Egyensúly

Ebben a bejegyzésben arról próbálok értekezni, hogy milyen módon viszonyulhatunk elesett, bénázó, eltévelyedett, megakadt embertársainkhoz. Nem a szerénység miatt írom, hogy "próbálok", hanem mert szokás szerint nehezemre esik izolálni a mondanivalómat az összes többi gondolattól, amelyek hozzá kapcsolódnak.

Talán a legegyszerűbb az lesz, ha ott kezdem, ahol az elmélkedés elindult. Egy baráti társasággal arról beszélgettünk, hogy valakit közénk tartozónak gondoltunk, de aztán minden erőlködés ellenére úgy alakult, hogy ő nem akart közénk tartozni. Pedig - állapították meg közülünk többen - az illetőnek szüksége volna egy elfogadó, támogató közegre. No de hol ennek a támogatásnak a határa? Meddig mondhatod, hogy küzdesz valakiért, aki nem ismeri fel a saját érdekeit (vagy nem képes küzdeni), és mikortól kell beismerned, hogy valójában csak a saját akaratod, értékrended akartad ráerőltetni?

Ez persze a kérdésnek csak ez egyik fele. Te meddig tolerálod, hogy valaki szívja az energiáid, türelmedet, figyelmedet, erőforrásaidat? Meddig vagy képes elviselni, hol az a pont, amikor már sérülsz?

Ezek csak a beszélgetésben felmerült alapkérdések, amiket csak egy kicsit kell tovább fejtegetni, és máris eltévedtünk a kapcsolati dinamikák labirintusában. Látjátok, ezért írtam, hogy "próbálom".

Közeleg a tél

Van egy haverom, aki egy időben mindig mindenhonnan elkésett. Mi persze elnéztük neki, beépítettük a dolgot a programjainkba, sokszor egy órával korábbi időpontot adtunk meg neki, hátha akkor nagyjából időre odaér. A csel sajnos ritkán jött be. Történt egyszer, hogy kicsit messzebbre mentünk bulizni, úgyhogy igénybe vettük a tömegközlekedés nívós szolgáltatásait. Figyelmeztettük a haveromat, hogy a vonat (pontosabban busz) tényleg olyan, amilyennek Demjén Rózsi megénekelte, azaz "nem vár". A találkozón ettől függetlenül csak ő nem jelent meg. Tanakodtunk, hogy mi legyen, végül felszálltunk a járműre, mivel a következő csak órák múlva indult. Felszállás után felhívtam a srácot. "Most már tényleg csak öt perc! Futok!" - lihegte a telefonba. "Igazán ne erőltesd meg magad!" - feleltem ridegen - "A busz nem vár rád. Ezt már lekésted, öregem." A srác tehát pórul járt, mi elmentünk bulizni, aztán pár sör után eluralkodott rajtunk az érzelgősség, és vállaltunk pár kilométer sétát a hidegben, hogy begyűjtsük az illetőt.

Megtehettük volna, hogy nem megyünk el a busszal? Meg, legfeljebb mi is késünk. Nem is az itt a kérdés, hogy mennyire volt fontos ez a buli, hanem az, hogy meddig játszhatja el velünk ez a srác a "még öt perc" játékot következmény nélkül. Ebben a kérdésben nem számít, hogy külső tényezők hátráltatták (kicsit a periférián lakott), vagy belsők, azaz link volt. Úgy voltunk vele, asszem én még kiselőadást is tartottam belőle, hogy addig jár korsó a kútra, amíg el nem törik, és az Univerzum Törvénye az, hogy előbb-utóbb el kell törnie. "Maga pedagógiából ver" - oktatta Az ötödik pecsétben az öreg nyilas a kezdő nyilast. Hát, mi is pedagógiából hagytuk hátra a srácot.

Megérne egyébként egy-két misét, hogy miért iskoláztattuk a gyereket ezen a passzív-agresszív módon. Amennyire visszaemlékszem, volt ebben valami farkasfalka életérzés, ami arról szólt, hogy ez egy kemény világ, ahol az ember nem követhet el csak úgy hibákat, mert nem lesz ám védőháló, mindennek van következménye, és az ember végtére is magára számíthat, és ha te vagy a leggyengébb láncszem, akkor pórul jársz, blablabla... Sokmindenből táplálkozhat ez a világkép, a család érzelmi elhanyagolásából, a felnőtté válással együtt járó szorongásból, a macsós idealizált énképből, háborús filmekből, a túl sok heavy metalból, a tanulmányi kudarcokból, satöbbi, satöbbi, akár egy személyiségzavarig is eljuthatunk.

Viszont ideje volna rátérni arra, hogy honnan a bejegyzés címe. Talán felismertétek az általunk kreált Univerzum Törvényében, hogy ez valójában Apa Törvénye. Amikor valamelyik szemináriumon elkezdtünk ítélkezni az eset fölött, és kijelentettük, hogy nem szabadna ezt tennie, ez erkölcstelen, és meglátja, addig fennmarad a probléma, amíg nem hagy fel ezzel; a tanárunk mosolyogva azt mondta: "olyan ödipálisan beszéltek". Ezzel ugye a freudi Ödipusz-komplexusra célzott, amikor az eredeti elmélet szerint a gyerek beleszeret anyuba, de hamarosan rájön, hogy itt apa az alfa-hím, úgyhogy jó lesz, ha úgy viselkedik, ahogy ő. Én jobban szeretem ezt a teóriát egy költői képnek, mint valóban lejátszódó folyamatnak értelmezni, de a témánk szerint ez amúgy is csak a rendcsinálásról szól. Pontosabban arról, hogy a gyerek azonosul az apával, és eltanulja, hogyan kell rendet csinálni. Érdekes módon elég sokszor előkerül az agresszió is a rendcsinálás témájánál.

A családterápiás irodalom szerint ez a rendcsinálás, kvázi kiképzés a centrifugális erő a családban, és hagyományosan az apák szokták képviselni. A centrifugális erő az, ami kifelé tereli a rendszerből a testet (valami ilyesmit tanultunk fizikából, a családterapeuták legalábbis biztosan), ami ebben a metaforában azt jelenti, hogy az apa kompenzálja az anya védő (rosszabb esetben túlvédő) gondoskodását, és felkészíti a gyereket a külvilág, társadalom kihívásaira. Ő az, aki elvárja tőled az önállóságot, hogy nőj fel, oldd meg a problémákat, és ehhez önmagadban találd meg az erőt; a világ nem tartozik neked semmivel. Ő az, aki való világ törvényeit képviselve meghúzza a határokat, és szembesít a következményekkel, ha átlépted őket. Legalábbis elméletben így van, gyakorlatban ez nyilván nem ilyen fekete-fehér.

Rájöttem, hogy pszichológusként kifejezetten ezeket a centrifugális erőket képviselem, azaz a terápiának az a célja, hogy a kliens elhagyja azt, és képes legyen önállóan küzdeni a problémával, amivel felkeresett. Kicsit nehéz is megfogni az olyan szituációkat, amikor valaki csak panaszkodni akar, változtatni nem (ezek se menthetetlenek, csak hozzám nem passzol annyira). Nem elsődleges célom, hogy enyhítsem a bánatát, szorongását, azaz az érzelmeivel dolgozzak; inkább az a cél, hogy segítsek neki megküzdeni azzal a problémával, ami miatt bánatos vagy szorongó. Így átgondolva a munkám olyasmi lehet, mint a Karate kölyök filmek: van egy probléma, amit nem tudsz megoldani, elmész valakihez, aki segít megtalálni önmagadban az erőt és képességet, hogy ezt a problémát önállóan kezeld. Aztán már csak haverkodni mész vissza, már nem kell segítség. Ha egyszer újra szükség van rá, akkor úgyis tudod, hol találod meg azt, aki segített neked...

Elmesélek egy konkrét történetet, hogy érzékeltessem a centrifugális és centripetális erők közti különbséget. Adott egy fiú, aki áthágta az egyik fontos szabályt a suliban. Nem egészen egyértelműek a bizonyítékok, de nincs értelme tagadni, úgyhogy inkább önmaga megy el vallomást tenni az igazgatónak, mielőtt a tanár mondja el a dolgot. Az igazgató után én vagyok a következő állomás. Elmondja, hogy ő igazából nem volt annyira benne a dologban, csak úgy látszott, de tudja, hogy a tanárral fölösleges ellenkeznie, úgyhogy inkább nem sumákolt, kvázi vállalta a büntetést. De hát ez az intő mi ahhoz képest, amit az anyjától kap majd...(igen, az apák manapság inkább önmagukat centrifugálják ki a családból)? És akkor jön a sokatmondó kiskutya-tekintet, jelezvén, hogy reakciót vár. Olyan reakciót, ami valahogy kivezeti ebből az érzelmi nyomásból, belső konfliktusból. Két rész viaskodik benne: az egyik az, hogy miért ne úszhatná meg konok tagadással (mint ahogy egy másik bejegyzés hőse próbálta), mint más diákok olykor, miért pont neki kell ilyenkor elvinni a balhét? A másik rész meg az, hogy így vagy úgy, de csak áthágta azt a szabályt, ha megúszásra játszik, ő se jobb azoknál az osztálytársaknál, akik nem éppen nagy jellemre utaló technikákkal elhárítják az igazgatói intő veszélyét.

A centripetális, azaz megtartó, gondoskodó erő itt az lenne, hogy "jól van, a fiú láthatólag magától is megtanulta a leckét, fölösleges megbüntetni, amúgy sem volt igazán benne a dologban, majd én közbenjárok érte". A centripetális erő megóvná őt attól, amitől fél, azaz az anyja haragjától. A centrifugális erő, azaz a "kilöklek a rideg valóságba, aztán meglátjuk, hogy elég jó vagy-e ahhoz, hogy megbirkózz vele" viszont nem óvja meg ettől a vésztől, hanem felkészíti rá, hogy megküzdjön vele. A centrifugális erő szembesíti azzal, hogy mindennek ára van: a szabályok áthágásának és a becsületnek is. És persze mindennek van haszna is: a sumákolásnak az, hogy nem lesz otthon balhé, a becsületnek pedig a tényekkel megerősített jog, hogy emelt fővel járjon azok között is, akik nem a márkás sapkákat tartják a legtiszteletreméltóbb dolognak egy emberben.

Igazából nem tőlem, hanem az apjától kellene azt hallania, hogy "büszke lehetsz magadra, amiért vállaltad a felelősséget, jól jegyezd meg ezt a napot, mert ma a nehezebb, de helyes utat választottad, büszke vagyok rád", stb. De hát az elvált apák ma már nem rendcsinálással vívják ki sarjaik tiszteletét, hanem azzal, hogy tudnak még egy hamburgert venni...

Senkit sem hagyunk hátra

Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy a bevezetőben említett beszélgetésben én a "mindenkinek joga van fejjel menni a falnak, főleg, ha csak abból tanul" elvet képviseltem. Volt azonban egy barátom, aki azt mondta: "a jó pásztor az utolsó elveszett bárányt is megkeresi". Vagy valami ilyesmit, a Bibliából idézett, én meg ehhez ideológiailag nem vagyok elég képzett. Amikor ilyet hallok, hogy "senkit sem hagyunk az út szélén", "megkeressük az utolsó bárányt is", "senkit sem hagyunk hátra", cinikusan elhúzom a számat, mert nem hiszem, hogy valódi nemesség van e nemes szólamok mögött. Inkább hitegetik az embert az elveszett Édennel a szolgálatért cserébe. Ez az elveszett Éden a centripetális erő, az Anya, aki vigyáz rád. Mégis, ennél a barátomnál nem éreztem cinizmust, mivel ő már bizonyította, hogy nem a levegőbe beszél.

Történt ugyanis, hogy egyszer együtt mentünk egy képzésre. Ez a képzés közös hobbinkhoz kapcsolódik, szóval pénz nem forgott kockán, de azért komolyan kellett venni, oda kellett érnünk vidékre valamikor reggel 8-9 óra köröl. Megbeszéltünk egy hajnali időpontot, talán fél hatot a Boráros térre, hogy onnan visz minket kocsival. Nekem sok munkám volt, valami gond volt a vekkerrel, meg minden, de lényeg a lényeg, háromnegyed hatkor csörög a telefon, és ez a barátom kedvesen érdeklődött, hogy ugyan merre vagyok? "Otthon, nem ébresztett a vekker. Induljatok el nélkülem!" - áldoztam fel magam bánatosan. "Egy fenét; mennyi idő alatt érsz ide?" - kérdezte. Így történt, hogy a srácok még vagy háromnegyed órán át üldögéltek a kocsiban, rám várva. Eléggé szégyelltem magam, különösen abban a tudatban, hogy én tényleg elindultam volna a helyükben. És azt is tudom, hogy milyen mérges lettem volna, ha a vezető döntése miatt kell vesztegelni, és elkésni a képzésről. 

Én természetesen meakulpáztam rendesen, amit ők elég lazán vettek. Egyáltalán nem nehezteltek rám. Más jellemek, ez tény. Azt hiszem, ezt lehetne centripetális erőnek nevezni, ami bent tart a közösségben. Itt nem csak a fizikai megtartásra gondolok, azaz arra, hogy megvártak és elvittek a képzésre, hanem az érzelmire is, azaz a szívességért cserébe nem kellett szégyenkeznem, és felmondanom, hogy mennyire nem oké ezt eljátszani másokkal. Úgymond átvállalták helyettem a számlát.

Máshol is találni ilyet, például a fenti történetben mi is elsétáltunk a haveromért, csak a mi áldozatkészségünk nem volt olyan színtiszta, és kellett hozzá pár sör is. Most, hogy félév végi lezárások vannak, egyes tanárokon lehet megfigyelni, hogy még mindig adnak esélyeket azoknak a tanulóknak, akikről a többiek már jogosan lemondtak. A megfigyeléseim szerint ezek közül a reménytelen esetek közül néhányból tényleg lesz valami, kirángatja őket a centripetális erő abból a lelki disznóólból, ahonnan indultak.

Yin-yang

Összefoglalva a gondolatmenetet, a centrifugális erő az, ami erőt ad az önálló helytálláshoz, a centripetális pedig az, ami időt ad, hogy erőt gyűjts hozzá, addig átvállalja helyetted a kihívásokat, elvisel téged, áldozatot hoz.

A családterápia apa és anya szerepekre osztotta a centrifugális és centripetális erőket, de érezhetően ez egy sematizált elgondolás. A barátom, aki végül kivitt a képzésre, és bizonygatta, hogy mindenkit meg kell menteni, egyébként nem épp egy feminin karakter, s mellesleg családapa. Ezeket az erőket értelmesebb lenne a tranzakcióanalízis értelmezési keretében elhelyezni. Ebben az iskolában vannak ún. én-állapotok, amelyeket röviden "üzemmódokként" aposztrofálnék. Három fő állapot van: gyermeki, felnőtti, szülői. A szülői a domináns helyzet, pl. az a pozíció, amikor jogod van eldönteni, hogy valakinek milyen napja lesz. A szülői én-állapotnak két típusa van: az irányító és a gondoskodó. Azt hiszem, az irányító lehet a centrifugális, a gondoskodó pedig a centripetális erővel felruházott állapot.

Ebben az a lényeg, hogy ezek az erők nem csak a személyközi helyzetben értelmezhetők, hanem a személyiségen belül is. Mindkettő megvan az emberben, csak az arányosság a kérdés. Ha egyensúlyban vannak, akkor javára válsz a környezetednek, nem fognak kihasználni, és valószínűleg önmagadat is könnyebb lesz jobb emberré formálni (önkritika és önelfogadás, ugye).

Más szemszögből, de erről a külső és belső egyensúlyról írtam a Versusban is egyénként.