Minden kutya a mennybe jut

Ezt a bejegyzést arra a szezonra tervezgettem, amikor nincs kedvem valami komoly, drámai, moralizálgatós témához. Valamikor elelmélkedtem a kutya-ember barátságról az egyik kissráccal kapcsolatban, akivel foglalkozom, aztán gondoltam, biztos jó lesz valamire. A téma most aktuálissá vált, mivel az Alma Mater, az ELTE kutatói újdonság értékű kutatási eredményeket közöltek nemrégiben a kutyák kommunikációs, sőt, ha jól értem, empatikus képességeivel kapcsolatban.

Sajnos nem tanultam rendesen az állatterápiáról, de azért azt le tudom írni, hogy miért lehet ennek értelme.

Leválasztva

Azokban a történetekben, amelyek elgondolkodtattak az állatterápia hasznos mivoltáról, mind valamilyen kommunikációs nehézség van.

Adott egy lány, akinek valamilyen beszédproblémája van, és a suliban nem szólal meg, vagy csak nagy nehezen. Főleg igen-nem válaszok csikarhatók ki belőle, már ha az ember tényleg ki akar csikarni belőle valamit, mert láthatóan szorongást él meg az interakciók során. Ennek persze vannak negatív velejárói, például gyenge szókincs, kevés társas kapcsolat, érzelmi éretlenség, szóval le van maradva szegény mindennel, amihez kommunikáció kellene.  Nem csak a többi gyerek, de még én is kínosan éreztem magam mellette, mert úgy éreztem, hogy bántom, ha kérdezek valamit, vagy megszólítom. Mindenkinek volt valamilyen sajátos megoldása a közeledésre vagy a tehetetlenség leküzdésére ("savanyú a szőlő"), de nem mozdult a dolog semmilyen irányba. Egyszer beszélgettem az édesanyjával, és azon törtük a fejünket, hogy milyen terápia segíthetne ennek a lánynak annak érdekében, hogy ne izolálódjon. Kiderült, hogy ez a lány otthon teljesen másképp viselkedik: emberekkel ugyan ott is visszafogottan kommunikál, de az állataival hangosan, érthetően beszél, néha még veszekszik is velük. El se tudtam képzelni, de biztos úgy volt...

Ezzel a lánnyal olyan sokat nem dolgoztam, de egy másik állatbaráttal, egy fiúval igen, igazából miatta kezdett el érdekelni a téma. Ez a fiú autista, és ő sem beszél, a non-verbális jelei se valami következetesek. Ezt az autizmus-dolgot nem próbálnám meg definiálni, mivel viszonylag bonyolult téma, és az általam ismert autisták is eléggé különböznek egymástól (meg az autizmusról is csak alapszinten tanultam). Például ezzel a fiúval szemben a többség beszél, némelyik elég okosan. A kommunikáció terén vannak problémáik, nem nagyon értik a környezetükben lévő emberek jelzéseit (azokat, amelyekre nincs definíció, csak simán kitapasztalni szoktuk). A megfigyelésem szerint ennek köszönhetően egyes pszichés kompetenciáik gyakorlatilag gyermeki szinten maradnak, mivel a szociális ingerlés fejlesztené ezeket a kompetenciáinkat.

A kérdéses kisfiú tényleg gyermeki szinten maradt, még belőlem is képes kiváltani a gondozói ösztönöket. Sőt, a tagozatra járó többi gyerekből is, akik azért pusztítják egymást rendesen, de konkrétan azt a kissrácot aranyosnak találják, és "bárki piszkálná őt, kitaposnák a beleit". Tulajdonképpen a kissrác egyfajta házi kedvenc. Ez azért érdekes, mert neki is van egy házi kedvence, egy kiskutya, aki központi szerepet kapott a fiú világában. Gyakran lerajzolja, mutat róla képet, videót (egy ilyen kutyás videón hallottam eddig a legtöbbet beszélni), játékokban őt személyesíti meg. Ő a legjobb barátja, ez nem vitás. Elgondolkoztam rajta, hogy ez az azonosulás a kutyával valamilyen terápiás folyamat is lehet, mintha a fiú olyan akarna lenni másoknak, mint neki a kutya.

Ez a benyomásom igazából akkor erősödött meg, amikor láttam az interakcióit a többi autistával. A csoporttársaknak ugye problémáikból kifolyólag elég nehezen megy a kapcsolatfelvétel. Ez a kissrác az aranyosságával viszont kiprovokálja, hogy törődjenek vele. Egyszer volt egy nagyon ismerős jelenet: az egyik csoporttársa jól felhúzta magát, amire a fiú úgy reagált, hogy odament, és megölelte. Nagyjából úgy viselkedett, mint anno a kutyám, amikor látta, hogy valami dühít, és odajött, hogy simogassam meg, ami valószínűleg inkább nekem volt feszültségoldó, mint neki. Ahogy én is megnyugodtam a kutyámtól, ez a mérgelődő gyerek is megnyugodott hősünktől. Érdekes egyébként a kettejük viszonya: a mérgelődő srác elég intelligens, viszont egyedül úgy tud számára is értelmezhető reakciót kiváltani a környezetéből, ha dühíti őket (aminek a végén ő is dühös lesz). Kivéve ennél a kutyás fiúnál: ő egyfajta örömteli érdeklődést vált ki belőle, és jellemzően abból állnak a beszélgetéseik, hogy beszélni tanítja a kutyás fiút. Nagyjából úgy, mint amikor én próbáltam a kutyámat arra tanítani, hogyan kell pacsit adni.

