Banánhéj #5: Diagnoszta

Egy kicsit lejjebb mellékelem majd azt a képet, amit az ELTE-n lőttem, és elindította bennem az adott gondolatfolyamot. Eredetileg egy "hány pszichológus kell egy..." jellegű viccet kezdtem fabrikálni, de aztán rájöttem, hogy egyrészt pont azt csinálnám, amiről írok, másrészt ez a bejegyzés akár egy lehetőség is lehet feltenni azt a fájdalmasan nyitott kérdést, hogy mihez kezdesz akkor, ha már tudod, hogy mi a probléma, és hozzá kellene látni a megoldáshoz?

Mire emlékszem az egyetemről?

Az egyik, ami biztosan megmaradt, egy csalódott évfolymtársam mondata: "kár, hogy a jelentkezés előtt senki nem mondta nekünk, hogy ez kutatóegyetem". Ennek a mondatnak az a felismerés volt az előzménye, hogy a diplomaszerzéshez nekünk inkább könyveket kell olvasni, mintsem emberekkel foglalkozni. Ez tudtommal már javult azóta, de nekünk még vadászni kellett valami gyakorlati lehetőségre (én például a Kortárssegítőben önkénteskedtem).

Mi következik egy olyan oktatási szisztémából, ahol egy aránylag nagy anyagot kell feldolgozni, és családias 100-150 fős létszámmal működik egy évfolyam?

Hát az, hogy a gyakorlati jegyeket arra kapjátok, hogy a szokásos társas lazsálás mellett próbáljátok a hétköznapi valóság szintjére lehozni a tananyagot. Azaz nevet adtok azoknak a problémáknak, amelyeket a való életben, filmekben, könyvekben láttok. Megtanultok diagnosztizálni, legalábbis ha komolyan bevonódtok a folyamatba.

Ennek van egy olyan sajnálatos következménye, hogy azt hiszed, hogy a pszichológia tényleg ez: felismerni a mintázatokat, összefüggéseket, és okosan beszélni róluk. Az első ilyen típushibás cikknek némi öniróniával az Okoska címet adtam, annak kapcsán, hogy micsoda elánnal magyaráztam a diákkorú klienseimnek, hogy mi történik velük. Később, amikor a TA-nak hála némi cinikus lényeglátással átgondoltam, hogy milyen erők irányították ezeket a helyzeteket, a Búcsú a fegyverektől c. bejegyzésben kifejtettem, hogy az emberek közti szerződéseknek vannak rejtett oldalai is, esetünkben az, hogy a diák nem akar önállóan gondolkodni, én viszont nagyon is szeretem a "nézd Mama, milyen okos vagyok" játékot (amit én biztos nem neveznék így, de Berne igen, és attól tartok, hogy kettőnk közül ő a nagyobb szaktekintély).

Annyi védőbeszédet azért mondanék magamért, hogy talán mégsem ördögtől való gondolat, hogy egy egyetemi képzés nem csak tudást, hanem szakmát is ad. Érted. Olyan eszközöket, amelyekkel problémákat lehet megoldani, olyan problémákat, amelyek megoldásáért az embereknek megéri fizetni. Ebből kiindulva munka közben automatikusan azt fogod csinálni, amit az egyetemen is csináltál: keresed a mintázatot és felszínre hozod.

Komolyan gondolod, hogy minden szakmai tudásod beveted a kliensedért, és jó pszichológus akarsz lenni. Csak hát itt a szerződéseknél kötelezően feltett kérdés: honnan fogod tudni, hogy jó pszichológus vagy? Onnan, hogy ugyanazt csinálod, amiért anno ötöst kaptál az egyetemen?

A konfrontáció szabályai

Nem mondanám, hogy a mintázatkereső módszer teljesen hatástalan egyébként - a konzultációra járók jó része nagyszerű, önálló ember, akinek nem az a kérése, hogy gyógyítsd meg, hanem hogy segíts kideríteni, hogy hol követik el a hibákat, hol vannak azok a pontok, ahol alternatív cselekvést lehetne behozni. Hogy mi legyen az a cselekvés, majd ők kitalálják; köszönik szépen, ők azért megőriznék az autonómia határait.

