Két évvel ezelőtt írtam az Eshtar című sci-fi/fantasy keresztezésről, amit az egyik pajtásomnak köszönhet a világ. A három részes monstre- bejegyzéssorozatban meséltem el, hogy mi fogott meg a műben. Ezzel ki is merítettem a mondanivalómat. Most kijött a harmadik, befejező rész, és a szerző kérdezte, volna-e kedvem erről is írni? Mondom, ha van valami új, valami, amiről érdekes elmélkedni egy kicsit, akkor miért ne?
Nos, nem csont nélkül, de a történet megtett egy olyan lépést, ami megér egy misét.
…na jó, kettőt.
…na jó, kettőt.
Pár szóban a sztoriról
A korábbi sorozatban lényegében csak az első könyvről volt szó, úgyhogy érdemes lehet egy kicsit összefoglalni a történet egészét.
Két fő szálon haladunk: az egyik a főszereplőé, Vittoryáé, akit sikerül Eshtarként megjegyeznie a világnak, a másik pedig a 400 évvel későbbi leszármazottjáé, Mikaelé. Mindketten egy távoli világ, Inisfael szülöttei, bár Vittorya esetében ez kicsit később derül ki, mivel ő a Földön nőtt fel, és felnőttként, egy NASA-expedíció során tudja meg, hogy ő egy menekült hercegnő. Elég gyorsan belejön a hercegnői rangba, összerántja az atomjaira zúzott országát, és háborúba vonul a Férgek ellen. A Férgek többdimenziós lények, akik úgy úszták meg a világvégét egy másik időben, másik helyen, hogy meghackelték a tér-idő kontinuumot. Mivel ehhez az egész fajukat fel kellett áldozni (ha jól emlékszem, legalábbis), amúgy sem kifejezetten proszociális jellemek, de az örök élet is elég jól triggerelte a "károsodott határok" sémáikat, úgyhogy közérdek, hogy eltakarítsák őket Inisfaelről. Vittorya ebben elég jól halad, mivel kapcsolata van az Áramlással, ami kb. olyan, mint a Star Warsban az Erő. Amellett, hogy elég jó harcossá válik így, az időbe is jobban belelát, aminek következtében rájön arra is, hogy ebben az életben már nem fogja legyőzni az utolsó Férget, Mindennél Nagyobbat. Ez a felismerés nem jön éppen ingyen: kivételes sorsához hozzátartozik az is, hogy barátai és ellenségei végigrángassák őt a tér-időn, elvegyék a családját, és több különböző életet éltessenek le vele, mire ő is meg tudja hackelni a tér-időt, mint főellensége. Csak kár, hogy ő nem olyan szociopata, mint a Férgek, úgyhogy az ő lelkén hagy némi nyomot ez a küldetés...
 |
| Jaj, hogy került ez ide...? XD |
A másik szálon Mikael egy szkeptikus kutatóként indul, majd a Férgek kollaboránsai ellen kirobbanó háború alatt kiderül róla, hogy ő annak a Vittoryának a leszármazottja, akiben nem is nagyon hitt. Mivel a háború le is bontja az államot, neki is jut egy honalapító-szerep, újra felfedezi az Áramlást, és elkezdi egy császársággá kovácsolni az - általa - ismert világot, hogy az emberiség egységbe verődve fogadja Mindennél Nagyobbat. Rá is hatással van ez az izolált guru-szerep, az ő szerettei is megszenvedik a harcokat, neki is meg kell birkózni a felelősséggél, ráadásul az ő idejében Mindennél Nagyobb meg is érkezik.
A két főszál mögött - főleg a harmadik könyvben - kibontakozik egy külön történet: az eseményeket egy idő-kovács irányítja, aki életeken és korokon át alakítja úgy az eseményeket, hogy az utolsó ütközetben egyáltalán lehessen esélye az emberiségnek. Valahol ő az igazi tragikus hős a sztoriban: ő látott más naprendszereket megsemmisülni, némelyiket ő maga áldozta fel. Látta meghalni Vittoryát párszor, volt, hogy együtt is élt vele, ő szervezte meg évszázadokkal korábban a testőrségét, ő intézte el, hogy lehessen NASA-küldetés, és úgy általában, ő végezte el a piszkos munkát. Bizonyos értelemben ő a történet írója.
Gyerekkoromban, amikor megkérdezték tőlem, hogy miről szól egy könyv, akkor nagyjából a fentieket mondtam el. Úgy értelmeztem a kérdést, hogy a cselekményt szeretné jobban megismerni a kérdező.
Ma már úgy értelmezem a kérdést, hogy a kérdező a történet üzenetére kíváncsi. Minden mű az alkotó és a befogadó közös terméke valójában (ahogy kifejtettem, ezért lehet az az élményünk, hogy "az én Star Warsom értelmesebb mint a tied") - a kérdező alighanem arra a részre kíváncsi, amit én teszek hozzá.
 |
| Jung elképzelései a személyiség szerkezetéről |
Leginkább lélektani szempontok mentén tudok kapcsolódni a trilógiához. Mit mond el az ember fejlődéséről? Hol van ez a fejlődés a hétköznapi, az eredeti besorolásnak megfelelő young adult-szinten, és hol jelenik meg az a határvonal, amiről a filozófusok, transzperszonális pszichológusok értekeznek?
Annak idején három bejegyzést írtam az Eshtarról, amelyek nagyjából megfeleltethetőek e fejlődési folyamat három állomásának.
Amivel a legtöbben a pszichológia címszó alatt találkozunk, a harmadik bejegyzéseben volt. Ebben lényegében az egyén identitásfejlődéséről volt szó: hogyan tud adaptálódni a két főhős a megváltozott életszerepekhez? Milyen hatással van rájuk a világ, és milyen hatással vannak ők? Kitől és mit tanulhatnak meg, ami segíthet nekik jobbá válni?
A mellékelt ábrán látható egy "külvilág" és egy "én" határvonal, amelynek még megnevezett tranzitzónája is van, a "perszóna". Egyik oldalról az Eshtar-sorozat azt meséli el, hogyan realizálhatja az ember az énjét, milyen akadályokat kell leküzdenie, milyen hívásokra érdemes odafigyelni, és miket érdemes figyelmen kívül hagyni. Ez éppenséggel az egész életet érintő folyamat, de a leghangsúlyosabban a kamaszkor-kapcsán kutatják, úgyhogy ezt mondanám a young adult résznek.
A második bejegyzés a vallás vs tudomány, fantasy vs sci-fi határokkal foglalkozott, feltételezve, hogy a könyv műfaja amolyan meta-leképződése annak, ahogy az ember próbálja megmagyarázni magának a világot. Tulajdonképpen itt a megküzdés a kulcsszó: hogy oldja meg az ember, hogy egy biztonságos, kiszámítható élettérként észlelje az univerzumot, aminek oly nagyon ki van szolgáltatva?
Jung elméletén belül talán ez az a rész, ahol az egyén elkezdi tudati szintre hozni és értelmezni a tudattalanjában talált szimbólumokat. Más részről, maga a modell is egy az ezernyi próbálkozás közül, ami próbálja biztonságossá és érthetővé tenni a kozmoszt, csak ezúttal a belsőt. Abszolút válasz tehát nincs...
Az első bejegyzés volt az, ami automatikusan el is riasztotta az olvasók egy jó részét, mivel megérzésük szerint nem is a könyvről szólt. Nem tudok ezzel vitatkozni: történet szempontjából leginkább az idő-kovács narratívájához kapcsolódik a memetikával foglalkozó szösszenet. Hogyan győzi le az egyén a létezése határait? Mi van, ha maga az egyén nem is olyan fontos a világnak, és csak életteret biztosít olyan létezőknek (mémek), amelyek valójában meghatározzák az életet? Hol vannak bennünk ezek a mémek, és van-e olyan részünk, ami független tőlük?
A jungi elméletben ez a rész a kollektív tudattalan és a Selbst története (a Selbstről volt már szó A kalapács lesújtott c. bejegyzésben).
Nézzük, hogy alakul ez a három (esetünkben ezekből az első) szint az Eshtar harmadik részében!
It's okay - Átlagisztán földjén
A fent idézett Eshtar-bejegyzésekből a másodikban kölcsönöztem Mérő László "Átlagisztán" kifejezését, ami az élet azon területét írja le, ahol a statisztikának, tervezésnek van értelme, mert többnyire kiszámítható, milyen feladatok várnak ránk.
Pszichés szempontból mégis inkább a harmadik bejegyzésben került ez kifejtésre. Abban identitással és önismerettel foglalkoztunk, mely témák ugyan valóban tartalmazhatnak egy jó kis krízist, ám ezeket a szakirodalom normatív kríziseknek nevezi. Attól normatív, hogy mindenkivel megtörténnek, akinek fejlődik a személyisége.
Nyilván, az Eshtarban nem az a krízis normatív, hogy a karakterek hirtelen eggyé válnak a kozmosszal. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a szerző - a jelek szerint legalábbis - külön figyelmet szentel annak, hogy a karakterei normális életből csöppennek egy sci-fi/fantasy történet élvonalába, így a maradék magánéletük egy része szinte már görcsösen arról szól, hogy ők átlag emberek, átlag élettel, amely átlag értékrend határoz meg. Leggyakrabban Vittorya családi jeleneteinél látható ez. Őszintén szólva nekem nem ezek a kedvenc részeim, olvasás közben valahogy mindig abba az irányba terelődtek a gondolataim, hogy Vittorya vajon melyik IKEA bútorzattal rendezte be a szobát, ami a zsánerkép színtere lett?
Akármennyire furák ezek a párbeszédek néhol, azt megtudjuk belőlük, hogy a hősök nem hősökként ébrednek és mosnak fogat, és valahol őket is foglalkoztatja, hogyan jöhetnek ki a környezetükkel? Hogyan maradhatnak normálisak, amikor fényszárnyaik meg glóriáik vannak? A szerző úgy oldja meg ezt a kérdést, hogy teljesen hétköznapi, már-már gyerekes szorongásokat ad a szájukba ("te mindent látsz az Áramláson keresztül? Azt is amikor kakilok?"), vagy időnként kifejezetten nehéz eseteknek mutatja be őket. Vittorya hisztis természete például egész komoly műsoridőt kap.
Ezekben a jelenetekben mindig van valaki, aki mond valami megnyugtató, elfogadó választ, amit a TA-ban szimplán úgy mondanak, hogy "It's okay".
A könyv lényegében állást foglal a rogersi feltétel nélküli elfogadás mellett: az emberek érzései, szükségletei mind rendben vannak, legfeljebb azzal lehet probléma, ahogy megpróbálkoznak ezek érvényre juttatásával.
A tranzakcióanalízis driver-elmélete egy kicsit gyakorlatiasabban mutatja be ennek a dinamikáját, erről a "Kínvallatás előírásokkal" c. bejegyzésben lehetett olvasni. Ott viszont nem láthattátok ezt az ábrát:
A kép a mini-sorskönyv néven kereshető a neten, ha valakit bővebben érdekel. Amit látunk rajta az a következő: amíg meg tudok felelni a driveremnek, addig minden rendben, én is OK vagyok, és te is, OK vagy (++). Sajnos időnként nem sikerül megfelelnem, ilyenkor eljuthatok egy depresszív pozícióba (-+), egy nárcisztikus/paranoidba, ahol téged hibáztatlak (+-), vagy egy "mindennek vége" állapotba, ahol már tényleg nincs értelme próbálkozni (--). Mindegyik pozíciónak van egy ellenszere. A depresszívben például azt a szorongást próbáljuk enyhíteni, amelynek kezelésének céljából alkalmazzuk a drivereket. Például ha én attól félek, hogy egy ügyetlen kis görcsnek tart majd mindenki, és ezért igyekszem mindent tökéletesen megcsinálni ("Légy tökéletes" driver), akkor nekem kész megváltás lesz azt hallani, hogy "teljesen oké néha hibázni, és nem tartunk ügyetlen kis görcsnek érte".
