Magyar önismeret

Az elmúlt félév számomra legizgalmasabb projektje a Magyar önismeret című műsorban való szereplés volt. Három beszélgetésben volt alkalmam megosztani a gondolataimat olyan történelmi és társadalmi témákban, amelyek a magyarok nem kis százalékát foglalkoztatják. Dicső vagy sötét múlt áll mögöttünk? Áruló volt Görgei? Hogyan formálta a közelmúlt történelme azt a két generációt, amelyek mindketten pályáznak a rendszerváltó díszítő jelzőre?

Most, hogy kint van mindhárom alkalomról a videó, megosztanám őket. A kapcsolódó bejegyzések és kulisszák mellett még az elején kifejtem az utolsó diszkusszió alatt napvilágot látott meglátásaimat arról, hogy mire lehet jó a történelemoktatás, és mit jelent az önismeret egy nép esetében?

Invazív eljárás

Bár én is tanultam, hogyan és miért érdemes alkalmazni az imaginációs technikákat, szerintem egy kezem elég összeszámolni, hogy hányszor vetettem be ezt a tudást. Nyilván, egy pszichológus munkastílusától és a képzettségétől sem független, hogy milyen megoldásokra támaszkodik. Emellett, nekem van egy természetszerű idegenkedésem ezekkel az eljárásokkal szemben, annak ellenére, hogy saját élményből is tudom, hogy meglepően jól működnek.

Elmesélek ezzel kapcsolatban egy aránylag friss történetet, és pár a témához kapcsolódó gondolatot.

Bushido

Ebben az eszmefuttatásban a japán Ikigai modellen keresztül mutatom be, hogy néha teljesen jó és kielégítő karrierdöntés az, amikor a társadalmilag hasznos munkát vállalod el az anyagilag kedvezőbb helyett. 

Ez a "néha" olyankor van, amikor a társadalom becsüli, amit teszel érte. Egyszerűbb értékrendi környezetben, amibe nincs belekódolva az ilyesmi, sajnos könnyedén lehetsz az a balek, aki egy életre megbánja, hogy valaha is fontosabbnak tartotta a közérdeket az önérdeknél.

A dolog politikai, történelmi és szociológiai megfejtését már a romkocsmák világára bízom...

Ismét pusztíthat e láng rajtatok

A tanártüntetésekhez kapcsolódó rövid merengésem pont túl hosszú ahhoz, hogy beleférjen egy Facebook-bejegyzésbe, cserébe az egyik legrövidebb blogbejegyzésnek ígérkezik, minimális új tartalommal. Ennek az az oka, hogy igazából a blogolás első évében volt erős a tanári identitásom, akkor született pár bejegyzés, amit újraosztva megkísérlek megosztani egy rövid üzenetet. Igazából annyira szorosan nem kapcsolódik a sztrájk konkrét tartalmához vagy aktusához, inkább az a témája, hogy miért nem érdemes az oktatást kifejezetten nem egyéni szoc probémaként kezelni.

A '21-es zászlóalj

"Négyzáz embert vett fel államira az ELTE" - üdvözölt Peti kollégám az első edzőtábor utáni munkanapomon. Múlt héten hirdették ki az egyetemi felvételi ponthatárokat, ami mindig érdekes abból a szempontból, hogy mennyire számít még sláger-szaknak az, ahol mindketten végeztünk. Időnként szoktunk is beszélgetni arról, hogy az ELTE mintha átállt volna a minőségiről a mennyiségi stratégiára (a korrektség kedvéért nem részletezném a felmerült példákat). Meglehet, hogy még azelőtt, hogy betettük volna oda a lábunkat... :D

Ha érdekel, hogy mit szoktam felhozni, ha a minőségi egyetemi oktatás kerül szóba, olvass tovább!

Mennyei királyság

Nem könnyű a hírfolyam felszínén maradni. Az ember néha kénytelen hülyét csinálni magából, hogy észrevegyék. Vagy hogy foglalkozzanak az ügyével.

Ennyi kommentárral szoktam továbbgörgetni a híreket, amikor valami aktivista leönt egy szobrot, kiláncolja magát valamihez, éhségsztrájkot rendez, vagy hasonló szimbolikus cselekedetekkel próbál felrázni. Szegény Dúró Dóra sem kapott tőlem sok figyelmet a múlt héten. Valószínűleg azért, mert állampolgári életszerepből tekintettem a könyvdarálós akciójára. Valamelyik beszélgetés közben azonban átváltottam pszichológus-üzemmódba, és eszembe jutott egy anekdota, ami miatt mégis foglalkoztam egy kicsit a dzsihád újabb gyöngyszemével.

