gáz, hogy nem állnak készen ilyen áldozatokra. Az már igen, hogy devalválják mások hősiességét, hogy ne is érezzék a fejlődés szükségességét. Egyébként ezzel napi szinten találkozom, de azt már tényleg egy külön bejegyzésbe írom meg.

A bátrak igazsága

"Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond

messze az Övétől, mint sastól a vakond

avagy gyáván bújik,

s a bilincses ajak rab szavakat hadar?

Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal

hozza koszorúit."

Babits Mihály: Petőfi Koszorúi

Jó sokat elmélkedtem ezen a hős-dolgon, a pesti srácokon, '56-on, a forradalmakon. Azt hiszem, van üzenete ezeknek, főleg, ha nem ész nélkül kezeljük. Általános iskolában, március 15 kapcsán egy osztálytársammal azt kérdeztük, minek ez a nagy felhajtás egy vesztes harc miatt? Egy tanár leteremtett minket, hogy tisztelnünk kell ezeket a dolgokat, mert értünk haltak meg. Kösz szépen, ebből nem igazán tudtunk meg többet, de most már szégyelljük is magunkat.

Gyerekként mintha láttuk volna, hogy a király meztelen, és egy üres rítus az egész, ami az identitásunk része, de mi sem értjük, miért (szerintem a tanítónő ingerültsége ebből az értetlenségből fakadt). Nincs személyes üzenet, csak valami kényszer, hogy ünnepeljünk, mert "illik".

Hogy a rutint megtörjem, elmondom, hogy nekem mi a személyes üzenet. Ahogy a bejegyzésen, sőt, több más bejegyzést felhasználva végigvezettem, az egyént külső és belső motivációk egész hada sarkallja különböző tettekre. Ezek a motivációk egymásnak gyakran mondanak ellent, és a bonyolultságuk finoman szólva is elbizonytalanító. Voltaképpen itt az egzisztencialista filozófia és pszichológia alapkérdéseiről van szó, a szabad akaratról és a vágyról, hogy valamilyen módon mégse haljunk meg, s megvalósítsuk önmagunkat. Ezen töprengések elég kínzóak tudnak lenni, egy csomó ember, aki segítségért fordult hozzám, ebben a mókuskerékben taposott. Én is ebben a csónakban evezek, sőt, szerintem mindannyian. Amikor a forradalmárokról elmélkedem, olyan emberek vannak a lelki szemeim előtt, akik ugyanolyan hús-vér, a legkevésbé sem szimbolikus arcok, mint én, viszont ők valahogy képesek voltak kiszűrni a számukra legfontosabb, súlyozottabb változókat az egyenletből, és rájöttek, hogyan akarnak valami többé válni (az, hogy életkortól független, megerősíti, hogy valami nagyon alap dologról van szó).

Azért lényeges ez az üzenet nekem, mert egyetértek Junggal és még számos teoretikussal abban, hogy az emberi élet értelme a fejlődés, a többé válás. Ennek vannak drámai megoldásai is, hogy meghalsz a hazádért, meg kevésbé drámai, de azért szintén határozottságot, céltudatosságot, bátorságot igénylő megoldásai is, például felmondasz, amikor szemétkednek veled (vagy mással!) a munkahelyeden, vagy egyáltalán szembe mersz szállni a főnököddel. Vagy amikor megtartod a gyereket, vagy bevallod a szüleidnek, hogy meleg vagy, vagy hogy nem is akarsz mérnök lenni (valahol ez ugyanakkora csapás), el akarsz válni, elismered, hogy megöregedtél, mit tudom én... Vannak fejlődési feladatok, amik krízissel járnak. A pesti srácok számomra szimbólumai annak, hogy ezek a krízisek kezelhetők, hogy a sok változó nem mindig tud dróton rángatni, mert némelyik drótot el lehet vágni.

 S hogy a többszintű evolúcióra visszatérjünk: minél több ember kezd el hinni abban, hogy a krízisek kezelhetők, a kooperációnak van értelme, sőt, akár az áldozatnak is; hosszútávon annál többet nyer a populáció, ami manapság talán már nem is csak a haza, hanem a teljes emberiség (szakszóval a "hazák" csak kolóniák egy populáción belül, ami a teljes világ).

Már csak az a kérdés, hogy ezt hogyan lehetne elmondani a diákjainknak. Kéne róla valami MMORPG-t írni...