Te az orrodig sem látsz

Furcsa, de az első alkalom, amikor azt éreztem, hogy "baj van a hozzáállásommal", külföldön volt, konkrétan

Ezt a fényképet én lőttem, bizony!

Jerzy Popiełuszko sírjánál. Ti tudjátok, hogy ő ki volt? Nekem újdonság volt a sztori: népszerű prédikátor volt Lengyelországban, akiről a kommunista rendszer azt gondolta, hogy túl nagy a szája, ezért '84 októberében meggyilkoltatták. A dátum hatott rám a legjobban, hiszen nem is olyan távoli, már a személyes dolgaimmal is összemérhető. "Egy évvel a születésem előtt pár száz kilométerre innen az állam megölet valakit, mert a propagandával nem egyező gondolatai vannak? Abban a korban, amikor a világ már egy éve ismerte a Jedi visszatért, és a Metallica Ride the lightning című albumát kapkodták a polcokról? Akkor, amikor..." Semmi olyan nem jutott eszembe, ami úgymond hazai. Csak úgy pörögtek a fejemben az amerikai popkultúrával kapcsolatos asszociációk, de komolyan kellett kutatnom bármi iránt, ami abból a régióból, kultúrkörből származik, ahonnan elvileg én is.

Azt hiszem, önismereti szempontból lényeges pillanat volt ez. Olyasféle, amikor az ember szembesül azzal, hogy az egyénisége nem valami misztikus, megfoghatatlan mű, hanem folyamatosan ismétlődő, nagyon is irányítható interakciók eredménye, amiért előbb-utóbb muszáj felelősséget vállalni.

Identitás

"Jól van, de eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól, vízvezetékhálózattól... mit tettek a rómaiak értünk?"

Reg a Brian élete c. filmből

Miért volt nekem fontos ez a kérdés? Miért éreztem cikinek, hogy az import szubkultúrák évszámai ugranak be először?

Már akkor is viszonylag sokat olvastam arról, hogyan definiálja magát az ember, szakszóval hogyan alakítja ki önmaga identitását (erről korábban írtam itt). A kutatók szerint lényegében két főbb folyamat formálja az identitást: az exploráció (amit senki se akart mondjuk felfedezésnek fordítani, úgyhogy maradok én is ennél) és az elköteleződés. Persze a teóriáktól függően ezeket tovább lehet bontani, sok érdekes vita van ezeknek a folyamatoknak a bonyolultságáról, de az összefoglaláshoz ennyi elég. A lényeg az, hogy az identitáskrízis elején az egyén próbál valahogy kapcsolódni a környezethez, a társadalomhoz, kultúrához. Próbálgatja, igyekszik kiismerni, válogat az értékrendek, megoldások között (exploráció), és amelyekkel azonosulni tud, azaz valósnak és használhatónak talál, azok mellett elköteleződik. Ez a folyamat lezajlik az összes lényeges kérdésnél: ideológiák, életstílus, vallás, politika, pályaválasztás, stb. Például az identitás része az a vélemény, hogy ha valakit az állam megölet a nézetei miatt, az nem oké. Mint arra rájöttem, én elsősorban nem a hazai felhozatalt exploráltam, illetve nem azt építettem bele az identitásomba. A kérdés már csak az, hogy képes leszek-e így alkalmazkodni a hazai körülményekhez?

Donald E. Super: Diadalív-modell

Hadd vezessem le ezt a kérdést az identitás egyik szeletével, a pályaválasztással foglalkozó teórián, a Diadalív-modellen keresztül! Ahogy a mellékelt ábrán látható, a diadalív bal oszlopa egyéni tényezőkből áll össze: adottak az örökletes tényezők, amelyre épülnek a képességek, szükségletek, értékek, stb. A jobb oszlop a környezeti tényezőkből áll, amelyeket meghatároz a földrajzi, történelmi kontextus, a társadalmi helyzet gazdasági, kulturális, munkaerő-piaci szempontból, makro- és mikro-szinten. A két oszlop kölcsönhatásban van egymással: az egyén befolyással van a társadalmi folyamatokra attól függően, hogy bevonódik vagy elidegenedik tőlük, elégedett-e velük; és persze a társadalom is formálja az egyént, hiszen a rendszereken keresztül megoldásokat kínál, szerepeket alakít ki, amelyeket az egyén felvehet, és amelyekhez alkalmazkodhat. Ha minden jól megy, akkor ebben az interakcióban az egyén egyensúlyt alakít ki a diadalív elemeiből áradó erők között, és akkor az építmény szépen, stabilan álldogál.

