Múlt héten hosszú küzdelem után leadtam a szakdolgozatomat.
Mondhatnánk, hogy ez öröm, "a gép forog, az alkotó pihen", mint általában egy nagy projekt lezárásakor. Szerencsére az én életem ennél több fordulatot tartalmaz, így közel sem biztos, hogy a közeljövőben le tudom zárni a szakképzést, azaz volt értelme ennyi mindent feláldozni a dolgozat kedvéért.
Annyi előny biztos volt benne, hogy felismertem egy játszmámat, egy olyasfélét, amit nagyon sok kliensem művel még. Íme a saját élmény: autoritás-konfliktus egy egyetemmel!
Ha máshonnan nem, egy szarkasztikus bejegyzésből (Diagnoszta) lehet tudni, hogy az ELTE tanácsadó szakpszichológus képzésének vagyok a hallgatója. Mint a legtöbb egyetemi képzés, ez is egy szakdolgozat elkészítésével zárul, amihez én félig-meddig rutinosan láttam hozzá.
Itt a blogon az első bejegyzés 2017 augusztusában jött, amit már biztosan a szakirodalmazás ihletett (Az agresszív kismalac gyereket nevel). Körülbelül egy éve már konkrétan említettem, hogy éppen írom a dolgozatot, ami túlzás volt, de a témában, konkrétan a driverekben tényleg egyre jobban elmélyültem (Kínvallatás elírásokkal - Légy tökéletes!).
Szóval egy olyan másfél év már van benne, akkor hogy lehet, hogy az utolsó pillanatban adtam be, expressz kötéssel, éjszakázással, stb.?
Barbarossa-terv: előkészítés
Van itt egy mintázat, ami szerintem elég beszédes.
Ez a harmadik szakdolgozat életemben, és ugyanúgy futott le, mint az eddigiek: hosszú előkészület, különleges eljárások, blitzkrieg-jellegű kivitelezés, "küzdünk az életünkért"-szerű végkifejlet.
Hadd mutassam be a Barbarossa-terv szereplőit:
Rőtszakáll, azaz én: az a fickó, aki megalomán terveket készít, hogy micsoda dolgokat valósít majd meg az új mestermunkájában. Alapszakos diplománál elővizsgálat, interjúk, többváltozós statisztika; Free Scholler szakdolgozatnál egy történelmi segédtudomány kitanulása, taxonómiagyártás címerekhez, interjúk, statisztika; szakképzéses diplománál interjúk tartalomelemzése (amihez annyira nem ért) egy még tanulás alatt álló elméleten, a tranzakcióanalízisen keresztül.
Erről a fickóról még azt érdemes tudni, hogy elég sajátos módon értelmezi a stratégiai kérdéseket: évekig gyűjt erőforrást, tervez, rendezget, majd úgyis páncélosrohammal old meg mindent, stílszerűen idői nyomás alatt, az utolsó pillanatban, erőforrást nem kímélve.
Ez a kombináció remek anekdotákhoz fog majd vezetni, sejthetjük...
Orosz anyácska szerepében az Alma Mater, azaz az ELTE: régi, magára igencsak büszke intézmény, ahova már csak a brand miatt is presztízs járni. És amíg ez a brand kitart, annyira nem kell teperni azért, hogy a nívós oktatás miatt járjanak ide az emberek. Ettől még lehet magas színvonalú az oktatás és annak szervezése is, de mindig adódnak félreértések. Ilyenkor derül ki, hogy egy ekkora intézmény már jobban hasonlít egy csinovnyikokkal teli hivatalra, mint egy szellemi képzőműhelyre.
Ez a kombináció remek bosszúságokhoz fog majd vezetni, sejthetjük...
Barbarossa-terv: a konfliktus
Rőtszakáll szakdolgozatot ír. Tudni kell róla, hogy nem ő a legpéldásabb hallgató: több határidőt benézett már, egyszer rossz kurzusra járt be, szóval precizitással éppen nem vádolhatjuk.
Anyácska mindig megkegyelmez egy-két befizetett sárgacsekk és némi utánajárás fejében, de Rőtszakáll azért érzi, hogy előbb-utóbb elfogy a szerencséje.
Így minél előbb elkezdi a dolgozatot, jó egy évvel. De mivel be akarja bizonyítani, hogy ő nem csak haknizni jár ám ide, olyan dolgokkal foglalkozik, amikhez nem annyira ért, de éppenséggel mások se, akik segíthetnének.
Ezerféle terv és próbálkozás alakul ki, az eredeti leadási határidőt tudatosan el is engedi.
Majd megírja nyáron!
Nem írja meg, de készül még vagy hat végleges koncepció. Végül szeptemberben jön egy új infó, és összeáll, mit akar csinálni! Októberben elkészül egy új terv, el vannak olvasva a megfelelő cikkek, készül egy bemutató-elemzés is. Nem annyira könnyű haladni, mivel átlag 12 órát dolgozik egy nap. De novemberre megkapja a visszajelzést: ez így jó lesz!
A dolgozatot novemberben kell leadni. Meg tudja csinálni ennyi idő alatt? Végülis főleg gépelni kell, a gondolkodás már kész...!
Így azt teszi, amit mindig: lehajtja a vizort és hősies rohamra indul. Minden este dolgozik, nem ír blogot se, riadóztatja a konzulenseket, még a születésnapját se ünnepli meg, mert aznap is gépel.
De elkészül, ellenőrzik is, megfelelő. A leadás napján korrektúráz, az utolsó pillanatban kiveszi az utolsó megmaradt szabadnapját az évben, majd méregdrágán nyomtat és köttet.
És megtudja, hogy az előrenyomulással van némi probléma: a hadjáratot már egy hónapja elbukta. A dokumentumban, amit az elmúlt évben forgatott, az állt, hogy úgy mehet záróvizsgázni, ha leadja a szakdolgozatát. Ez így igaz is, ám egy másik dokumentumban, amit természetesen csak most olvasott, az állt, hogy de a leadáshoz előtte jelentkezni kell a záróvizsgára, mégpedig egy hónappal ezelőtt, amikor még nem volt benne biztos, hogy lesz egyáltalán dolgozat.
Úgyhogy Anyácska kegyelmére van bízva. Már megint.
A Barbarossa-terv a történész pszichológus szemével
No, mi történt itt? Milyen folyamatok zajlottak le, és hol van ebben az autoritás-konfliktus?
Hadd vezessem le az egyik konyha-pszichológia határát súrolgató elméletemet a saját példámon keresztül! Jó eséllyel ti is magatokra ismerhettek bizonyos szinten, abból kiindulva, hogy ha a konkrét eseményeket nem is, de a dinamikát nagyon sok hallgató történetében vettem észre.
Egy szeptemberi konferencián megtudtam, hogy van olyan, hogy kulturális Szülői én-állapot. A TA szerint ugye az van, hogy a szüleink töltik fel a Szülőinket tartalommal: mi helyes, mi nem, mit kellene, stb. Ugyanígy, tőlük van a "know how", amit Felnőttből Felnőttbe megy, illetve nekik is van egy szükséglet-vezérelt oldaluk, a Gyermeki, ez ugye le van írva a kismalacos bejegyzésben. Annyira nem tűnik logikai újításnak, ha azt mondom, ők is közvetítenek valamit, mégpedig a társadalmi normákat; eszközöket, amelyekkel megfelelhetünk nekik; meg klasszikus szorongásokat. Szóval, a társadalomnak is vannak én-állapotai, amivel lehet sorskönyvi mátrixot rajzolni.
Ugyanezen a konferencián megtudtam, hogy egy szervezetnek is vannak én-állapotai.
Amit átéltem, azt hívják aha-élménynek: már morfondíroztam ezen egy ideje a hallgatókkal való beszélgetések folyamán. Az egyetemet amolyan virtuális szülőként értelmeztem, ami képviselhet centrifugális és centripetális erőt, mint az Egyensúly c. bejegyzésben. Azaz lehet gondoskodó és kontrolláló szülő is.
Namármost, ha az egyetemnek van Szülői én-állapota, akkor van értékrendje is, azon keresztül egy feltételes okéság rendszere is, azaz drivere.
A driver érdekes kis fogalom: a sorskönyvi mátrixban nem ez a szó szerepel, hanem az "ellenparancs", ami azokat az értékeket takarják, amelyekkel megmenthetjük magunkat a gátlóparancsoktól. A driver ennek a speciális megoldása: negatív Gondoskodó Szülőből jön, és valami olyasmi az elv mögötte, hogy "hát alapból nem vagy egy nagy siker, de ha követed ezeket az előírásokat, akkor oké lehetsz".
Az előírásokat sajnos nem lehet mindig követni, így el is indulunk a sorskönyvi folyamatunk kisebb változatán, ahol ugyanúgy gyűjtünk be "zsetonokat", amelyeket ugyanúgy beválthatunk valami drámai végkifejletnél.
Az előző Eshtar-bejegyzésben erről lehet is olvasni, onnan másolom át az ábrát:
Anyácska, azaz az ELTE Szülőijében olyasmi lehet, hogy igyekszünk méltóak lenni a hírnévhez azzal, hogy színvonalas munkát végzünk.
Rőtszakáll, azaz én bele is megyek ebbe a szerződésbe: tényleg jó lenne valami olyasmit csinálni, amivel kihozom magamból az aktuális maximumot.
Ez így egy "Légy tökéletes" driver.
A kettőnk közötti játszma az, hogy folyamatosan ellenőrizgetjük egymás tökéletességét: én hosszan magyarázom, hogy mennyivel hatékonyabban lehetne problémákat megoldani, ők meg magyarázzák, hogy minden infó kint van (valahol), csak nem kéne lustának lenni, és el kéne olvasni mindent. És ahogy az orosz tél, az ELTE is legyőzhetetlen az ilyen összecsapásokban.
De azért próbálkozunk mindketten, és amíg ez a helyzet, mindketten okék vagyunk (Try hard driver).
Előbb-utóbb valamelyikünk felsül a próbálkozással, és akkor elindulunk a mini-sorskönyv valamelyik pozíciója felé.
Mivel mindketten igyekszünk megőrizni a nárcizmusra enyhén ráhangoló "Légy tökéletest", rögtön a 3. pozícióból kezdünk, és egymást okoljuk azért, mert az együttműködés nem zökkenőmentes. Szerencsére mindketten tudunk félreismeréseket előhúzni, ami segít, hogy holmi tények és józan ész ne ingathassanak meg minket abban a hitben, hogy jogosan vesszük fel ezt a pózt.
Rőtszakáll azt mondja, hogy "ez egy kibaszott disznóól, hogy a dark webről kell összegyűjteni az adatokat". Rőtszakáll ezzel felnagyít egyetlen problémát, ami nem teszi megoldhatóvá a helyzetet, de legalább érzelmileg kellően megerősíti, ami azért jobb, mint az elkeseredettség. Olyanokat is mond, hogy "ha egy információ nem fellelhető x perc alatt, akkor hanyagul van összerakva a rendszer". Erről lehetne vitatkozni talán, de amit Rőtszakáll valójában mond, az a tavaly bemutatott Anakin Skywalker-szindróma jelmondata: "én mondom meg, mikor és hogyan kell megfelelnem". Tehát ha az ELTE szolgáltatása nem felel meg úri igényeimnek, akkor jogom van nem megfelelni a követelményeiknek. Nos, nincs.
Hogy Anyácska hogyan magyarázza a helyzetet, az nem tisztázott, de sejteni lehet: "más hallgatók időben értesültek, érdekes". Lehet, hogy tényleg érdekes, mivel az, hogy mások informálódtak, csak azt jelenti, hogy nem lehetetlen megcsinálni, nem azt, hogy az adatok jó helyen és időben kerültek elhelyezésre.
Emellett, Anyácskának van egy szisztematikus félreismerése, amit az oktatók és a diáktanácsadók vagy tíz éve mondogatnak: már nem létező dolog, hogy valakinek a Tanulói életszerep a főszerepe, még alapképzésen se. Egyszer megkérdezték egy órán, hogy van-e valaki, aki nem dolgozik? Senki nem tette fel a kezét, pedig elvileg diákok voltunk. A szakképzésnek pedig a munkaviszony az egyik feltétele.
Ilyen körülmények között áttekinthető dokumentumokat kreálni, ill. automatikus emlékeztetőket beállítani nem volna fölösleges. Nyilván, akinek ez a munkája, és ezt bámulja egész nap, ez fel sem tűnik, hacsak nem szolgáltatói szemléletmóddal dolgozik.
Ebben az utolsó mondatban tulajdonképpen ismét találhatunk egy leértékelést, ám gyaníthatjuk, hogy ez a rész már nem személyes, hanem sok hallgató megállapítása.
Így mindkét fél eljuthat a sorskönyvi végkifejletig: Rőtszakáll hiába harcolt oly ádázul, áldozata értelmetlenné vált, és a büszke felvonulás helyett csak reménykedhet, hogy nem veszít csatát.
Anyácska részéről pedig vannak, akik azért komolyan veszik, hogy ők egy szolgáltatást nyújtanak, és feltehetőleg van némi kudarc-élményük. Esetleg az identitásuk is sérül, ahogy átváltozik "az új évezred egyeteméről" az "olyan népszerű és hatékonyan működő intézmény, mint a NAV" önképére.
Pszichés szinten min akaszkodtunk össze? Azon, hogy kinek az elvei szerint okék a dolgok.
Még csak nem is az a kérdés, hogyan fognak történni, hanem azon, hogy mit kell gondolni arról, ahogy történtek.
Ezt értem autoritás-konfliktus alatt: ki az, akinek a Szülőije érvényesülhet?
Az ilyen típusú konfliktusból elég sok van, pl. adóbevallásnál, a munkahelyen, amikor a szervezeti kultúrát kritizáljuk, kapcsolatban, amikor megvitatjuk, hogy rendben van-e, hogy sörözés közben nem írunk rögtön vissza messengeren a párunknak, stb.
Érdemes észrevenni, hogy a Szülői vs Szülői ütközetben a Szülői igazából az ún. végrehajtó én, aminek az a dolga, hogy kompenzálja a 2-es pozícióban átélt "nem vagyok oké" érzéseket.
Ha ti is hajlandóak vagytok némi önkonfrontációra és öniróniára, és detektáljátok az ilyen kis hülye játszmákat az életetekben (külön vicces, ha konkrétan ti is ebből írtatok dolgozatot), az segíthet némileg a lelki fejlődésben. Ki tudja, legközelebb talán már előre tudjátok, hogy éppen most kezdtek bele az egyéni Barbarossa-tervetekbe, és még idejében kitaláltok valami értelmeset...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése