Kelletlen

Gyors összefoglalás: ez a bejegyzés arról fog szólni, hogy miért vágjuk magunk alatt a fát, amikor azt mondjuk, hogy valamit meg "kell" tenni.

A kifejtésben pedig szó lesz arról, hogy ez azért van, mert ez egy félreismerés, és a valóságban nincs annyi kötelesség, mint amennyit képzelünk, illetve nem pontosan úgy, ahogy képzeljük.

Arról is, hogy az egyetemisták között a "kell", a halogatás és a bűntudat érthetően hot topic, és arról is, hogy pont ezzel a bloggal hogy alakult ki egy megosztható sajátélményem a témában.

Semmit sem kell, de mindent szabad

Azt hiszem, senkinek sem kell bemutatnom azt a helyzetet, amikor van egy feladatunk, aminek ideje volna hozzákezdeni, ám mégsem tudjuk rávenni magunkat - aztán később bűntudatunk lesz.

Az biztos, hogy nagyon sok egyetemista bólogatna, hogy igen, jól ismeri a szituációt.

Némelyeket zavar ez a helyzet, és beszélgetnek róla.

Némelyek egészen komolyan eldöntik, hogy változtatni fognak ezen a működésen, mert elég rossz helyzetekhez vezethet, például feltorlódik a munka, esetleg meg is buknak.

Ezek közül az eltökélt emberek közül páran tényleg csinálnak egy értelmes, az erőforrásokkal és akadályokkal tényleg számoló cselekvési tervet.

De még közöttük is akad olyan, aki a cselekvés pillanatában megbánó tekintettel mondja, hogy "ej, ráérünk arra még", ékes példáját hozva a Berne szerint sorskönyv-szerű akasztófahumornak.

Szóval a kivitelezés szintjén elakadások vannak. Valamikor én is elakadva érzem magam, ilyenkor megyek szupervízióba a témával.

Az egész beszélgetést nyilván nem írom le, elég annyi, hogy a szupervizor a végén megjegyezte, hogy a probléma bemutatásánál elég gyakran használtam a "kell" szót.

Mondom, igen, de hát mi más szó fejezhetné ki a legjobban a helyzetet? Ez nekem olyan, mint az 1x1: sikeres félévet akarok ==> tanulnom kell. Ez az élet regulája, na! Gondolom nem lepődtök meg, hogy a szupervizorral nem osztottam meg a Krédóban ismertetett elmélkedésemet, miszerint az embernek le kell győznie magát, hogy fejlődjön.

De azért valószínűleg ráérzett, mert emlékeztetett, hogy a "kell" gyakran egy kognitív torzítás, szittya nevén gondolkodási hiba. Olyankor jön elő, amikor az igényeinkből elvárást kovácsolunk. Például nem azt mondjuk, hogy "szeretnék írni egy blogbejegyzést még ebben a hónapban", hanem azt, hogy "még kell egy bejegyzést írnom ebben a hónapban". Végeredmény szempontjából ugyanaz lesz, csak a második verzióval még felvettünk némi plusz súlyt a feladat mellé.

A valóság az, hogy egy felnőtt ember nagyjából azt csinál, amit akar. Joga van egy betűnyit sem tanulni. Az igaz, hogy ennek van egy ára, például megbukik. Ha akarja, kifizetheti ezt az árat. Ha drágállja, akkor másfajta üzletet köt. Az biztos, hogy valami üzlet lesz az élettel, de hogy miféle, azt majd ő eldönti. Nyilván mindenkinek lesz majd véleménye róla, hogy jó üzlet volt-e ez, néhányan ezt nem is lesznek képesek magukban tartani, de még ezt sem kell figyelembe venni. Úgy igazából semmit se kell.

Itt azért már keveredik a szupervizor narratívája az enyémmel, ő nem az üzletet hozta hasonlatnak, szimplán annyit mondott, hogy ezek a dolgok nem csak előírás-alapon, hanem engedély-alapon is működhetnek (igen, itt mintha a driver-kérdés kezdene előkerülni).

Sajnos olyan sok időnk nem volt erről beszélgetni, úgyhogy már önállóan kellett törnöm a fejem, hogy is van ez. Én a döntési helyzetekről azt tanultam, hogy akkor beszélünk döntésről, amikor reális alternatívák között lehet választani. Amikor igazából egy általam ésszerűnek tartott lehetőségem van, akkor az nem döntés lesz, hanem csak cselekvési sztereotípia. Például ha hazamegyek este, és sötét van, akkor tényleg sok alternatívám van, de ezek közül csak azt az egyet tartom értelmesnek, hogy felkapcsolom a villanyt. Így valójában nincs választásom.

Így jön be az én referenciakeretembe a "kell".

Aztán rájöttem, hogy ha tényleg akarok írni minden hónapban legalább egy bejegyzést ide, akkor már csak két napom van befejezni azt a posztot, amin eddig dolgoztam...

Ráéreztem hogy van itt egy kognitív torzítás: én ragaszkodom ehhez a célkitűzésemhez, és valószínű, hogy tényleg tudnék rajta görcsölni. De igazából annak a bejegyzésnek tök mindegy, hogy ezen vagy a jövő héten, vagy azután jön ki. Az olvasóknak is: nekik van más szellemi táplálék bőven, én meg nem ebből élek.

Szóval kötelességet csinálni ebből és szentségelni objektíve nem egy indokolt dolog.

Sőt: azzal, hogy kötelességgé avattam ezt a célomat, a belső motivációmból külsőt csináltam.

Valószínűleg ez a baj a "kell" szóval, és ezért akadnak el az egyetemisták is: a külső motiváció lényegesen nehezebben mozgósít, sőt, időnként ellenállást is vált ki.

Ha tranzakcióanalitikus szemmel nézzük, a "kell" a Szülőiben van, ami ugyan lehet pozitív, de a Gyermekink jó eséllyel lázadni fog ellene.

Így már nem is nehéz felidézni azt a kísérletet, amikor a gyerekeknek pénzt adtak a rajzaikért, és onnantól kezdve már nem rajzoltak a saját kedvükre...

És hol van a Felnőtt én-állapot ebben a történetben? Van-e olyan, hogy - Freud szavaival élve - "egy szivar tényleg csak egy szivar", és a "kell" nem egy kognitív torzítás? Biztos van.

Csak meg kell győződni róla, hogy valódi helyzetértékelésből jön, nem a Szülőiből.

Sőt, azt is meg kell vizsgálni, hogy nem csúszott-e össze egy kicsit a Felnőtt és a Szülői, és a "kell" a kettő halmazából származik. Igazából a kognitív torzítások, azaz amikor kicsit a valóságot látjuk, és kicsit nem, az ilyen halmazokban vannak, amiket a TA kontaminációknak nevez.

A szupervizorom valószínűleg azért használt ennyire megengedő nyelvet, mert az segít abban, hogy ezeket az én-állapotokat a legjobban szétválasszuk. (vagy anarchista, de ezzel eléggé meglepne)

Hát ezt tanultam abból, hogy nem sikerült befejezni ezen a héten az Eshtar-sorozat negyedik részét...