Tájkép csata után

Portré csata után.
Tanár év elején - tanár év végén.

Kongottak a folyosók a héten. Ma jött csak be pár gyerek, amikor a bizonyítványokat osztottuk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a csend nem hiányzott. Kemény időszak áll mögöttünk, főleg, hogy a finisben is "akadt még néhány fennforgás". Egyes gyerekek például az utolsó hónapban jönnek rá, hogy ha van öt egyesük a félévben, akkor már késő szorgalmi feladattal próbálkozni, mert azon kívül, hogy a tanárnak lesz egy tonna dolgozata még az utolsó hétre, igazából már nem lehet kimatekozni egy kettest. A szülő is rájön, hogy egész évben nem sikerült bebizonyítania, hogy törődik magzatával, ezért még bejön cirkuszolni a bukás miatt, hiszen ha cirkuszol, akkor mégiscsak foglalkozott a gyerek problémáival... És persze vannak extrém esetek, akik sajátos nevelést igényelnek, és még most, az utolsó napokban megmutatták, hogy miért. Nem csak a levegő, de a hangulat is forrt időnként.

Narráció

"Soha ne nézz vissza, ha nem tudsz nevetni!

Soha ne nézz előre, ha nem tudsz álmodni!"

Eddie Jordan

Mindig érdekes, hogyan idézel fel egy időszakot. Ez a kérdés narratív pszichológia asztala, amely szerint abból, hogy egy emléket hogyan idézel fel, nem csak maga a történet ismerhető meg, hanem az is, hogy mit kezdtél vele azóta, hogyan épült bele a személyiségedbe, elfogadtad vagy hárítod az egyes elemeket, érzelmi tartalmakat. Naplót írni azért okos dolog, mert vissza lehet nézni, hogy pár évvel ezelőtt hogyan meséltél el, éltél meg egy élethelyzetet. Végig tudod gondolni, hogy mi változott azóta, mi lett a következménye, és rájössz, hogy egészen másképp magyaráznád el most. Máshol vannak a hangsúlyok, más a tanulság. Persze, ismered a történet következő fejezetét, így könnyű okosabbnak lenni. Az előző félév végén írt bejegyzésben veszteseknek neveztem azokat, akiknél nem változott semmit a narráció, azaz felnőttként ugyanolyannak látják az iskolát, mint amilyennek gyerekként látták.

Nem mintha olyan jó lenne, ha a narráció úgy változik meg, hogy nem emlékszünk a régire. Alighanem ezért nem értik a felnőttek a gyerekeket, mivel nincs előttük a régi naplórészlet, narráció, hogy anno ők ugyanígy látták a dolgokat, és ugyanazokat mondták nekik, mint amiket most ők mondanak, és ugyanúgy hárították ezeket a bölcsességeket, mint ahogy most az ő bölcsességeiket hárítják.

Hát, nekem megvan a magam naplórészlete arról, hogyan láttam anno egy évet. Épp ezért tudom, hogy bár igen kemény volt az elmúlt pár hét és az egész év, a gyerekek valószínűleg még durvábbnak élték meg.

Tanár úr, végem!

Úgy tűnik, hogy az én narratív stílusomban fontos szerepet kaptak a hasonlatok, metaforák, szimbólumok. Nem így születtem, az iskolában alakult ki ez a stílus, ott jöttem rá, hogy egy-két szóval, idézettel többet tudok mondani, mint kusza körmondatokkal. Arra is rájöttem persze, hogy ezeket az áthallásokat csak szűk körök értik, úgyhogy muszáj volt megőrizni a körmondatokat. Remélem, hogy senki sem elemez stilisztikailag... Akárhogy is, volt egy hely, ahol megtanították, hogy tudom kifejezni magam.

forrás: Brothers in arms

Gondolom azoknak, akik megtisztelnek a blog rendszeres olvasásával, feltűnt, hogy időnként egész militarista metaforákkal élek. Na, ez is iskolában alakult ki. Nem mintha valami kiképzőtáborba jártam volna, de a mi 100%-osan fiúkból álló osztályunk, de legalábbis az én konkrét baráti köröm tagjai valahogy a katonákkal tudtak azonosulni a legjobban. Egyrészt kijátszottuk a Call of Duty és Medal of Honor című játékokat párszor, és kívülről fújtuk a Ryan közlegény megmentése, az Elit alakulat és a Sólyom végveszélyben, stb. filmek jobb párbeszédeit. Másrészt olyannak éltük meg az adott élethelyzetet, mint a háborút. Ez a narratíva egy kellően brutális, vádló visszajelzés volt a felnőtteknek, hogy szó sincs ám itt gondtalan, boldog gyerekkorról (ha visszaüzenhetnék magunknak, azt tanácsolnám, hogy ne várják, hogy mások tesznek majd az ő boldogságukért, mert ez egy kicsit gyerekes, és így nehezen veszik komolyan őket). Benne van a serdülők frusztrációja, lázadása is, jelzi, hogy "hahó, itt káosz van". A serdülőkör tényleg egy krízissel megterhelt szakasz, így a költői kép egész találó. Az életünk nagy részét olyan helyen töltöttük, ahová kötelességünk, de kedvünk nem volt menni, a döntéseket nem mi hoztuk, hanem "feljebbvalók", akik szívesen parancsolgattak nekünk. Nem tudtuk kiszámítani, hogy mikor mi várható, elég komoly stresszt éltünk meg időnként. A gyakran emlegetett anómia nyers változatát éltük meg. Ezzel az anómiával úgy küzdöttünk meg, hogy vagy agresszívak voltunk, vagy bajtársiasnak megélt kapcsolatokat alakítottunk ki egymással. Segítettük egymást az értelmes és kevésbé értelmes törekvésekben, baj esetén próbáltunk támaszt nyújtani. Időnként igazi veszteségeket is elszenvedtünk, mivel nagyjából úgy éltük meg a haverok évismétlését, mintha kilőtték volna őket.

Feltűnt, hogy minden filmben van
egy ilyen karakter? Ő egyébként a
Pacificből van, de a Nyugaton
főszereplője is ilyen forma.

Az utolsó középiskolai évben valamiért úgy döntöttem, hogy ezt leírom. Akkoriban az irodalom volt a kedvencem, alighanem ez volt az oka, hogy kísérletezgessek. Kötelező olvasmány volt Karinthy Tanár úr, kérem! c. műve, de én nem éreztem olyan viccesnek az életünket. Inkább azonosultam Remarque Nyugaton a helyzet változatlan c. regényének hőseivel, akik egyébként szintúgy végzős diákok. Ennek a két műnek lett a sajátos, elég egyoldalú, inkább a megélt érzéseket, mint logikus következtetéseket felvonultató vegyítése a Tanár úr, végem! című mű, amit ma már nem reklámozok, de anno az osztálytársak bírták. Hogy mit írtam le egy tanévről tizenhét-tizennyolc évesen, lejjebb olvasható.

Magyarázom a bizonyítványom

"Nekünk magyaroknak már évszázadok óta nem jó üzlet a háború. Győzni indulunk, de a végén már csak abban reménykedünk, hogy talpon tudunk maradni. Valahogy így van ez az iskolával is. Év elején még akad pár siker, de mire eljutunk a bizonyítványig, már csak azon mesterkedünk, hogy semmiből se bukjunk meg. Megpróbálom ezt egy elég sajátos példával bemutatni, igyekszem megismertetni mentalitásunkat. A magyarázat az I. és II. világháborúra épül, észrevehetően keverni fogom, de nyugalom, ez kivételesen nem hiányos tudásom miatt van.

Mi a Központi- illetve Tengelyhatalmak területén foglalunk helyet, két erős front között: keleten a humán tantárgyak, nyugaton a reálok. Tudjuk jól, hogy katonáink a háború végére holtfáradtak lesznek, ezért igyekszünk sietni az előretöréssel. A Schliffen-terv és a Blitzkrieg (vagyis egész éjszaka tanulás) működik: Tannenbergnél és a Mazuri-tavaknál győzedelmeskedek, mivel idén Adyval és az I. világháborúval kezdünk, ami nem olyan vészes. Hogy eljussak Breszt-Litovszkig, beiratkozom előkészítőre meg fakultációra is. A nyugati fronton óriási a hadiszerencse. Seregem váratlan teljesítménnyel átkel az Ardenneken, és bekebelezi egész Franciaországot. Persze jobb készülődni, mivel kémeim szerint ellenséges partraszállás várható Pas de Calais –nál. Délen – informatika –, ahonnan az egész indult (informatika szakra járok) zavargások kezdődnek. A legtöbbje egyszerű partizántevékenység, nem nagy ügy, de roppant idegesítő. Az olaszokkal (ITE) azonban nagyon meggyűlik a bajom. Amikor a logikai kapuk alapjait vesszük, Caporettónál sikerül áttörni, de amúgy végtelen, véres harc ez.

Közben nyugaton partra szállnak – Normandiában. A szövetségesek (matek és fizika) új fegyvereket fejlesztettek ki, a térgeometriát és az egyenletesen gyorsuló körmozgást. Megállíthatatlanok, de az Ardennekben kemény, elkeseredett offenzívát indítok, végül a Marne folyónál megmerevedik a front, és lövöldözünk egymásra, várva, hogy a másik kimerüljön. Erre különben én vagyok az esélyesebb. Kell a francnak a nyugat!

Mégis ki kell tartani, mert ha újabb területek kerülnek ellenséges kézre, a hazai ellenzék (szülők) kiveszi a kezemből a hatalmat, és a saját eszközeivel vezeti győzelemre népünket. Csak az a baj hogy félő, hogy a hátországban már nem maradna annyi ember, aki eltartaná a fronton törtetőket. 

A keleten kötött különbéke nem túl tartós. Ismét csatába indul a sereg, és hősi küzdelem után megáll, hogy ostromolja Sztálingrádot. Ez személyes ügy, presztízskérdés. Délen a partizánok már nagyon pattognak, de nincs elég ember, hogy rendet tegyek. Nyugaton a helyzet változatlan. 

A rendszer lassan összeomlóban van… Nekem is van pár szövetségesem, de a kapcsolatunkból ők húznak több hasznot. Én látom el őket fegyverrel, ez különösen a déli területekre igaz, ahol a remek kiképzésnek hála a leghatékonyabb fegyver a bot és kő. A hátországban szaporodnak a háborúellenes tüntetések, látni, hogy a nép már nem sokáig bírja. De bírnia kell. Erőszakkal leverem a lázongásokat, de ezzel csak táplálom a közelgő forradalom tüzét. Elszabadul az anarchia, a katonák dezertálnak. A frontok összeomlanak, csak a fanatikus hősökre lehet már számítani, kamikázékra… És ebben az őrületben szólal meg az utolsó csengő. Békét kötünk, illetve aláírjuk a békediktátumot. Sehol sincs már a transzparens, melyen az állt: „Éljen a háború”. Azóta tudjuk, milyen. De jövőre ismét kirobban a világégés, azzal a célkitűzéssel, hogy megváltoztassa a status quo –t. Ugyanez lesz, esetleg még rosszabb. Van, akinek jó szövetségesei vannak, és közös erővel (munkamegosztás) győzni tudnak. Van, aki egyedül elég erős, és lazán megnyeri a háborút. Van, aki diadalt arat, de pürrhosszi győzelem az övé. Van, akit nem ér már el az ellenség (mint az én esetemben is). És van, akit elfoglalnak. Egyre több ilyen van. Erősödnek a fegyverek – de a nép ugyanaz marad."

Magyarázom a bizonyítványom magyarázatát

Kicsit nekem is nehéz már elhinni, de mi annak idején ezt a fejezetet értettük. Igazából már nem világos, hogy miért volt jó ötlet keverni a töri leckékkel egy átlag középiskolai év történetét, gondolom szellemes akartam lenni, vagy valamilyen nagy összefüggést kerestem. Az tuti, hogy akkoriban kifejlesztettem magamnak néhány mnemotechnikai trükköt, és az olykor totál jelentéktelennek érzett tananyagot valamilyen személyesebb dologgal kötöttem össze. Berzsenyi A magyarokhoz I. című ódája (...ódája?) például egy darabig jó ritmusban van a Metallica Damage inc. számával. Egy magyartanár egyszer meg is lepődött, hogy ittasan el tudom szavalni az elejét, egészen a refrénig (mármint a Damage refrénjéig). Később az egyetemen aztán megtudtam, hogy igazam volt, az emberi memória tényleg így működik, de ez már egy másik történet. Az biztos, hogy fel kell idézzek pár emléket, hogy világos legyen a mondanivaló.

Ahogy végigolvasom az akkori évértékelőt, felismerem benne szakdolgozati konzulensem, Kiss István phd munkáját, ami az életvezetési kompetenciákról szól. A kutatásai alapján vannak bizonyos kompetenciák, amelyek - felsőoktatásban tanulókon felvett mintán - meghatározzák az egyén boldogulását, mentálhigiénés státusz abban az élethelyzetben, élettérben, életpályán, amin éppen vannak. Ő konkrétan az észlelt én-hatékonyságra alapozta az elméletét; innen vettem a korábban közzétett magyarázatomat a hármas tanulók gyenge pályaérettségére. A hét kompetencia a következő (erős zanzásítással):

1. A fizikai jóllét megteremtésének kompetenciája (meg tudok magamnak főzni egy ebédet, tisztán tudom tartani magam és a szobám)
2. A tanulással kapcsolatos kompetenciák (tananyag megszerzése, elsajátítása a szükséges stratégiákkal)
3. Saját értékrend kialakítása (mi a fontos nekem, mik a prioritások, hogyan tudom megoldani, hogy ezek ne kerüljenek egymással konfliktusba)
4. Önmenedzselés hosszú és rövid távon (időbeosztás, tervezés)
5. Kommunikáció másokkal
6. Kapcsolatok teremtése és fenntartása a közvetlen környezetben
7. A tágabb társadalmi rendszerekkel való kapcsolatteremtés (pl. ismerem a jogaimat)

Némely bekezdésben visszaköszönnek ezek a kompetenciák.

Egy napon visszatekintve a küzdelem évei tűnnek majd
a leggyönyörűbbnek. (Freud)
forrás: facebook

Évekkel az érettségi után a volt osztályfőnököm azt mondta, hogy "ti még viszonylag szorgalmasak voltatok". Ezt azért meglepő volt hallani, úgy látszik, más mozit néztünk akkoriban. De belegondolva, lehet, hogy tényleg volt bennünk némi szorgalom, csak éppen nem valami kitartóan. A fent olvasható irodalmi kísérletben ezt az attitűdöt a magyar társadalom I. világháborúval kapcsolatos kezdeti lelkesedésével érzékeltettem, amikor az emberek még ki is mentek tüntetni az utcára a háború mellett. Hát mi is így ugrottunk neki a tanulmányoknak minden évben, mert valamit azért mi is megéltünk a korábbi cikkben fejtegetett én-hatékonyság élményéből (emlékeztető: a hármas tanulóknak a pályaérettsége is gyenge, valószínűleg azért, mert nem érzik, hogy kézben tartják az életüket). Sajnos ehhez az élményhez kell némi energiabefektetés is, illetve türelem, mivel az eredmények nem jönnek azonnal. Szintén veszélyezteti a lelkesedést, hogy a vártnál rosszabb eredmény csökkenti a motivációt és a kitűzött cél magasságát is (az ún. igényszintet). Így a jó öreg tanulás-elméletek szellemében olyan félév végére már "rájöttünk", hogy nem kellett volna ennyire lelkesedni, csak pazaroltuk a "lőszert". Érdekes, hogy akkoriban nem vettük észre az agyonnézett háborús eposzainkban, hogy azok, akik megérik a film végét, általában beosztják a muníciót. Hát, ezt például meg lehetett (volna) tanulni az iskolában. 2. és 4. kompetenciakör.

A kétfrontos háború végig kísértette a középiskolás éveinket abban az értelemben, hogy mindig volt valami komoly tantárgy, ami megakadályozott abban, hogy olyasmivel foglalkozzunk, ami érdekel is. Amikor még programozó akartam lenni, akkor a humán tantárgyakat éreztem túlhangsúlyozottnak; amikor már valami humán dologgal akartam foglalkozni, akkor a reál tantárgyak időpazarló tulajdonságát hangsúlyoztam. Valamiért azt hittük, hogy az "örüljenek, hogy egyáltalán tanulunk valamit" attitűd szoros kapcsolatban van a velünk szemben támasztható reális elvárásokkal. Egyébként volt valami igazságunk, mert a jelenlegi munkahelyemen például néhány embert megdicsérnek azért, ha kevesebből bukik, mint félévkor. Csak éppen neki papírja van arról, hogy problémái vannak. Mi, szegény kisgyermekek igazából arra panaszkodtunk, hogy nem csinálhatjuk azt, amit akarunk. Némelyikünk azt mondta, hogy "na, majd az egyetemen csak azt tanulok, ami érdekel". Erről csak annyit, hogy még a mai napig vigyorgok, amikor eszembe jut a keményen humános évfolyamtársaim arca, amikor az egyetemen a legelső óránk matematikai statisztika volt... :D Egyébként ennek a hozzáállásnak az elhibázott mivoltára akkor eszméltem rá, amikor főleg olyan haverjaim lettek, akik egyetemet végeztek. Egyszerűen ciki szakbarbárnak lenni. Azt persze megértem, hogy középiskolában az ember próbálja meghatározni önmagát, felállítja a határokat, hogy hova tartozik, és hova nem, természetesen az érdeklődési kör terén is. De ha visszaüzenhetnék magamnak a múltba, akkor jelezném, hogy érdemes kicsit jobban megosztani az érdeklődést, főleg, mert váratlan összefüggések jöhetnek még az életben. Ha mást nem, akkor legalább tanulja meg beosztani az energiáit a különböző frontok között, mert mindig lesz olyan munkája, ami fontos, de utálja. 2., 3. és 4. kompetenciakör.

"Közben nyugaton partra szállnak – Normandiában." Ez a kedvenc részem. Arra utal, hogy nagyon készülsz valamiből, és annyi energiát fektetsz bele, hogy elhiteted magaddal, hogy nem lehetséges, hogy másból, máshogy vagy máskor kérnek számon (kis történelmi magyarázat: a német hírszerzés azt hitte, hogy Calais-nál lesz a partraszállás, és nagyon bika kis véderőt telepítettek oda, mint kiderült, hiába). Most, hogy én állok a katedrán, látom, hogy tényleg nem elég egyszer elmondani az információkat. Ahogy fenn olvasható, ez is egy kompetencia ugyanis: kapcsolatot teremteni a szűkebb és tágabb környezettel, felkészülni a hátáridőkből, az éves ütemtervből, hogy hány jegyet kell szerezzünk a félévben, és várhatóan milyen eloszlásban, stb.; és ezek alapján készíteni egy tervet.

A "hazai ellenzék" érdekes pontja a történetnek. Iskolapszichológusként el tudok mélázni azon, hogy a tanulással kapcsolatos otthoni konfliktusok valóban a tanulás miatt robbannak ki, vagy a gyenge iskolai teljesítmény egy egyszerűen megfogható téma, ami alapján a szülők egrecíroztatják a gyerekeiket. Erre azért sikerült ráérezni tizennyolc évesen: a külső motiváció nem valami hatékony, különösen akkor, ha az ember egy kellemetlen dolgot akar elkerülni, és nem egy kellemeset megszerezni. Nem arra szoktat rá, hogy milyen jó dolog az iskola, az biztos. Arra szoktat rá inkább, hogy azt a minimumot tegyük bele a munkába, ami már elegendő ahhoz, hogy ne piszkáljanak. Magyarul cél a kettes. Tényleg sok szülő tud kárt tenni a gyerekében a fenyegetőzésével, ezt látom a suliban is, illetve van róla egy jó kis felmérésem is. Erre azonban van ellenszer, mégpedig némi belső motiváció kiépítése, azaz megkeressük az örömforrást a kötelező körökben is. Csíkszentmihályinak volt egy kutatása középiskolában (a könyv címe azt hiszem Életre nevelni, a Nyitott könyv adta ki), amelyben két csoportba oszlottak a vizsgálati személyek: a "játszókra" és a "dolgozókra". Az egyik inkább játékkal töltötte az idejét, a másik pedig főleg munkával. A dolgozók jobban élvezték a munkát, ez gondolom nem újdonság. Viszont a játékot is jobban élvezték, mint a játszók, valószínűleg azért, mert volt viszonyítási pontjuk, illetve jobban ki tudták használni a szabad pillanatokat. Magyarán, aki megtanulja élvezni a munkát, megtanulja élvezni az élet többi részét is. Ez a 3. kompetenciakörrel függ össze.

A következő fejezetben jönnek a presztízs-kérdések és a dac. Erre emlékszem: magyarból József Attilából az ember nem lehetett elég jó, az infó oktatás pedig valahogy nem találkozott a diákok igényeivel és

jellemzőivel. Nem akarok szemétkedni, de az az igazság, hogy még ma is azt gondolom, hogy ebben a kérdésben azért komoly lemaradások voltak a pedagógusok részéről... Tényleg igaz, hogy én tanítottam az osztálytársaimat, és nem ők. Ennek alighanem az volt az oka, hogy nem igazán tudták, hogy mivel lehetne motiválni az embereket. Gondolom a generációs különbség miatt. Ez a dacos időszak egyébként az, amikor az ember már kifárad, és "csakazértis" csinálja a dolgát, de jóval több önuralomra van szüksége. Ez persze némi frusztrációval jár, ami ritkán vezet jóra. Itt lesz kulcsfontosságú az 1. kompetenciakör, a fizikai jóllét fenntartása, illetve az 5., kommunikáció. Lényegében ez a testi-lelki jóllét kérdése, ami szükséges ahhoz, hogy az ember egyáltalán képes legyen dolgozni. Nem vicc, de megfigyeltem, hogy amikor elkezdtem sportolni, a figyelmi kapacitásom, érzelmi terhelhetőségem megnőtt. Így működik az ember, na. Ezért gáz, amikor anyuka béna kifogásokkal kimenti a tesi óráról a gyereket. Illetve ez még nem lenne akkora baj, mert a tesi órák nem mindig tesznek jót az ember lelki világának, viszont ez az anyuka nem gondol bele, hogy akkor viszont valami más mozgásra szükség volna. Szintén gázos, amikor anyuka a tanulás fontosságára való hivatkozással kiköti, hogy a gyerek nem lóghat időnként a haverokkal. Kivel fogja akkor megbeszélni a problémáit? Majd vele, mi? Pont az érzelmi leválás kellős közepén?

Ahogy a  fiúk látják a világot (forrás: ...valami vicc-oldal)

Az utolsó bekezdés elég apokaliptikusra sikerült, úgy látszik, összeszedtem az összes szófordulatot, ami megtalálható volt a Nyugaton a helyzet változatlanban vagy a Szakaszban. Megmosolyogtató. Arra viszont emlékeztet, hogy anno én is túldramatizáltam néhány dolgot, és egy bizonyos életkorban lehet komoly nehézség az, ami ma már hétköznapi gond. Emlékeztet rá, hogy ne azt nézzem, hogy egy hozzám forduló gyerek problémája objektíve mennyire komoly, hanem azt, hogy ő mennyire komolynak éli meg. Kioktathatnám ugyan, hogy "eh, ez katonadolog", de ezzel csak bagatellizálom a számára kritikus helyzetet. Nem hiszem, hogy ebből neki az jönne le, hogy törődöm vele.

"Van, akit elfoglalnak." Tanulóként a bukás elég nagy tragédia. Az utolsó sorok végig arról szólnak, hogy "Úristen, meg kell oldanunk egy csomó problémát, és kételkedünk a kompetenciáinkban". Aztán keresünk pár példát, ami alátámasztja a kételyt. Összeállítunk egy én-védelmi csomagot, ami megmagyarázza a bizonyítványt, és világossá teszi, hogy az egész nem rajtunk múlik, nekünk ehhez semmi közünk, egy személytelen, túlságosan magas követelményeket támasztó rendszerbe csöppentünk. Nem velünk van baj, hanem a feladattal. Mintha már írtam volna erről egyszer... Egyébként ez is egy hárítás, racionalizáció a neve. Azt mondjuk ki, hogy evidens, logikus, hogy ilyen nehéz helyzetben összeomlunk, nem is lehetett volna mást elvárni.

Ezen a narratíván igyekszem változtatni. Nemrégiben egy diákunk sírdogált, mire én megkérdeztem tőle, hogy mi a gond? "X megbuktatott" - felelte. Nem jó meglátás. A helyes meglátás a "megbuktam y tantárgyból" lenne. Rosszabb érzés, amikor a saját életeseményben nem tárgy, hanem alany vagyok, viszont ha én vagyok a középpontban, akkor talán kontrollt is fogok érezni, és képes leszek tenni azért valamit, hogy a pótvizsgán ura legyek a helyzetnek.

Visszatekintés

Hát ez remek, az utolsó sorok alapján az iskola megtanított rá, hogy a racionalizáló hárítórendszeremet töltsem fel tudományos tényekkel, és így már tudok intellektualizálni is (ld. Versus c. bejegyzés)!

Azért vannak ennek előnyös oldalai is. Azon kívül, hogy kicsit túráztatták az életvezetési kompetenciáimat is, megtanultam úgy kifejezni a gondolataimat, amit alap nyelvezettel kicsit nehézkes volna. Ha nem használnék idézeteket, intertextusokat a blogon, akkor például egy ilyen bejegyzés kb. egy könyv terjedelmét tenné ki.

Ezen kívül így könnyebb az összefüggéseket is felfedezni. Akkor még úgy láttam, hogy minden filmben van egy jófej altiszt, aki segít a bakáknak lelkileg is életben maradni a harctéren. Alighanem az irodalmi kísérletezgetés, és az akkori állapotunk lejegyzése első lépés volt a szakmai úton, mivel abból a törekvésből származott, hogy nálunk én legyek ez az altiszt. Jóval kifinomultabban bár de végülis ilyen szerep az iskolapszichológusé is. Habár azért jól jön néha a "katonás-narráció" is. Például amikor lehetetlen körülmények között kell dolgozni, akkor fel tud dobni egy régi idézet valami háborús filmből...