Nullhipotézis

Ez most ünnephez kötött bejegyzés, olyan, mint a nőnapi meg a karácsonyi volt.

Azoknál az ünnepeknél is fejtegettem, hogy mi értelme van, miféle ellenállás van az emberben irántuk, most nem az ünnepről, inkább a tárgyáról, a szerelemről jegyzek le pár sort. Ja igen, ahogy a tévé szerint az emberek nagy százaléka, én se Valentinokat fogom most felköszönteni...!

Nullhipotézis

"Fekete országot álmodtam én,

ahol minden fekete volt,

minden fekete, de nem csak kívül:

csontig, velőig fekete,

fekete,

fekete, fekete, fekete."

Babits Mihály: Fekete ország

A nullhipotézis egy statisztikai fogalom, ami minden statisztikai próbához jár. Azt jelenti, hogy van egy alapvető feltételezés, pl. két átlag egyenlő, amit a művelet aztán vagy igazol, vagy megdönt.

Ilyen nullhipotézisnek képzelem el az ember alapvető attitűdjeit, világképét is. Ide tartozik, hogy jellemzően félig teli vagy üres a pohár; az emberek jellemzően rendesek, csak van egy-két bunkó, vagy bunkók, csak van egy két rendes, stb. Ebből a nullhipotézisből vezeted le, hogyan érdemes hozzáállni a dolgokhoz, emberekhez. Aztán jön a próba, mondjuk rámosolyogsz a világra, és figyeled, hogy visszamosolyog-e.

Egyesek szerint ez a jelenség a böngészők piacán
is fennáll

A munkahelyi megfigyeléseim alapján a serdülőkorúak világában a nullhipotézis leginkább a Hobbes-i "ember embernek farkasa" paradigma, erről már írtam is tavaly (Nem vénnek való vidék). Az ő világukban vagy menő vagy, vagy csicska, vagy alfa, vagy omega hím. Küzdened kell a falkában betöltött rangodért, mert a nőstények és a hímek elég válogatósak ám, benned meg van valamilyen leküzdhetetlen ösztön, hogy szerezz magadnak (legalább) egyet. A küzdelemben vannak szövetségesek, vannak kihívók, és vannak falkán kívüliek, akiket zaklatva büntetlenül fitogtathatod az erődet, illetve menőnek és humorosnak mutathatod magad. Mert azért egy kicsit aggódsz, hogy valójában nem vagy olyan menő és humoros, valójában közelebb vagy az omegához, mint az alfához, úgyhogy akár barátod, akár ellenséged valaki, időnként piszkálod, aláásod az önbizalmát egy kicsit, mert ha ő is másodrangúnak érzi magát, akkor vele talán már nem kell megküzdened a rangért és a remélhetőleg azzal járó nőstényekért.

Durva metafora, igaz?

De ti hogyan írnátok le egy olyan közösséget, ahol a szerelem csak valami üres kifejezés, ami végre feljogosít a szexuális aktivitásra?

Ez a nullhipotézis nem egy választott attitűd, inkább afféle tapasztalat, éretlenség, védekezés, hárítás, csalódottság, érzelmi leválás; fajtája válogatja. Van egy kedves emlékem arról, ahogy megdől a hipotézis.

Adott egy illető, aki furán érzi magát. Mostanában nem tudja olyan jól alázgatni az osztálytársakat, nem tud visszaszólni, könnyebben sértődik meg. Nem is érti, hogy mi a fenének kell nap mint nap sértéseket vágni egymás fejéhez, miért nem lehet békén hagyni a másikat, vagy észrevenni benne az értékeket, bocsánatot kérni, ha megbántottuk, ilyenek. Miért kell neki egész nap arra figyelnie, hogy mikor csinál olyat, amiért a többiek kicikizhetik? Persze érti ő, hogy ez így megy, csak valahogy belefáradt... Az új párjával például nem kell ennyire menőnek lennie, ő elfogadja úgy, ahogy van. De ez se normális, hát őt senki sem tudta sokáig elviselni! Meg ő se tudott elviselni senkit, több tér kellett neki, egy idő után idegesítő volt a másik, most meg minden percet vele töltene. Valami gáz van. Biztos valami hormon-izé.

"- Szerintem szerelmes vagy.

- Ne már!

- De, ez a véleményem.

- ...Akkor most mi lesz?

- Nem tudom. Szerintem olyan ez neked, mint belépni valami párhuzamos univerzumba, ahol az emberek nem bántják, hanem támogatják egymást, megértik a másik motivációit és érzéseit, és nem kell tőlük félned. Érdemes ezt megfigyelned, mert a világnak van egy ilyen üzemmódja is.

- Ez elég fura.

- Megértem. Eléggé más, mint amit itt műveltek. És gondolom ijesztő is, mert ha be akarsz lépni ebbe a világba, akkor úgymond le kell adnod a fegyvereidet a bejáratnál."

Hát...kockázat nélkül nincs
győzelem!

Miért új az illetőnek ez az egész? Az rendben van, hogy a családja szereti őt, de hát a családok már csak ilyenek. Igazából egy család nem szokta eldönteni, hogy szeret-e téged. A barátok, szerelmek viszont igen. Ők megismernek és megszeretnek, azért/annak ellenére, amilyen vagy. Nekik volt választásuk. Ez az illető azt tapasztalta eddig, hogy a szeretetet senki sem választja, túl sebezhetővé teszi az embert. Most viszont úgy néz ki, hogy mégsem a család volt az utolsó hely, ahol szeretik őt...

All you need is love

Szerintem azért nem véletlen, hogy a hippik állandóan be voltak tépve. Józanul nehéz azt gondolni, hogy minden megoldódik a szerelemtől vagy szeretettől. Tény, hogy ennek az illetőnek megdőlt a borús nullhipotézise, de valószínű, hogy egyszer megdől a rózsaszín is. Mindkettő tapasztalatot beépíti majd a következő nullhipotézisbe, egy olyanba, ami egy kicsit kifinomultabb lesz.

Ez a nullhipotézis tulajdonképpen az identitása, az énképe. A hipotézist eredetileg arra a kérdésre fogalmazták meg, hogy "milyen a világ?", de közvetlenül következik belőle a "hol van az én helyem ebben a világban?", azaz "ki is vagyok én?". Számos tapasztalat fogja majd még alakítani a hipotézist, és az is lehet, hogy úgy jár majd el, mint néhány tudós: kicsit cicomázza az adatokat, csak hogy igazolja a hipotézist (irreális optimizmus vagy cinizmus).

Egy dologra azért rímel ez a Beatles-dal: eddig a legtöbb személyiségfejlődéssel foglalkozó olvasmányom, szakmai és személyes tapasztalatom is megerősítette, hogy a szerelem kulcsfontosságú az egészséges világkép és identitás kialakulásában. Ebből a szempontból pártolom a Valentin-napot, nem árt, ha időnként az ember teszteli a nullhipotézist.