Ez az "it's okay" hangzik el valamilyen formában sok jelenetben.
A young adult jelleg abból jön át, hogy a könyv bőséggel reflektál a kamaszkor szorongásaira. Dr. Reth, a Föld első inisfaeli kolóniájának megtervezője (aki kb. olyan kultikus személy Inisfaelen, mint a mi kultúrkörünkben Mózes) például törvényben rögzíti, hogy igen, a szex az jó, fiúval és lánnyal is, csak ne bánts senkit. Egy kis túlzással, de ez odáig megy, hogy egy gonosz karakter úgy áll át a jó oldalra, hogy hagyják békében maszturbálni. Egyik oldalról ez volt az a pillanat, ahol feltettem a kérdést: "mi a fenére jó ez?" - másik oldalról viszont értem a koncepciót. Egyszer írtam egy zsengémben (Ítélet helyett), hogy serdülőkorban az ember elég sajátos megoldásokra képes, ha nem segítenek neki szétválasztani, hogy a szükségletei okék, de azok kielégítésére azért vannak hallgatólagos társadalmi egyezmények. A könyv egy pontján Mikael ki is áll az olyanokért, akik pont úgy sodródnak rossz útra, hogy senki nem nyújt nekik útmutatást, támogatást, biztonságot akkor, amikor valahogy ki kellene találniuk, kik ők ezen a világon, és mire vágynak?
Persze az "it's okay" is túlzásba vihető. Sok - többnyire konzervatív - ismerősöm húzza a száját a rogersi feltétel nélküli elfogadás hallatán, mert számukra az az anarchia szinonímája. Valójában csak annyit jelent, hogy az embert - szükségleteit, félelmeit, stb. - elfogadjuk úgy, ahogy van, de ez nem vonatkozik a tetteire is.
Ezen a banánhéjon csúszik el Kolmar király is, amikor hagyja a lányát vérengzeni. Spoiler: Vittorya nem éli túl az eseményeket a szó klasszikus értelmében. Ez érthető módon gyászt von maga után, amit örököse, Aurora úgy próbál feldolgozni, hogy levadássza az ikszedik féreg légióit kitevő űrlényeket. Ezek a lények a féreg halála után leginkább kalózkodással próbálják fenntartani magukat a bolygón, félreismerve annak a helyzetnek a jelentőségét, hogy egy háborúból sarjadt szuperhatalommal szórakoznak. Végül el is jutunk addig a jelenetig, amelyben e faj utolsó példánya láncra verve áll Aurora, Vittorya lánya előtt. Aurora nem igazán békés szándékkal közelít, így nem meglepő a lény visszajelzése: Aurora nem különb a Férgeknél, ugyanúgy jogot formál arra, hogy bárkit kivégezzen, akit gyűlöl, és ugyanúgy képes egy egész fajt eltörölni dühében. A lány valahogy nem úgy reagál erre, mint egy átlag Grace klinika rajongó, és némi huzavona után végez a teremtménnyel. Senki sem akad fenn a gyilkosságon. Aurora apja, Kolmar király valami ilyesmivel lép ki a jelenetből: "jól van Pocok, menjünk haza".
Hogy mondta, kérem?
Azt valóban nem lehet elvitatni, hogy Aurora túl van már pár traumán, és általánosságban a harc az, ami megoldást jelent a dolgokra a világában. Ám Kolmar mégis félreismeri azt a helyzetet, hogy Aurorának béke időre kellene felkészítenie a népét lassacskán. Egy olyan határhelyzetben van, mint a korábbi bejegyzésben megidézett katona, Liebgott, akinek feljebbvalója csak egy töltényt hagyott, nehogy lelője a foglyokat (Liebgott háborúja). Az a tiszt jobb apja volt Liebgottnak, mint Kolmar Aurorának, legalábbis jobban figyelt az erkölcsi fejlődésére. Ahogy a hivatkozott bejegyzésben fejtegettem, nem mindig tesz jót, ha a szükségleteink, érzéseink a maguk nyers formájában realizálódnak (gyanítom ebbe őrültek bele a római császárok és a falusi polgármesterek).
Ez a határ a kezdeményezésről szól, hasonlóképpen, mint a Krédó c. bejegyzésben. Mindenki szeretné kielégíteni a szükségleteit, befolyásolni a helyzetet, amiben van. De azért nem mindegy, hogy ennek érdekében meddig hajlandó elmenni, nem? Azok, akiknek a fent említett feljogosítottság - grandiozitás sématartomány a kelleténél erősebb, azt válaszolják erre a kérdésre: de, ha meg lehet csinálni, akkor meg is szabad csinálni. A könyvben a Férgek ugyan kimaxolják ezt a sématartományt, de ezzel a tettével Aurora is beszáll a buliba. Liebgott is beszállt volna, ha a tisztje hagyja neki. Ha magunkba nézünk, rá kell jönnünk, hogy bennünk is van egy ilyen rész, és bizony nekünk is kellett valaki, aki Kontrolláló Szülőiből határt húzott ennek a résznek.
Kolmar apaként félreismeri, hogy a "jól van Pocok, menjünk haza" mondat nem egyenlő az "it's okay" megnyugtató szavaival, hanem jogosítvány az önkényre egy olyan ember esetében, akinek egyedül ő volna képes útmutatást adni egy érzelmileg labilis helyzetben. Ha megfigyeljük, Aurorával hasonló történik, mint sok esetben azokkal a gyerekekkel, akikkel valahogy nem volt fair az élet: elkényeztetik. Valahogy az emberi nyomor inkább a Gondoskodó Szülőit váltja ki belőlünk, akár pozitív, akár negatív értelemben (lásd a mostani kommentharcokat a hajléktalanok jogaival kapcsolatban).
Igazából ha ebből az aspektusból veszem, ez egy elég hiteles, emberi reakció, nem tudom, hogy szándékos volt-e.
Azt sem, hogy a hosszútávú következmények tudatosan alakulnak-e úgy a könyvben, ahogy: tudjuk, hogy a Férgek légióinak legyőzése nem hozza el a békét; a vallások egymás ellen fordulnak, karddal a kézben. Én úgy gondolom, hogy ennek a konfliktusnak a csírája ebben a jelenetben van: ahogy Kolmar validálja Aurora gyilkosságát, a királynő ezzel a példával validálja követői későbbi tetteit.
Kolmar sajnos királyként is félreismerte a dolgok súlyát, és nem jutott időben eszébe a mondat a Pokolba vezető út és a jó szándék kapcsolatáról.
Hogy mondta, kérem?
Azt valóban nem lehet elvitatni, hogy Aurora túl van már pár traumán, és általánosságban a harc az, ami megoldást jelent a dolgokra a világában. Ám Kolmar mégis félreismeri azt a helyzetet, hogy Aurorának béke időre kellene felkészítenie a népét lassacskán. Egy olyan határhelyzetben van, mint a korábbi bejegyzésben megidézett katona, Liebgott, akinek feljebbvalója csak egy töltényt hagyott, nehogy lelője a foglyokat (Liebgott háborúja). Az a tiszt jobb apja volt Liebgottnak, mint Kolmar Aurorának, legalábbis jobban figyelt az erkölcsi fejlődésére. Ahogy a hivatkozott bejegyzésben fejtegettem, nem mindig tesz jót, ha a szükségleteink, érzéseink a maguk nyers formájában realizálódnak (gyanítom ebbe őrültek bele a római császárok és a falusi polgármesterek).
Kolmar apaként félreismeri, hogy a "jól van Pocok, menjünk haza" mondat nem egyenlő az "it's okay" megnyugtató szavaival, hanem jogosítvány az önkényre egy olyan ember esetében, akinek egyedül ő volna képes útmutatást adni egy érzelmileg labilis helyzetben. Ha megfigyeljük, Aurorával hasonló történik, mint sok esetben azokkal a gyerekekkel, akikkel valahogy nem volt fair az élet: elkényeztetik. Valahogy az emberi nyomor inkább a Gondoskodó Szülőit váltja ki belőlünk, akár pozitív, akár negatív értelemben (lásd a mostani kommentharcokat a hajléktalanok jogaival kapcsolatban).
Igazából ha ebből az aspektusból veszem, ez egy elég hiteles, emberi reakció, nem tudom, hogy szándékos volt-e.
Azt sem, hogy a hosszútávú következmények tudatosan alakulnak-e úgy a könyvben, ahogy: tudjuk, hogy a Férgek légióinak legyőzése nem hozza el a békét; a vallások egymás ellen fordulnak, karddal a kézben. Én úgy gondolom, hogy ennek a konfliktusnak a csírája ebben a jelenetben van: ahogy Kolmar validálja Aurora gyilkosságát, a királynő ezzel a példával validálja követői későbbi tetteit.
Kolmar sajnos királyként is félreismerte a dolgok súlyát, és nem jutott időben eszébe a mondat a Pokolba vezető út és a jó szándék kapcsolatáról.
Határátkelő
Amikor anno azt írtam, hogy nem lesz negyedik rész az Eshtarhoz (ill. az első részéhez), azzal indokoltam ezt, hogy nem tudok érzelmileg közel kerülni a karakterekhez.
Magam sem tudom, hogy ez milyen mértékben változott. A harmadik könyvben több emberibb jelenet van valahogy, jobban érezhető a lelkek törékenysége, pont a fenti folyamatokból. Némelyiknél lehet érezni, hogy milyen Szülői elvárásoknak próbál megfelelni, milyen vágyak, érzések küzdenek bennük, és milyen sorstól félnek. Valahol ott van a szövegben, hogy ezeket egymáson is érzik, és próbálnak segíteni egymásnak.
A feljebb látható jungi individuációs processzusban is tovább haladnak, mint a korábbi bejegyzés alapján sejteni lehetett: a második és harmadik könyvben a legtöbb karakter kénytelen szembe nézni a saját elutasított énjével, az Árnyékkal.
De ezek jelenetek, amelyeket ilyen IKEA-szobás beszélgetések kötnek össze, így annyira mégsem éreztem a koherenciát a jellemekben - a karakterfejlődés néhol drámai volt, néhol szappanopera-szerű.
...egészen a könyv kb. 2/3-ig. A harmadik Eshtar-könyv számomra a végjáték környékén vált nehezen letehetővé: addig a karakterek elvoltak a mini-sorskönyveikkel, aztán ahogy eljön Mindennél Nagyobb, eljön A Sors is. Hirtelen kiderül, hogy nagyon sokan vannak olyan félreismerésben, mint Kolmar király, akár társaikkal, akár önmagukkal kapcsolatban is. Az utolsó harmada könyvnek olyan folyamatokból áll, amikor sejtetted, hogy fordulat jön, logikus, hogy miért jön el, de ne már, hogy tényleg meg is történik!
Ha azt írom, hogy Sors, akkor egyrészt a Sorskönyvre gondolok, másrészt annak egy annyira meta-szintjére, aminek létezését még nem is láttam TA-s irományokban.
Nem meglepő: a TA alapvetően gyakorlatias szemléletmód, azaz a hétköznapi élettel, Átlagisztánnal foglalkozik. Ami azon túl van, már egy másik magyarázókeret reszortja, amit azt hiszem inkább egy másik bejegyzésben fogok megírni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése