Versus

Mostanában kezdtem el nézni az HBO Terápia című sorozatát, ami nem kis százalékban a terapeuta-kliens viszonyról, áttételről meg viszont-áttételről, projekcióról meg ilyen finomságokról szól. Nekem azért még nem kellett olyan szorult helyzeteket kezelnem, mint a műsor főszereplőjének, de meg kell hagyni, a pszichológusok élete nem csak játék és mese. Elmélkedtem, hogy nálam milyen játszmák, dinamikák vannak, amikkel dolgoznom kell még, legalábbis ha jól akarom végezni a dolgom. Alighanem a konfliktusok környékén érdemes keresgélni. Ami azt illeti, ezek a dolgok inkább szupervízióba valók, és nem egy blogba, úgyhogy várhatóan nem ez lesz a legösszeszedettebb írásom, viszont az emberek többsége előbb-utóbb nem csak az utcán találkozik kamaszokkal, úgyhogy a fejemben bolyongó kérdések akár mások számára is érdekesek lehetnek.

Erőpróba

A rút varangyot véresen megöltük.

Ó, iszonyú volt.

Vad háború volt.

(...)

Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában.

Szép harc után. A szájunk mosolyog.

Kosztolányi Dezső: A rút varangyot véresen megöltük

Konfliktus általában akkor jön létre kettő vagy több ember között, amikor valamilyen céljuk, érdekük, szükségletük ütközik egymással, és akadályozzák egymást a boldogulásban. Ezt mondja a definíció (csak kicsit hosszabban). Ebből a definícióból általában jól le lehet modellezni legtöbb összezördülést, amit tapasztal az ember, legfeljebb sokat kell kutatni az után, hogy tulajdonképpen mit is akartak felek elérni. Itt ugyanis akad némi nehézség, mivel joggal feltételeznénk, hogy a konfliktust kirobbantó illető tudja, hogy mit akar, ha már hajlandó érte megütközni; van valami - legalább számára - világos célja, amit el akar érni ezzel a műsorral. A nehézségek oldódnak, ha a lehetséges célokat a Batman-filmekből jól ismert mondattal egészítjük ki: "néhány ember csak látni akarja égni a világot" (nem tudom pontosan idézni, de valami ilyesmivel zárta az anekdotáját Alfred). Magyarán mondva nem kevés konfliktus magáért a konfliktushelyzetért történik. Van, aki élvezi ezt. Olyan neki a konfliktus, mint a szex, amiért ugye többség eléggé lelkesedik, ám jellemzően nem a szaporodás lehetősége miatt.

Néhány ember csak látni
akarja égni a világot

Mire jó valakinek az, ha összebalhézik másokkal? Miért vannak olyan srácaim, akik szabadidejükben bandákba verődve mászkálnak Budapest rosszabb környékein, és kötekednek? Miért kell egyeseknek az iskolában az első rossz szóra ütni? Miért kell módszeresen felhúzni a tanárokat? Igen, néhányan a lángokat akarják bámulni, mások pedig érezni akarják a büszkeséget, hogy mégsem égették meg magukat (...pedig anyu mindig mondta, hogy baj lesz, ha játszanak a tűzzel). Ez egy verekedésnél egyértelmű, de ilyesmi egy tekintélyszemély (tanár, szülő) felbosszantása is. Akkor nyertes a játszma, ha az előidézett helyzetben nem hátrálnak meg. Némelyek - az okosabbak - a taktikai visszavonulást választják, mert egyrészt mégiscsak ijesztő egy dühös felnőttel szembenézni, másrészt az embernek igazából nem az a józan érdeke, hogy ezzel a felnőttel rosszban legyen, mert hosszú vagy rövid távon az illető befolyásolja a jövőjét. Az volna a logikus, hogy erre a józan érdekre derék serdülőink odafigyelnek, és mérlegelik, hogy tényleg megéri-e a kockázat azért a mámorért, hogy a tekintélyszemély nem tudja irányítani őt. Ez a mérlegelés néha - főleg a hiperaktívoknál - a legszélsőségesebb mértékben hiányzik. Jókat mosolygok magamban, amikor felhangzanak az "ebben a liberális világban..." kezdetű jeremiádok, mivel ez az ostobaság valószínűleg történelmi kortól független. Állítólag római légiókban és a viking seregekben a fiatalokat küldték előre, afféle élő pajzsként. Nem pusztán azért, mert a veteránok ilyen cinikusak voltak, hanem azért is, mert a fiatal férfiak között nagy arányban vannak olyan idióták, akik némi dicsőségért hajlamosak megbontani az alakzatot, azaz nem képesek mérlegelni a pillanatnyi vágyaik és a hosszú távú érdekeik (túlélés) között. Jelenkorban ez a bölcs elővigyázatosság tudomásom szerint a baleset-biztosítások áraiban figyelhető meg.

Összegezve az eddig leírtakat, az iskolai konfliktusok egy része nem valamilyen cél érdekében alakul ki, hanem azért, hogy a srácok levezessék a feszültséget, amivel nem tudnak mit kezdeni. Ez a feszültség rögtön kezelhetővé válik, amikor egy konkrét helyzetben egy konkrét célpontra irányul. A fent idézett Kosztolányi-versben ez a célpont egy varangy volt, de mivel egyre kevesebb a zöldterület, a tanárokra és szülőkre hárul a szenvedő szerep.

Forradalom

Szintén logikus lépés volna, hogy ha már ennyire legénykedni akar valaki, akkor keressen olyan kihívást, amivel mások is jól járnak. Például a héten össze lehet veszni az árvízzel. Sajnos azok a kihívások, amelyek egy jobb üggyel kapcsolatosak, valamilyen értékrenddel is kapcsolatosak. És ez az, ami vagy totál hiányzik a srácokból, vagy épp fejlődik bennük. Az értékrend pedig csak akkor saját, ha jól megkülönböztethető a felnőttekétől. Ennek a fejlődésnek eddig két lépcsőfokát figyeltem meg, elméleti keretben még nem sikerült elhelyezni, de szerintem anélkül is ismerős lesz mindenkinek.

Ezt inkább nem fordítom le :D

Az első rész, amikor a csemete próbál önálló személyiséggé, azaz a világ egyértelműen megkülönböztethető részévé válni. Ez ugye úgy oldható meg, ha kitűnik a környezetből azzal, hogy az ellentéte. Olyan ez, mint hogy fehér alapon a fekete pont, a kéken a piros vehető észre a legkönnyebben. Kis barátunk tehát deviáns lesz. A devianciáról most nem hiszem, hogy van elég helyem írni, de aki kicsit már foglalkozott vele, az tudja, hogy sok arca van, az agresszív, visszahúzódó, konstruktív... Nagyjából olyan a történet, mint a dac-korszak, csak itt már elvont fogalmakra mondják mérgesen, hogy "nem".

Elmegy minden tüntetésre.
Még sosem ment el szavazni.

A második fázis ez a bizonyos konstruktív deviancia, amikor azt hiszik, hogy mindenki hülye, de majd ők megmutatják, hogyan kell ezt csinálni. A szakirodalom ezt a folyamatot értékorientációnak nevezi, vagyis a sok elérhető érték közül lehet válogatni, hogy melyikkel tudnak azonosulni. Jellemzően ez az érték kissé beint a környezetnek: egy elitista helyen lazulni fognak, és rínak, hogy nem törődnek a gyerekek érzéseivel; egy toleráns helyen követelik, hogy a lassú felfogású kölyköket rúgják ki, és pörögjön az óra, mert a jövőjükről van szó (amiért nyilvánvalóan nem ők felelősek, hanem a tanár); egy konzervatív helyen hippi/punk/narkós/stb invázió lesz; egy liberálisabb helyen meg visszatérnek az régi magyar keresztényi szeretethez, amelynek nevében lehet majd dobálózni tojásokkal a tüntetéseken.

(Itt egyébként írtam még vagy fél oldalt, de rájöttem, hogy kezdek nagyon eltérni a témától, úgyhogy majd egy külön bejegyzésben folytatom...)

Összegezve az eddig leírtakat, némely konfliktus, nyilvánuljon meg akár passzív akár aktív agresszióban, nem a pillanatnyi dicsőségért, kontrollért zajlik, hanem a hosszútávúért. A rövidtávú a varangy-ölő "akkor sem veszem elő a füzetemet", "nem ülök a Gejza mellé", "nem kéne már valami értelmeset is csinálni?" összecsapás, a hosszútávú pedig az "én ezzel sosem fogok foglalkozni", "nem hiszek ebben az egészben", "van más dolgom is" összecsapás, ahol az volna a tényleges üzenet, hogy "velem kár is próbálkozni".

Egy dolog azonban közös bennük. Egyiknek sincs konkrét célja, nincs jövőkép, hogy mi lesz, ha megnyerik  ezt a harcot. Gondolkodó ember nem hiszi, hogy egyszer azt fogja hallani, hogy "ja, elnézést, akkor ezt majd tiszteletben tartom a jövőben". E konfliktusok mögött nincs meg az elvárás, hogy valami változni fog. Egyetlen elvárás van: a kielégült érzés, hogy "jól megmondtam neki".

Válaszcsapács

Aki idáig elolvasta a bejegyzést, most végre megtudhatja, hogy eredetileg mit is akartam mondani. A felvezetésben igyekeztem különösebb tudományos magyarázat nélkül leírni, hogy vannak konfliktusok, amikben részem van, és gyakran azt érzem, hogy nem személy szerint velem akarnak küszködni, hanem kell valaki, akivel lejátszhatnak valamilyen meccset, levezethetnek valamilyen feszültséget. Hmm... Észreveszitek a hárítást? Azt írom, "nem személy szerint velem akarnak küszködni". Hogy lehet nem személyes egy olyan helyzet, ahol szemtől szembe feszülünk egymásnak? Persze, lehet személyteleníteni, elhelyezni a veszekedést valamilyen átlagokból összerakott rendszerben, amit azóta építgetünk, amióta ez a tudomány hódító útjára indult. És akkor látod, hogy mások is kerültek már ebbe a helyzetbe, és megosztották róla a tapasztalataikat, és rájöttek az ok-okozati viszonyokra, és a kamaszok így működnek, ne aggódj, nem személy szerint téged akarnak kicsinálni... Ezt a hárításmódot hívják intellektualizációnak - okosan megmagyarázom a dolgot az utolsó mozzanatig, csak az érzelmi részét hárítom. Merthogy akármennyire is alapja ez a kamaszkornak, identitáskeresésnek, sajátos nevelési igénynek, ezek a konfliktusok kibaszott idegesítőek ám (most direkt nem intellektualizáltam)! Hadd osszam meg ennek dinamikáját egy dal formájában, amelynek címe Castamere-i esők:

"Mondd, ki vagy, így szólt az úr,
Hogy meghajtsam fejem.
Macska, csak más bundában, óh,
Nem több, én úgy hiszem.
Aranybunda vagy vérvörös,
Csak oroszlánkarom;
Az enyém épp oly éles,
Már rég próbálgatom.
És így papolt és így papol a castamere-i úr,
Termében most eső dobol,
S a szél pernyét sodor.
Termében most eső dobol,
S a szél árván pernyét sodor."

A nótához dukál egy rövid magyarázat, azok kedvéért, akik nem ismerik. Ez egy ballada a Trónok harca című könyv- és filmsorozatból, ami arról szól, hogy egy nemesi család fellázadt a hűbérura ellen. A hűbérúr, bizonyos Tywin Lannister nem tűrte, hogy szórakozzanak vele, úgyhogy összehívta a bandériumokat, és ledózerolta hűbérese birtokát, Castamere-t, nemesestül, családostul, jobbágyostul. (a fordítás egyébként a  Kardok vihara c. könyvből van)