Kaszálás

Amióta a korona-vírus elkezdte intenzívebben ostromolni az országot, több bejegyzés is eszembe jutott, de eddig nem sikerült megírni őket. Talán egy rövidebb gondolatmenettel eljutok a közzétételig: ez a téma arra korlátozódik, ahogy a munkahelyeken próbálják kezelni a helyzeteket. Szigorúan szubjektív, ismerősöktől hallott sztorik alapján ragadok billentyűzetet, de talán ez is elég alátámasztani a gondolatot: ha sikerül is megelőzni, hogy a vírus megtizedelje az idősebb generációt, a módszereiket és hatalmi pozíciójukat jó eséllyel alaposan ki fogja csipkézni.

Placebo

Hadd osszam meg veletek saját élményemet egy érdekes pszichológiai jelenséggel, a placebo-hatással kapcsolatban! 

Vajon milyen konklúziót lehet levonni ha hatóanyag nélkül ér el valami hatást nálunk?

És milyen módon hat ez az önbizalmunkra, esetleg az életünk későbbi alakulására?

Story of my life

Múlt héten hosszú küzdelem után leadtam a szakdolgozatomat.

Mondhatnánk, hogy ez öröm, "a gép forog, az alkotó pihen", mint általában egy nagy projekt lezárásakor. Szerencsére az én életem ennél több fordulatot tartalmaz, így közel sem biztos, hogy a közeljövőben le tudom zárni a szakképzést, azaz volt értelme ennyi mindent feláldozni a dolgozat kedvéért.

Annyi előny biztos volt benne, hogy felismertem egy játszmámat, egy olyasfélét, amit nagyon sok kliensem művel még. Íme a saját élmény: autoritás-konfliktus egy egyetemmel!

Kelletlen

Gyors összefoglalás: ez a bejegyzés arról fog szólni, hogy miért vágjuk magunk alatt a fát, amikor azt mondjuk, hogy valamit meg "kell" tenni.

A kifejtésben pedig szó lesz arról, hogy ez azért van, mert ez egy félreismerés, és a valóságban nincs annyi kötelesség, mint amennyit képzelünk, illetve nem pontosan úgy, ahogy képzeljük.

Arról is, hogy az egyetemisták között a "kell", a halogatás és a bűntudat érthetően hot topic, és arról is, hogy pont ezzel a bloggal hogy alakult ki egy megosztható sajátélményem a témában.

Alapállás

Korábban felmerült az ötlet, hogy írok pár sort azokról az emberekről, akik nevelőként hitelesnek tűntek számomra. Amikor erről írtam, a szigor adekvát formájáról elmélkedtem. Mi kell ahhoz, hogy tudjál - etikusan - irányítani olyan embereket, akik maguk sem tudják szabályozni magukat?

A kérdéshez fűzött hasonlatot vagy két éve találtam ki, még amikor suliban dolgoztam, de most, hogy hazajöttem az edzőtáborból, igazán aktuálisnak érzem.

A rövid válasz: hinned kell önmagadban. 

A hosszabb válaszhoz olvass tovább!

Some kind of monster

Mostanában járok angolra a kollégákkal, ahol átvettünk olyan komplikáltabb helyzeteket is, mint a kegyes hazugságok, moralitás, stb. Az egyik vitatéma az volt, hogy helyes-e azt mondani csintalan gyermekünknek, hogy ha nem viselkedik rendesen, elviszik a szörnyek?

Hát, dobj be egy ilyen kérdést pszichológusok közé!

Most, hogy az üzenőfalamon folyamatosan jelen van a hír, hogy keresztény körökben verési útmutatót adnak ki a gyerekekhez, gondoltam, pár sorban leírom, mivel járultam hozzá ahhoz a beszélgetéshez. Mivel az angoltudásom javarészt filmekre épül, azért hozzácsapok az ott elhangzott teátrális felszólaláshoz egy kis szakmai érvet is, nehogy már olyan embernek tűnjek, aki csak úgy bizonyíték nélkül elhisz és továbbad mindent...!

Vers nem mindenkinek

Jöttem hazafelé, és azon gondolkodtam, vajon ma meg tudnék-e osztani olyan verset, amihez lehetne egy kis pszichológiát kötni. Sajnos, a múzsa cserbenhagyott, így elkönyveltem, hogy a mai bejegyzés ihlet hiányában elmarad. 

Aztán egy rövid, szerintem követhető asszociációs hullámot meglovagolva eljutottam addig a kérdéskörig, hogy minek foglalkozunk egyáltalán irodalommal, hogyan segít ez megoldani a kommunikációs problémákat, és mikor hatékonyabb eszköz a thrash metal ugyanezekre a problémákra.

Egyenlőség, szabadság, testvériség

Ez a március sűrű hónap: van nőnap és forradalmi évforduló is, én meg örülök, ha havonta egy cikket meg tudok írni. Mi lenne, ha összekötnénk a két témát? Ha a feminizmus és a nacionalizmus egy lapra kerülne? Nos, sajnos egy Puzsér-cikkben ez már elindult, úgyhogy ez nem igazán eredeti ötlet, de egy-két szavam nekem is lenne a témához.

Következzen hát az a hasonlat, amivel időnként megpróbálom lehűteni a kedélyeket, amikor korunk nemi forradalmai kerülnek képbe!

Búcsú a fegyverektől

Ez a tanév bizony nagytakarítással indul. Pontosabban néhány változással, amelyek érzésem szerint előrébb gördítik a szakmai fejlődésemet, de ki tudja, talán a személyeset is. Konkrétan arról van szó, hogy olyan hat-hét év után magam mögött hagytam első szakmailag releváns munkahelyemet, az iskolát, és visszatértem az egyetemre, noha már csak esti képzésen, és remélhetőleg ezúttal rövidebb időre. Ezen kívül folytatódik a terjeszkedés, már a pszichoforyou-nak is írok. Ennek örömére frissítettem egy kicsit a blogot is (na jó, csak a bemutatkozást), illetve behozok egy új témát, egy olyat, ami szerintem a legfontosabb, amikor a saját életutunkat másokéval akarjuk egyeztetni. Ez a téma a szerződés. És igen, ezt is TA-n tanultam... :)

Hitelminősítés

Ebben az évben szinte minden hétre találunk valamilyen tüntetést. Valamikor februárban Sanyi barátommal beszélgettünk a tanár-tüntetésekről, azon elmélkedve, hogy hol a mi helyünk, illetve a szakmánk helye a társadalomban, de jure és de facto. Mókás, hogy a világ azóta is aktívan tartja az akkor kitalált hasonlatunkat, úgyhogy volt idő elhelyezni mögé egy kis tudományt is, s talán be is fejezem egyszer ezt a bejegyzést...

Csak hogy ne beszéljek rébuszokban: arra jutottunk, hogy tanárok (taxisok, pszichológusok, orvosok, MÁV és BKV dolgozók) ügyének megítélése és támogatása azon múlik, hogy az embereknek milyen hiedelmei vannak velük kapcsolatban.

Fixxxer

Mivel az elmúlt években gyakorló Mikulás voltam, adódott rá lehetőség, hogy a karácsonyozás értelméről gondolkodjak. Vajon mitől működik ilyen széles körben ez a szokás, mi az oka, hogy pár napra a legtöbb ember egész szalonképessé tud válni miatta? Nem hiszem, hogy nagyon új és általános érvényű a magyarázatom, mert csak a munkahelyemen, azaz az iskolában gyűjtöttem adatot, de nekem érdekes volt végiggondolni, hogy egyes rituálék mégiscsak értelmesek, sőt, akár gyógyító, nevelő funkciójuk is lehet - ki tudja, talán nem csak az iskolában, hanem a családban is.

Pygmalion

Kezdődik a tanév. Most nem annyira akarok azon elmélkedni, hogy mit fogok csinálni a munkahelyen, szívesebben gondolkodom azon, hogy a nehézségek átmenetiek, hiszen ide is el kellett jutni valahogy... Kereken tíz évvel ezelőtt kezdtem meg a tanulmányaim az ELTE pszichón. Oda is el kellett jutni valahogy... Azt hiszem, az első szakmailag releváns gondolataim akkor jöttek létre, amikor elsőévesként azon gondolkoztam, milyen folyamatok befolyásolják, hogy valaki bejut és sikeres lesz, mások meg...hát, ők meg nem.

A toleráns rotweiler

Van egy vicces kis történet, amit az egyik srác mesélt nekem a suliban. Arra jutottunk, hogy valamiképpen meg kell maradnia az utókor számára, ezért megengedte, hogy itt is megírjam. A bizarr sztorin kívül persze az sem lényegtelen, hogy mily elmés módon sikerült felhasználni a nem mindennapi látványt...

Tetemre ivás

A zuglói sötét lakótelepen egy kutyaházban fekve találták X nénit.

Lábai mozdulatlan kandikáltak ki a házőrző, a jól megtermett rotweiler számára otthont adó menedékből, s csak éktelen hortyogása nyugtatta meg hajnali járókelőket, hogy X néniből egyelőre nem távozott a lélek.

Ezen a kérdésen túl volt még egy, amely nem hagyta nyugodni a tanúk elméjét: vajon hogyan került a néni a kutyaházba hajnalra? A környékbeliek lassan visszafejtették a történet szálait, amit felrázása után X néninek is elmeséltek, hiszen ő maga is értetlenül állt a rejtély előtt. Tudvalevő, hogy X néni az alkoholizmus terén a profi ligában játszik; lehetetlen nincs előtte, és így vagy úgy, de eddig mindent túlélt. Ezúttal is legurította az emberi fogyasztásra alkalmatlan szeszek hátborzongatóan nagy mennyiségét a kérdéses estén, és elindult abba az irányba, amerre otthonát sejtette. A hajnalban látottak alapján feltételezhetjük, hogy egy kicsit eltévedt. A furcsa kimenetelhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy X néni - valamint hasonlóan komoly befogadókapacitással rendelkező barátnője, akit hiányos fogsora miatt csak Kobrának becéznek - az ilyen esti tivornyák után igen rövid hatótávolságú. E tényből kiindulva a helyiek arra következtettek, hogy X nénit elhagyta az ereje út közben, és csupán egyetlen fedett helyet talált, ahol meghúzhatja magát az újratöltés alatt. Gyaníthatjuk, hogy némi érzéki csalódás is szerepet kapott a történetben, mivel X néni nem olyan rettenthetetlen jellem hírében áll, akit ne riasztana el egy dühödten morgó harci kutya - az is lehetséges, hogy gyakorlott alkoholistaként X néni egyszerűen hallucinációnak értékelte a territóriumát őrző ebet.

A zuglóiak elégedetten zárták le az aktát: újabb anekdotával gazdagodott a közösség. X néni már rég lemondott a méltóságáról, ezért valószínűleg neki is el lehet majd mesélni ezt a kis történetet, és még röhögni is fog rajta.

Amikor a srác előadta X néni kalandját, egy addig megválaszolatlan kérdés ütött szöget a fejembe. Vajon a kutya miért nem támadta meg a betolakodót? Miféle isteni gondviselés tart vissza egy ilyen fenevadat, aminek amúgy is természet adta hajlama van az élő hús marcangolására?

A hipotézisem szerint a rotweiler nagyon is határozottan jelezte X néninek, hogy nem kéne a felügyeletére bízott területen bukdácsolni. Ő azonban nem reagált semmilyen értékelhető módon a figyelmeztetésre, így a kutya döntési helyzetbe került. Abból kiindulva, hogy nemhogy sértetlenül hagyta az öregasszonyt, hanem még abba a megalázó helyzetbe is belenyugodott, hogy az ő házában fogja tölteni az éjszakát, hipotézisem az alábbi részekre oszlik:

• Kifinomult szaglásával nyilván érzékelte, hogy X néni nem éppen minőségi alkoholtól bűzlik, és nem akarta megkockáztatni, hogy a betolakodó esetleg mérgező.
• Zavarba ejtette, hogy a néni nem reagál semmit. A rotweiler nyilván ahhoz van szokva, hogy még ha nem is ijednek meg az ugatásától, de legalább foglalkoznak vele. Azonban ha X néniben már teljesen eltompult az orientációs reflex, akkor képtelen volt eljátszani ebben a darabban a neki szánt szerepet. A kutya tehát megkímélte, mert...
• feltételezte, hogy X néni magabiztossága abból származik, hogy van valami titkos aduja, amit inkább nem kéne piszkálni.
• úgy értékelte, hogy X néninek már annyira vége van, hogy semmilyen fenyegetést nem jelent, ezért kiiktatása szükségtelen.
• felismerte, hogy X néninek már annyira vége van, hogy egyszerűen megsajnálta, és elhatározta, hogy már nem ront tovább a helyzetén azzal, hogy széttépi.

Irgalom

Ez a történet persze nem úgy jutott el hozzám, hogy a srác sztorizgatni jött. Aznap azért találkoztunk, mert már kissé sok volt neki a hétköznapokkal együtt járó stressz. Nálunk ugye mindenféle gyerek van, egyesek igazából nem is értem, kiktől kapták meg a papírt, hogy iskolaérettek, mások pedig sportot űznek abból, hogy idegesítsék a többieket, legyenek azok tanár vagy diákok. Mondhatni a munkahelyem elég ingergazdag környezet, és ennél a srácnál sikerült alaposan túllépni azt a bizonyos küszöböt...

A beszélgetés tehát onnan indult ki, hogy egy csomó gyerek idegesíti őt, némely eseteknél azt is feltételezhetjük, hogy szándékosan. Aztán valahogy eljutottunk X néni és a rotweiler esetéig, ahonnan egy hasonlattal kapcsoltam vissza az eredeti témához: itt az iskolában tulajdonképpen ő a rotweiler, és az őt idegesítő gyerek X néni. Értem ez alatt azt, hogy ez a srác is egy ingerlékeny, időnként morgós személyiség, aki szeretné határozottan definiálni és védeni a határait. Az őt idegesítők folyamatosan ezeket a határokat sértegetik, egyesek olyan pofátlanul, mint amilyen pofátlan volt X néni azon manővere, hogy a rotweiler házába fekszik. És hasonlóképpen X néni esetéhez, ezeknél a diákoknál sem feltételezhetjük teljes magabiztossággal, hogy tisztában vannak azzal, hogy mit tesznek, felismerik a figyelmeztető jelzéseket, és egyáltalán képesek még kontrollálni a cselekedeteiket.

Ahogy X néni története is azért tud vicces lenni, mert a kutya minden idegesítő körülmény ellenére megkímélte az idős hölgyet; ugyanígy, ennek a srácnak és az iskolának is akkor lesz happy end a története, ha valahogy visszafogja jogos haragját, és nem ver meg senkit. Valahogy ki kellene fejlesztenie azt a rejtélyes képességet, ami a harci kutyának már megadatott: felismerni, hogy ki az, aki annyira nyomorult, hogy még széttépni sem érdemes.

And Justice for all...

Amikor ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy mi tulajdonképpen két etikai rendszer viszonylatait boncolgatjuk. Valamikor tavaly tanítottam egy osztályt az etika és az empátia közötti összefüggésekről, amelyhez Kohlberg és Gilligan vitáját találtam megfelelő kiindulópontnak. E vita lényege, hogy az etikai döntésekkel kapcsolatban két minta jött ki: az igazság-etika és a törődés-etika. Az igazság-etika egy elvont rendszerre alapozza a döntéseket, amelyben - elvileg - világosan definiált jogok, szankciók vannak, kivételek pedig nem. A törődés-etika ezzel szemben nem hagyja, hogy a zord erkölcs szétszakítsa az embereket egymástól, mivel a döntéseket a kapcsolatokra, szükségletekre, egyedi tényezőkre, azaz empátiára alapozza. Nagyon érdekes konfliktus van a kettő között, amikor mondjuk egy elmebeteg esetében próbáljuk eldönteni, hogy mi a helyénvaló büntetés. (ld. Habeas corpus c. bejegyzés) A linkelt cikk egyébként amellett érvel, hogy a két rendszer kiegészíti egymást, és nincsenek szemben, de a nevezett vitában még nem merült fel ez a szintézis.

Amennyiben nagyvonalúan elfogadjuk, hogy a rotweiler etikai alapon irgalmazott X néninek, akkor feltételezhetjük, hogy ő a törődés-etika képviselője. Tulajdonképpen joga és feladata volt a betolakodó hatástalanítása, azonban végiggondolta a helyzet egyedi tényezőit, s a néni iránt érzett szánalomból úgy döntött, hogy ezúttal kivételt tesz. Egyébként a srác azóta elmesélte, hogy az eb kölyökkorában ismerhette X nénit, úgyhogy valószínűleg ez a válasz kérdéseimre, de ettől még tetszik a hasonlat.

Rájöttem, hogy hiába magyarázom a srácnak, hogy miért érdemes elengednie a haragját, miért kéne megbocsátani a sérelmeit, és miért ne csapja meg visszakézből a körülötte őrjöngő gyerekeket. Igazság-etika szempontjából ugyanis nem volt olyan ötletem, ami igazán működőképes lett volna. Nekem valójában a törődés-etikával kellett őt összeismertetni egy kicsit (a férfiak egyébként inkább az igazság-etikára fogékonyak Kohlberg szerint).

Nem tudom, hogy ez mennyit segített neki. Amikor találkozunk a folyosón, és köszönünk egymásnak, megkérdezzük mi újság. Mivel a körülmények azóta se változtak az iskolában, nincsenek könnyebb napjai, de a beszélgetés óta csak annyit dörmög: "rotweiler" - és mindketten nevetünk.

Merjünk kicsik lenni

A legutóbbi alkalommal azon elmélkedtünk, hogy milyen motivációk bujkálhatnak egyes konfliktusok keresése mögött. A konklúzió szerint - a feszültség levezetése mellett - a személyiség erősödése az az általános cél, amit ezekkel a küzdelmekkel el akarunk érni.

Bizonyos értelemben ezúttal ennek ellentéte a téma, vagyis az a kérdéskör, hogy miért nem tud, vagy nem akar erősödni valaki. Az alább olvasható szösszenetben leginkább a környezettől tanult tényezőkkel próbálom  magyarázni, hogy mi juttathatja arra az ember gyermekét, hogy nem használja ki a képességeit, és nem küzd meg a céljaiért. Leginkább az iskolából merítem az élethelyzeteket, de természetesen ízlés szerint a helyükre lehet képzelni  minden olyan fejlődési feladatot, ami komolyabb erőfeszítést és akaratot kíván tőlünk.

