Az elmúlt héten jött pár megszívlelendő visszajelzés a bloggerkedésemmel kapcsolatban, mégpedig olyanoktól, akik tutira nem csak a képek miatt járnak fel ide. Egybehangzó vélemény, hogy jó olvasni a bejegyzéseket, csak nagyon hosszúak. Ha azt szeretném, hogy többen ismerjék meg a mondanivalómat, akkor talán érdemes volna fogyasztható mennyiségben prezentálni. Mókás dolog ez, mivel pont én vagyok az az ember, aki amúgy a tőlem megszokott hosszúság felét se olvassa végig, mert az már könyv, azt meg csak nyomtatott verzióban kezdem el... Nem tehetek róla, időnként megszalad a tollam, legyen szó bejegyzésről, szerepjátékos hozzászólásról, szakdolgozatról, egyéb írásokról...
Talán megoldás lenne, hogy szétszedném a témát több kicsi bejegyzésre. Megpróbálom. A mai téma az érettségi, amivel kapcsolatban már megfogalmaztam pár gondolatot, de mivel vannak újabbak, konkrétan az értékekkel, énképpel és a gondolkodásmóddal kapcsolatban, ezzel kezdem. Valószínűleg mostanában lesz pár sulis bejegyzés...
Blöff
Mindjárt egy vallomással kezdeném: a címben szereplő könyvet nem olvastam, csak sokan meséltek nekem róla. Ha rajtam kívül valaki szintén ilyen hiányosságokkal küszködik, akkor érdemes lehet a rövid összefoglalót átböngészni. Szóval ezúttal nem akarok lebukni azzal, hogy másodkézből vett információkkal dolgozom, inkább kiterítem a lapjaimat.
Ezúttal. Van egy érettségizős anekdotám. Az emelt szinten volt mindenféle izgalmas dolog, amivel a középiskolai oktatásban én nem találkoztam, ilyen volt az Iskola a határon (Ottlik) c. regény is. Hallani ugyan hallottam róla valamit, de nem adták fel nekünk. Az előkészítőn dumáltam egy sráccal, ő mondta, hogy olvassam el, jó könyv. Mondom, rendben. Ha sikeres lesz a szintemelő, elolvasom, most már nincs rá időm, ha eddig nem piszkáltak vele, valószínűleg nem is olyan lényeges.
Na, mit húztam szóbelin? "Elemezze az Iskola a határon c. művet!"
A mai napig nem tanultam meg pókerezni, de akkor összegyűjtöttem minden tehetségemet, és úgy döntöttem, hogy blöffölök. Mert bár a könyvet tényleg nem olvastam, de a vele kapcsolatos elemzéseket igen, és olyan jól sikerült őket megérteni, hogy még önálló gondolataim is lettek a végére. Úgy döntöttem, be is vetek mindent, ami van.
Mostanában Mérő László Mindenki másképp egyforma c. könyvét lapozgatom, onnan jött ez a blöff-téma. A blöff nem hazugság. A hazugság valamilyen valótlan állítást jelent, a blöff pedig nem tartalmaz állítást, csak némi "ráutaló magatartást". Esetünkben az hazugság lett volna, ha az mondom, hogy olvastam a könyvet. Nem mondtam ilyet. Azt sem, hogy nem olvastam. Majd a bizottság eldönti, hogy mit hisz. Ez a blöff.
forrás: poker.hu
Nem akarok adós maradni a történet végével, bár mint sejthető, ez is egy olyan sztori, amin az ember csak évek távlatából tud őszintén nevetni. Elég jól feleltem, gyanúsan jól. Gondolom feltűnt, hogy mindenféle nagy összefüggésről beszélek, olyan vagyok, mint egy élő lexikon, de a cselekményről, szereplőkről nem nagyon beszélek. Úgy döntöttek, hogy tisztázzák a kérdést, én pedig blöffölni hajlandó voltam, de hazudni nem. Így húztam második tételt. A szintemelő mégis sikerült valahogy, úgyhogy hűen a korábbi ígéretemhez, elolvastam az Iskola a határont. Tényleg jó könyv, a fene egye meg, megspórolhattam volna magamnak azt a pár kínos percet...
Blöffölnek a mi diákjaink is nagy erőkkel. Ezen nem is akad ki senki, mivel az érettségi pont arról szól, hogy érett vagy, aminek egy része, hogy képes vagy ezekre a manőverekre, mivel ismered a játékszabályokat és a lapokat. Mellesleg, az egyetemen amúgy is szükséged lesz erre, mivel kizárt, hogy mindent elolvasol és megtanulsz, mellette dolgozol, illetve csak a rendszerigazolás kedvéért betérsz egy romkocsmába is.
Intelligencia
Hogy jön ide egy olyan könyv, a Virágot Algernonnak? Az alapján, amit tudok a műről, a történet lényege
az, hogy a főszereplő valamilyen csodaszer hatására értelmi fogyatékosból zsenivé avanzsál, és a felturbózott kognitív folyamatoknak köszönhetően az énképe is komoly változásokon megy keresztül. Másképp látja a saját helyét a világban, megért összefüggéseket, amelyeknek addig a létezéséről sem tudott. Sajnos nem olvastam a könyvet, úgyhogy nem tudom, hogy a megnövekedett IQ-t hogyan tanulja meg használni a főhős. Csak mert az intelligencia önmagában nem elegendő, meg kell ismerkedni néhány heurisztikával ahhoz, hogy eredményesen tudjuk használni. Itt van a polcon Mérő tanár úr egy másik könyve, az Emberi gondolkodás, amiben elég részletesen ír az intelligencia kérdéséről. Ahogy páran fogalmaztak, az "intelligencia az, amit az intelligenciatesztek mérnek". Hát, pontosabban tényleg nem lehet megfogalmazni, mivel annak ellenére, hogy a kutatások alapján mindenki nagyjából ugyanúgy érti fogalmat, jól definiálni még nem sikerült. Egyrészt értünk alatta adottságokat, de benne van az is, hogy az intelligens ember képes használni az adottságait, azaz a született és tanult dolgok szinkronban vannak.
A minap rájöttem, hogy az intelligencia jó mutatója lehet, hogy az ember képes-e blöffölni egy töri vagy egy magyar tétellel. A humán tantárgyakat sokan lenézik, mert ott lehet maszatolni, mert nem egzaktak. Ezzel nem szállok vitába, viszont állítom, hogy éppen ez a "maszatolási lehetőség" igényli az intelligenciát. Tény, hogy meg lehet oldani egy feleletet magolással, akár ötösre is; igazság szerint szerintem inkább ez a baj ezekkel a tantárgyakkal. Én épp ezért szoktam kérdezni minden feleletnél, mert meg akarok arról bizonyosodni, hogy gondolkodó ember ül előttem, aki tudja, miről beszél, akinek jelent valamit az anyag. Kockázatos, mert nagyon kínos, amikor pont az érettségin bukik le valaki, hogy blöffölt, és igazából ő az egészből nem ért semmit.
Hermeneutika
Képzavar: Jöttünk, láttunk, visszamennénk
Hadd érzékeltessem ezt két friss élményemmel! Hallottam egy feleletet I. Károly (akit Károly Róbertnek tanultunk, de állítólag az már nem aktuális név) uralkodásáról, valamint az Antigónéról. A tárgyi tudás egyik esetben sem volt 100%, de ez igazából megbocsátható, blöffölni ér. Na, megtudtam, hogy Károly a nép javát akarta szolgálni. És hogyan? Adócsökkentéssel, meg közteherviseléssel, hogy "nehogy már az legyen, hogy a gazdag nem fizet semmit, a szegények meg alig tudnak megélni". Kicsit az volt az érzésem, hogy szó van itt Mátyás királyról, egy- vagy kétkulcsos adóról, rezsicsökkentésről, szóval mindenről, csak I. Károlyról nem. Ebből alakult ki a második megérzésem, hogy én lassan kiabálni fogok, hogy "nem érted, hogy akkoriban nem így gondolkodtak? Nem érted, hogy akkor mások voltak az értékek? Még a nemzet alatt se ugyanazt értették!" A felelő csak bizonygatta, hogy I. Károly lényegében XXI. századi értékrendet képviselt, hát ő a kapocs a mi nagyszerű korunk és a sötét középkor között. Mert a történelem ugye nem arról szól, hogy más emberek, más körülmények között hogyan adaptálódtak, hanem az egy remek fejlődés története. A tanár próbálta leállítani, de a felelő csak erősködött, hogy itt ilyen reformok voltak, hát mi mást akarhatna egy uralkodó, mint hogy jó legyen a népnek?
Miért lesz az Antigónénak olyan tragikus végkifejlete? Mi a probléma lényege egyáltalán? Hát a megértés és elfogadás hiánya. Kreón lehetne empatikusabb a főhősnővel, nem kellene olyan nyakasnak lennie, és rendbe jönnének a dolgok. A darab tanulsága, hogy szeressük egymást, gyerekek. És egy vezetőnek megértőnek kell lennie, és nem kéne rendőrállamot kiépítenie (na jó, ez utóbbi azért már nem hangzott el). Arról, hogy értékek ütköznek? Miért? Egyértelmű hogy kinek van igaza! Hiszen nyilván azért főhős valaki, mert neki van igaza. Mint a hollywoodi filmekben.
Vannak még ilyen beszélgetések tömegével. Nem csak az érettségin, sőt, inkább a való életben, csak az érettségin nagyon látványosan kijön, mivel pár száz év igen látványossá teszi az értékrendi különbségeket. De hétköznapi dolog, hogy egyszerűen nem értik az emberek egy probléma lényegét, mert nem látják át, hogy értékekről van szó, amelyeket nem feltétlen lehet objektívnak tekinteni; mindenkinek más a fontos, sőt egyes értékekben sokan nem is hisznek.
Énkép
Hogy lehet képes valaki önmagát elhelyezni az értékek kusza világában, ha leírt, jól definiált, szinte laboratóriumi helyzetekkel nem tud mit kezdeni? Itt jön képe a Virágot Algernonnak. Azon gondolkodom, vajon a mi munkánk működhet úgy, mint a csodaszer a regényben? Hogy adott egy ember, aki nem igazán passzol a környezetébe, nem is érti azt, de aztán kap némi segítséget, és gyökeresen megváltozik a látásmódja, kvázi öntudatra ébred? Tudunk-e a tananyaggal, a magyarázattal, megbeszéléssel olyan sémákat, látásmódot kialakítani, amivel a világot és önmagukat is komplexebben látják?
A hallott feleletek után, s méginkább a hétköznapi tapasztalataim után egy kicsit pesszimista vagyok. Néha tényleg olyan jeleneteket látok, ahol az emberek jól behelyettesíthetők lennének egy-egy irodalmi vagy történelmi szereplővel. De ők nem látják, milyen forgatókönyv szerint mennek, csak játsszák a szerepüket. Úgy érzem, hogy a társadalom hangosabbik fele igazából blöfföl, amikor úgy viselkedik, hogy valamilyen értékrend, meggyőződés mellett áll ki. Pont ezért alakulnak ki divat-ideológiák, divat-konfliktusok, divat-problémák, közhelyek, gumicsontok. Csak kár, hogy a blöff mögött nincs valós tartalom, ergo a valós problémákat sem lehet megoldani velük.
Mindegy, én szóltam... Ha egyszer elérek ezzel valamit, akkor elolvasom a Virágot Algernonnak-ot is! :)
u.i.: Valószínűleg azért ilyen hosszúak az írásaim, mert ezek az én "csodaszereim", amiből értelmi fogyatékos pszichológusból a folyamatokat értelmezni tudó pszichológussá tudok válni.
Portré csata után.
Tanár év elején - tanár év végén.
Kongottak a folyosók a héten. Ma jött csak be pár gyerek, amikor a bizonyítványokat osztottuk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a csend nem hiányzott. Kemény időszak áll mögöttünk, főleg, hogy a finisben is "akadt még néhány fennforgás". Egyes gyerekek például az utolsó hónapban jönnek rá, hogy ha van öt egyesük a félévben, akkor már késő szorgalmi feladattal próbálkozni, mert azon kívül, hogy a tanárnak lesz egy tonna dolgozata még az utolsó hétre, igazából már nem lehet kimatekozni egy kettest. A szülő is rájön, hogy egész évben nem sikerült bebizonyítania, hogy törődik magzatával, ezért még bejön cirkuszolni a bukás miatt, hiszen ha cirkuszol, akkor mégiscsak foglalkozott a gyerek problémáival... És persze vannak extrém esetek, akik sajátos nevelést igényelnek, és még most, az utolsó napokban megmutatták, hogy miért. Nem csak a levegő, de a hangulat is forrt időnként.
Narráció
"Soha ne nézz vissza, ha nem tudsz nevetni!
Soha ne nézz előre, ha nem tudsz álmodni!"
Eddie Jordan
Mindig érdekes, hogyan idézel fel egy időszakot. Ez a kérdés narratív pszichológia asztala, amely szerint abból, hogy egy emléket hogyan idézel fel, nem csak maga a történet ismerhető meg, hanem az is, hogy mit kezdtél vele azóta, hogyan épült bele a személyiségedbe, elfogadtad vagy hárítod az egyes elemeket, érzelmi tartalmakat. Naplót írni azért okos dolog, mert vissza lehet nézni, hogy pár évvel ezelőtt hogyan meséltél el, éltél meg egy élethelyzetet. Végig tudod gondolni, hogy mi változott azóta, mi lett a következménye, és rájössz, hogy egészen másképp magyaráznád el most. Máshol vannak a hangsúlyok, más a tanulság. Persze, ismered a történet következő fejezetét, így könnyű okosabbnak lenni. Az előző félév végén írt bejegyzésben veszteseknek neveztem azokat, akiknél nem változott semmit a narráció, azaz felnőttként ugyanolyannak látják az iskolát, mint amilyennek gyerekként látták.
Nem mintha olyan jó lenne, ha a narráció úgy változik meg, hogy nem emlékszünk a régire. Alighanem ezért nem értik a felnőttek a gyerekeket, mivel nincs előttük a régi naplórészlet, narráció, hogy anno ők ugyanígy látták a dolgokat, és ugyanazokat mondták nekik, mint amiket most ők mondanak, és ugyanúgy hárították ezeket a bölcsességeket, mint ahogy most az ő bölcsességeiket hárítják.
Hát, nekem megvan a magam naplórészlete arról, hogyan láttam anno egy évet. Épp ezért tudom, hogy bár igen kemény volt az elmúlt pár hét és az egész év, a gyerekek valószínűleg még durvábbnak élték meg.
Tanár úr, végem!
Úgy tűnik, hogy az én narratív stílusomban fontos szerepet kaptak a hasonlatok, metaforák, szimbólumok. Nem így születtem, az iskolában alakult ki ez a stílus, ott jöttem rá, hogy egy-két szóval, idézettel többet tudok mondani, mint kusza körmondatokkal. Arra is rájöttem persze, hogy ezeket az áthallásokat csak szűk körök értik, úgyhogy muszáj volt megőrizni a körmondatokat. Remélem, hogy senki sem elemez stilisztikailag... Akárhogy is, volt egy hely, ahol megtanították, hogy tudom kifejezni magam.
forrás: Brothers in arms
Gondolom azoknak, akik megtisztelnek a blog rendszeres olvasásával, feltűnt, hogy időnként egész militarista metaforákkal élek. Na, ez is iskolában alakult ki. Nem mintha valami kiképzőtáborba jártam volna, de a mi 100%-osan fiúkból álló osztályunk, de legalábbis az én konkrét baráti köröm tagjai valahogy a katonákkal tudtak azonosulni a legjobban. Egyrészt kijátszottuk a Call of Duty és Medal of Honor című játékokat párszor, és kívülről fújtuk a Ryan közlegény megmentése, az Elit alakulat és a Sólyom végveszélyben, stb. filmek jobb párbeszédeit. Másrészt olyannak éltük meg az adott élethelyzetet, mint a háborút. Ez a narratíva egy kellően brutális, vádló visszajelzés volt a felnőtteknek, hogy szó sincs ám itt gondtalan, boldog gyerekkorról (ha visszaüzenhetnék magunknak, azt tanácsolnám, hogy ne várják, hogy mások tesznek majd az ő boldogságukért, mert ez egy kicsit gyerekes, és így nehezen veszik komolyan őket). Benne van a serdülők frusztrációja, lázadása is, jelzi, hogy "hahó, itt káosz van". A serdülőkör tényleg egy krízissel megterhelt szakasz, így a költői kép egész találó. Az életünk nagy részét olyan helyen töltöttük, ahová kötelességünk, de kedvünk nem volt menni, a döntéseket nem mi hoztuk, hanem "feljebbvalók", akik szívesen parancsolgattak nekünk. Nem tudtuk kiszámítani, hogy mikor mi várható, elég komoly stresszt éltünk meg időnként. A gyakran emlegetett anómia nyers változatát éltük meg. Ezzel az anómiával úgy küzdöttünk meg, hogy vagy agresszívak voltunk, vagy bajtársiasnak megélt kapcsolatokat alakítottunk ki egymással. Segítettük egymást az értelmes és kevésbé értelmes törekvésekben, baj esetén próbáltunk támaszt nyújtani. Időnként igazi veszteségeket is elszenvedtünk, mivel nagyjából úgy éltük meg a haverok évismétlését, mintha kilőtték volna őket.
Feltűnt, hogy minden filmben van
egy ilyen karakter? Ő egyébként a
Pacificből van, de a Nyugaton
főszereplője is ilyen forma.
