Ez a bejegyzés sok más értelmes címet kaphatott volna, például "kiéhezve", vagy "korlátozott erőforrások", vagy "néha csodálatos szerencse nem megkapni, amire vágysz". Azonban amikor a Felnőtt én-állapot és az önszabályzás előnyeiről beszélgettem klienseimmel, - úgy látszik - épp Elit alakulat-napom volt, és két probléma mellé is sikerült példának választani a II. világháború híres ejtőernyős századának katonáját, Joe Liebgottot.
Mindig az állat az első bennetek
Logikai szempontból ez a bejegyzés a szemléletesebb leágazása egy korábbi, nevelésről és tekintélyről szóló történetnek, amit a Some kind of monster c. írásban indítottam el (s mint utólag kiderült, ez foglalkoztatott az év nagy részében). Az említett bejegyzésben írtam a Csillagközi invázió c. könyvről, ami a jövő (és gondolom az ötvenes évek) katonai kiképzéseiről, világképéről szól (azóta megnéztem a filmet, és rájöttem, hogy nyerhetünk olcsó energiát: dinamót kötünk Heinleinre, ahogy forog a sírjában).
Összefoglalva, az átjött üzenet az, hogy mindenkiben van egy vadállat, amit egy külső, kompetensebb személynek kell kordában tartania, míg az egyénben megerősödik annyira az ember, hogy uralni tudja.
A filozófiáról a pszichológiára átnyargalva: itt az történik, hogy a Negatív Lázadó Gyermekit egy Pozitív Kontrolláló Szülői neveli, amit az egyén szép fokozatosan internalizál. Így a végén már nem a szülőnek kell piszkálni a gyereket, hogy végezze el a feladatait, mert neki is van egy kifejlett Szülői én-állapota, amivel rá tudja magát bírni, hogy hasznos és szükséges dolgokat végezze el a kellemesek előtt.
Itt pedig már életvezetésről beszélünk, olyan cseppet sem filozófiai jellegű helyzetekről, mint például nekiállsz-e készülni a vizsgára, elmosogatod-e a szennyes edényt, vagy megvárod, míg bűzleni kezd; kérsz-e időben segítséget, vagy inkább leiszod magad, mert akkor ugye már nem fogod érzékelni, hogy problémád van, és közben még röhögsz is.
Ezekhez a példázatokhoz idéztem meg Liebgottot, aki Az elit alakulat c. sorozat szereplője. Ő valós személy volt, elit katonaként harcolt a nácik ellen. Ami különösen megfűszerezi a történetét, hogy amúgy zsidó, így különösen motivált volt, ha lövöldözni lehetett felsőbbrendű fajra...
A kevesebb néha több
"Hard times create strong men.
Strong men create good times.Good times create weak men.Weak men create hard times"
Bölcsesség az Internet bugyraiból
Egy szép napon az Easy-századnak sikerül egy jókora csapat SS katonát bekeríteni. Noha az SS katonáknak ez így igazából nem lett túl szép nap, páran azért túlélik az összecsapást, és az ejtőernyősök foglyul ejtik néhányukat. Az egyik tiszt Liebgottra bíz egy kisebb csapatot, hogy kísérje el őket a támaszpontra. Azonban sejthető, hogy ha Liebgotton múlik a dolog, a németek bizony nem érnek oda a célhoz, mert szökési kísérlet miatt agyonlövi őket. A tiszt így kiüríti Liebgott fegyverét, és csak egy golyót hagy benne, jelezvén: ha a katona esetleg kivégez egy foglyot, az az utolsó cselekedete lesz, mert a többiek széttépik. Liebgott így jobbnak látja követni a parancsot.
Egy picit játsszunk el a gondolattal, hogy a tiszt Liebgott lelki fejlődésével foglalkozik a jelenetben, sőt, még ismeri Watzlawick elsőfokú és másodfokú változásának elvét is!
Az elsőfokú változás az, amikor ugyanabban a rendszerben akarsz hatékonyabb lenni. Liebgottnak ez azt jelenti, hogy még több németet lőhet le. A tiszt segített neki ebben, mivel azzal, hogy kicselezte a Liebgottban bujkáló kisördögöt, hősünk elkerüli a hadbíróságot, így még számos csatában szenderítheti jobb létre übermensch felebarátait.
A másodfokú változás, amikor a probléma maga változik, kilépsz az eddigi rendszerből. A tiszt ezt is megcélozhatja: ezzel a gyakorlattal próbálja kiprovokálni Liebgottból, hogy az ellenséggel emberséges legyen, és ne csak a népét elnyomó szörnyeteget lássa benne, mely nézet igazolná az ő gaztetteit. A tiszt gyakorlatilag egy olyan határhelyzetet hozott létre ezzel a szó szerinti egy lövéssel, amit a krízisnövekedésnél tárgyaltunk (Ahonnan nincs kiút).
Nem reprezentatív felméréseim alapján néha jobban járunk, ha csak egy dobásunk van. A halogatásnak az egyik tipikus formája, hogy sok próbakört csinálunk, mielőtt igazából megtesszük, amit kell. Vagy épp sok lehetőséget hagyunk ki, mivel van elég időnk mondogatni, hogy "nem készültem még fel". A tág keretek, felkészülési idő (=teli tár) biztonságérzetet jelent, de nem mindig jó értelemben. A biztonságérzet itt lehet a "ráérek még", "még sokat hibázhatok" tévhite is. Ha a krízis-szakaszokat nézzük, a teli tár az alkudozás szimbóluma, a lehetőség, hogy visszautasítsuk az élet hívását.
Hogy gyakorlati példát mondjak: ha azt mondod valakinek, hogy háromszor fogod figyelmeztetni szabálytalanságért, mielőtt lelépteted, akkor az illető jó eséllyel azt fogja gondolni, hogy megengedtél neki három szabálytalanságot. Vagy kettőt, ez mondatelemzés kérdése.
Csak hogy ne ködösítsek, a filmjelenet úgy került be a konzultációs eszköztáramba, hogy a tanulmányi vizsgaszabályzat kiskapuiról beszélgettünk.
Ám az én Szülőim, a Szigorú Mester (lásd Krédó c. bejegyzés) viszont azt mondja, hogy ez szép és jó, de valójában ezzel csak tolom be a töltényeket Liebgott puskájába. Azok, akik ezeknek a kihívásoknak hajlandóak megfelelni, akkor is megteszik, ha 18 évesen - elméletileg - vége a kamaszkornak, a NEET-ek (not in employment, education or training) pedig csak kapnak még pár évet, hogy a playstationt böködjék két füvezés közt (a Búcsú a fegyverektől c. bejegyzésben írtam, hogyan szereti játszani a hülyét mindenki ebben a kérdésben). Megjegyzem, tényleg baromi nehéz a felnőtté válás, de drámai túlzásnak tartanám szegény Liebgott helyzetéhez hasonlítani, akinek csak egy - utolsó - esélyt adott a tiszt nem Felnőttből kezelni a helyzetet (asszem a fickó kb. annyi idős volt a jelenet idején, hogy az új ötlet alapján még kamasznak számítanánk).
Kiéhezve
Liebgott megpróbáltatásai persze nem értek véget Franciaország után. Most, hogy a másodfokú változás kapcsán megtalálta magában az emberséget, kap egy igazán próbára tevő feladatot: tolmácsolnia kell egy koncentrációs táborban.
Történt ugyanis, hogy német területen előrenyomulva az Easy talált egy elhagyott lágert, ahová a zsidókat összegyűjtötték. Hősünknek amúgy sem volt egy elhanyagolható trauma fordítani a félholtra éheztetett foglyok beszámolóit, ám kapott egy olyan parancsot, amit a korábban említett tisztje sem szívesen adott ki. Egyrészt, a foglyokat bent tartották a táborban, hogy ne mászkáljanak egyedül, betegen az erdőben - ezt Liebgottnak kellett elmagyaráznia. Másrészt, a szanitécek megállapították, hogy ha a foglyok annyi vizet és ételt kapnak, amennyit szeretnének, konkrétan halálra eszik magukat. Úgyhogy apró adagokat osztottak csak ki az éhezőknek, és aki emiatt balhézni kezdett - nos az Easy emberei katonák voltak, nem szocmunkások. Na hát ezt is Liebgott kellett elmagyarázza a foglyoknak.
Amikor ez a sztori eszembe jutott, azt kérdeztem: nem lehet-e néha ugyanígy a lelki szükségletekkel?
Van valamilyen érzelmi hiányszükségleted, ami régóta kielégületlen, már-már megbetegít. Mit szeretnél? Betömni a szívedben tátongó űrt, bárhogy, bármi áron, olyan gyorsan, ahogy csak lehet, ugye? Ilyenkor kezded hívogatni este a pszichológust, randira hívni az exedet, ölelgetni a kolléganőidet, egy éjszakás kalandterápiát rendezel, és mindenkinek, szégyen nélkül sírsz a vállán, hogy mennyire magányos vagy (igen, én most a szeretet-igénnyel példálóztam, de van még lehetőség).
Tegyük fel, hogy elnézik: az éhezőt senki nem ítéli el, ha kizabálja a kutya tálját is.
Emellett, mintha tanultuk volna, hogy az ember jobban működik kiszámítható, ismerős, stabil körülmények között. Mi történik veled, ha egyszercsak jön a jó tündér, és egy varázsütésre megszünteti a hiányt? Képes leszel megküzdeni az éles váltással? Képes lennél alkalmazkodni ahhoz, hogy tegnap még úgy érezted, hogy senkinek se kellesz, ma meg van egy barátnőd, akinek csak te kellesz? Azért ez mégiscsak visszahat az énképedre, személyiségműködésedre, nem?
Ez gyakorlatilag ugyanaz a helyzet, mint az előző bejegyzésben írt kiskutya&gazdi viszony, csak egyáltalán nem olyan cuki.
Ez az a helyzet, amikor egy kicsit mindenkinek megszakad a szíve. Az éhezőnek azért, mert folyton a hiány lebeg a szeme előtt, és úgy érzi, hogy már közel a megoldás, de mégis nemet mondanak rá. A segítőnek pedig azért, mert együtt érez a másik ember szenvedésével, de józanul átlátja, hogy hová vezetne, ha hagyná, hogy az érzelmek, szükségletek és ösztönök formálják a kereteket.
Ilyen, amikor pszichológusként minden együttérzésed ellenére sem hosszabbítasz a megajánlott időkereten, vagy nem adsz árengedményt, bár a kliensed rendszeresen elpanaszolja, hogy milyen kétségbeejtő a helyzete. Tudod, hogy ha belemész a játékba, akkor azzal a dependenciáját erősíted meg. Ő azt hiszi, hogy neki akkor lesz jó, ha kap tőled egy kis szeretetet meg irgalmat, hiszen vannak dolgok, amiket tényleg csak másoktól kapunk meg. És tőled kapta meg eddig leginkább - miért is akarna leválni, önállóvá válni, miért ne tarthatna a terápia örökké, vagy legalább egy kicsit tovább...?
Ez persze a könnyebb, az interperszonális változat, ahol remélhetjük, hogy legalább az egyik ember észnél van. A trükkösebb helyzet az intraperszonális konfliktus, amikor te vagy egyszerre a gazdi és a kiskutya, Liebgott és a kiéheztetett, megkínzott fogoly.
Ez az a helyzet, amikor minden sejted rimánkodik a cigiért, de te mégsem gyújtasz rá, amikor nagyon álmos vagy, de befejezed a munkádat, vagy amikor az amygdaládba épült emlékek alapján borzasztó ötlet megtartanod az előadást, de a prefrontális lebenyedben tárolt infók alapján szükséges megtenned, és képes vagy rá, minden érzésed ellenére. Amikor tudod, hogy megkapnál még valami engedményt, valami ösztöndíjat, valami haladékot, hogy ne kelljen még elhelyezkedned a munkaerőpiacon, és igazából nem is szeretnél még elhelyezkedni - de mégis, te magad üríted ki a tárad, és teszed meg, amit a Szülőid alapján tudod hogy helyes.
Hogy mit kell tenni, Szülői kérdés. Hogy megteszed-e, az a Felnőtt és a Gyermeki én-állapotod közötti konfliktus. Tanultuk, hogy egy egészséges emberben mindkettő jelen van, és mindkettő oké. De vannak helyzetek, amiket csak az egyik tud megoldani; és annak kell megszereznie az irányítást a cselekedeteid, gondolataid, érzéseid fölött. Kérdés, hogy meg tudott-e már benned erősödni? És ha nem, neked is van-e egy tiszted, aki nem hagyja, hogy hülyeséget csinálj?
A kérdéses beszélgetésekből még egy dolgot tudtam meg. A mai fiatalok nem nézték Az elit alakulatot. Szinte hallom, ahogy a Végítélet óráján kattan egy mutató... :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése