Krédó

Az év utolsó bejegyzésében megosztanám azokat a gondolatokat, amelyeket a karácsonyi edzésen is mondtam az embereknek a személyes helytállásról, önkonfrontációról, feladat-orientáltságról. Akkor arra hegyeztem ki a dolgot, hogy vállalják a nehézségeket, űzzék ki magukból a kifogásokat, ha jó kardforgatók akarnak lenni. Itt ez az értékrend kevesebb kifejtést kapott, van helyette társadalomkritika, oktatói szemlélet, az ellenállás boncolgatása, vívás, Star Wars, és néhány gondolat, amelyek segítenek, ha össze akarom szedni magam az élet bármely frontján.

Pain...

Ez a történet az edzőtáborban kezdődik, ahol némi személyes fejlődés reményében visszatértem a kezdő edzésre, hogy bal kézzel tanuljam a kardforgatás alapjait. Az alapok tanulása úgy történik, hogy a délelőtt nagy részében ütések záporoznak - ilyenkor tanulod meg, hogy mennyivel okosabb nem csak karból, hanem testből kivitelezni a mozdulatokat (ld. Alapállás c. bejegyzés), kitanulni a kard fizikai jellemzőit, és bevonni segítőként a gravitációt.

Ettől függetlenül szembe kell nézned azzal, hogy valamelyik izmod nem elég erős, így egy idő után nem tudod pályán tartani a fegyvert, és körülbelül annyi kifinomultsággal tudod forgatni, mint egy egy bunkósbotot.

Az ilyen helyzetekben én sajnos elég hisztis szoktam lenni, időnként még az is előfordul, hogy megszemélyesítem a tárgyakat, hogy legyen kire haragudni (ld. előző bejegyzés, amiben Thrawn admirális elmagyarázza, hogy az emberek olykor nárcisztikus/paranoid életpozícióba csúsznak, ha nem tudnak megfelelni a saját elvárásaiknak). Ha valaki emlékszik a Lázadás c. bejegyzésre, akkor észreveheti, hogy ez a reakció segít előjönni az Lázadó Gyermeki én-állapotnak, aminek az a narratívája, hogy külső erők szívatnak engem, és én emiatt jó okkal haragszom, mert ez nem ér, ezt nem így kéne csinálni, most majd jól megmondom, vagy jól földhöz vágom a kardot, és lelépek, vagy sérülést színlelek, vagy valami...

Ebből a pár példából lehet már sejteni, hogy a lázadásnak több formája, némelyik maga a regresszió iskolapéldája (földhöz vágom a kardot, és hisztizek), némelyik viszont olyan okosan felépített, hogy elsőre nem is tűnik fel, hogy ez lázadás.

... 'n' gain

Vegyünk egy példát!

A kezdő edzés kínjai közepette kitalálom, hogy lehet, hogy nem is jól gyakorlunk, lehetne ezt hatékonyabban csinálni (hogy hogyan csinálom ezt, lásd lejjebb, a kivágott jelenetnél).

Ha nyafogás közben meg tudom őrizni a Felnőtt én-állapot látszatát (itt a különbség az én-állapotok strukturális modellje és a funkcionális modellje között!), akkor jó hosszú ideig el tudom nyújtani a pihenést, izé, megbeszélést, hiszen elvileg én csak szeretném jobban megérteni a dolgokat, és igazán modortalan volna, ha az oktató szimplán elhallgattatna, hogy csináljam a dolgom!

Amíg meg tudom etetni vele, hogy én nem okoskodom, csak tanulok, addig fenn tudom tartani a vitát.

De miért?

Egy rejtett szerződés miatt (szerződésekről írtam bővebben a Búcsú a fegyverektől c. bejegyzésben).

Elvileg tiszták a viszonyok: az oktató oktatni jött, én tanulni, mindketten saját akaratunkból, az edzés keretei feltöltik tartalommal a két keresztezett vonalat is, úgyhogy mi lehetne a gond?

Az, hogy mindkettőnknek van egy hiedelme a helyzetről, amit szerződésként fogalmazunk meg magunknak.

Az oktató arra szerződik magával, hogy jó oktató lesz, aki nem él vissza az autoritásával. Fontos ez, mert én ugye szabad akaratomból vagyok itt, amit egyrészt nincs joga megtörni, másrészt ha mégis megteszi, akkor szedem a sátorfám, és lelépek, így az oktató tanítvány nélkül marad. Jó pár éve én is méláztam azon, hogy az iskolában mi amolyan bábák vagyunk, akik segítenek a diákok egyéniségének egészséges megszületésében, vagy mi vagyunk azok, akik némi erőszakkal embert faragunk a nyersanyagból (Vágom a fát hűvös halomba c. bejegyzés)? Ez a kérdés alighanem ennek az oktatónak is megfordul a fejében, ezért ismeri fel nehezen a lázadásom, mivel interferál a saját oktatói identitásával.

A tanítvány arra szerződik magával, hogy "felnőtt, önálló, felelősséget vállaló ember lesz", aki nem mond le a jogairól, harcművészet ide vagy oda, nem a XV. században vagyunk. Ez egyrészt jelenti azt, hogy - mivel saját akaratából van itt - ha kellemetlen helyzetbe kerül, kiléphet belőle és megváltoztatja azt. Olvasta, hogy a Felnőtt-Felnőtt kommunikáció az ilyen egyenrangú dolog, tehát nem veti alá magát az oktató helyzetértékelésének, hanem partneri viszonyban vannak, tehát ő nyugodtan elmondhatja a véleményét, meglátásait, kezdeményezéseit.

A kettejük szerződése egy mondatban úgy szól, hogy "csak akkor kell azt csinálnom, amit mondanak, ha értem és elfogadom azt".

Ez az elv nem tűnik épp hülyeségnek, például elég jól megelőzhetőek lennének vele háborús bűnök, csalások strómanokon keresztül, #metoo kampányok. Ezen felül, dolgok megváltoztatására irányuló kezdeményezéseket alapjába véve nagyra értékeli a kultúránk, elég fontos én-erőnek is tartja ezt az eriksoni fejlődéselmélet, és pont a dackorszakban formálódik ki. Ám ebben a helyzetben mégsem segíti az eredeti, "tanulni vagyunk itt" szerződés teljesítését.

A fenti példában írt helyzetet obstrukciónak hívják, legalábbis a politikában - mi pszichológusok simán ellenállásnak hívjuk. Ahogy a nevelős bejegyzésekben (Alapállás) kifejtettem, a szabad akarat Felnőttben van. A tanítvány itt valójában Lázadó Gyermekiben van, csak van annyi önuralma, hogy felidézze a Felnőtt-Felnőtt kommunikáció forgatókönyveit, s így eljátssza a Felnőtt viselkedéses jegyeit, tudván, hogy az ő korában egyszerűen illik feltételezni, hogy ő tényleg Felnőtt.

Na de ember legyen a talpán, aki nem él egy ilyen kiskapuval!

A "pain&gain" történetből a "gain" rész nekem egyrészt a tanulság: a Felnőtt mímelése, a sok kommunikációs- és asszertivitás-tréning lényegében arra tanítja az embereket, hogyan lehet szofisztikáltabban lázadni, nem arra, hogy legyenek tényleg Felnőttek. Olyan, mint a káromkodás: valahol azt olvastam, hogy ez mentette meg a fajunkat a kipusztulástól, mivel így inkább szavakkal bántjuk egymást, mint ököllel.

A személyesebb haszon egy trükk, amivel visszaterelem az ellenállásomat az eredeti szerződésembe. Ahogy fent írtam, szokásom megszemélyesíteni a tárgyakat. Pont jó: a kardom lesz az én Mesterem, aki vívni, küzdeni és gondolkodni tanít. Ez egy ilyen szigorú Mester, aki egyáltalán nem hatódik meg azon, hogy a tanítványnak nehéz a feladat, és azon sem, ha emiatt folyton panaszkodik, fenyegetőzik, hogy kilép (acélból vannak az idegei, hehe...). Tudja, hogy mire van szükség ahhoz, hogy elérjük a célt, és nem tér el ettől az ellenállás semmilyen formája miatt. Korábbi bejegyzéseket idézve, ő képviseli azt a centrifugális erőt, ami kizavar a komfortzónádból, ahol vagy megerősödsz, vagy visszaesel (Egyensúly, Ahonnan nincs kiút). Egy ilyen Mester mellett két választásod van: vagy elköteleződsz a feladat mellett, vagy felhagysz vele. Alkudozni fölösleges.

