2018. január 31., szerda

Minek jársz terápiába?

"Amikor megértettem, hogy mi a problémám, azt hittem, jobban fogom magam érezni. Egy darabig így is volt, de most úgy érzem, hogy a beszélgetés mégsem segít." Szerintem kevés pszichológus van, aki nem hallotta még ezeket a szavakat. Azt hiszem, ilyenkor nem magát a szakembert, vagy a tudományt kritizálják a kliensek - ez inkább amolyan kétségbeesett felismerés, hogy milyen disszonáns módon működik az ember: pontosan felfogja, hogy mivel tartja fenn a problémás helyzetet, de érzelmileg mégsem tud leválni róla.



Tavaly ilyenkor írtam egy rövid bejegyzést arról (Minek jársz pszichológushoz?), hogy a konzultáció képes katalizálni a bennünk formálódó megoldást. Akkor az autószerelés volt a hasonlat, most a Rubik-kockával érzékeltetném: a legtöbb ember nem jön rá magától, hogy kell megoldani. De miután pár dolgot megtanultak, képesek önállóan a megfelelő helyre tekergetni a Rubik-kocka lapjai.
Emellett, van, amikor megtanulod, hogyan kellene tekerned a kockát, de amikor csinálod, mégis mindig a rossz megoldás jut az eszedbe.
Gyakorlatiasabb példával: tudod, hogy a párod szeret, és a szüleid voltak érzelmileg megközelíthetetlenek, de ettől még folyamatosan attól félsz, hogy elhagy. Tudod, hogy ha minden éjjel irtod az orkokat a játékban, akkor napközben nem tudsz figyelni órán, de mégis mindig a gépnél kötsz ki. Tudod, hogy a főnököd nem fog szétalázni a jelentéskor, csak apád volt hiperkritikus veled - mégis remegve mész be az irodába. És közben haragszol magadra az irracionális viselkedésed miatt. Már csak azért is, mert van már mögötted pár terápiás óra, ami alatt rájöttél, hogy mi is a problémád gyökere. S íme, nem változtál meg! Lehet, hogy az akaraterőddel, bátorságoddal, elkötelezettséggel van probléma? Nos, lehet. De azért van más magyarázat is.

Itt még nem térek a lényegre, csak felvezetem a témát


Bevallom, én a lelki működés hardveres oldalát igen felületesen ismerem. Volt belőle kurzus az egyetemen, de az igen gyenge biológiai előképzettségem csak annyit engedett megjegyezni, amennyiből le lehet vizsgázni, annyit nem, amennyi még a felejtés után is komoly tudás marad.
Ezen kívül, már a gólyatáborban mondták a felsőbb évesek, hogy neurológiát tanulni érdekes, de sose fogjuk használni. Ami azt illeti, ebben nem tévedtek. Azt hiszem, Popper Péter mondta, hogy a terápiás munkában neki többet segít az irodalom, mint a szakkönyvek. És valóban: a klienseket 95%-ban egyáltalán nem indítja meg a változás útján, hogy milyen tudományos keretek közé tudom helyezni a témájukat, viszont sokat mond a fejlődési feladatukról egy fiktív hős, aki szimbolikus módon ugyanazt a lépést kell megtegye, mint ők.

A biológiai háttér addig maradt a szaktudásom kevésbé praktikus oldalán, míg nem találkoztam a sématerápiával. Egy előadás és némi utánaolvasás juttatta az eszembe a választ a fenti helyzetre: "értem a problémámat, de érzelmileg beleragadtam".
Egy kicsit egyszerűsítve, a koncepció szerint ugyanis az emlékek kapcsolódhatnak a homloklebenyhez és az amygdalához is. A homloklebeny törzsfejlődés szempontjából a legújabb, legokosabb részünk, az segít a gondolkodásban, problémamegoldásban, önszabályzásban. Amygdalája bezzeg minden állatnak van, szóval nem lehet vele felvágni. Ez a rész felel az érzelmi reakciókért, pontosabban a vészreakcióért: neki köszönhetjük, hogy azonnal tudjok mondani, hogy "húhallodtakarodjálmár", amikor a parton sétálgatva meglátunk egy tengeri szerzetest. Szóval a túlélés szempontjából elég hasznos szervünk ez, csak nem épp valami szofisztikált: reflex-szerű, elnagyolt, intenzív válaszokat ad, és ahogy a kabaréban mondták anno, "nem tud disztingválni". Cserébe amit egyszer megtanult, nem igazán felejti el, írja felül, mivel eredeti evolúciós előnye pont az, hogy nem húzza az időt elmélkedéssel.
Az elmélet szerint a korai maladaptív sémák valóságtorzító hatása, érzelmi hullámvasútja annak köszönhető, hogy a külvilágból beérkező ingerekre az amygdala reagál előbb, és ez az amygdala korábban azt tanulta, hogy az adott inger veszélyes lehet fizikai vagy mentális egészségünkre.
Az a szétszakadt állapot, hogy tudom, hogy mi a gond, de érzelmileg nem változom, azért lehet, mert egyszerre van jelen a neocortex és az amygdala üzenete.
Nem mondanám, hogy nagyon jól el tudnám ezt mondani, pedig kicsit utána is olvastam. Viszont úgy megtetszett a dolog, hogy beiratkoztam egy képzésre!