Valami ilyesmi dinamika megy le hetente párszor nálunk, de szerintem mindenik ismeri, akinek kamaszokkal van ügye. Az első, aranyozott hátterű négy sorban kezdődik a provokáció, amikor a kezdeményező fél megkérdőjelezi, hogy kijár a másiknak a tisztelet. Ez lehet tekintélytisztelet is, amit mondjuk egy régebbi vágású tanár elvár, meg lehet hétköznapi, ember-és-ember-közötti tisztelet, amit a magamfajta vár el, például visszaköszönés formájában. Serdülőink persze nem ragaszkodnak a balladai homályhoz, és konkrétabban fogalmaznak, például "mit akar ez a vén szatyor", viselkedés szintjén pedig az órai sminkelés a kedvencem. A következő négy sorban a provokátor összeméri az erejét a kihívottal. A mi századunkban ez úgy hangzik, hogy "nehogy má' megmondja nekem, azt hiszi, felsőbbrendű". Ennek a négy sornak a végén figyelhető meg az erőpróba, amiről korábban beszéltem. Próbálgatják a karmaikat varangyokon, egymáson, rajtunk. Most erősnek képzelik magukat, és úgy hiszik, hogy létezik valamilyen függetlenség, amit el lehet érni a konfliktussal. Persze a célállapot nem ismert, mint ahogy Castamere ura sem gondolta át igazán, hogy mit hozhat a jövő a lázongása után.

forrás: wickedmessenger.com

A harmadik, vörössel kiemelt rész az, ami nálunk elmarad. A válaszcsapás. Mert megmondom őszintén, amikor az aktuális lázadó belevigyorog a képembe, hamis hatalomérzettel, hogy "semmit nem tehetsz ellenem", akkor azért én is tudnék neki mondani ezt-azt. Csak vele ellentétben én mérlegelek. Akármit is művel itt, nem azért kezdtem vele dolgozni, hogy kárt tegyek benne. Márpedig sikerülne, az tuti. Elég sebezhető ő valójában. Időnként előkerülnek ilyen konfliktusok, egyoldalú elbeszélésekben. Szegény gyerekek összeomolva rínak, hogy "hogy mondhatott nekem ilyet". Mert szerintük ők ebben a szituációban gyerekek, akiknek védeni kellene a lelkét. Nem kellene ilyen komolyan venni őket, a provokációikat, sértéseiket. A tanárnak, aki indulatból visszaszólt, tudnia kellett volna fékeznie magát. Hiszen ők még csak gyerekek...

Önszupervízió

"- (...) Most végre beszélni akarok.

- Hát beszélj.

- Mi őt nem szeretjük.

- Kik?

- Mi.

- Hogy mondhatsz ilyent?

- Igenis - kiabált Ákos, és kezével az asztalra vert, mint előbb. - Gyűlöljük őt. Utáljuk.

- Megőrültél? - kiabált az asszony, ki még mindig az ágyban feküdt. Ákos pedig, hogy kihozza sodrából feleségét, és megbotránkoztassa őt, egyre emelte hangját, mely megbicsakolt, rikácsolt.

- Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy, mint most. És azt se bánnánk, ha szegény akár ebben a pillanatban meg...

Nem mondta ki a szörnyű szót. De így még szörnyűbb volt, mintha kimondta volna."

Kosztolányi Dezső: Pacsirta 

Biztos vagyok benne, hogy tőlem is hangzott el olyasmi, ami nem a "ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel" el szerint alakult. Szerintem emberileg érthető lenne, de szakmailag nem igazán. Ezért is kell rajta elmélkedni. Arra jutottam, hogy kihívást jelentenek nekem az olyan emberek, akik nem tudják eldönteni, hogy melyik ligában játszanak, illetve kényük-kedvük szerint váltogatják azt (itt konkrétan a gyerek és felnőtt "ligáról" van szó, de van még elég párosítás...). Én úgy vagyok vele, hogy ha valaki nem akarja, hogy megüssék, akkor ne üssön meg senkit, ha viszont üt, akkor számítson rá, hogy visszakapja. Ezt hívják következménynek és felelősségvállalásnak. Csakhogy ez ennél kicsit nehezebb ügy.

Először is azért, mert a srácok nem (csak) azért nem maradnak konzekvensen a gyerek vagy felnőtt ligában, mert gerinctelenek. Azért is, mert ők konkrétan tényleg a két liga között vannak, és éppenséggel az összes élethelyzetre, életszerepre valamilyen új elgondolást kell kidolgozniuk. Éppenséggel pont ezért van az önismereti csoport. Kicsit hülyén jönne ki, ha a csoporton azt tanulnák meg, hogy "nyomorult kis senkik vagyunk, akik jobb, ha nem ugatnak be a nagyobbaknak (az én nevem Bűzös, rímel arra, hogy bűnös)". Ez az elgondolás ugyanúgy káros, mint a konfliktuskeresés, csak az agresszív stílus helyett önalávető lesz a vége.

Másodszor, nem hiszem, hogy igazságosan tudnám megoldani a válaszcsapást. Kizárt, hogy amit én mondanék, ugyanúgy hatna, mint az ő viselkedése. Én csak bosszús leszek tőle, amiért provokálnak és nem tudok szép szóval hatni, de aztán vége a napnak, és megyek haza. Ő is, csak ő valószínűleg magával viszi, amit kapott tőlem, mivel az erőfitogtatás ellenére általában van jelentősége annak, amit hall magáról. Ő igazából nem tud lerombolni, mivel - elvileg - nekem már van egy kiépült személyiségem, védőpajzsom, rajta viszont könnyebb gyenge pontokat találni, egyes esetekben pont ezeket leplezi az agresszióval. Ha haragból szólok vissza, akkor jó eséllyel eltalálok egy ilyen gyenge pontot, és tényleg olyan lesz a történet vége, mint a Castamere-i esők, vagy a pár bejegyzéssel ezelőtti kis történetben szereplő kis víziló, kis vonat és a kis varjú esete.

Hagyj békén, rossz napom van!
...néhányan egyszerűen nem hallgatnak a jó szóra!

Remélem, sikerült érzékeltetni, hogy mi a gond a válaszcsapással. Ha gyerekekkel foglalkozunk, akár szakemberként, akár szülőként, elméletileg az a cél, hogy épüljenek, erősödjenek. Bármennyire is csábító fizikailag vagy pszichikailag megtorolni a támadásokat, jó eséllyel romboló hatást érünk el. Szerintem ez azért van, mert az instabil énkép miatt (azaz nem tudni, éppen "melyik ligában játszik") nehéz megkülönböztetni a javarészt indulatok által vezérelt válaszcsapást a józanul megfontolt következménytől; nekik is, nekünk is. Éppen ezért találta ki a világ az Erikson által moratóriumnak nevezett elgondolást a serdülőkorra, ami dióhéjban egy türelmi idő, és azt jelenti, hogy a társadalom, erkölcs, jogrendszer, környezet hajlandó elviselni  a két liga közötti átmeneti időszakot. Eriksonék szerint minden kultúra fenntart valamilyen moratóriumot, a kannibáloktól a nyugatiakig.

Viktimológia

Egy barátom azon elmélkedett, hogy van-e oka annak, hogy több verekedésbe keveredett már, mint a haverjai együttvéve. Szintén elgondolkodtató, hogy egy tomboló autista gyerek miért pont a bokszolót találta meg magának.

A konfliktusok nem személyesek abban az értelemben, hogy a feleknek nincs kimondott bajuk egymással, néha még nem is ismerik egymást. Pszichológusként azonban mélyebbre is tudunk nézni, és ott azért megvan a kapocs, hogy miért pont ezek az emberek ütköztek meg. Következésképpen nyilvánvalóan az én konfliktusaimhoz is megvan a kapocs, ami megmutatja, hogy miért pont nekem, miért pont azokkal az emberekkel és miért pont olyan jellegű konfliktusom alakult ki.

Hát ez a film nem pont
erről szól, de a címe passzol ide.

Vegyük például ezt az intellektualizációt, mint jellemző hárítási mechanizmusomat. Tegyük fel, hogy ez egy negatív dolog, mert  nyugalmat mutatok ki, miközben belül megy fel a pumpa. Így hiteltelennek, úgymond inkongruensnek látszom (azaz a kommunikált és a valós állapot nem fedi le egymást). Itt vannak ezek a srácok, akiknek mindenki azt szajkózza, hogy viselkedjenek jól. Ez az elvárás nem arra vonatkozik, hogy higgyenek a normákban, csak arra, hogy tegyenek úgy, mintha hinnének benne. Hasonuljanak meg. Erre itt vagyok én, aki legszívesebben azt mondaná, hogy "anyáddal szemétkedjél, kisgyerek", közben meg igyekszem intelligensen, kompromisszum-készen viselkedni. Az ő szemükben ez nem a józan mérlegelés, hanem a meghasonlás. Elhatározzák hát, hogy segítenek előhozni az igazi énemet, hiszen csak az az igazi, ami mögött intenzív, kontrollálatlan érzelmek vannak - a puszta gondolat, szándék az nem. Magyarul a saját képükre akarnak formálni. Oké, végülis én is ezt csinálom velük... Aztán ott van az a verzió, hogy az intellektualizációval  kivonom a kapcsolatból az érzelmeket, s ezzel személytelenné teszem a dolgot. Mi pedig nem színészek vagyunk egy színpadon, hogy megtervezett szerepek szerint járjunk el, tessék jelen lenni, teljes személyiséggel, az itt és mostban!

Tegyük fel, hogy az intellektualizáció egy jó dolog. Mondjuk van egy srác, akit már három helyről kicsaptak az indulatkezelési problémái miatt. Most meg látja, hogy bár sikerült létrehoznia egy jó adag haragot, vele ellentétben én nem kezdek törni-zúzni, nem üvöltök, nem sértegetek, nem rohanok ki a teremből, és nem verek meg senkit. Vajon hogy vagyok erre képes? Érdekes. Érdemes volna ellesni. De ehhez először tesztelnie kell, hogy mit bírok...

A hitelességhez tartozik az elfogadás is, mert elméletben nekem feltétel nélkül el kell fogadni őket olyannak, amilyenek. Azzal, hogy felhúzom magam, ez még nem dől meg, mert a viselkedése, és nem a személye váltja ki ezt a reakciót. Ezt célszerű tisztázni, főleg, mert általában a szülők sem értik a különbséget, és ezért hiszik itt néhányan, hogy a gyerekük ellen valamiféle bosszúhadjárat folyik.

Az apa, akivel nem érdemes ujjat húzni.
Ő egyébként a fent emlegetett Tywin Lannister.

Aztán ott van a szerep. Érdekes, hogy ezekben a "majd én megmutatom neked" harcokban mindig engem hívnak ki. Akár férfi, akár nő a csoportvezető-társam, ezeket a köröket nekem kell lefutni. Szimplán arról van szó, hogy én vagyok az, aki az "apa-szerepet" játssza a csoportban, tehát én irányítok, én képviselem a rendet, a szabályokat, és én is kérem számon őket. Én vagyok a hűbérúr, aki ellen fel lehet lázadni. Egy ilyenre éppenséggel szükség van, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a szerep egyáltalán nem passzol hozzám. Annyira azért nem szeretem, és sajnos nem is megy valami következetesen, ami csak fokozza konfliktusok gyakoriságát és számát. A fontos kérdés az, hogy én, mint atya, mint hűbérúr, mit kezdek a lázadókkal. Mert  - ahogy fent írtam - ők most letérnek az útról (a deviancia szó szerinti fordítása ez), tehát biztosan lázadnak. Ennek lehet olyan vége is, mint a Castamere-i esőknek, meg lehet valamilyen más, békésebb vége is, amit ők még egyáltalán nem ismernek. Na bakker, hát mégiscsak eljutottunk Freud ödipális dolgaihoz...

Ide is írtam még egy fél oldalt, mivel úgy gondoltam, hogy a témához passzol az iskolaőrség ötlete is, de végül úgy döntöttem, nem menekülök társadalmi témába a személyesből. Majd egy másik bejegyzésben. Igazából úgyis akkor volna értelme társadalmi változáson elmélkedni, ha számíthatnánk változásra, de az valószínűleg akkor lesz, amikor majd mindenki megpróbál úgy szembenézni magával, mint ahogy most én megkíséreltem.