No de mi van akkor, ha a jobb oszlopba, a környezetbe sok import anyag kerül, mert olcsóbb(?), mint a hazai? Amikor olyan dolgokat explorálsz, amelyek nem is ebből a környezetből származnak, nem is passzolnak pontosan az építménybe? Hogy a pályaválasztásnál maradjunk, elmesélek egy példát a szakdolgozati kutatásomhoz kapcsolódó interjúkból. A srác elment jogásznak, mert nagyon menőnek tűnt a dolog - az amerikai filmekben. Az egyetemen jött rá, hogy neki nem kell majd szép beszédeket, okos érveléseket kitalálni, meggyőznie az esküdtszéket (azért azt tudta, hogy nálunk nincs is olyan), teljesen más ez a szerep itthon, mint amilyennel ő a filmek hatására azonosult, illetve a fenti terminológiának megfelelően, ami mellett elköteleződött.

Nem különb az én példám sem: a filmek, zenék, könyvek, emberek, akik inspiráltak, mind egy másik diadalív részei, máshoz kellett alkalmazkodniuk. Ha tehát tőlük tanultam meg élni, akkor az ő világuk problémáit tanultam meg megoldani, és nem az ittenieket; egy több ezer kilométerre lévő kultúra szemével látom a világot, és nem azéval, amelyikben élek. Így aztán könnyű irreális elvárásokat kialakítani, csalódni és elidegenedni (ld. És mégis mozog a Föld c. bejegyzés).

Nos, igen, tulajdonképpen tényleg a globalizáció miatt nyafogok. Pontosabban, nem azt tartom problémának, hogy a diadalívet több elemből lehet összelegózni. Azt sem, hogy a kultúrák tanulnak egymástól, vagy hogy kicsit könnyebb elérnem egy másik földrész kultúráját, mint a középkorban. Végülis ez az emberiség lényege, ez maga az evolúció.

Ahogy az '56 apropójából írt bejegyzésben kifejtettem, a kultúra egy evolúciósan kifejlődött használati utasítás az élethez, annak minden területéhez. Például ahhoz, hogy ki tudj fejezni annál bonyolultabb gondolatokat, mint hogy "éhes vagyok". Jómagam ezt asszociációk segítségével próbálom megoldani, úgyhogy mondhatjuk, hogy aktívan használom a kultúrát, legalábbis azt a részét, amit exploráltam, és ami mellett elköteleződtem. És itt jön a probléma: az enyémhez elvileg közelebbi kultúrkörhöz tartozó pap sírjánál egy távoli kultúra asszociációin keresztül tudtam csak megfogalmazni a megrendültségemet, illetve egy tavalyi életszakaszváltáshoz tartozó érzést csak idegen nyelven tudtam kifejezni hitelesen (End of line c. bejegyzés). Más a kultúra, amivel érintkezem, mint régen, hála az médiának, információs forradalomnak. Sőt, válogathatok a kultúrák között. Vajon tudattalanul egy másik kultúrát választottam? Miért? Evolúciósan adaptívabb, jobb eszköz a túléléshez? A lokális kultúra most már nem több, mint üres rítusok és idézetek összessége, egy rakás könyv, amit többé senki sem vesz le a polcról? Vagy van más magyarázat?

Nyomorultak

"De te az orrodig se látsz,
neked jó a McDonalds,
Neked elég ha koka a kóla,
te ugyanúgy tehetsz róla
Hogy átbasznak a reklámmal,
ezzel az amerika-lekvárral
Ezzel a műanyag élettel,
ahol annyi ember tévedt el"

Tankcsapda: Jönnek a férgek

Van. Az igénytelenség.

Így másodszor újraírva ezt a fejezetet, magam sem állíthatom biztosan, hogy tudom, mit értek ez alatt. Elsőre a "magas kultúrát" akartam szembeállítani a szubkultúrákkal, popkultúrával, arra alapozva a véleményem, hogy ez utóbbiakat lényegesen egyszerűbb fogyasztani. Újból átgondolva, ha az evolúciós nézőpontnál akarok maradni, akkor ez nem lehet probléma. Itt a hatékonyság a lényeg: az adott kulturális elem leírja-e a problémát, gondolatot, érzelmet, segíti-e a további munkát, tud-e ösztönözni arra, hogy műveleteket végezzek vele? Ha igen, leveszem a polcról, beteszem a lejátszási listába. Ha többé nem, akkor úgy jár, mint a gyerekkori játék, amit az ember sajnál kidobni, de mégiscsak annyi találkozása van vele, hogy időnként letörli róla a port.

Az információ korában a tudatlanság választás kérdése.
(a szerzőről megoszlanak a vélemények)

Nem is olyan rég egy egészen extrém példáját láttam ennek. Leültünk egy leendő diákunkkal szemben, kicsit beszélgetni. A műveltségi kérdéseknél halmozta a kudarcokat, nem tudott se globális (hol volt most téli olimpia), sem lokális (Himnusz, Szózat, Petőfi, stb) dolgokról mesélni. A mangáról meg az animéről tudott volna, de minket az meg nem érdekelt. Végül megkérdeztük tőle, hogy melyik a kedvenc verse? Erre nagy lelkesen felmondott egy pár soros idézetet, de sajnos a szerzőre nem emlékezett. Én viszont igen. Egy Junkies-számból volt, emlékszem, a haverok ezt vonyították 16 évesen, péntek esténként mámorosan a boros kólától. Tíz év alatt vers lett belőle, oly abszolút igazság, aminél már nem is fontos, hogy ki mondta először...

Azért ez égő, nem? De miért is? Az illetőnek egy fikarcnyival sem könnyíti meg az életét Himnusz ismerete, legfeljebb annyiban, hogy ez egy beugró a gimnáziumba, tehát célszerű megtanulni, még ha nem is jelentenek neki semmit a szavak, adatok csupán. Számára ez a régi játék, amit nem dobhat ki, le kell róla törölnie a port, de használni nem tudja semmire. Az animét meg a Junkies-idézetet meg tudja, érzi, hogy valahogy hozzájárulnak a személyisége formálásához, annak kifejezéséhez.

Ennek ellenére sem alakult ki bennem tisztelet iránta. Miféle személyiség az, akinek ennyi elég? Akinek még arra sincs igénye, hogy ismerje azt az embert, aki a számára sokat jelentő idézetet alkotta? Olyannak láttam, mint valami fogyatékost, aki képtelen a mozgásra, illetve a szellemi mozgásra, az explorációra. Azzal a különbséggel, hogy a fogyatékosságot senki sem választja, viszont az igényesség döntés kérdése. Vagy nem? Ha maradunk a fenti Diadalív-modellnél, akkor ez is a környezeti tényezők függvénye. Ez volna a hátrányos helyzet egy divatos szóval élve, de hétköznapilag elég annyi, hogy a szülei a tévét használták pótmamának. Ez se a gyerek döntése volt, pont úgy, mint ahogy egy mozgássérült sem dönt arról, hogy ő mozgássérült lesz.

Hát, fel lehet menteni. Engem is fel lehet menteni valamivel, amiért a Vasfüggönyön inneni tragédiához csak a Vasfüggönyön túli dolgokat tudtam kapcsolni. 

Csak az a baj, hogy itt ez a bizonyos igénytelenség, ami megakadályoz benne, hogy észrevegyük, hogy a kultúrát hígítják, néha olyannyira, hogy már nem is látja el a funkcióját. A funkció az lenne, hogy segítsen az élet kezelésében, de az változáshoz vezethet, azaz instabil fogyasztási szokásokhoz. A kultúrát nem csak formálni lehet, hanem gyártani is, olyanra, hogy elterelje a figyelmet az életről, és az egyes problémákból identitást faragjon. Hogy megakadályozza a változást, önálló gondolatot. Például ez a gyerek a gimiben várhatóan igen sikertelen lesz, önértékelési problémái lesznek. Találhatna olyan idézetet, ami erőt ad neki

kimászni ebből az állapotból. De sokan gyártanak neki olyat - talán még fizet is nekik -, ami eltereli az energiáit valami más irányba, ami megerősíti majd őt abban, hogy az egész gimi szemétség, a Himnuszt a hülye felnőttek miatt kell megtanulni, valahogy túl kell ezt élni, végig kell szenvedni. Ezek az idézetek, import építőkövek leválasztják a környezettől, amit így nem explorál, nem talál semmit, ami mellett elköteleződhet. Aztán majd az ukrán válságról csak annyi jut majd eszébe, hogy Miley Cyrus akkoriban hintázott rombológolyókon.Vagy hogy Popiełuszko kinyírásánál ment egy Metallica-szám, ami épp a halálbüntetésről szól...

Apropó

Legelőször tavaly március 15-én gondolkodtam el azon, hogy egy kicsit gáz lehet, hogy egy ír népzenei elemeket alkalmazó, angol nyelvű szám tudja a legjobban átadni mindazt, amit én a hazaszeretet szó alatt értelmezek. Aztán persze jött hozzá ez a varsói emlék is, ahogy próbáltam leltározni a diadalívem építőelemei között. Vajon beálltam ebbe a fogyasztói zombi-sorba, vagy éppen attól leszek önálló, hogy egy olyan számot kerestem az érzéshez, amit tényleg hallgatok, ami tényleg hozzám tartozik egy ritualizált ünnepség és az ürességig ismételt versei helyett?

Abból a szempontból is érdekesnek találtam a kérdést, hogy éppen március 15-höz kötődnek olyan kulturális mozgalmak, amelyek próbálják keverni a magas kultúrát a népköltészettel, azaz a korabeli popkultúrával. A történet szerint ők ezzel hozzájárultak a forradalomhoz, a pozitív változásokhoz, adaptívabbá tették a kultúrát. Kíváncsi vagyok, jelenleg merre tart ez a keveredés...