Revolution

"Tudod mi kell neked? Egy barát. Egy édes barát. Mr. Csokiszelet nem ítél el, neki úgy vagy jó, ahogy vagy. És mindezt megkaphatod harminc dollár ötven centért."

Eric Cartman, az édesség-dealer (South Park) 

Ebből "szigorú Mester" képből a pozitív Kontrolláló Szülői én-állapot rajzolódik ki, mármint az én interpretációmban. Ebből az én-állapotból pedig sokminden ágazik ki: ahogy a Gyermekiben a magunkkal kapcsolatos hiedelmek vannak, úgy a Szülőiben is vannak előre megírt ítéletetek, hiedelmek, vélekedések, csak a világgal, társadalommal, erkölccsel kapcsolatban.

A "szigorú Mester" egy világkép arról, hogyan kezeljük a fejlődést, a hierarchiát, a társadalmi problémákat, konfliktusokat, stb.

A feljebb olvasható revelációban a "Mester" az ellenállás regresszív és intelligens formáira egyformán immunis. Miért? Mert neki nincs szüksége rád, ő nélküled is tudja, hogy kicsoda és mire képes. Van egy belső stabilitása (=identitás), mint az Alapállás c. bejegyzésben Tamásnak. Ő akkor is jó tanár lesz, ha a többség nem őt választja, hanem a könnyebb utat. A "Mester" azokat tanítja, akikből lesz is valami, nem azokat, akik fizetnek - ergo a "Mester" elég régi darab, még a kapitalizmus előtti időkből.

Időnként itt a blogon is ekézem a fogyasztói társadalmat, nem különösebben a pénzközpontúsága miatt, inkább azért, mert a fogyasztó egyben árucikk is (ezért van ingyen a Facebook), ami azért valahogy csak vissza kell hasson az emberre... Végtére is állandóan azzal szembesülsz, hogy a piaci szereplők versengenek a figyelmedért, kegyeidért, idődért, pénzedért. Azt üzenik, hogy te egy különleges valaki vagy, aki megérdemli, hogy a kedvében járjanak.

Szerintem a piacgazdaságunkat a nárcizmus működteti - gondolom, a többség azért nem dől be olyan szövegeknek, hogy "mekkora megtiszteltetés, hogy minket választott", ám mégis találkozom olyan széleskörben elterjedt hiedelmekkel, amelyeknek a fogyasztói értékrend lehet az alapja. A teljesség igénye nélkül:

• a tanárnak kell felkeltenie az érdeklődésed, és ha nem sikerül, akkor nem kell dolgoznod órán
• a munkahelynek kell bevágódnia nálad, tehát jogos elvárás, hogy úgy szervezzék a melót, ahogy szerinted jó
• ha fizetsz egy edzésért, akkor elkéshetsz, és kihagyhatod a bemelegítést/nyújtást, szelfizhetsz közben, stb. 
• ha sokat fizetsz a hotelszobáért, odaszarhatsz a közepére (öcsém egy ideig szállodában dolgozott)

Összességében, mint mindenkinek, neked is vannak nárcisztikus igényeid, amelyeket szeretnél kielégíteni. Ezt a szolgáltatók is tudják, ezért a termékükhöz kapcsolják a lehetőséget, hogy kielégítsd ezeket az igényeket (vagy épp ők rontják le, hogy a termékükkel helyreállíthasd, mint a Dementor c. bejegyzésben). Magyarán, eladják neked az érzést, hogy OK vagy. Egy ilyen környezetben, amit még felöntenek némi toleranciával és feltétel nélküli elfogadással, mi okod lenne azt gondolni, hogy időnként neked kell megdolgozni mások megbecsüléséért? Ha a világképedben ez inkább kivétel, mint szabály, akkor számodra feszült helyzetben mit fogsz kezdeményezni: a körülmények változzanak, vagy te?

A Star Wars segítségével nevet adtam az ellenállás három olyan formájának, amivel találkozni szoktam. Ezek abban különülnek el, hogy az ember mennyire dolgozta fel a nárcizmusát, pontosabban, mennyire szokott hozzá, hogy még egy olyan világban is vannak határok, ahol mindig talál valakit, aki meg akarja őt venni.

Leia hercegnő-szindróma

Ez a karakter megtanulta, hogy minden embernek vannak elidegeníthetetlen jogai. Ez azt jelenti, hogy vannak határok, amelyek őt hivatottak védeni, és ezekre fel is hívja mások figyelmét, jogos haraggal, ha úgy érzi, hogy ezeket a határokat már átlépték, vagy elmulasztották megadni, ami jár neki (ezt ő passzív agressziónak értelmezi). Megtanulta, hogy ki kell állni magáért, de hogy mit jelent ez pontosan, azt nem tudja. Ezért van az, hogy amikor szerinte elé álltál a sorban a boltban, akkor azt szótári szinten Felnőtt módon közli (ahogy tanulta valami tréningen), de a magas hangból és a remegő szemöldökből tudod, hogy gyenge a belső alapállása, és egy percen belül hisztizni fog.

Azért nehéz vele együttműködni, mivel nehezen tudja megkülönböztetni a szükségleteit és a jogait, mások hanyagságát és reális határait. Ezért fog beírni a panaszkönyvbe, amikor egy háromezer forintos külföldi buszúton kényelmetlen az ülés. Ezért fogja bevágni a durcát, ha egy vívóedzésen nem vívnak/játszanak/versenyeznek eleget, vagy a bírók nem úgy ítélnek, ahogy szerinte jó. A fenti verziók közül ő a kardföldhözvágós típus.

Az ő kezdeményezése a legkevésbé érett: nem ajánl fel semmit a helyzet javulásához, csak hangsúlyozza azokat az elvárásait, amiket valahol máshol tanult meg erről a helyzetről - az adott helyzet rendszerét nem látja át, ezt a Felnőtt bölcsességet pedig a Lázadó Gyermeki agressziójával pótolja.

Anakin Skywalker-szindróma

Ez a karakter nem ragaszkodik az "anyuci kisfiának csak a legjobbat"/"a vevőnek mindig igaza van" hiedelemhez: ő tényleg letett már valamit az asztalra. A lázadás akkor indul, amikor felmerül hogy túlhangsúlyozza ezeket az érdemeket. Az ő félreismerése ott van, hogy azt hiszi, hogy az eredményei mögött széleskörű kompetencia-hálózat van, amit másoknak észre kellene venni, és értékelnie kellene. Emiatt elég nehezen fogadja el, ha nemet mondanak neki, nem fordítanak időt és energiát a kezdeményezésére. Ezt passzív agressziónak, dominancia-harcnak veszi, ám - nem ritkán, legalábbis - a sikerek túlhangsúlyozása mellett a hiányosságok bagatellizálása is belép a félreismerések közé.

A filmben ilyen gyönyör, amikor Anakin sír, hogy azért nem mehet a lovagi próbákra, mert Obi-wan visszatartja - leghangosabban az első tömegmészárlása után vádaskodik, holott ő is tudja, hogy ez a tett nem épp az alkalmasság jele. Egy résszel később van pofája őszintén megdöbbenni azon, hogy a politikai hátszél ellenére sem kapja meg nagytanácstól a Mester-rangot, holott ő tudja a legjobban, hogy folyamatosan megszegi Jedik alapszabályait. Ezek után bevágja a durcát, hogy rendszerrel van a baj, úgyhogy felgyújtja a Templomot, és segít megalapítani egy diktatúrát.

Hétköznapi életből azokat az embereket hoznám példának, akik - a Hitelminősítés c. bejegyzésben levezetettek szerint - shortolnak egy rendszert, és inkább önállóan próbálnak fejlődni - és mivel néhány esetben ez bejön nekik, úgy döntenek, lebontják az egész rendszert. Nekik ez nem is lenne akkora veszteség, azt azonban félreismerik, hogy mindenki másnak szüksége volna erre a rendszerre, úgyhogy velük jól kiszúrt. Kicsit enyhébb és kézenfekvőbb példa a friss diplomás, aki tényleg keményen végigdolgozott öt évet, de egy piacképtelen diplomán. Az ő megoldása, hogy tüntetéseket szervez a rendszer ellen, mivel érzése szerint eleget bizonyított már ahhoz, hogy ne kelljen még többet dolgoznia azért, hogy dolgozhasson. Esetleg rögtön szakértő akar lenni. Vívóknál ezek azok az arcok, akik már egész jól tudnak vívni, akár versenyeket is megnyertek, ezért követelik a jogot maguknak, hogy beleszólhassanak az edzések szervezésébe. Amikor nem kapják meg, elkezdik a neten szítani az indulatokat. Az eredeti kezdő edzéses szenvedésnél, ha én elkezdek okoskodni az edzésen, hogy nem így kéne ezt, és én beleszólhatok, mert FS és oktató vagyok, akkor én is a bennem lévő Anakint hoztam volna. Még ha az érveim szakmailag megalapozottak lennének is, abban a helyzetben ez inkább ellenállás, mint pozitív kezdeményezés. Ha egy vezetőt elhiteltelenítesz, akkor az az egész csapatra kihat, tehát amikor ezt csinálod, akkor jó eséllyel téged annyira érdekelnek a csapattársaid, mint Anakint a kis Jedik, akiket lekaszabolt. Azért csinálod, hogy úgy menjenek a dolgok, ahogy szerinted jó - ahogy neked jó.

Éppen ezért a "Szigorú Mesternek" még a legjobb tanítványait is helyre kell utasítani ilyenkor, mivel a szakmai felkészültség nem ellensúlyozza az önismereti vakfoltot. Egy jó belső alapállású döntéshozó nem megy bele abba a játékba, hogy a kezdeményező mondja meg, hogy milyen tényezők mentén dől el, ki lehet hatással erre a helyzetre.

Anakin azt szerette volna, hogy a háborús érdemei miatt kapja meg egy olyan rend mesteri címét, ami a béke őre akart lenni. Az ex-egyetemista a befektetett munkájára hivatkozott, de ez a munka valójában még inkább ígéret, mint eredmény. Mit tud felajánlani valójában? A vívó srác sok trófeát elhozott - de ezzel azt bizonyította, hogy jól vív, nem azt, hogy alkalmas saját iskola alapítására.

Némi nehézsége azért "Szigorú Mesternek" is van: lehet, hogy neki stabil alapállása van, de nem sokra megy vele, ha egy Anakin átáll a sötét oldalra, és felgyújtja a templomot.

Poe Dameron-szindróma

Még december van, úgyhogy ki kell írnom: SPOILER VESZÉLY.

A három ellenálló-típusból az ő karaktere a legérettebb. A hercegnő természetesnek vette a jogait, Anakin önkényesen meghatározta, hogy másoknak milyen eredményeit kell értékelnie ezekért a jogokért, Poe azonban másfelől közelít: milyen eredményei vannak azoknak, akik neki adják a jogokat? Az ő lázadása hasonlít a legjobban a szerződéses viszonyhoz: együttműködünk, amíg mindenki tartja megállapodást. A megállapodás pedig az, hogy megmentjük a galaxist, bajtársakat, stb. - ha valaki ebben a témában nem hozza az eredményeket, akkor kirúgható, akár hierarchia felettünk lévő szintjéről is; ez a titkos záradéka minden demokratikus szerződésnek. A lényegi különbség az előző szinthez képest, hogy Anakinnak olyan jog kéne, hogy ne kelljen beilleszkednie a sorba, míg Poe beilleszkedik, ameddig a sor teszi a dolgát.

Az ő félreismerése ott van, hogy a feletteseinek lehetősége, de nem kötelessége megosztani vele, hogy hogyan és mikor érik majd el azt az eredményt, ami a közös cél. Ez a parancsnoki lánc lényege. Aki pedig nem találja meg hatáskörét egy ilyen láncban, az nem fog feljebb emelkedni benne, így azzal hátráltatja a rendszert, hogy nem hagyja megérni a folyamatokat, a képességeit, így minden előléptetésnél rengeteg ellenérv lesz vele kapcsolatban.

A hétköznapi életből van is erre példám, például a srác, aki árufeltöltő volt, de mindig el akart adni valamit az épp arra kódorgó vevőknek. Amellett, hogy nem adott el semmit, így a polcok pakolása sem sikerült. Ugyanígy, ha a tárgyalsz a céged nevében egy jónak tűnő ügyféllel, akkor nem biztos, hogy megdicsérnek a proaktivitásod miatt, mert lehet, hogy nem illik bele a stratégiába ez a lépés. Esetleg ha te is kezdő edzésen küszködsz, és dobod be az ötleteket, hogyan lehetne még jobban csinálni, amit az oktató mond, vagy folyton kiegészíted észrevételekkel az instrukciókat, akkor jobb, ha eltemeted a vágyat, hogy valaha komolyan vesznek majd, és feladatot bíznak rád. Épp most bizonyítottad be, hogy fegyelmezetlen ember vagy, aki szívesebben végzi el más munkáját, hozza meg más döntéseit, mert azokban jobban ki tud teljesedni.

Azt hiszem, a "Szigorú Mester" ilyenkor egy biccentéssel jelzi, hogy látja a lelkesedést és tudást, de most nem kér belőle. Ha ezt Poe nem fogja, akkor jöhet egy kijózanító beszélgetés, mielőtt a srác Anakinná regrediál...

Hiszek egy...miben?

Összegezve ezt a bejegyzést: elindultunk egy intra-perszonális konfliktustól, amelyben egy nehéz edzésen a Negatív Lázadó Gyermekim és a Pozitív Kontrolláló Szülőim egymásnak feszültek. Mivel már jó ideje foglalkozom vívással, erre lehetett számítani, sikerült kezelnem a feszültséget, mégpedig egy projekción keresztül: kivetítettem a Szülői ént a fegyveremre.

Aztán utólag gondolkodtam ezen a lázadáson. Arra a következtetésre jutottam, hogy ebben a helyzetben többféle módon is megvalósulhatott volna ez a lázadás, némelyik formáját nem is tekintenék egyértelműen destruktívnak. Ezt végül három Star Wars-karakteren keresztül mutattam be, mint a terjedelemből sejteni lehet, eredetileg Anakinnal foglalkoztam a legtöbbet (a bejegyzést még a filmpremier előttre terveztem, csak aztán jött az élet...). 

A lázadás formáin túl a forrása is elgondolkodtatott. Arra gondoltam, hogy nárcisztikus igények frusztrációja lehet a dologban, és azért jön annyira könnyen a nárcisztikus harag, mert a konzumtársadalmat áthatja, működteti ez az igény. Ez a társadalom alakítja ki bennünk a hatalmi helyzetekkel kapcsolatos hiedelmeket, ahogy a Hitelminősítésben is írtam, csak ott másfelől közelítettünk a kérdéshez. Az elmélet szerint a "Szigorú Mester" nevet kapott Szülői projekció antitézise a jelenkori értékrendnek, mélyebb, kevésbé praktikus, de annál emberibb értékek vannak benne. Ha jobban körül akarnánk írni, akkor valószínűleg egy jungi archetípussal kellene próbálkoznunk, alighanem az Atyáéval.

Logikusan következik ebből, hogy ha ez archetípus, akkor valamilyen szinten mindenkiben ott rejlik. Én a kardon, kardvíváson keresztül tudtam azonosulni vele, de természetesen bármilyen élethelyzetben rá lehet találni, ahol szembe kell néznünk azzal, hogy ezúttal nem másnak (az én OK vagyok, te nem pozíció szerint), hanem nekünk kell változni (én nem vagyok OK, te igen).

RENDEZŐI VÁLTOZAT: innen a kivágott részek következnek

Igyekeztem valami követhető vázat adni ennek a bejegyzésnek, több-kevesebb sikerrel. Amikor belebonyolodok egy témába, sokszor újraépítem a bejegyzést, és egyes gondolatok a vágóasztalon végzik. Ezek egy részéből külön bejegyzés lett, néhány kimaradt végleg, némelyik pedig töredékekben megvan, hátha újra dolgozni akarok rajtuk.

Ezúttal itt hagyom a bejegyzés végén, alfejezetekben, rendezői kommentekkel, mint a DVD kiadásokon.

Politika

"Természetesen mi is tudjuk, hogy ha valahol a fogyasztói társadalmat kritizálják, az már szinte automatikusan politikai állásfoglalást jelent. Ebben a bejegyzésben is felmerült egy ilyen szál, révén a Szülői én-állapotban lévő hiedelmek a politikai identitáson keresztül jól bemutathatók. Azonban a politikából rengeteg dolog levezethető: oktatás, migrációs válság, segélyezés, amelyek rengeteg helyet foglaltak volna, és eltértek volna a főszáltól. Ezen kívül unjuk már a felháborodott kommentek moderálását."

...
Még a közelebbi ismerőseim se tudják eldönteni, hogy jobb- vagy baloldali vagyok-e, még akkor sem, amikor pár sör után nem építem villogó tekintettel a barikádokat. Egyik haverom azt mondja, hogy gondolkodásmódban inkább X generációs vagyok (fun fact: elvileg Y), meglehetősen konzervatív. De akkor hogy lehet, hogy inkább olyan forrásokból tájékozódom, amelyeket baloldalinak mondanak?
Egyszerű: a "szigorú Mester" toposz valóban inkább egy konzervatív gondolkodásmódot jelent, de a jelenkori politikai szférában ez nem igazán értelmezhető. A "Mester" konzervativizmusa nem a Horthy- Kádár- vagy Habsburg-rendszer restaurációját jelenti, hanem az ideológiáktól torzítatlan realizmust, az evolúciós kihívásokhoz való alkalmazkodás kötelezettségét, amelyet a konzervatív oldal sem képvisel jobban, mint a liberális.
...

Emberibb fegyver, emberibb időkre

"Felmerült az ötlet, hogy a kezdeményezést pro és kontra behozzuk, hiszen mégiscsak ez a fejlődés motorja. Az Egy új reményben már elhangzott gondolat alapján elindult egy fejezet, ami azon töpreng, hogy az európai kezdeményezések inkább technológiai, mint emberi fejlődést hoztak magukkal, míg a XX. században igen népszerűvé váltak a távol-keleti harcművészetek, amelyek emberi tartalmát nem érintette meg a technológiai fejlődés. Végül kivágtuk ezt a részt: a blog pszichológiai témájú, így az olvasó szemében a fegyverkezés témája lassíthatja a cselekményt. Ezen kívül felmerült bennünk, hogy tartalmi ellentmondás jöhet létre a többi jelenettel: ha az ember a kardhoz ragaszkodik a tűzfegyverek korában, akkor az önálló, magát fejlesztő harcos képe ugyan megvan a személyes küzdelem toposzában, de sérül az ideológiától mentes adaptív viselkedés aspektusból.
Ráadásul nem is eredeti gondolat, George Lucas és Michael Walden már rég levezették.
Később az is eszünkbe jutott, hogy az európai ember fejlődését talán nem is a harcművészetben érdemes levezetni, végülis az öreg kontinens is hozott pár újítást az emberi kiteljesedés érdekében, legalábbis nekünk azt mondták, hogy a humán tudományok nem feltétlen öncélúak."