Itt térek rá arra, hogy a mit szoktam mondani

"Putyin látogatóba meg az angol királynőhöz, és nagyon megtetszik neki a csodás angliai gyep.
Megkérdezi a királynőt, hogy lehetne nála is ilyen?
- Csak sokat kell locsolni, és némi gondozással magától ilyen lesz - magyarázza a királynő.
Putyin vissza is megy Moszkvába, ráállítja az embereit az ügyre, de a fű mégsem zöldell olyan szépen, mint az angol. Tanácstalanságában felhívja királynőt.

- Azt mondtad, locsolni kell a füvet, és szép lesz. Mégis, meddig locsoljam még?
- Hát, nálunk már olyan négyszáz éve megy így..."

Szóval, mi van akkor, amikor 4-5 alkalom után egész szépen feltártátok az ok-okozati összefüggéseket, kidolgoztatok alternatívákat, sírtál is, és mégis, a hétköznapokban minden ugyanolyan?

Képzeld el, hogy elhozol a menhelyről egy kiskutyát, akit az előző gazdái bántottak vagy elhanyagoltak (a kutya a kedvenc szimbólumom a lelki alapfolyamatokra, régebben írtam is róla). Szerinted hogy fog viselkedni, amikor hazaviszed? Boldog és bizakodó lesz, mintha misem történ volna? Lehet. De ha ingerlékeny, visszahúzódó lesz, akkor azért mégsem leszel meglepve, igaz? Végülis, honnan tudná ez a kiskutya, hogy a korábbi szomorú tapasztalatai erre a környezetre, erre a gazdára már nem érvényesek?
Neki nincs olyan fejlett agya, mint neked, hiábavaló tehát elmagyarázni, megértetni vele, hogy már más világ van.
Ő az élményein keresztül tanul. Viszont az élményszerzés egy bajos dolog nála, révén vagy agresszív lesz, hogy megvédje magát, vagy kivonja magát a kontaktusból, szintén védelmi céllal. Könnyen lehet hát, hogy az új élményei megerősítik a hiedelmeit, bár ezt a visszacsatolást már ő provokálja ki.
Ha volt már kutyád, akkor tudod, hogy sok türelem és szeretet kell ahhoz, hogy legalább nyitottabbá váljon, és hogy átírja azt a meggyőződését, hogy a szabály az, hogy őt büntetik, és a kivétel, hogy jutalmazzák.

Ezen kívül arra is figyelned kell, hogy a türelem és szeretet mellé némi egészséges szigor is kapcsolódjon, hiszen azt akarod megtanítani neki, hogy itt már jó sora lesz, nem azt, hogy jókedvében föltúrhatja a veteményest. 

A retorikai kérdés a következő: ha egy kiskutyához tudnál ezzel a türelem-szeretet-szigor kombinációval közelíteni, akkor magadhoz miért ne tudnál? Legalábbis úgy, hogy tudod, hogy a lelki működésed nem csak a homloklebenyed eredménye, hanem egy ősibb rendszeré is, ami kb. úgy működik, mint ez a kiskutya?
Mit gondolsz, mennyi idő kell ehhez?

Nehéz megmondani, de valószínűleg sok.
Na, ezért jár az ember terápiába: van az úgy, hogy a probléma nem Rubik-kocka szintű (=homloklebeny), hanem állatszelidítés (=amygdala) szintű. Az meg nem lesz meg két hónap alatt - a biológiánál meg hiába reklamálsz az időd és pénzed miatt!

(fun fact: ez a bejegyzés lehetne reklám is, de sajnos én nem tartok terápiát)

2 megjegyzés:

  1. "sírtál is" :D Hát igen. Egy jó sírás még nem old meg mindent. Nagyon klassz írás, tömör, lényegretörő, és jó támpontot ad. Köszi :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is köszi! Remélem a képzés után még lényegretörőbb leszek...

      Törlés