Banánhéj 1: "Okoska"

A pszichológiában az egyik legidegesítőbb dolog, hogy nem ragaszkodik túlzottan az egzakt helyzetekhez. Bármi más munkát végeztem eddig életemben, egy idő után kialakult a rutin, és mindig tudtam, hogy éppen mit és miért csinálok, és hogy jól megy-e. Ettől a monotóniától megóv a hivatásom, mivel állandóan azon kell gondolkodjak, hogy a megfelelő eszközt választom, időnként meg azon, hogy dolgozom-e egyáltalán; nem csúszom-e éppen el valami szakmai banánhéjon.

Arra gondoltam, hogy mesélek ezekről a kitérőkről egy kicsit, hátha más is találkozik vele valamilyen módon. Konkrétan három tipikus helyzetet szedtem össze, amiket "okoska", "fecsegő" és "tűzszerész" nevekkel címkéztem. Aztán eszembe jutott egy visszajelzés, miszerint egyes bejegyzések terjedelme akár egy cikksorozat elindítását is indokolná, mivel egy blog nem tipikusan az az ömlengős médium.

Megfogadván a jó tanácsot, ezt a három típust három külön bejegyzésben mutatom be, kezdem is az "okoskával".

"Sokan jönnek majd hozzád tanulni, de főleg azt kell majd tanítanod, amit ők akarnak hallani. Csak kevesen lesznek, akik tőled akarnak tanulni, azt, amit te igazán tudsz."

Egy haverom idézte beszélgetés közben, majd megkérdezem, honnan

Okoska

Nem ritka, hogy nem én vagyok az első pszichológus valaki életében. Van olyan, hogy két személy, vagy egy módszer és egy személy nem passzolnak, és a kliens csalódottan távozik. Például amikor egy serdülőkorú egyén egy idősebb, kliensközpontú módszerekkel dolgozó szakemberhez fordul, akkor lehet, hogy "nem lesz meg a kémia". 

A kliensközpontú terápia nagyon békés kis dolog ám, az a lényege, hogy azt mondhatsz, amit akarsz, a szakember ítélkezés nélkül elfogadja, és visszatükrözi neked. Magyarul hümmög, és időnként elmondja, hogy mit értett a monológodból. Aki még nem próbálkozott ezzel, annak alighanem az az első gondolata, hogy erre olcsón be lehet idomítani egy nagyon buta embert is, hiszen "csak hallgatni kell". Aki már próbálkozott vele, talán egyetért velem abban, hogy hallgatni a legnehezebb dolog a világon. Az ember annyit tanult, szeretné megmutatni, úgy érzi, hogy ő már összerakta a fejében a kirakóst, és különben is, valamivel le kell nyűgözni a klienst, látnia kell, hogy te igenis aktívan részt veszel a helyzetben.

Pedig erre valójában neked van szükséged, nem neki. Neki arra van szüksége, hogy amikor nagy nehezen megfogalmaz olyan dolgokat, amiket önmagának is nehezen vall be, mert azt hiszi, hogy visszataszító, elfogadhatatlan - akkor a terapeutája csak annyit mondjon, hogy "ühüm, folytassa, ez milyen érzés volt?" Mindezt nyugodtan, természetesen, az anticipált undor, ijedtség vagy zavar nélkül. Ez valami olyan felszabadító érzés lehet, mint amiről egyszer írtam a balul sikerült szexuális kísérletezgetések kapcsán (Dexter laboratóriuma, hehe...). Egyébként a mai napig nem vagyok arról meggyőződve, hogy szakmailag az olyan jól kitalált reakció, még akkor sem, hogy a srácok örülnek neki. Lehet, hogy nem azt kellett volna kommunikálnom, hogy "elfér ez a világban, mások is csinálnak marhaságokat", hanem azt, hogy "nekem így is oké vagy". Magyarán lehet, hogy nem kellett volna megmagyaráznom a világ működését, mint valami nagy, okos, maximum 10 évvel idősebb felnőttnek.

Csak hát a kliensnek erre van igénye, nekem meg szolgáltatni kell... Eh, ez leírva még ostobább! Szóval, a kliens, azaz a serdülő nem rendelkezik még valami kialakult énképpel, nagyon bizonytalan, és szüksége volna minél több, minél kidolgozottabb válaszra, értelmezésre, ami megszünteti a feszültséget. Hát a kliensközpontúaktól ezt nem kapják meg, mert ott nekik kell beszélni, ergo - kulissza következik - önállóan kell válaszokat, értelmezést kreálniuk. Ez hosszú és nehéz folyamat, amit nehéz végigcsinálni, főleg, amikor még azt sem tudod megmondani, hogy tulajdonképpen mi is a te problémád.

Tehát, hogy a "kémiánál" maradjunk, a serdülők azzal a pszichológussal lépnek reakcióba, aki megszünteti nekik ezt a feszültséget, valami értelmes mintázatot állít össze az elsőre inkoherens elbeszélésekből, és hozzákapcsolja a megfejtést a világ általános működéséhez. Megmondja nekik, hogy mi van velük, jól van-e ez így, és mit kell ilyenkor csinálni. Helyettük dolgozik, magyarul. Az ő fejlődési feladatuk ugyanis éppen az, hogy megismerjék önmagukat, identitást formáljanak, ami segít nekik kapcsolódni a környezethez (ld. A nap, amely sosem jön el és Te az orrodig sem látsz c. bejegyzések).

A banánhéj

A csapdahelyzet itt arról szól, hogy még ha könnyen is menne, akkor sem lehetnék a klasszikus "hümmögős" pszichológus, hiszen egy ilyentől már elment a kliens. Valamilyen kompromisszumra van szükség. Ez eddig nem csapda: a kompromisszum megtalálása az. A kliens ugyanis folyamatosan megerősít abban, hogy milyen jó, hogy veled "beszélgetni lehet", ami valójában azt jelenti, hogy csak úgy árasztod magadból azokat a gondolatokat, amiket igazából neki kéne árasztani, csak neki nem megy ez olyan könnyen. Mondja, hogy milyen jó, hogy valaki "elmagyarázza neki a dolgokat, most már úgy érzi, hogy tényleg kapott tőled valamit". Ezzel jól megcirógatja a nárcisztikus énedet, meg azt a vágyadat, hogy adj valamit az embereknek. Ember legyen a talpán, aki időben felismeri ezt a játszmát! Főleg azért, mert tényleg úgy tűnik, hogy jobb valami. Azt nem tudom, hogy hosszútávon mennyire lesz ez hatékony, és nem áll-e fent a veszély, hogy az én gondolataimmal tölti meg a saját fejét (ilyesmiről írtam nyáron a szokásos évzárásos balhék által ihletve, Merjünk kicsik lenni címmel).

Viszont, más szemszögből nézve, a hümmögést muszáj kiegészíteni, akármennyire türelmes és kreatív a kliens. A problémákon is lehet műveleteket végezni, mint a fogalmakon, viszont akárcsak a fogalmaknál, itt is meg kell tanulni ennek a módját. A fogalmakra van az iskola, a problémákra meg a pszichológus. Egy tanulási folyamathoz azért nem árt valamilyen értelmezési keret is olykor...

Felmerülhet a kérdés, hogy egy nem serdülőnek mi haszna lehet ezekből a példákból? Nos, az identitáskrízis időnként újra felbukkan, időnként a felnőttnek is könnyebb készen kapott gondolatokkal dolgozni saját konstruktumok helyett, és amúgy is, a határvonal a felnőtt és kamasz között néha tényleg csak hagyomány kérdése.