....
De ez a mester nincs rád tekintettel, neki mindegy, hogy fáradt vagy, rossz napod van, szivattak a munkahelyen. Ha vívni akarsz, akkor vívni fogsz, ha nem akarsz vívni, akkor ne fogj kardot.
Itt jön be a hatékonyság: de lehetne hatékonyabban vívni. Igen, ez megfigyelhető a HEMA fegyverek fejlődésében is. Azonban ha arról beszélünk, hogy lehet hatékonyan csinálni, akkor a sidewinder rakéta nyer, de mégsem alakult ki kultusza. Mert magad felett nem győzöl a segítségével. (Ki önmagát is legyőzi, A kalapács lesújtott)

...

A kardvívásnak csak a saját keretein belül kell hatékonynak lennie. Noha ezek a keretek még mindig kutatás alatt állnak, az biztos, hogy részük, hogy azt csinálod, amit az oktató mond (csak ezt régen mesternek hívták).
A jelenkor tele van olyan történetekkel, amelyek arról szólnak, hogy a tehetséges fiatal mer kezdeményezni a fafejű öregekkel szemben, és ezzel ő lesz a nap hőse.
Ezek a történetek igazak, de a harcművészet más találmányához kapcsolódnak, olyanokhoz, mint a sidewinder- és hellfire-rakéta, az atombomba és a mustárgáz, amelyeknek az a célja, hogy minél kevesebb kockázattal minél hatékonyabban tudjunk kaszálni. Itt a fegyver győz, az eredmény a profit: kevés veszteség, sok kilőtt ellenség, az érték a találékonyság, ravaszság, nyitottság.
A régi korok történetei, de legalábbis a kardvívásban tanultak azt mondják nekem, hogy nekünk kell megerősödni, jobbá válni, ahhoz hogy helyet kapjunk a nagyok között. Nem feladat, hogy föléjük kerekedjünk, csak magunkat tudjuk felülmúlni. Itt az ember győz, az eredmény a tudás, a személyiségfejlődés, az érték a bátorság, tisztelet, állhatatosság, áldozat.
....
Azt hiszem, a fogyasztói társadalom adja el neked az érzést, hogy praktikusabb, okosabb vagy, mint az előző generáció (Szuzi marketing szakdolgozata: Coca Cola - Always /idősebb generáció szereti (baby boomer?)/ vs Pepsi - Generation next /fiatalabb generáció szereti (X?)/)

Kivágott jelenet azoknak, akiket érdekel a vívás

"Eredetileg arra gondoltunk, hogy életszerűbbé tenné a bejegyzést néhány példa felhozatala, de aztán eszünkbe jutott, hogy az olvasók nem feltétlen járnak vívóedzésekre, így számukra ezek a példák esetleg semmitmondók lehetnek, így lassítják a cselekményt."

...

Rengeteg dolgot be tudok hozni, például "vívni csak vívással lehet megtanulni". Ez igaznak látszik, ám ha rafinált az oktatóm, akkor tudja, hogy én nem vívni akarok itt tanulni, hanem Szabad Gyermeki én-állapotba akarok kerülni, mert unom a monoton ütésgyakorlatokat.
Vagy mondhatom azt, hogy sokkal jobban el kellene magyarázni az ütés technikáját, hogy értsem, és jobban tudjam csinálni a gyakorlatot. A sokat látott edző azonban tudja, hogy ez a kezdeményezés valójában azt célozza meg, hogy ő beszéljen, én hallgassam, és közben pihengessek - valóban nem árt, ha az ember érti, hogy biomechanika szempontjából hogy működik az adott támadás, de mindketten tudjuk, hogy a motoros sémák nem úgy alakulnak ki, hogy valaki előadást tart.
Esetleg behozhatom azt, hogy túl összetett ütéseket gyakoroltatnak, és szerintem az egyszerűbbek se rögzültek még. Hát igen, egyszerűtől a bonyolultig, nem igaz? Sajnos az oktatóm tudja, hogy itt szimplán arról van szó, hogy az összetett mozdulatok több izmot is igénybe vesznek, ráadásul oly módon, amire egy tipikus súlyzózós edzés nem készít fel. Magyarul egyes ütésekből annyit ütök neki, amennyit akar, mesterütéseknél viszont hamar eljutok oda, hogy valamelyik izom bedobja a törülközőt, és akkor jön a nyafi.
....