A Konfrontáció szabályaiban leírt szerződés szerint itt az történik, hogy fejben lemodellezed, hogy a kliens mit csinál, és szembesíted vele. Ő pedig eldönti, hogy mit kezd ezzel az infóval. A szerződésben ugyanis benne van, hogy ő szerződött saját magával: valójában ő tett ígéretet arra, hogy itt változás lesz. Ő a történet hőse, a pszichológus csak kísérő, aki elviszi a próbáihoz. 

Azzal, hogy így is lehet eredményt elérni, ez az okoskodás elég sok megerősítést kap, főleg, ha értelmiségiekkel dolgozol. És valószínűleg velük fogsz, révén ők hisznek annyira a lélektanban, hogy hajlandóak legyenek pszichológushoz járni.

Itt azonban van némi probléma: a fejlődni vágyó középosztály nem épp pályakezdő pszichológusokat keres. Ez azt jelenti, hogy nem vállalkozóként kezded, ami nem feltétlen mellbevágó élmény, hisz más szakmákban sem robbantasz bankot elsőre. Viszont alkalmazottként nem (csak) olyan emberek megsegítésében kell részt venned, akikkel a fenti "a Hős majd járja a maga útját" elv működhet.

A kérdés tehát adott: mihez kezdesz akkor, ha a kliensen egyáltalán nem segít az, hogy részletesen ki tudod mutatni, hogy milyen önsorsrontó mintázatai, hiedelmei vannak? Mi van, ha ő nem tudja önállóan megváltoztatni ezeket?

És még mire emlékszem az egyetemről?

Hát erre.

 

Sorry, remélem nem eszel, miközben ezt olvasod. A képen mellékelt wc jó ideje nem működik már, ereszt valahol, ha jól emlékszem. Nem voltak épp komfortos állapotok, amíg használatban volt, így gondolom a felelősök is megérezték, hogy tenni kell valamit. Tettek is: kiírták, hogy rossz.

Case solved, dear Watson!

A mai bejegyezés úgy született hát meg a fejemben, hogy a megmaradt wc-hez sorbaállva azon morfondíroztam, hogy "hány pszichológus kell egy vízvezeték megjavításához? Bármennyi lehet, lényegtelen, mert mindegyik csak diagnosztizálni fogja, megjavítani nem." Természetesen ez csúsztatás, révén egyelőre még nem tartunk ott, hogy egy közintézmény oktatói kell hogy foglalkozzanak ilyen természetű problémákkal. 

A morgás egy másik viccből eredeztethető: "hány pszichológus kell egy villanykörte kicseréléséhez? Csak egy, de a körtének is akarnia kell a változást!"

És így jutottunk el a fentebb kifejtett elmélkedéshez: mihez kezdünk akkor, ha a körte nem akarja a változást? Mi van, ha a mintázatfelismerés nem elég, ha nem indul el semmi attól, ha valaki látja, hogy hol, mit és hogyan lehetne megváltoztatni? Például mert gyerek, és meggyőződése, hogy a problémák nem az ő problémái, hanem a felnőtteké, és csak csesztetik őt? Vagy mert nyolc általánost végzett munkanélküli, aki úgy véli, hogy az életkörülményei szociális problémák, amelyeket a politikusoknak kellene valójában megoldani?

Szóval, mihez kezdesz az ellenállással? Mihez kezdesz azzal, ha a pszichés képességek messze az alatt vannak, amihez gyakorlás közben hozzászoktál?

Nekem személy szerint erre a kérdésre nem adott választ az egyetem, sőt, úgy igazándiból arról se beszéltünk, hogy ez a helyzet márpedig lesz, és jóval előbb fog eljönni, minthogy elkezdek "rendesen" dolgozni.

Kompenzáció

Van itt tehát egy helyzet, ami elbizonytalanít abban, hogy az elmúlt évek alatt szakmát kaptál. Persze mondják, hogy semmi baj, tanulj még, jó sok pénzért, és akkor majd előbb-utóbb nem fogod érezni ezt a tehetetlenség-érzetet. Remek ajánlat, de azért mégiscsak benned fortyog a gondolat, hogy más szakokon azért nem fejezik be az egyetemet az emberek, mert kiszívja őket a munkaerőpiac az iskolapadból. Te meg 5 év alatt majdnem kaptál egy szakmát, amivel magabiztosan kezelhetsz szakmai problémákat.

"Hát - mondod - akkor anyátokat, ha ennyi idő alatt nem tudtatok felkészíteni, akkor újabb két év alatt sem fog menni, majd megoldom én magam!" Így nekiállsz kompenzálni a bizonytalanságot, azzal, hogy rágyúrsz arra, amiben viszont magabiztos vagy.

"Aki még egy érzékenyítő tréningre el akar küldeni, az golyót kap!!"

Bálint reggel fél nyolckor, amikor inkább a saját szükségleteire volt érzékenyebb

 Az egyik lehetséges kompenzációs út, amit megfigyeltem az évfolyamtársakon, az a soft-skill fejlesztés. A mi szakmánkban ez az empátia, kapcsolatépítés, ráhangolódás különböző formáit jelenti. Egyszer egy esetmegbeszélőn azt mondták nekem a lányok, hogy tök jók a hozzászólásaim, mert én olyan másképp gondolkodom. Ebből a helyzetből születtek még vicces beszólások, amiket nem írok le; ők szerencsére már hozzászoktak a humoromhoz. A lényeg az, hogy amikor klienssel dolgozol, akkor adhatsz neki visszajelzést arról, hogy milyen érzéseket vált ki benned, vagy hogy együtt érzel a benne lévő sérülékeny gyerekkel, és érzékelsz némi áttétet, meg ilyenek. Az ilyen intuíciók baromi fontosak, csak épp nehéz lekerekítve elmondani őket, így a munkád olyan lesz, mint egy impresszionista festmény: úgy nagyjából átjön az üzenet, de sehol nem találni benne egy élt, struktúrát (ezt inkább a pszichológiai részre értem, mint az impresszionizmusra, nem nagyon értek hozzá, nézzétek el nekem!). Mivel megérzések halmazából áll a pszichés munkád, bizonytalan maradsz, hiszen elég nehéz megmondani, hogy mely intuíciók származnak a profi szaktudásból, és melyik a "zemberismeretből", ami milliónyi polgártársunkat jogosítja fel arra, hogy avatott lélekbúvárnak érezzék magukat (most, hogy kiderült, hogy a focihoz nemhogy nem ért mindenki, de konkrétan a válogatott se).

Ezeket a skilleket szokták fejleszteni az érzékenyítő tréningeken általában. Ha jól ment a tréning, akkor úgy mész haza, hogy egy kicsit sem érzed magad okosabbnak, de mégis, valahogy jobban átlátod innentől a helyzeteket - csak nem tudod elmagyarázni, hogy miként.

Ha ezek a kolléganőim írnák a Banánhéj-sorozatot, valószínűleg olyan sztorikat mesélnének el, amelyekben döbbenten tapasztalták, hogy egy két hónapos konzultációs sorozatot össze lehet foglalni két jó mondattal (egy ilyen esetmegbeszélő ihlette a Kínvallatás a Légy tökéletes driverrel c. írást).

"...a pszichológia egyáltalán nem úgy működik, ahogy a srác ígérte. "Ehhez nem vezet királyi út", ahogy egy volt tanárom, Mérő László szokta idézni. (...) Alighanem csak még több kérdés lesz a vége, de ennek a tudománynak, munkának mindig is ez volt a velejárója..."