Az utolsó középiskolai évben valamiért úgy döntöttem, hogy ezt leírom. Akkoriban az irodalom volt a kedvencem, alighanem ez volt az oka, hogy kísérletezgessek. Kötelező olvasmány volt Karinthy Tanár úr, kérem! c. műve, de én nem éreztem olyan viccesnek az életünket. Inkább azonosultam Remarque Nyugaton a helyzet változatlan c. regényének hőseivel, akik egyébként szintúgy végzős diákok. Ennek a két műnek lett a sajátos, elég egyoldalú, inkább a megélt érzéseket, mint logikus következtetéseket felvonultató vegyítése a Tanár úr, végem! című mű, amit ma már nem reklámozok, de anno az osztálytársak bírták. Hogy mit írtam le egy tanévről tizenhét-tizennyolc évesen, lejjebb olvasható.
Magyarázom a bizonyítványom
"Nekünk magyaroknak már évszázadok óta nem jó üzlet a háború.
Győzni indulunk, de a végén már csak abban reménykedünk, hogy talpon tudunk
maradni. Valahogy így van ez az iskolával is. Év elején még akad pár siker, de
mire eljutunk a bizonyítványig, már csak azon mesterkedünk, hogy semmiből se
bukjunk meg. Megpróbálom ezt egy elég sajátos példával bemutatni, igyekszem
megismertetni mentalitásunkat. A magyarázat az I. és II. világháborúra épül,
észrevehetően keverni fogom, de nyugalom, ez kivételesen nem hiányos tudásom
miatt van.
Mi a Központi- illetve Tengelyhatalmak területén foglalunk helyet,
két erős front között: keleten a humán tantárgyak, nyugaton a reálok. Tudjuk
jól, hogy katonáink a háború végére holtfáradtak lesznek, ezért igyekszünk
sietni az előretöréssel. A Schliffen-terv és a Blitzkrieg (vagyis egész éjszaka
tanulás) működik: Tannenbergnél és a Mazuri-tavaknál győzedelmeskedek, mivel
idén Adyval és az I. világháborúval kezdünk, ami nem olyan vészes. Hogy
eljussak Breszt-Litovszkig, beiratkozom előkészítőre meg fakultációra is. A
nyugati fronton óriási a hadiszerencse. Seregem váratlan teljesítménnyel átkel
az Ardenneken, és bekebelezi egész Franciaországot. Persze jobb készülődni,
mivel kémeim szerint ellenséges partraszállás várható Pas de Calais –nál. Délen
– informatika –, ahonnan az egész indult (informatika szakra járok) zavargások
kezdődnek. A legtöbbje egyszerű partizántevékenység, nem nagy ügy, de roppant
idegesítő. Az olaszokkal (ITE) azonban nagyon meggyűlik a bajom. Amikor a
logikai kapuk alapjait vesszük, Caporettónál sikerül áttörni, de amúgy
végtelen, véres harc ez.
Közben nyugaton partra szállnak – Normandiában. A
szövetségesek (matek és fizika) új fegyvereket fejlesztettek ki, a
térgeometriát és az egyenletesen gyorsuló körmozgást. Megállíthatatlanok, de az
Ardennekben kemény, elkeseredett offenzívát indítok, végül a Marne folyónál
megmerevedik a front, és lövöldözünk egymásra, várva, hogy a másik kimerüljön.
Erre különben én vagyok az esélyesebb. Kell a francnak a nyugat!
Mégis ki kell
tartani, mert ha újabb területek kerülnek ellenséges kézre, a hazai ellenzék
(szülők) kiveszi a kezemből a hatalmat, és a saját eszközeivel vezeti
győzelemre népünket. Csak az a baj hogy félő, hogy a hátországban már nem
maradna annyi ember, aki eltartaná a fronton törtetőket.
A keleten kötött
különbéke nem túl tartós. Ismét csatába indul a sereg, és hősi küzdelem után
megáll, hogy ostromolja Sztálingrádot. Ez személyes ügy, presztízskérdés. Délen
a partizánok már nagyon pattognak, de nincs elég ember, hogy rendet tegyek. Nyugaton
a helyzet változatlan.
A rendszer lassan összeomlóban van… Nekem is van pár
szövetségesem, de a kapcsolatunkból ők húznak több hasznot. Én látom el őket
fegyverrel, ez különösen a déli területekre igaz, ahol a remek kiképzésnek hála
a leghatékonyabb fegyver a bot és kő. A hátországban szaporodnak a
háborúellenes tüntetések, látni, hogy a nép már nem sokáig bírja. De bírnia kell.
Erőszakkal leverem a lázongásokat, de ezzel csak táplálom a közelgő forradalom
tüzét. Elszabadul az anarchia, a katonák dezertálnak. A frontok összeomlanak,
csak a fanatikus hősökre lehet már számítani, kamikázékra… És ebben az
őrületben szólal meg az utolsó csengő. Békét kötünk, illetve aláírjuk a
békediktátumot. Sehol sincs már a transzparens, melyen az állt: „Éljen a
háború”. Azóta tudjuk, milyen. De jövőre ismét kirobban a világégés, azzal a
célkitűzéssel, hogy megváltoztassa a status quo –t. Ugyanez lesz, esetleg még
rosszabb. Van, akinek jó szövetségesei vannak, és közös erővel (munkamegosztás)
győzni tudnak. Van, aki egyedül elég erős, és lazán megnyeri a háborút. Van,
aki diadalt arat, de pürrhosszi győzelem az övé. Van, akit nem ér már el az
ellenség (mint az én esetemben is). És van, akit elfoglalnak. Egyre több ilyen
van. Erősödnek a fegyverek – de a nép ugyanaz marad."
Magyarázom a bizonyítványom magyarázatát
Kicsit nekem is nehéz már elhinni, de mi annak idején ezt a fejezetet értettük. Igazából már nem világos, hogy miért volt jó ötlet keverni a töri leckékkel egy átlag középiskolai év történetét, gondolom szellemes akartam lenni, vagy valamilyen nagy összefüggést kerestem. Az tuti, hogy akkoriban kifejlesztettem magamnak néhány mnemotechnikai trükköt, és az olykor totál jelentéktelennek érzett tananyagot valamilyen személyesebb dologgal kötöttem össze. Berzsenyi A magyarokhoz I. című ódája (...ódája?) például egy darabig jó ritmusban van a Metallica Damage inc. számával. Egy magyartanár egyszer meg is lepődött, hogy ittasan el tudom szavalni az elejét, egészen a refrénig (mármint a Damage refrénjéig). Később az egyetemen aztán megtudtam, hogy igazam volt, az emberi memória tényleg így működik, de ez már egy másik történet. Az biztos, hogy fel kell idézzek pár emléket, hogy világos legyen a mondanivaló.
Ahogy végigolvasom az akkori évértékelőt, felismerem benne szakdolgozati konzulensem, Kiss István phd munkáját, ami az életvezetési kompetenciákról szól. A kutatásai alapján vannak bizonyos kompetenciák, amelyek - felsőoktatásban tanulókon felvett mintán - meghatározzák az egyén boldogulását, mentálhigiénés státusz abban az élethelyzetben, élettérben, életpályán, amin éppen vannak. Ő konkrétan az észlelt én-hatékonyságra alapozta az elméletét; innen vettem a korábban közzétett magyarázatomat a hármas tanulók gyenge pályaérettségére. A hét kompetencia a következő (erős zanzásítással):
A fizikai jóllét megteremtésének kompetenciája (meg tudok magamnak főzni egy ebédet, tisztán tudom tartani magam és a szobám)
A tanulással kapcsolatos kompetenciák (tananyag megszerzése, elsajátítása a szükséges stratégiákkal)
Saját értékrend kialakítása (mi a fontos nekem, mik a prioritások, hogyan tudom megoldani, hogy ezek ne kerüljenek egymással konfliktusba)
Önmenedzselés hosszú és rövid távon (időbeosztás, tervezés)
Kommunikáció másokkal
Kapcsolatok teremtése és fenntartása a közvetlen környezetben
A tágabb társadalmi rendszerekkel való kapcsolatteremtés (pl. ismerem a jogaimat)
Némely bekezdésben visszaköszönnek ezek a kompetenciák.
Egy napon visszatekintve a küzdelem évei tűnnek majd
a leggyönyörűbbnek. (Freud)
forrás: facebook
Évekkel az érettségi után a volt osztályfőnököm azt mondta, hogy "ti még viszonylag szorgalmasak voltatok". Ezt azért meglepő volt hallani, úgy látszik, más mozit néztünk akkoriban. De belegondolva, lehet, hogy tényleg volt bennünk némi szorgalom, csak éppen nem valami kitartóan. A fent olvasható irodalmi kísérletben ezt az attitűdöt a magyar társadalom I. világháborúval kapcsolatos kezdeti lelkesedésével érzékeltettem, amikor az emberek még ki is mentek tüntetni az utcára a háború mellett. Hát mi is így ugrottunk neki a tanulmányoknak minden évben, mert valamit azért mi is megéltünk a korábbi cikkben fejtegetett én-hatékonyság élményéből (emlékeztető: a hármas tanulóknak a pályaérettsége is gyenge, valószínűleg azért, mert nem érzik, hogy kézben tartják az életüket). Sajnos ehhez az élményhez kell némi energiabefektetés is, illetve türelem, mivel az eredmények nem jönnek azonnal. Szintén veszélyezteti a lelkesedést, hogy a vártnál rosszabb eredmény csökkenti a motivációt és a kitűzött cél magasságát is (az ún. igényszintet). Így a jó öreg tanulás-elméletek szellemében olyan félév végére már "rájöttünk", hogy nem kellett volna ennyire lelkesedni, csak pazaroltuk a "lőszert". Érdekes, hogy akkoriban nem vettük észre az agyonnézett háborús eposzainkban, hogy azok, akik megérik a film végét, általában beosztják a muníciót. Hát, ezt például meg lehetett (volna) tanulni az iskolában. 2. és 4. kompetenciakör.
A kétfrontos háború végig kísértette a középiskolás éveinket abban az értelemben, hogy mindig volt valami komoly tantárgy, ami megakadályozott abban, hogy olyasmivel foglalkozzunk, ami érdekel is. Amikor még programozó akartam lenni, akkor a humán tantárgyakat éreztem túlhangsúlyozottnak; amikor már valami humán dologgal akartam foglalkozni, akkor a reál tantárgyak időpazarló tulajdonságát hangsúlyoztam. Valamiért azt hittük, hogy az "örüljenek, hogy egyáltalán tanulunk valamit" attitűd szoros kapcsolatban van a velünk szemben támasztható reális elvárásokkal. Egyébként volt valami igazságunk, mert a jelenlegi munkahelyemen például néhány embert megdicsérnek azért, ha kevesebből bukik, mint félévkor. Csak éppen neki papírja van arról, hogy problémái vannak. Mi, szegény kisgyermekek igazából arra panaszkodtunk, hogy nem csinálhatjuk azt, amit akarunk. Némelyikünk azt mondta, hogy "na, majd az egyetemen csak azt tanulok, ami érdekel". Erről csak annyit, hogy még a mai napig vigyorgok, amikor eszembe jut a keményen humános évfolyamtársaim arca, amikor az egyetemen a legelső óránk matematikai statisztika volt... :D Egyébként ennek a hozzáállásnak az elhibázott mivoltára akkor eszméltem rá, amikor főleg olyan haverjaim lettek, akik egyetemet végeztek. Egyszerűen ciki szakbarbárnak lenni. Azt persze megértem, hogy középiskolában az ember próbálja meghatározni önmagát, felállítja a határokat, hogy hova tartozik, és hova nem, természetesen az érdeklődési kör terén is. De ha visszaüzenhetnék magamnak a múltba, akkor jelezném, hogy érdemes kicsit jobban megosztani az érdeklődést, főleg, mert váratlan összefüggések jöhetnek még az életben. Ha mást nem, akkor legalább tanulja meg beosztani az energiáit a különböző frontok között, mert mindig lesz olyan munkája, ami fontos, de utálja. 2., 3. és 4. kompetenciakör.
"Közben nyugaton partra szállnak – Normandiában." Ez a kedvenc részem. Arra utal, hogy nagyon készülsz valamiből, és annyi energiát fektetsz bele, hogy elhiteted magaddal, hogy nem lehetséges, hogy másból, máshogy vagy máskor kérnek számon (kis történelmi magyarázat: a német hírszerzés azt hitte, hogy Calais-nál lesz a partraszállás, és nagyon bika kis véderőt telepítettek oda, mint kiderült, hiába). Most, hogy én állok a katedrán, látom, hogy tényleg nem elég egyszer elmondani az információkat. Ahogy fenn olvasható, ez is egy kompetencia ugyanis: kapcsolatot teremteni a szűkebb és tágabb környezettel, felkészülni a hátáridőkből, az éves ütemtervből, hogy hány jegyet kell szerezzünk a félévben, és várhatóan milyen eloszlásban, stb.; és ezek alapján készíteni egy tervet.
A "hazai ellenzék" érdekes pontja a történetnek. Iskolapszichológusként el tudok mélázni azon, hogy a tanulással kapcsolatos otthoni konfliktusok valóban a tanulás miatt robbannak ki, vagy a gyenge iskolai teljesítmény egy egyszerűen megfogható téma, ami alapján a szülők egrecíroztatják a gyerekeiket. Erre azért sikerült ráérezni tizennyolc évesen: a külső motiváció nem valami hatékony, különösen akkor, ha az ember egy kellemetlen dolgot akar elkerülni, és nem egy kellemeset megszerezni. Nem arra szoktat rá, hogy milyen jó dolog az iskola, az biztos. Arra szoktat rá inkább, hogy azt a minimumot tegyük bele a munkába, ami már elegendő ahhoz, hogy ne piszkáljanak. Magyarul cél a kettes. Tényleg sok szülő tud kárt tenni a gyerekében a fenyegetőzésével, ezt látom a suliban is, illetve van róla egy jó kis felmérésem is. Erre azonban van ellenszer, mégpedig némi belső motiváció kiépítése, azaz megkeressük az örömforrást a kötelező körökben is. Csíkszentmihályinak volt egy kutatása középiskolában (a könyv címe azt hiszem Életre nevelni, a Nyitott könyv adta ki), amelyben két csoportba oszlottak a vizsgálati személyek: a "játszókra" és a "dolgozókra". Az egyik inkább játékkal töltötte az idejét, a másik pedig főleg munkával. A dolgozók jobban élvezték a munkát, ez gondolom nem újdonság. Viszont a játékot is jobban élvezték, mint a játszók, valószínűleg azért, mert volt viszonyítási pontjuk, illetve jobban ki tudták használni a szabad pillanatokat. Magyarán, aki megtanulja élvezni a munkát, megtanulja élvezni az élet többi részét is. Ez a 3. kompetenciakörrel függ össze.
A következő fejezetben jönnek a presztízs-kérdések és a dac. Erre emlékszem: magyarból József Attilából az ember nem lehetett elég jó, az infó oktatás pedig valahogy nem találkozott a diákok igényeivel és
jellemzőivel. Nem akarok szemétkedni, de az az igazság, hogy még ma is azt gondolom, hogy ebben a kérdésben azért komoly lemaradások voltak a pedagógusok részéről... Tényleg igaz, hogy én tanítottam az osztálytársaimat, és nem ők. Ennek alighanem az volt az oka, hogy nem igazán tudták, hogy mivel lehetne motiválni az embereket. Gondolom a generációs különbség miatt. Ez a dacos időszak egyébként az, amikor az ember már kifárad, és "csakazértis" csinálja a dolgát, de jóval több önuralomra van szüksége. Ez persze némi frusztrációval jár, ami ritkán vezet jóra. Itt lesz kulcsfontosságú az 1. kompetenciakör, a fizikai jóllét fenntartása, illetve az 5., kommunikáció. Lényegében ez a testi-lelki jóllét kérdése, ami szükséges ahhoz, hogy az ember egyáltalán képes legyen dolgozni. Nem vicc, de megfigyeltem, hogy amikor elkezdtem sportolni, a figyelmi kapacitásom, érzelmi terhelhetőségem megnőtt. Így működik az ember, na. Ezért gáz, amikor anyuka béna kifogásokkal kimenti a tesi óráról a gyereket. Illetve ez még nem lenne akkora baj, mert a tesi órák nem mindig tesznek jót az ember lelki világának, viszont ez az anyuka nem gondol bele, hogy akkor viszont valami más mozgásra szükség volna. Szintén gázos, amikor anyuka a tanulás fontosságára való hivatkozással kiköti, hogy a gyerek nem lóghat időnként a haverokkal. Kivel fogja akkor megbeszélni a problémáit? Majd vele, mi? Pont az érzelmi leválás kellős közepén?
Ahogy a fiúk látják a világot (forrás: ...valami vicc-oldal)
Az utolsó bekezdés elég apokaliptikusra sikerült, úgy látszik, összeszedtem az összes szófordulatot, ami megtalálható volt a Nyugaton a helyzet változatlanban vagy a Szakaszban. Megmosolyogtató. Arra viszont emlékeztet, hogy anno én is túldramatizáltam néhány dolgot, és egy bizonyos életkorban lehet komoly nehézség az, ami ma már hétköznapi gond. Emlékeztet rá, hogy ne azt nézzem, hogy egy hozzám forduló gyerek problémája objektíve mennyire komoly, hanem azt, hogy ő mennyire komolynak éli meg. Kioktathatnám ugyan, hogy "eh, ez katonadolog", de ezzel csak bagatellizálom a számára kritikus helyzetet. Nem hiszem, hogy ebből neki az jönne le, hogy törődöm vele.
"Van, akit elfoglalnak." Tanulóként a bukás elég nagy tragédia. Az utolsó sorok végig arról szólnak, hogy "Úristen, meg kell oldanunk egy csomó problémát, és kételkedünk a kompetenciáinkban". Aztán keresünk pár példát, ami alátámasztja a kételyt. Összeállítunk egy én-védelmi csomagot, ami megmagyarázza a bizonyítványt, és világossá teszi, hogy az egész nem rajtunk múlik, nekünk ehhez semmi közünk, egy személytelen, túlságosan magas követelményeket támasztó rendszerbe csöppentünk. Nem velünk van baj, hanem a feladattal. Mintha már írtam volna erről egyszer... Egyébként ez is egy hárítás, racionalizáció a neve. Azt mondjuk ki, hogy evidens, logikus, hogy ilyen nehéz helyzetben összeomlunk, nem is lehetett volna mást elvárni.
Ezen a narratíván igyekszem változtatni. Nemrégiben egy diákunk sírdogált, mire én megkérdeztem tőle, hogy mi a gond? "X megbuktatott" - felelte. Nem jó meglátás. A helyes meglátás a "megbuktam y tantárgyból" lenne. Rosszabb érzés, amikor a saját életeseményben nem tárgy, hanem alany vagyok, viszont ha én vagyok a középpontban, akkor talán kontrollt is fogok érezni, és képes leszek tenni azért valamit, hogy a pótvizsgán ura legyek a helyzetnek.
Visszatekintés
Hát ez remek, az utolsó sorok alapján az iskola megtanított rá, hogy a racionalizáló hárítórendszeremet töltsem fel tudományos tényekkel, és így már tudok intellektualizálni is (ld. Versus c. bejegyzés)!
Azért vannak ennek előnyös oldalai is. Azon kívül, hogy kicsit túráztatták az életvezetési kompetenciáimat is, megtanultam úgy kifejezni a gondolataimat, amit alap nyelvezettel kicsit nehézkes volna. Ha nem használnék idézeteket, intertextusokat a blogon, akkor például egy ilyen bejegyzés kb. egy könyv terjedelmét tenné ki.
Ezen kívül így könnyebb az összefüggéseket is felfedezni. Akkor még úgy láttam, hogy minden filmben van egy jófej altiszt, aki segít a bakáknak lelkileg is életben maradni a harctéren. Alighanem az irodalmi kísérletezgetés, és az akkori állapotunk lejegyzése első lépés volt a szakmai úton, mivel abból a törekvésből származott, hogy nálunk én legyek ez az altiszt. Jóval kifinomultabban bár de végülis ilyen szerep az iskolapszichológusé is. Habár azért jól jön néha a "katonás-narráció" is. Például amikor lehetetlen körülmények között kell dolgozni, akkor fel tud dobni egy régi idézet valami háborús filmből...
Időnként vannak meglepő jelenségek ebben a társadalomban. Egy korábbi bejegyzésben lehivatkoztam egy tanulmányt, amely szerint a magyar népesség körében igen komoly probléma az anómia, azaz az elidegenedettség, frusztráltság, tehetetlenség érzése. Ugyanebben a cikkben írtam arról, hogy én valamilyen aktivitással, lényegében társadalmi munkával próbálok küzdeni az ellen, hogy menthetetlenül elnyeljen ez az állapot.
forrás: nyultam.com
Úgy tűnik, mások is így vannak ezzel. Emlékszem, pont valamelyik Pszinapszis alatt találta ki a BKV állománya, hogy sztrájkba kezd. Budapest közlekedése nem omlott össze, hanem rövid úton összeállt egy közösség, ami autóval furikázta a cserben hagyott utasokat a városban. Aztán ott volt az a számos természeti katasztrófa (na jó, talán ez kicsit hatásvadász egy tornádóhoz képest), amiben anyagiakat és/vagy munkaerőt nem kímélve rendeződött vonalba az ország. Az elmúlt hétben ilyen összefogásra a dunai árvíz apropóján volt lehetőség, én is ott voltam. A homokzsákok pakolgatása igazából nem olyan elgondolkodtató munka, úgyhogy volt időm közben elmélkedni, hogy milyen folyamatnak lehetek a részese tulajdonképpen.
Ádáz Erynnis lelke uralkodik
Volt egyszer egy Tajfel nevű kutató, aki egy szociálpszichológiai kísérlettel akarta megtudni, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember identitását meghatározza, hogy milyen csoportban van, és ennek kialakulása után hogy viselkedik más csoportokkal. Ezt nevezzük minimális csoport paradigmának. Változatos módszerekkel osztotta a kísérleti személyeket csoportokra: volt, amikor csak úgy random elhelyezte az embert az A vagy a B csapatba; volt, amikor igazából lényegtelennek mondható döntések alapján került be a résztvevő a helyére, például meg kellett mondani, hogy Klee vagy Kandinsky képei tetszenek-e neki jobban, illetve egy rakás pont számát 500 fölé vagy alá becsüli.
forrás: carreerassesmentsite.com
Vajon felvették-e a kísérleti személyek a csoportidentitást, azaz a "mi tudatot"? Fel. És hogy viselkedünk akkor, amikor egy csoport tagjaként cselekszünk? Mint egy idióta. Történt ugyanis, hogy Tajfel arra kérte a kísérleti személyeket, hogy osszanak szét zsetonokat a két csoport között. Az jött ki, hogy a döntéshozók nem az abszolút, hanem a relatív előnyre pályáztak. Voltak ugyanis meghatározott arányok, ezekre nem emlékszem pontosan, de a lényeg megvan. Tegyük fel, hogy A csoport kap 10 zseton, B pedig 9-et. Világos, hogy kinek jut több. Van azonban más felállás is, pl. egyenlő arányban is el lehet osztani. Meg olyan is van, hogy az A csoport kap 8 zsetont, a B meg csak 5-öt. Hogy választana egy józan ember? Hát az első eshetőség mellett törne lándzsát, hiszen akkor lesz 10 zsetonjuk. Hogy játszik egy átlag ember? A 8:5 arányt választja, mert bár ezúton ők buknak 2 zsetont, de nem csupán 1, hanem 3 zsetonnyi fölényük lesz a másik csapattal szemben.
Csoportnyomás alatt, illetve a társas identitást felvéve kicsit nehezebb egyezkedni. Önismereti csoportokon szoktuk kipróbálni annak a klasszikus túlélő-feladatnak a háziasított változatát, amiben a történet szerint hajótörést szenvedtünk, várni kell a segítségre, és egy fontossági sorrendet kell kialakítani mindenféle nálunk lévő tárgyból (víz, tükör, térkép, öngyújtó...). Nálunk inkább osztálykirándulás a sztori, de nem ez a lényeg. Az ember összeállít egy listát. Aztán összeül pár emberrel, és kialakítanak egy közös listát maguknak. Olyan három-négy ilyen kis csoport van, mindegyik delegál egy-egy embert, akik megtárgyalják, hogy a teljes csoportnak (ami jelenleg három-négy alcsoportból áll) mi legyen a listája. Érdekes, hogyan tárgyalnak az emberek. Amikor még csak a saját listádat kell képviselned, egészen barátian alkudozol. Amikor már a kis csapatod érdekeit kell képviselned a tanácsban, valahogy már nem babra megy a játék. Sokan agresszívabbak, ingerültebbek lesznek, hiszen a fejükben az jár, hogy nem csak a saját, hanem a bennük bízó emberek érdekeit kell képviselniük...
Ez alapján szerintem érthető, hogy mi, magyarok állandóan egymás vérét szívjuk. Mi azért kicsit komolyabb dolgok mentén oszlunk csoportokra, mint hogy 500 fölé vagy alá becsülünk egy rakás pontot...
Egységben az erő
Minden nagyobb közösség csoportokra oszlik, hiszen fizikailag nem megoldható, hogy az ember mindenkivel személyesen összebarátkozzon. Mint egy kicsit feljebb írtam, a csoportok eleve versenyben vannak egymással, eleve fölényre törekednek, úgyhogy egymás létezése miatt eleve fenyegetve érzik magukat. Egy nagyobb közösség tehát kész puskaporos hordó, amit valahogy biztonságban kell tartani. Ezt kissé nehéz elérni akkor, amikor a társadalomban nagy az anómia, mivel ott valószínűleg nem igazán megfogható a tényleges probléma, nem tudnak vele megküzdeni az emberek, így elég frusztráltak lesznek. A frusztrált ember pedig agresszív lesz, úgyhogy keres magának egy ellenséget, akinek nekimehet. Lényegében elég egy szikra, és baj van...
Közhely, hogy egy megosztott közösséget úgy lehet összekovácsolni, ha valahogy el tudod hitetni az emberekkel, hogy szükséges összezárniuk. Aki történelemből legalább egy kettessel átcsusszant, biztosan emlékszik egy antipatikus kis bajszos figurára, aki elég hatékony csapatépítő tréninget tartott a birodalmának közös ellenségek előállításával. Végülis elérte, hogy a birodalmában lévő csoportok ne egymással marakodjanak, hanem egy kisebbségi csoporttal, illetve később az egész világgal. Tényleg megszületett az összefogás ("Ein Volk, ein Führer"), de a módszertannal nem olyan jó érzés azonosulni, úgyhogy további kutatások zajlottak a témában.
forrás: monty.blog.hu
Pszichológusok között közhelyes a Sherifék által elvégzett vizsgálat is, amelyben egy nyári tábor lakóit osztották két őrsre. A két csapaton belül megerősödtek a barátságok, a csapatok között azonban elhidegültté, ellenségessé vált a viszony. A versenyek már nem voltak valami oldott hangulatúak, és úgy általánosságban olyanná alakult a nyári tábor, ahová az ember nem szívesen küldi a gyerekét. Próbálkoztak különböző módszerekkel újra összerakni a közösséget, de sikertelenül. Egészen addig, míg az ételszállító kocsi valahol el nem akadt, és mindkét őrs erejére szükség volt ahhoz, hogy újra mozgásba lendítsék. A srácok vállt vállnak vetve küzdöttek a közös célért, s vizsgálat végül klasszikus happy enddel zárult...
Nekünk Mohács kell. Meg BKV sztrájk, dunai árvíz. Ezek konkrét problémák, lehet velük kezdeni valamit, legyőzhetőek. De a legyőzésükhöz mindenkire szükség van, függetlenül attól, hogy az egyik harminc éve még jelentéseket írogatott a másikról, akinek a nagyapja géppisztollyal kergette az ártatlanokat; a harmadik mindig rosszra szavaz, a negyedik meg az ország pénzéből képezteti magát a külföldieknek, satöbbi, satöbbi... Ezt egyébként többen is megfogalmazták ott, a gáton, de úgy voltam vele, hogy nem kezdek okoskodni, meg kísérleteket idézgetni, arra itt a célközönség.
Dübörgünk
Az elefánt és az egér átkelnek egy hídon.
Az egér elmosolyodik, és megszólal:
- Hallod, hogy dübörgünk?
A fent emlegetett társas identitás lényege, hogy a csoportba tartozás hozzáad valamit az énképünkhöz. A csoportnak vannak jó tulajdonságai, sikerei, és azzal, hogy mi is a tagjai vagyunk, sütkérezhetünk a csoport fényében. Például büszkén döngethetem a mellemet az angoloknak, hogy a magyar lányok a legszebbek, noha ehhez az érdemhez vajmi keveset járultam hozzá. Ha belegondolunk, a csoport sikeressé tételével mi magunk is sikeresnek érezzük magunkat, s így már nem is logikátlan több pénzt ölni a nemzeti sportválogatottakba, mint mondjuk a kórházak vagy az oktatás fejlesztésébe...
Amikor sikeresen elhárítunk egy olyan veszedelmet, mint az árvíz, akkor azt érezzük, hogy végre, kivételesen sikerült valamit példaértékűen megcsinálni. És mivel a dicsőség zászlaját mindenki szeretné meglengetni, gyűlnek is szépen a hadi kötvények, izé, akarom mondani, adományok a helyreállításhoz.
Végtére is, értelmezhetjük úgy az árvizet, mint afféle országos csapatépítő tréninget.
Mostanában kezdtem el nézni az HBO Terápia című sorozatát, ami nem kis százalékban a terapeuta-kliens viszonyról, áttételről meg viszont-áttételről, projekcióról meg ilyen finomságokról szól. Nekem azért még nem kellett olyan szorult helyzeteket kezelnem, mint a műsor főszereplőjének, de meg kell hagyni, a pszichológusok élete nem csak játék és mese. Elmélkedtem, hogy nálam milyen játszmák, dinamikák vannak, amikkel dolgoznom kell még, legalábbis ha jól akarom végezni a dolgom. Alighanem a konfliktusok környékén érdemes keresgélni. Ami azt illeti, ezek a dolgok inkább szupervízióba valók, és nem egy blogba, úgyhogy várhatóan nem ez lesz a legösszeszedettebb írásom, viszont az emberek többsége előbb-utóbb nem csak az utcán találkozik kamaszokkal, úgyhogy a fejemben bolyongó kérdések akár mások számára is érdekesek lehetnek.
Konfliktus általában akkor jön létre kettő vagy több ember között, amikor valamilyen céljuk, érdekük, szükségletük ütközik egymással, és akadályozzák egymást a boldogulásban. Ezt mondja a definíció (csak kicsit hosszabban). Ebből a definícióból általában jól le lehet modellezni legtöbb összezördülést, amit tapasztal az ember, legfeljebb sokat kell kutatni az után, hogy tulajdonképpen mit is akartak felek elérni. Itt ugyanis akad némi nehézség, mivel joggal feltételeznénk, hogy a konfliktust kirobbantó illető tudja, hogy mit akar, ha már hajlandó érte megütközni; van valami - legalább számára - világos célja, amit el akar érni ezzel a műsorral. A nehézségek oldódnak, ha a lehetséges célokat a Batman-filmekből jól ismert mondattal egészítjük ki: "néhány ember csak látni akarja égni a világot" (nem tudom pontosan idézni, de valami ilyesmivel zárta az anekdotáját Alfred). Magyarán mondva nem kevés konfliktus magáért a konfliktushelyzetért történik. Van, aki élvezi ezt. Olyan neki a konfliktus, mint a szex, amiért ugye többség eléggé lelkesedik, ám jellemzően nem a szaporodás lehetősége miatt.
Néhány ember csak látni
akarja égni a világot
Mire jó valakinek az, ha összebalhézik másokkal? Miért vannak olyan srácaim, akik szabadidejükben bandákba verődve mászkálnak Budapest rosszabb környékein, és kötekednek? Miért kell egyeseknek az iskolában az első rossz szóra ütni? Miért kell módszeresen felhúzni a tanárokat? Igen, néhányan a lángokat akarják bámulni, mások pedig érezni akarják a büszkeséget, hogy mégsem égették meg magukat (...pedig anyu mindig mondta, hogy baj lesz, ha játszanak a tűzzel). Ez egy verekedésnél egyértelmű, de ilyesmi egy tekintélyszemély (tanár, szülő) felbosszantása is. Akkor nyertes a játszma, ha az előidézett helyzetben nem hátrálnak meg. Némelyek - az okosabbak - a taktikai visszavonulást választják, mert egyrészt mégiscsak ijesztő egy dühös felnőttel szembenézni, másrészt az embernek igazából nem az a józan érdeke, hogy ezzel a felnőttel rosszban legyen, mert hosszú vagy rövid távon az illető befolyásolja a jövőjét. Az volna a logikus, hogy erre a józan érdekre derék serdülőink odafigyelnek, és mérlegelik, hogy tényleg megéri-e a kockázat azért a mámorért, hogy a tekintélyszemély nem tudja irányítani őt. Ez a mérlegelés néha - főleg a hiperaktívoknál - a legszélsőségesebb mértékben hiányzik. Jókat mosolygok magamban, amikor felhangzanak az "ebben a liberális világban..." kezdetű jeremiádok, mivel ez az ostobaság valószínűleg történelmi kortól független. Állítólag római légiókban és a viking seregekben a fiatalokat küldték előre, afféle élő pajzsként. Nem pusztán azért, mert a veteránok ilyen cinikusak voltak, hanem azért is, mert a fiatal férfiak között nagy arányban vannak olyan idióták, akik némi dicsőségért hajlamosak megbontani az alakzatot, azaz nem képesek mérlegelni a pillanatnyi vágyaik és a hosszú távú érdekeik (túlélés) között. Jelenkorban ez a bölcs elővigyázatosság tudomásom szerint a baleset-biztosítások áraiban figyelhető meg.
Összegezve az eddig leírtakat, az iskolai konfliktusok egy része nem valamilyen cél érdekében alakul ki, hanem azért, hogy a srácok levezessék a feszültséget, amivel nem tudnak mit kezdeni. Ez a feszültség rögtön kezelhetővé válik, amikor egy konkrét helyzetben egy konkrét célpontra irányul. A fent idézett Kosztolányi-versben ez a célpont egy varangy volt, de mivel egyre kevesebb a zöldterület, a tanárokra és szülőkre hárul a szenvedő szerep.
Forradalom
Szintén logikus lépés volna, hogy ha már ennyire legénykedni akar valaki, akkor keressen olyan kihívást, amivel mások is jól járnak. Például a héten össze lehet veszni az árvízzel. Sajnos azok a kihívások, amelyek egy jobb üggyel kapcsolatosak, valamilyen értékrenddel is kapcsolatosak. És ez az, ami vagy totál hiányzik a srácokból, vagy épp fejlődik bennük. Az értékrend pedig csak akkor saját, ha jól megkülönböztethető a felnőttekétől. Ennek a fejlődésnek eddig két lépcsőfokát figyeltem meg, elméleti keretben még nem sikerült elhelyezni, de szerintem anélkül is ismerős lesz mindenkinek.
Ezt inkább nem fordítom le :D
Az első rész, amikor a csemete próbál önálló személyiséggé, azaz a világ egyértelműen megkülönböztethető részévé válni. Ez ugye úgy oldható meg, ha kitűnik a környezetből azzal, hogy az ellentéte. Olyan ez, mint hogy fehér alapon a fekete pont, a kéken a piros vehető észre a legkönnyebben. Kis barátunk tehát deviáns lesz. A devianciáról most nem hiszem, hogy van elég helyem írni, de aki kicsit már foglalkozott vele, az tudja, hogy sok arca van, az agresszív, visszahúzódó, konstruktív... Nagyjából olyan a történet, mint a dac-korszak, csak itt már elvont fogalmakra mondják mérgesen, hogy "nem".
Elmegy minden tüntetésre.
Még sosem ment el szavazni.
A második fázis ez a bizonyos konstruktív deviancia, amikor azt hiszik, hogy mindenki hülye, de majd ők megmutatják, hogyan kell ezt csinálni. A szakirodalom ezt a folyamatot értékorientációnak nevezi, vagyis a sok elérhető érték közül lehet válogatni, hogy melyikkel tudnak azonosulni. Jellemzően ez az érték kissé beint a környezetnek: egy elitista helyen lazulni fognak, és rínak, hogy nem törődnek a gyerekek érzéseivel; egy toleráns helyen követelik, hogy a lassú felfogású kölyköket rúgják ki, és pörögjön az óra, mert a jövőjükről van szó (amiért nyilvánvalóan nem ők felelősek, hanem a tanár); egy konzervatív helyen hippi/punk/narkós/stb invázió lesz; egy liberálisabb helyen meg visszatérnek az régi magyar keresztényi szeretethez, amelynek nevében lehet majd dobálózni tojásokkal a tüntetéseken.
(Itt egyébként írtam még vagy fél oldalt, de rájöttem, hogy kezdek nagyon eltérni a témától, úgyhogy majd egy külön bejegyzésben folytatom...)
Összegezve az eddig leírtakat, némely konfliktus, nyilvánuljon meg akár passzív akár aktív agresszióban, nem a pillanatnyi dicsőségért, kontrollért zajlik, hanem a hosszútávúért. A rövidtávú a varangy-ölő "akkor sem veszem elő a füzetemet", "nem ülök a Gejza mellé", "nem kéne már valami értelmeset is csinálni?" összecsapás, a hosszútávú pedig az "én ezzel sosem fogok foglalkozni", "nem hiszek ebben az egészben", "van más dolgom is" összecsapás, ahol az volna a tényleges üzenet, hogy "velem kár is próbálkozni".
Egy dolog azonban közös bennük. Egyiknek sincs konkrét célja, nincs jövőkép, hogy mi lesz, ha megnyerik ezt a harcot. Gondolkodó ember nem hiszi, hogy egyszer azt fogja hallani, hogy "ja, elnézést, akkor ezt majd tiszteletben tartom a jövőben". E konfliktusok mögött nincs meg az elvárás, hogy valami változni fog. Egyetlen elvárás van: a kielégült érzés, hogy "jól megmondtam neki".
Válaszcsapács
Aki idáig elolvasta a bejegyzést, most végre megtudhatja, hogy eredetileg mit is akartam mondani. A felvezetésben igyekeztem különösebb tudományos magyarázat nélkül leírni, hogy vannak konfliktusok, amikben részem van, és gyakran azt érzem, hogy nem személy szerint velem akarnak küszködni, hanem kell valaki, akivel lejátszhatnak valamilyen meccset, levezethetnek valamilyen feszültséget. Hmm... Észreveszitek a hárítást? Azt írom, "nem személy szerint velem akarnak küszködni". Hogy lehet nem személyes egy olyan helyzet, ahol szemtől szembe feszülünk egymásnak? Persze, lehet személyteleníteni, elhelyezni a veszekedést valamilyen átlagokból összerakott rendszerben, amit azóta építgetünk, amióta ez a tudomány hódító útjára indult. És akkor látod, hogy mások is kerültek már ebbe a helyzetbe, és megosztották róla a tapasztalataikat, és rájöttek az ok-okozati viszonyokra, és a kamaszok így működnek, ne aggódj, nem személy szerint téged akarnak kicsinálni... Ezt a hárításmódot hívják intellektualizációnak - okosan megmagyarázom a dolgot az utolsó mozzanatig, csak az érzelmi részét hárítom. Merthogy akármennyire is alapja ez a kamaszkornak, identitáskeresésnek, sajátos nevelési igénynek, ezek a konfliktusok kibaszott idegesítőek ám (most direkt nem intellektualizáltam)! Hadd osszam meg ennek dinamikáját egy dal formájában, amelynek címe Castamere-i esők:
"Mondd, ki vagy, így szólt az úr, Hogy meghajtsam fejem. Macska, csak más bundában, óh, Nem több, én úgy hiszem. Aranybunda vagy vérvörös, Csak oroszlánkarom; Az enyém épp oly éles, Már rég próbálgatom. És így papolt és így papol a castamere-i úr, Termében most eső dobol, S a szél pernyét sodor. Termében most eső dobol, S a szél árván pernyét sodor."
A nótához dukál egy rövid magyarázat, azok kedvéért, akik nem ismerik. Ez egy ballada a Trónok harca című könyv- és filmsorozatból, ami arról szól, hogy egy nemesi család fellázadt a hűbérura ellen. A hűbérúr, bizonyos Tywin Lannister nem tűrte, hogy szórakozzanak vele, úgyhogy összehívta a bandériumokat, és ledózerolta hűbérese birtokát, Castamere-t, nemesestül, családostul, jobbágyostul. (a fordítás egyébként a Kardok vihara c. könyvből van)
Valami ilyesmi dinamika megy le hetente párszor nálunk, de szerintem mindenik ismeri, akinek kamaszokkal van ügye. Az első, aranyozott hátterű négy sorban kezdődik a provokáció, amikor a kezdeményező fél megkérdőjelezi, hogy kijár a másiknak a tisztelet. Ez lehet tekintélytisztelet is, amit mondjuk egy régebbi vágású tanár elvár, meg lehet hétköznapi, ember-és-ember-közötti tisztelet, amit a magamfajta vár el, például visszaköszönés formájában. Serdülőink persze nem ragaszkodnak a balladai homályhoz, és konkrétabban fogalmaznak, például "mit akar ez a vén szatyor", viselkedés szintjén pedig az órai sminkelés a kedvencem. A következő négy sorban a provokátor összeméri az erejét a kihívottal. A mi századunkban ez úgy hangzik, hogy "nehogy má' megmondja nekem, azt hiszi, felsőbbrendű". Ennek a négy sornak a végén figyelhető meg az erőpróba, amiről korábban beszéltem. Próbálgatják a karmaikat varangyokon, egymáson, rajtunk. Most erősnek képzelik magukat, és úgy hiszik, hogy létezik valamilyen függetlenség, amit el lehet érni a konfliktussal. Persze a célállapot nem ismert, mint ahogy Castamere ura sem gondolta át igazán, hogy mit hozhat a jövő a lázongása után.
forrás: wickedmessenger.com
A harmadik, vörössel kiemelt rész az, ami nálunk elmarad. A válaszcsapás. Mert megmondom őszintén, amikor az aktuális lázadó belevigyorog a képembe, hamis hatalomérzettel, hogy "semmit nem tehetsz ellenem", akkor azért én is tudnék neki mondani ezt-azt. Csak vele ellentétben én mérlegelek. Akármit is művel itt, nem azért kezdtem vele dolgozni, hogy kárt tegyek benne. Márpedig sikerülne, az tuti. Elég sebezhető ő valójában. Időnként előkerülnek ilyen konfliktusok, egyoldalú elbeszélésekben. Szegény gyerekek összeomolva rínak, hogy "hogy mondhatott nekem ilyet". Mert szerintük ők ebben a szituációban gyerekek, akiknek védeni kellene a lelkét. Nem kellene ilyen komolyan venni őket, a provokációikat, sértéseiket. A tanárnak, aki indulatból visszaszólt, tudnia kellett volna fékeznie magát. Hiszen ők még csak gyerekek...
Önszupervízió
"- (...) Most végre beszélni akarok.
- Hát beszélj.
- Mi őt nem szeretjük.
- Kik?
- Mi.
- Hogy mondhatsz ilyent?
- Igenis - kiabált Ákos, és kezével az asztalra vert, mint előbb. - Gyűlöljük őt. Utáljuk.
- Megőrültél? - kiabált az asszony, ki még mindig az ágyban feküdt. Ákos pedig, hogy kihozza sodrából feleségét, és megbotránkoztassa őt, egyre emelte hangját, mely megbicsakolt, rikácsolt.
- Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy, mint most. És azt se bánnánk, ha szegény akár ebben a pillanatban meg...
Nem mondta ki a szörnyű szót. De így még szörnyűbb volt, mintha kimondta volna."
Biztos vagyok benne, hogy tőlem is hangzott el olyasmi, ami nem a "ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel" el szerint alakult. Szerintem emberileg érthető lenne, de szakmailag nem igazán. Ezért is kell rajta elmélkedni. Arra jutottam, hogy kihívást jelentenek nekem az olyan emberek, akik nem tudják eldönteni, hogy melyik ligában játszanak, illetve kényük-kedvük szerint váltogatják azt (itt konkrétan a gyerek és felnőtt "ligáról" van szó, de van még elég párosítás...). Én úgy vagyok vele, hogy ha valaki nem akarja, hogy megüssék, akkor ne üssön meg senkit, ha viszont üt, akkor számítson rá, hogy visszakapja. Ezt hívják következménynek és felelősségvállalásnak. Csakhogy ez ennél kicsit nehezebb ügy.
Először is azért, mert a srácok nem (csak) azért nem maradnak konzekvensen a gyerek vagy felnőtt ligában, mert gerinctelenek. Azért is, mert ők konkrétan tényleg a két liga között vannak, és éppenséggel az összes élethelyzetre, életszerepre valamilyen új elgondolást kell kidolgozniuk. Éppenséggel pont ezért van az önismereti csoport. Kicsit hülyén jönne ki, ha a csoporton azt tanulnák meg, hogy "nyomorult kis senkik vagyunk, akik jobb, ha nem ugatnak be a nagyobbaknak (az én nevem Bűzös, rímel arra, hogy bűnös)". Ez az elgondolás ugyanúgy káros, mint a konfliktuskeresés, csak az agresszív stílus helyett önalávető lesz a vége.
Másodszor, nem hiszem, hogy igazságosan tudnám megoldani a válaszcsapást. Kizárt, hogy amit én mondanék, ugyanúgy hatna, mint az ő viselkedése. Én csak bosszús leszek tőle, amiért provokálnak és nem tudok szép szóval hatni, de aztán vége a napnak, és megyek haza. Ő is, csak ő valószínűleg magával viszi, amit kapott tőlem, mivel az erőfitogtatás ellenére általában van jelentősége annak, amit hall magáról. Ő igazából nem tud lerombolni, mivel - elvileg - nekem már van egy kiépült személyiségem, védőpajzsom, rajta viszont könnyebb gyenge pontokat találni, egyes esetekben pont ezeket leplezi az agresszióval. Ha haragból szólok vissza, akkor jó eséllyel eltalálok egy ilyen gyenge pontot, és tényleg olyan lesz a történet vége, mint a Castamere-i esők, vagy a pár bejegyzéssel ezelőtti kis történetben szereplő kis víziló, kis vonat és a kis varjú esete.
Hagyj békén, rossz napom van! ...néhányan egyszerűen nem hallgatnak a jó szóra!
Remélem, sikerült érzékeltetni, hogy mi a gond a válaszcsapással. Ha gyerekekkel foglalkozunk, akár szakemberként, akár szülőként, elméletileg az a cél, hogy épüljenek, erősödjenek. Bármennyire is csábító fizikailag vagy pszichikailag megtorolni a támadásokat, jó eséllyel romboló hatást érünk el. Szerintem ez azért van, mert az instabil énkép miatt (azaz nem tudni, éppen "melyik ligában játszik") nehéz megkülönböztetni a javarészt indulatok által vezérelt válaszcsapást a józanul megfontolt következménytől; nekik is, nekünk is. Éppen ezért találta ki a világ az Erikson által moratóriumnak nevezett elgondolást a serdülőkorra, ami dióhéjban egy türelmi idő, és azt jelenti, hogy a társadalom, erkölcs, jogrendszer, környezet hajlandó elviselni a két liga közötti átmeneti időszakot. Eriksonék szerint minden kultúra fenntart valamilyen moratóriumot, a kannibáloktól a nyugatiakig.
Viktimológia
Egy barátom azon elmélkedett, hogy van-e oka annak, hogy több verekedésbe keveredett már, mint a haverjai együttvéve. Szintén elgondolkodtató, hogy egy tomboló autista gyerek miért pont a bokszolót találta meg magának.
A konfliktusok nem személyesek abban az értelemben, hogy a feleknek nincs kimondott bajuk egymással, néha még nem is ismerik egymást. Pszichológusként azonban mélyebbre is tudunk nézni, és ott azért megvan a kapocs, hogy miért pont ezek az emberek ütköztek meg. Következésképpen nyilvánvalóan az én konfliktusaimhoz is megvan a kapocs, ami megmutatja, hogy miért pont nekem, miért pont azokkal az emberekkel és miért pont olyan jellegű konfliktusom alakult ki.
Hát ez a film nem pont erről szól, de a címe passzol ide.
Vegyük például ezt az intellektualizációt, mint jellemző hárítási mechanizmusomat. Tegyük fel, hogy ez egy negatív dolog, mert nyugalmat mutatok ki, miközben belül megy fel a pumpa. Így hiteltelennek, úgymond inkongruensnek látszom (azaz a kommunikált és a valós állapot nem fedi le egymást). Itt vannak ezek a srácok, akiknek mindenki azt szajkózza, hogy viselkedjenek jól. Ez az elvárás nem arra vonatkozik, hogy higgyenek a normákban, csak arra, hogy tegyenek úgy, mintha hinnének benne. Hasonuljanak meg. Erre itt vagyok én, aki legszívesebben azt mondaná, hogy "anyáddal szemétkedjél, kisgyerek", közben meg igyekszem intelligensen, kompromisszum-készen viselkedni. Az ő szemükben ez nem a józan mérlegelés, hanem a meghasonlás. Elhatározzák hát, hogy segítenek előhozni az igazi énemet, hiszen csak az az igazi, ami mögött intenzív, kontrollálatlan érzelmek vannak - a puszta gondolat, szándék az nem. Magyarul a saját képükre akarnak formálni. Oké, végülis én is ezt csinálom velük... Aztán ott van az a verzió, hogy az intellektualizációval kivonom a kapcsolatból az érzelmeket, s ezzel személytelenné teszem a dolgot. Mi pedig nem színészek vagyunk egy színpadon, hogy megtervezett szerepek szerint járjunk el, tessék jelen lenni, teljes személyiséggel, az itt és mostban!
Tegyük fel, hogy az intellektualizáció egy jó dolog. Mondjuk van egy srác, akit már három helyről kicsaptak az indulatkezelési problémái miatt. Most meg látja, hogy bár sikerült létrehoznia egy jó adag haragot, vele ellentétben én nem kezdek törni-zúzni, nem üvöltök, nem sértegetek, nem rohanok ki a teremből, és nem verek meg senkit. Vajon hogy vagyok erre képes? Érdekes. Érdemes volna ellesni. De ehhez először tesztelnie kell, hogy mit bírok...
A hitelességhez tartozik az elfogadás is, mert elméletben nekem feltétel nélkül el kell fogadni őket olyannak, amilyenek. Azzal, hogy felhúzom magam, ez még nem dől meg, mert a viselkedése, és nem a személye váltja ki ezt a reakciót. Ezt célszerű tisztázni, főleg, mert általában a szülők sem értik a különbséget, és ezért hiszik itt néhányan, hogy a gyerekük ellen valamiféle bosszúhadjárat folyik.
Az apa, akivel nem érdemes ujjat húzni. Ő egyébként a fent emlegetett Tywin Lannister.
Aztán ott van a szerep. Érdekes, hogy ezekben a "majd én megmutatom neked" harcokban mindig engem hívnak ki. Akár férfi, akár nő a csoportvezető-társam, ezeket a köröket nekem kell lefutni. Szimplán arról van szó, hogy én vagyok az, aki az "apa-szerepet" játssza a csoportban, tehát én irányítok, én képviselem a rendet, a szabályokat, és én is kérem számon őket. Én vagyok a hűbérúr, aki ellen fel lehet lázadni. Egy ilyenre éppenséggel szükség van, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a szerep egyáltalán nem passzol hozzám. Annyira azért nem szeretem, és sajnos nem is megy valami következetesen, ami csak fokozza konfliktusok gyakoriságát és számát. A fontos kérdés az, hogy én, mint atya, mint hűbérúr, mit kezdek a lázadókkal. Mert - ahogy fent írtam - ők most letérnek az útról (a deviancia szó szerinti fordítása ez), tehát biztosan lázadnak. Ennek lehet olyan vége is, mint a Castamere-i esőknek, meg lehet valamilyen más, békésebb vége is, amit ők még egyáltalán nem ismernek. Na bakker, hát mégiscsak eljutottunk Freud ödipális dolgaihoz...
Ide is írtam még egy fél oldalt, mivel úgy gondoltam, hogy a témához passzol az iskolaőrség ötlete is, de végül úgy döntöttem, nem menekülök társadalmi témába a személyesből. Majd egy másik bejegyzésben. Igazából úgyis akkor volna értelme társadalmi változáson elmélkedni, ha számíthatnánk változásra, de az valószínűleg akkor lesz, amikor majd mindenki megpróbál úgy szembenézni magával, mint ahogy most én megkíséreltem.
