Nekünk Mohács kell

Időnként vannak meglepő jelenségek ebben a társadalomban. Egy korábbi bejegyzésben lehivatkoztam egy tanulmányt, amely szerint a magyar népesség körében igen komoly probléma az anómia, azaz az elidegenedettség, frusztráltság, tehetetlenség érzése. Ugyanebben a cikkben írtam arról, hogy én valamilyen aktivitással, lényegében társadalmi munkával próbálok küzdeni az ellen, hogy menthetetlenül elnyeljen ez az állapot.

forrás: nyultam.com

Úgy tűnik, mások is így vannak ezzel. Emlékszem, pont valamelyik Pszinapszis alatt találta ki a BKV állománya, hogy sztrájkba kezd. Budapest közlekedése nem omlott össze, hanem rövid úton összeállt egy közösség, ami autóval furikázta a cserben hagyott utasokat a városban. Aztán ott volt az a számos természeti katasztrófa (na jó, talán ez kicsit hatásvadász egy tornádóhoz képest), amiben anyagiakat és/vagy munkaerőt nem kímélve rendeződött vonalba az ország. Az elmúlt hétben ilyen összefogásra a dunai árvíz apropóján volt lehetőség, én is ott voltam. A homokzsákok pakolgatása igazából nem olyan elgondolkodtató munka, úgyhogy volt időm közben elmélkedni, hogy milyen folyamatnak lehetek a részese tulajdonképpen.

Ádáz Erynnis lelke uralkodik

Volt egyszer egy Tajfel nevű kutató, aki egy szociálpszichológiai kísérlettel akarta megtudni, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember identitását meghatározza, hogy milyen csoportban van, és ennek kialakulása után hogy viselkedik más csoportokkal. Ezt nevezzük minimális csoport paradigmának. Változatos módszerekkel osztotta a kísérleti személyeket csoportokra: volt, amikor csak úgy random elhelyezte az embert az A vagy a B csapatba; volt, amikor igazából lényegtelennek mondható döntések alapján került be a résztvevő a helyére, például meg kellett mondani, hogy Klee vagy Kandinsky képei tetszenek-e neki jobban, illetve egy rakás pont számát 500 fölé vagy alá becsüli.

forrás: carreerassesmentsite.com

Vajon felvették-e a kísérleti személyek a csoportidentitást, azaz a "mi tudatot"? Fel. És hogy viselkedünk akkor, amikor egy csoport tagjaként cselekszünk? Mint egy idióta. Történt ugyanis, hogy Tajfel arra kérte a kísérleti személyeket, hogy osszanak szét zsetonokat a két csoport között. Az jött ki, hogy a döntéshozók nem az abszolút, hanem a relatív előnyre pályáztak. Voltak ugyanis meghatározott arányok, ezekre nem emlékszem pontosan, de a lényeg megvan. Tegyük fel, hogy A csoport kap 10 zseton, B pedig 9-et. Világos, hogy kinek jut több. Van azonban más felállás is, pl. egyenlő arányban is el lehet osztani. Meg olyan is van, hogy az A csoport kap 8 zsetont, a B meg csak 5-öt. Hogy választana egy józan ember? Hát az első eshetőség mellett törne lándzsát, hiszen akkor lesz 10 zsetonjuk. Hogy játszik egy átlag ember? A 8:5 arányt választja, mert bár ezúton ők buknak 2 zsetont, de nem csupán 1, hanem 3 zsetonnyi fölényük lesz a másik csapattal szemben. 

Csoportnyomás alatt, illetve a társas identitást felvéve kicsit nehezebb egyezkedni. Önismereti csoportokon szoktuk kipróbálni annak a klasszikus túlélő-feladatnak a háziasított változatát, amiben a történet szerint hajótörést szenvedtünk, várni kell a segítségre, és egy fontossági sorrendet kell kialakítani mindenféle nálunk lévő tárgyból (víz, tükör, térkép, öngyújtó...). Nálunk inkább osztálykirándulás a sztori, de nem ez a lényeg. Az ember összeállít egy listát. Aztán összeül pár emberrel, és kialakítanak egy közös listát maguknak. Olyan három-négy ilyen kis csoport van, mindegyik delegál egy-egy embert, akik megtárgyalják, hogy a teljes csoportnak (ami jelenleg három-négy alcsoportból áll) mi legyen a listája. Érdekes, hogyan tárgyalnak az emberek. Amikor még csak a saját listádat kell képviselned, egészen barátian alkudozol. Amikor már a kis csapatod érdekeit kell képviselned a tanácsban, valahogy már nem babra megy a játék. Sokan agresszívabbak, ingerültebbek lesznek, hiszen a fejükben az jár, hogy nem csak a saját, hanem a bennük bízó emberek érdekeit kell képviselniük...

Ez alapján szerintem érthető, hogy mi, magyarok állandóan egymás vérét szívjuk. Mi azért kicsit komolyabb dolgok mentén oszlunk csoportokra, mint hogy 500 fölé vagy alá becsülünk egy rakás pontot...

Egységben az erő

Minden nagyobb közösség csoportokra oszlik, hiszen fizikailag nem megoldható, hogy az ember mindenkivel személyesen összebarátkozzon. Mint egy kicsit feljebb írtam, a csoportok eleve versenyben vannak egymással, eleve fölényre törekednek, úgyhogy egymás létezése miatt eleve fenyegetve érzik magukat. Egy nagyobb közösség tehát kész puskaporos hordó, amit valahogy biztonságban kell tartani. Ezt kissé nehéz elérni akkor, amikor a társadalomban nagy az anómia, mivel ott valószínűleg nem  igazán megfogható a tényleges probléma, nem tudnak vele megküzdeni az emberek, így elég frusztráltak lesznek. A frusztrált ember pedig agresszív lesz, úgyhogy keres magának egy ellenséget, akinek nekimehet. Lényegében elég egy szikra, és baj van... 

Közhely, hogy egy megosztott közösséget úgy lehet összekovácsolni, ha valahogy el tudod hitetni az emberekkel, hogy szükséges összezárniuk. Aki történelemből legalább egy kettessel átcsusszant, biztosan emlékszik egy antipatikus kis bajszos figurára, aki elég hatékony csapatépítő tréninget tartott a birodalmának közös ellenségek előállításával. Végülis elérte, hogy a birodalmában lévő csoportok ne egymással marakodjanak, hanem egy kisebbségi csoporttal, illetve később az egész világgal. Tényleg megszületett az összefogás ("Ein Volk, ein Führer"), de a módszertannal nem olyan jó érzés azonosulni, úgyhogy további kutatások zajlottak a témában.

forrás: monty.blog.hu

Pszichológusok között közhelyes a Sherifék által elvégzett vizsgálat is, amelyben egy nyári tábor lakóit osztották két őrsre. A két csapaton belül megerősödtek a barátságok, a csapatok között azonban elhidegültté, ellenségessé vált a viszony. A versenyek már nem voltak valami oldott hangulatúak, és úgy általánosságban olyanná alakult a nyári tábor, ahová az ember nem szívesen küldi a gyerekét. Próbálkoztak különböző módszerekkel újra összerakni a közösséget, de sikertelenül. Egészen addig, míg az ételszállító kocsi valahol el nem akadt, és mindkét őrs erejére szükség volt ahhoz, hogy újra mozgásba lendítsék. A srácok vállt vállnak vetve küzdöttek a közös célért, s vizsgálat végül klasszikus happy enddel zárult...

Nekünk Mohács kell. Meg BKV sztrájk, dunai árvíz. Ezek konkrét problémák, lehet velük kezdeni valamit, legyőzhetőek. De a legyőzésükhöz mindenkire szükség van, függetlenül attól, hogy az egyik harminc éve még jelentéseket írogatott a másikról, akinek a nagyapja géppisztollyal kergette az ártatlanokat; a harmadik mindig rosszra szavaz, a negyedik meg az ország pénzéből képezteti magát a külföldieknek, satöbbi, satöbbi... Ezt egyébként többen is megfogalmazták ott, a gáton, de úgy voltam vele, hogy nem kezdek okoskodni, meg kísérleteket idézgetni, arra itt a célközönség.

Dübörgünk

Az elefánt és az egér átkelnek egy hídon. 

Az egér elmosolyodik, és megszólal:

- Hallod, hogy dübörgünk?

A fent emlegetett társas identitás lényege, hogy a csoportba tartozás hozzáad valamit az énképünkhöz. A csoportnak vannak jó tulajdonságai, sikerei, és azzal, hogy mi is a tagjai vagyunk, sütkérezhetünk a csoport fényében. Például büszkén döngethetem a mellemet az angoloknak, hogy a magyar lányok a legszebbek, noha ehhez az érdemhez vajmi keveset járultam hozzá. Ha belegondolunk, a csoport sikeressé tételével mi magunk is sikeresnek érezzük magunkat, s így már nem is logikátlan több pénzt ölni a nemzeti sportválogatottakba, mint mondjuk a kórházak vagy az oktatás fejlesztésébe...

Amikor sikeresen elhárítunk egy olyan veszedelmet, mint az árvíz, akkor azt érezzük, hogy végre, kivételesen sikerült valamit példaértékűen megcsinálni. És mivel a dicsőség zászlaját mindenki szeretné meglengetni, gyűlnek is szépen a hadi kötvények, izé, akarom mondani, adományok a helyreállításhoz.

Végtére is, értelmezhetjük úgy az árvizet, mint afféle országos csapatépítő tréninget.