Bálint próbálja magát feljogosítani arra, hogy blogot indítson

Értelemszerűen a másik irány, ami felé elindulhat az ember fia, az a hard-skillek fejlesztése. Ez akkor van, amikor megmakacsolod magad, hogy márpedig az a tonnányi tárgyi tudás, amivel gürcöltél, csak jó lesz valamire! Ha a gyakorlat közben nem segít, akkor bosszankodsz, hogy a módszereid nem tudnak érvényesülni ilyen helyzetben. Ha meg akarod oldani a helyzetet, akkor keresel valami szakirodalmat, amivel megértheted a munkahelyen tapasztalt problémákat (mintha a megértés és a megoldás automatikusan következne egymásból), esetleg elkezdesz blogot írni, hogy bizonyítsd magadnak, hogy te azért képes vagy szakemberként gondolkodni a problémáidról.

Ilyenkor - a festészetnél maradva - a munkád inkább a reneszánsz művészekéhez hasonlít: próbálod megérteni a nagy elődöket, keresed a titkos matematikai struktúrát a természet működésében. Ennek következtében a jegyzeteid, esetbemutatásod annyira fognak árulkodni a munkád soft-skill vetületeiről, mint amennyire illeszteni tudod a Fibonacci-sorozathoz (azaz a pszichológiai elméletekhez). Gyakran alkalmazol a munkád során pszichoedukációt, mivel meggyőződésed, hogy mindenki a mély összefüggésekre, az elődökhöz való kapcsolatra kíváncsi, csakúgy, mint te.

Így jön ki az Okoska-féle cikk is, de ha megnézzük a sorozat eddigi darabjait (Fecsegő, Bombaszakértő, Néma Gyermek), azok mind olyan elakadásokból származnak, amelyek a soft-skillek fejlesztésével oldhatók meg.

"- Ez a gyerek nyilvánvalóan nem tud viselkedni, akkor meg minek szenvedünk itt vele?!

- De hát pont ez van a papírjában! Most mit csináljunk vele, utasítsuk, hogy ne legyen hiperaktív?"

Amikor az osztályozóértekezleten eléritek a töréspontot

Az okoskodós üzemmód sötét oldala a Diagnoszta, az a működés, ami fenti, mosdóban lőtt képről eszembe jutott. A Diagnoszta úgy próbálja enyhíteni a tehetetlenség-érzést, hogy elkerüli azokat a helyzeteket, ahol találkozhat vele. Ez úgy oldható meg, hogy a szaktudásával megállapítja, hogy pontosan mi a baj a klienssel, és hogy ez túlmutat az ő kompetenciahatárain.

Ilyenkor mondjuk azt, hogy "továbbküldés" (vagy ha pókerezünk, akkor "dobok").

Egyik oldalról ez egy adekvát válasz: minek próbálkoznál olyan munkával, amire nem vagy felkészülve? Például ha diáktanácsadóban dolgozol, akkor egy klinikai depresszióval vagy egy alkoholizmussal nem neked kellene dolgoznod; se idő, se keret nincs hozzá.

A Diagnoszta azonban onnan kapta a nevét, hogy ő megelégszik azzal, hogy diagnózist gyártott, és ezzel letudottnak tekinti a felelősséget. Tisztában van azzal, hogy ez a továbbküldés nem olyan egyszerű dolog ám, kevés a szakember az országban, főleg aki megfizethető áron dolgozik, de hogy úgy mondjam, ez már nem az ő problémája. Mint a meghibásodott wc esetében: kiírja, hogy nem működik, és mivel ő nem szerelő, annyiban hagyja a dolgot. Sajnos a wc ettől még nem lesz használható, így a probléma megoldása mondhatni fél úton elakadt...

Hasonló történet lesz ez, mint a Búcsú a fegyverektől c. bejegyzésben leírt folyamat, ahol mindenki abszolút jóhiszeműen bízza valaki másra a feladatot, miközben a Felnőtt énjével tudhatná, hogy másnak sem lenne könnyebb.

A Diagnoszta másik típusa nem megszabadulni akar a problémától - ő beletörődik. Tőle van a fenti idézet második mondata: a diagnózis számára is a történet lezárása. A diagnózisban le van írva, hogy mit lehet várni, mit nem - és ennyi, itt már semmit sem tehetünk.

Ha például a wc rossz, akkor ennyit tehetünk, hogy ezt kimondjuk, és megpróbálunk vele együtt élni.

Ha valakinek a viselkedése bánt minket, nincs mit tenni, ha már papírja van róla, akkor csak tolerálni lehet. Ha pedig végképp elfogy a türelmünk, akkor érzékenyítő tréningre kell menni. Esetleg fel kell ölteni a harci mezt, és képviselni kell a tolerancia fontosságát a társadalomban, ami két okból is előnyös: a harciassággal csökken a frusztráció-szint, ráadásul oly módon is lehet végre bizonyítanunk a magas tolerancia szintünket, hogy a változatosság kedvéért most nem csak némán tűrni kell valamit...

Elég jó

Összefoglalva a leírtakat, az alábbi pályaképet láthattuk:

1. Hősünk szerez akadémia-jellegű skilleket az egyetemen.
2. Néhány gyakorlatból, beszámolóból az jön le neki, hogy ezek a skillek hasznosak lesznek valódi emberekkel való munkában.
3. Aztán döbbenten tapasztalja, hogy a kőbányai családsegítőben végzett munka kicsit sem hasonlít a Terápia c. sorozatra (a Maunika Show-ra annál inkább). A skilljei itt nem működnek.
   
4. Temperamentumától vagy a sorskönyvi előírásaitól függően megpróbálja önállóan kompenzálni ezt a hiányt. Ezt megteheti
1. Soft-skillek oldaláról
2. Hard-skillek oldaláról
5. Így is lesznek azonban olyan helyzetek, amikor ő úgy érzi, hogy szakmailag csődöt mond. Ilyenkor egy depresszív, szégyenteljes érzést él át.
6. Ismét előkerül a temperamentuma és a sorskönyve, ami meghatározza, hogy milyen választ ad erre az érzésre.
1. Alárendelődő/elfogadó:
1. HA hard-skilles, azt mondja, ő ehhez nem elég jó, csinálja valaki okosabb
2. HA soft-skilles, azt mondja, ő ehhez nem elég jó, valaki segítsen lehámozni róla az érzéketlenségét
2. Túlkompenzáló/harcos
1. HA hard-skilles, azt mondja, hogy ez a kliens gáz, szenvedjen vele más
2. HA soft-skilles, azt mondja, hogy a kliens azért szenved, mert a világ elutasító vele szemben (khmm, kivetítés...), de majd ő segít neki kiállni!
7. És a kliens úgy marad a problémájával, ahogy volt; mint egy wc, ami arra vár, hogy a ráragasztott "nem működik" feliratot végre ne csak a hallgatók, hanem a szerelők is észrevegyék...

Saját tapasztalatból; mit javasolnék ehhez a folyamathoz? Lehet látni, hogy a folyamatban kétszer is szerepel egy "nem vagyok elég jó" érzés. Ezek az érzések nem feltétlenül azt üzenik, hogy nem tanultál eleget, vagy hogy érzéketlen tapló vagy. 

Igazából valószínűbb, hogy valaki más jobban meg is tudja fejteni őket, mivel mások látásmódját nem torzítja a temperamentumod és a sorskönyved. Erre találták ki az esetmegbeszélőt és a szupervíziót... Persze most röhögök magamban, mert nekem mindig a munkahelyeim intézték az ilyen lehetőségeket; magamtól sosem kértem volna segítséget...

A mi szakmánkban persze az ember előbb-utóbb eljut ilyenekre, azonban a fent leírt folyamat simán igaz lehet minden olyan hivatásra, ahol embereknek kell segíteni. Úgyhogy orvosok, tanárok, volna egy szerény javaslatom...