Egy másik, idősebb autistából is érdekes reakciót vált ki ez a fiú. Kezdetben úgy véltem, hogy azért emlegeti mindenki a kutyáját, illetve azért azonosulnak vele a játékokban, mert így próbálnak kapcsolatot teremteni. Feltűnt azonban, hogy ez a kapcsolódási pont visszahat a többiekre: felszabadultabbak, barátságosabbak, az idősebb srác afféle gondozói szerepet is felvett, elkezdte "nevelni" a többieket. Tulajdonképpen a kutya afféle csapatépítő témává vált, ez lett a hívóingere a társas kompetenciáknak.

Velünk született

"Minden kutya a mennybe jut, mert nem olyanok, mint az emberek. A kutyák természetüknél fogva jók és hűségesek." 

Minden kutya a mennybe jut (ez valami rajzfilm volt)

Az ELTE kutatóinak eredményei és a megfigyeléseim alapján az a feltételezésem, hogy van egy velünk született empátia, ami nagyjából úgy működik, mint a kutyáknál. Tehát eredetileg barátságos élőlények vagyunk, akik próbálnak együttműködni a környezettel, próbálnak kedvesek és aranyosak lenni annak érdekében, hogy hozzájussanak a törődéshez és elkerüljék a bántást. A törődésben érzelmi igények is vannak, noha nem tudom, hogy kutyákkal megcsinálták-e a szőranya-drótanya kísérletet, de szerintem velük is működne. Szóval ha minden az ösztönöknek megfelelően működik, akkor az egyedben kialakul valamilyen ősbizalom a világ iránt (tulajdonképpen ez a múltkor leírt "nullhipotézis"), ami azért nagyban megkönnyíti a kötődést a fajtársakhoz és más élőlényekhez. Az egyed alighanem akkor válik agresszívvá, ha azt tanulja meg, hogy szükséges az agresszió az igényeinek kielégítése érdekében (no persze különbségek vannak abban, hogy ki mennyire hajlamos erre a tanulásra), lehet ez fiziológiás (pl. éhség) vagy pszichés (pl. biztonság) igény.

Később ez a beállítódás valamennyire módosul, alkalmazkodik a környezeti tényezőkhöz, a kifejezésmódjai finomabbak lesznek. Ez azért szükséges, mert az emberi kapcsolatok csöppet bonyolultabbak annál, mint hogy örökíthető képességekkel kezelni lehessen őket. Úgyhogy amit örökítünk, az a képesség, hogy megtanuljuk értelmezni a többiek jelzéseit, és ezáltal hatékonyan tudjuk kezelni a kapcsolatokat, alkalmazkodni tudunk.

Gondolom ez az, ami a kutyáknál másképp van, tehát ők maradnak alapszinten. Az autistáknál meg a kommunikációs problémák miatt nehéz ez a tanulási folyamat, úgymond nekik IQ-ból kell megoldaniuk ezt a feladatot. Alighanem a fent bemutatott lány és fiú azért tud jobban boldogulni az állataival, mert az állatok érzelmileg alapszinten vannak, és ezt az alapszintet ők is simán tudják hozni. Végülis ez bennünk is megvan: ahogy fent írtam, nekem a kutyám az egyik leghatékonyabb nyugtató volt, valószínűleg azért, mert az adott érzelmi állapotban eddig az alapszintig regrediáltam, ahol megint minden rendben volt. Ez a stresszoldás másoknál is bevált: egy barátom mesélte, hogy felvetették az ötletet, hogy stresszoldó funkcióval a cégnél legyen kisállat-simogató. Aztán elvetették, mert rájöttek, hogy "egy nap alatt menetet simogatnának az állatokba", révén a munkahelyen van stressz bőven... Az ő hétköznapi megfigyelésükre ráerősít egy neten talált bejegyzés, mely szerint fizikai tüneteket is enyhíti a kutyák jelenléte. Feltűnő, hogy mennyire tudják képviselni ezt az érzelmi egészséget az állatok; anno a Whiskys Rablót is úgy kapták el, hogy még visszament a kutyájáért, mielőtt megkísérelte volna elhagyni az országot.

Összességében arra tippelek, hogy a kutyás terápiák az alapvető érzelmi biztonságot segítenek újra megteremteni; ez a biztonságérzet pedig meghatározó minden egyéb fejlődési folyamatnál. Nekem konkrétan egy ilyen fejlődési folyamat jut eszembe, az erkölcsi fejlődésé.

Ez az emlékem pár éves, a főhőse az "idősebb autista srác", akiről fent írtam. A közösség ellenséges volt vele, piszkálták folyamatosan - illetve időnként csak ő hitte, hogy piszkálják, de ez mindegy. Egy napon megkérdezte: hogy van az, hogy egy normális embert állandóan bántanak? Az osztály kissé ki volt akadva azon, hogy ő normálisnak aposztrofálja magát, de átgondolva igaza volt: normális abban az értelemben, hogy nem akar ártani senkinek. A normális ember csak akkor akar ártani valakinek, ha a másik ember veszélyt jelent rá (végül ő is eljutott idáig). Ha ő nem jelent veszélyt senkire, akkor miért bántják? Hogy gondolhatják magukat így normálisnak? Naiv kérdés, de azért van valami alapvető igazsága. Alighanem a szocializáció során ezt az alapvető igazságot sikerül egy kissé eltorzítanunk, és már csak a kutyák - és a segítségre szoruló embertársaink - tudják megdönteni azt az énvédő attitűdöt, hogy "ez nem ilyen egyszerű".