(Oh, igen, a terjedelem korlátozottsága miatt a tájékoztatás nem teljes...)

Valaki mondja meg

"Valaki mondja meg, milyen az élet,

Valaki mondja meg, mér' ilyen,

Valaki mondja meg, mér' szép az élet,

Valaki mondja meg, miért nem"

LGT: Valaki mondja meg

Szerintem már nem csak a szakmában közhely, hogy az ember reális énképéhez szükségesek a környezet visszajelzései. Valamilyen módon kapcsolatot kell teremteni a környezettel, és az se hátrány - ahogy az előző bejegyzésben szó volt róla -, ha alakítani tudjuk. Ennek sikeressége meghatározza az önmagunkról kialakított képet, az önértékelésünket, önbizalmunkat.

Az önbizalom érdekes dolog. Kevés emberrel találkozom, aki hisz önmagában. A hit ugye azt jelenti, hogy meg vagyok győződve arról, hogy létezik valami, még akkor is, ha erre nincs bizonyítékom. Önbizalom szempontjából ez úgy értelmezhető, hogy hiszek abban, hogy képes vagyok elérni a célom, noha még nincs tapasztalatom, ami alátámasztaná ezt a derűlátást. Több olyan emberrel futok össze, aki úgy viselkedik, mintha lenne önbizalma, de valójában nincsen. Blöffölnek, magyarul.

Referenciapont.
(forrás: baromsagok.hu)

Valamennyire azért mindenki a tapasztalataira építi az önbizalmát, hiszen ahogy a reklámban is mondják, "bizonyíték kell, nem ígéret". Tapasztalat alatt nem feltétlen konkrét dolgokat értek. Ide tartozik például az én-hatékonyság élmény, az a megfigyelésünk, hogy "általában megoldom a dolgokat". Viszont honnan tudjuk, hogy ez tényleg jó megoldás, és nem csak átmeneti? Honnan tudjuk, hogy az eredményünk kimagasló, vagy csak épp elég arra, hogy ne maradjunk szégyenben? Honnan tudjuk, hogy a probléma tényleg nehéz volt, vagy rutin? Honnan tudjuk, hogyan kell értelmezni az adott helyzetet?

Aki hisz vagy blöfföl, az kitalálja magának. Aki viszont bizonyítani akar, az valamihez, valakihez képest méri magát. Számára minden relatív, úgyhogy alapvető kérdés, hogy milyen viszonyítási pontokat választ. Viszonyítási pontokat a környezetében lévő emberek adnak. Egyrészt meg lehet figyelni, hogy ők hogyan élnek, mivel elégednek meg, mit akarnak elérni, mit becsülnek, mit tartanak nehéznek vagy veszélyesnek, stb. Másrészt a vélekedéseik információkat tartalmaznak az adott helyzetről, amiben van. Minél kevesebb tapasztalata van, vagy minél kevésbé kidolgozott az énképe, annál nagyobb mértékben kritikusak ezek a viszonyítási pontok. 

Ezt egyébként a saját életemben figyeltem meg először: amikor elmentem egyetemi előkészítőre, az ottani srácok egészen másképp látták az előttünk lévő feladatot, mint a szakközepes barátaim, akik ugyanolyan felkészületlenek voltak, mint én. Az új haverok számára a felvételi egy nehéz, de teljesíthető célkitűzés volt, míg nekünk egy életvezetési válság. Állítom, hogy az előkészítő többet segített az adott élethelyzetről kapott információkkal, értelmezési kerettel, mint a tananyaggal (pedig az se volt ám piskóta...)!

Ezen tapasztalatom, a tanulmányaim és az eddigi munkáim alapján a célok kiválasztásában meghatározó szerepe van a kapcsolatoknak, mivel azok tükrében értelmezi az ember önmagát, a helyzetét és lehetőségeit.

Bagatellizálás

"Valaki mondja meg, kinek kell hinnem,

Valaki mondja meg, kinek nem,

Valaki mondja meg, ki hova érhet,

Milyen az íze az élet vizének."

LGT: Valaki mondja meg

Annak idején, amikor egy haverommal az érettségire készültünk, találkoztunk egy kb. a szüleink korában levő hölggyel. Kedves volt, úgy döntött, hogy segít az ifjabb generáció baján, és megnyugtat minket. Azt mondta: "ne aggódjatok, az érettségi igazából semmi, nem lesz komoly". Félig igaza volt, mint ahogy később, az első egyetemi vizsgaidőszak során megtapasztaltuk; habár neki aligha lehettek saját élményei a felsőoktatásból (bár ki tudja, de akkor ez volt a benyomásom). Félig viszont sületlenséget állított, és épp ezért szoktam ezt az anekdotát elmesélni az érettségiző diákjaimnak.

Az érettségi nagyon is komoly kihívás, akkor és ott. A későbbi tapasztalatok fényében bagatellnek tűnik, de ezekkel a tapasztalatokkal még nem rendelkezel, amikor először mész neki a megmérettetésnek; ha átlag életet éltél, akkor ez addigi életed legkomolyabb vizsgája. Következésképpen ha jól teljesítesz, akkor jogod van arra, hogy büszke legyél. Nos, ez a kedves néni akaratlanul ezt a jogunkat ásta alá. Mert ha hiszünk neki, akkor a narratíva nem az lesz, hogy "keményen dolgoztam, és meglett az eredménye", hanem "igazából ez nem egy nagy siker, csak sokat tanultam, mert tiszta ideg voltam miatta".

Lényeges kérdés, hogyan látja magát az ember ebben a két tükörben.

Az "igazából nem volt komoly" álláspont egyszer előjön majd, abban a korban, amikor évek távlatából csak mosolyog ifjúkori problémáin. Ha közvetlen az érettségi után alakul ki benne ez az érzés, azzal azt üzeni magának, hogy "kis hülye mazsola vagyok, aki túl komolyan veszi a dolgokat". Ennek több kifutása is lehet.

Ha a "túlaggódom a dolgokat" rész érinti  meg jobban, akkor keres valami "komolyabb" kihívást, ami miatt tényleg lehet aggódni. Azonban ha az énképébe beépül a "túl komolyan veszek mindent" attitűd, akkor végül egy kihívás sem lesz elég komoly, így előbb-utóbb nagyot kell koppanni valami jó kemény falon, hogy lerázhassa magáról ezt a világnézetet. Lehetséges következmény az is, hogy mivel tudja magáról, hogy "túl komolyan vesz mindent", innentől kezdve megpróbál mindent ellazulni, és minél kevésbé komolyan venni. Akár jól is elsülhet a dolog, mert kevesebb stressz éri. Egy darabig. A probléma az, hogy ő nem a feladat nehézségére, hanem önmagára reagál, amikor igyekszik lazítani, és - mint tudjuk - időnként vannak olyan helyzetek, amiket érdemes inkább komolyan venni...

forrás: danieatslife.com

Ha hősünket a "túlaggódok mindent, pedig nem is olyan komoly" meggyőződésből inkább a "nem is olyan komoly" rész érinti meg, akkor azt fogja érezni, hogy dolgozott ő keményen, de igazából semmit sem tett le az asztalra. Értékteleníti a saját teljesítményét. Ez nyilván kihat az önbizalmára, és a saját teljesítményével kapcsolatos elvárásaira is. Tegyük fel, hogy van valamilyen komolyabb lehetőség, mondjuk felvételi egy jobb egyetemre, vagy egy álláshirdetés. Felteszi magának a kérdést: "elég jó vagyok hozzá? Mi bizonyítja, hogy jól tudok teljesíteni?" Mivel "nem tett le semmi komolyat az asztalra", semmi nem is indokolja, hogy bízzon magában. A jövőben vagy ő is folyton bizonyítani akar, vagy visszahúzódik, hiszen hiába a sok munka, igazából nem komolyak az eredményei (ez is a tanult tehetetlenség egyik formája).

A másikfajta tükör a "keményen dolgoztam, és meglett az eredménye". Ez a tükör is lehet görbe, mivel érettségije azért a legtöbb embernek van mostanság, úgyhogy a siker annyira nem átütő. Szerintem akkor értelmezi helyesen az ember az eredményét, ha egyfajta szintlépésnek (ahogy manapság mondják), beavatási szertartásnak veszi az érettségit. Nem ő egyedül megy át rajta, tehát nem olyan különleges, de bizonyít egyfajta minőségi különbséget az eddigi élete és az elkövetkező élete között. Ez egy referenciapont, aminek az üzenete az, hogy "akkor is össze tudtad magad szedni, most is képes leszel rá".

Természetesen itt nem csak az érettségiről van szó, az egész iskola valahogy így működik (ld. A közepes tanuló felel c. bejegyzés).

Mentsük meg a gyerekeket

"Valaki mondja meg, miért vagyunk itt,

Anyám azt mondta, hogy boldog légy"

LGT: Valaki mondja meg

Időnként hallani olyan sztorikat, amikor a gyereknek nem megy valami jól az iskola, és a szülő "kiáll" csemetéje mellett. Ez jelentheti azt is, hogy balhézik, azt is, hogy könyörög, bejárhat mindenféle utat, hogy az osztályfőnök puhítsa meg a kollégát, stb. A közös ezekben a manőverekben az, hogy mind arra irányulnak, hogy a pedagógus ne szakmai, hanem érzelmi alapon hozza meg a döntést az osztályzatról.

Ezekkel a szülőkkel aligha egyezik a véleményünk az iskola szerepéről. Ők nem egy viszonylag biztonságos átmenetet, felkészítést látnak benne, hanem a rideg, kegyetlen, veszélyes agógát (katonai kiképzés 6 éves kortól az ókori Spártában), ami kiszakítja óvó ölelésükből gyermeküket. Valami ilyesmiről írtam korábban, még az első félévi osztályozó értekezlet idején... Innentől már inkább a szülőről, és az ő gyerekkoráról szól a történet, mint a gyerekről.

Irány az iskola! (300)

Vajon hogyan értelmezi a gyerek a szülő küzdelmeit?

Az ő rossz jegyei, bukása nem az ő, hanem a tanár munkájának eredményei. Ha objektíven nézzük a dolgot, akkor ebben van valami, hiszen ha a gyerek önállóan tudna fejlődni, akkor a suli funkcióját veszítené. Viszont innentől nem az övé a felelősség. A gyenge teljesítményről kapott visszajelzéseket a jövőben valószínűleg nem visszajelzésnek, hanem a személyére irányuló agressziónak fogja majd fel, hiszen itt megtanulta, hogy "lehetne ám nagyvonalúbban is értékelni, ha igazán akarnák"...

Sokan anélkül is sikeresek, hogy a szülők bejönnek parádézni. Az övé miért jön be? Lehetne türelme, hogy megnézzünk egy évismétlést, hátha akkor majd sikerül. De nem ezt teszi. Talán azért, mert nem hisz benne, hogy másodjára sikerülne? Vagy túl fontos ez a dolog ahhoz, hogy várjunk, nincs időm fejlődni, le vagyok maradva? Vagy éppen hogy nem olyan fontos ez, egy önhitt pedagógus próbál úgy tenni, mintha ezek olyan komoly dolgok volnának, pedig ez az egész iskola csak amolyan "légy a levesben"?

Egy biztos: anyu szeret, és mindent megtenne értem. Majd viszek neki ágyba reggelit anyák napján. Ki tudja, talán negyven évesen is, ha mindent így fogunk intézni a jövőben...

A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve

"Ne halat adj az éhezőknek, hanem tanítsd meg őket halászni!"

Kínai közmondás

A fent bemutatott interakciók mind-mind jóindulatból, segítő szándékból indultak. Az volt a céljuk, hogy a még fejlődésben lévő gyereknek ne kelljen súlyos érzelmi terheket cipelnie. Nem véletlen ez a féltés, hiszen meglepően sokaknak vannak keserű emlékei az iskolai szívatásokról, és szeretnék, ha - klasszikus módon - a gyereknek már jobb élete lenne.

Nos, a "jobb" közel sem egyenlő a "kellemessel, gondtalannal". Ahogy egy hete írtam, szükség van a problémákra, amelyek megoldásával megerősödik az ember. A "segítek benne" és a "megcsinálom helyette" pedig nagyon különböző dolgok. Ha az ember egészséges szeretne lenni, muszáj büszkének lennie valamire, ahhoz viszont szüksége van arra, hogy megküzdjön érte (legalábbis ezt sugallja White kompetencia- és effektancia-motívumról szóló elmélete).

H. J. Draper: Ikarosz siratása
(forrás: islandbreath.blogspot.com)

Azt hiszem, a bejegyzés végén illene megmagyaráznom, miért ezt a címet választottam. Talán nem csak számomra tűnik úgy, hogy a fenti történetekben, elgondolásokban implicit módon benne van egyfajta intelem, hogy nem is baj, ha nem teszünk olyan komoly dolgokat arra a bizonyos asztalra; hiba a nagyobb és nagyobb kihívásokat űzni (ez az Ikarosz-komplexus, ami egyébként az olvasmányaim szerint a fiatal férfiakra gyakran jellemző). Mondhatjuk, hogy van itt egy pozitív üzenet, hogy "elég jó vagy úgy is, ha nem vagy tökéletes". Remek, ezzel kivédtük a perfekcionizmust (nem érem be a tökéletesnél kevesebbel), viszont aláástuk a maximalizmust (igyekszem a legtöbbet kihozni a dologból) is, ami viszont időnként segíti a fejlődést. Szerintem ez a félrevezetés ebben az "elfogadásban": visszafogja a motivációt. Ha valaki perfekcionista, tényleg veszélyben van a lelki egészsége, de annak is, aki sohasem próbálja elérni a reálisan teljesíthető maximumot.